Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-06 / 31. szám, kedd

Nyitrán egyetemet szeretnének Nálunk, tudomásom szerint, jónéhány éve nem alapítottak egyetemet. Az új idők szele most kedvez a legmerészebb vágyaknak is. Ki tagadná, hogy az emberek szeretik a nagy célokat? De hogyan kell az ilyeneknek nekivágni? Václav Havel köztársasági elnök egyik lapunknak azt nyilatkozta, hogy nálunk (ha valaki nem tudná) a Szövetségi Gyűlés hozhat létre új főiskolát. Az egyetemalapítás sem lehet kevésbé bonyolult kérdés, mint az interjúban emlegetett esetleges komáromi magyar „pedagógiai orientációjú különleges iskola", melyet alaposan elő kell készíteni, fel kell mérni a helyzetet, megkérdezni bizonyos hivatalos szervek (nálunk mindenekelőtt a Szlovák Nemzeti Tanács) véleményét, s persze, kérni a támogatásukat. Václav Havel tehát - saját megfogalmazása szerint - ez esetben sem „csaphat valaki markába, hogy no, most alakítunk egy egyetemet!" A Nyitrai Pedagógiai Főiskola oktatói és hallgatói máris hozzáláttak az előkészületi munkálatokhoz, hogy városukban egy szép napon megalapíthassák a Cirill és Metód Tudományegyetemet. Hogy az miérf éppen a görög szerzetesek nevét viselné? A válasz egyszerű és mentes minden nemzeti elfogultságtól: Pribi nát, vagy más, Nyitrával összefüggésbe hozható történelmi személyiség nevét külföldön nemigen tartják számon. A m^i Pedagógiai Főiskola régi-új dékánja, Jozef Pastier nem éppen járatlan a felsőoktatási intézmények működtetésében: 1959-től 1970-ig állt a Pedagógiai Intézet, majd Pedagógiai Főiskola élén. A szó szoros értelmében ő építette ki a tanárképző főiskolát. Hetvenben aztán kitessékelték onnan, kizárták a pártból, sőt „száműzték" Nyitra városából is. Most meg - persze, már egészen mások - vissza szeretnék oda költöztetni ... Az egyetemalapítás meglévő koncepciója az európaiság eszményéből indul ki. Dr. Ivan Mačura, a dékán személyi titkára - egyébként szlovákot és testnevelést tanít -, a nyitrai „forradalom" egyik fáradhatatlan és népszerű közreműködője, a következőképpen tájékoztatott a tervezet szélesebb összefüggéseiről: „A jövőt fürkésző prognózisok alapján feltételezzük, hogy két év múlva az Európai Gazdasági Közösség tagállamaiban létrejön a szabad munkaerőpiac, s a szabadpiaci termékek is minden korlátozás nélkül jutnak el minden érintett országba. Az ily módon »egyesített« Európa képes lesz felvenni a versenyt az US A-val és Japánnal. Egyes államokban, például Franciaországban nagyon intenzíven készülnek erre az új helyzetre. A kelet-európai országok pedig, feltételezhetően, szorosabbra fűzik majd gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolataikat a Nyugattal. Csehszlovákia - földrajzi helyzetéből adódóan - valószínűleg a híd szerepét tölti majd be az úgynevezett Kelet és Nyugat között, így a jövőben sokkal inkább Nyugat felé kell majd orientálódnia. Eközben feltételezhetjük azt is, hogy a Szovjetunióban - főként gazdasági téren - radikális változásokra kerül sor, s ez ránk nézve olyan következményekkel jár majd, hogy nemigen számíthatunk többé szovjet gazdasági segítségre. Eddig tartotta magát bennünk az a tudat, hogy a szovjet fél automatikusan megsegít. Ez a feltevés persze nem volt mindig reális, de maga a tudat kétségtelenül bennünk élt. Most azonban Csehszlovákia »beveti magát a mélyvízbe«, s ott helyt kell állnia. Nos, a mi konkrét feladatunk ennek érdekében az lehet, hogy kialakítsunk egy olyan iskolatípust (felsőoktatási intézményt), melynek végzős növendékei megfelelnek egy esetleges európai megmérettetésnek is, tehát akár külföldön is érvényesülni tudnak." Nem kétséges, hogy az egyetemmé való átminősülés mellett szól az a kézzelfogható tény is, hogy Nyugaton a „főiskola" kifejezésen általában olyan iskolatípust értenek, melynek nálunk leginkább a kétéves szakosító tagozat felel meg. Következésképpen: az egyetemi diplomát inkább elismerik, mintsem a főiskolán szerzett oklevelet. (Nálunk jogi szempontból a kettőt egyenrangúnak tekintik.) A következő logikus kérdés: milyen legyen ez az egyetem? (Természetesen előzetes tervekről van szó.) Nos, az elképzelések szerint hittudományi (teológiai) kara is lenne, ezt azonban a pápának kellene még jóváhagynia. A szokásos karokon (természet-, társadalom-, jog-, nyelvtudományi és pedagógiai) kívül lenne még az egyetemnek egy teljesen önálló magyar fakultása (de nem kizárt, hogy ennél többről is beszélhetünk majd), amely teljes egészében, minden összetevőjével együtt magára vállalná a hazai magyar pedagógusképzést. (A most létező önálló magyar tagozat pillanatnyilag a teljes anyanyelvű oktatás biztosítása érdekében felkészült oktatógárda kiépítésén munkálkodik.) A leendő egyetem működtetésének anyagi-tárgyi feltételeit is meg kell teremteni. Ehhez pedig a Nyitrai Városi Nemzeti Bizottság támogatására van szükség. Amit első lépésként elvárnak tőle: bocsásson rendelkezésre néhány megfelelő épületet, mondjuk a járási pártbizottságét. S még néhány mondat a Pedagógiai Főiskola közelebbi jövőjéről: „Szeretnénk, ha az iskola fokozatosan képessé válna önmaga finanszírozására - fejtegeti cjf- Ivan Mačura. - A legkülönbözőbb tanfolyamok költségeit, melyeket eddig ingyenesen látogathattak a hallgatók, a jövőben meg kell téríteni. A főiskolai tanulmányokért is évente be kell majd fizetni egy - ezer koronáig terjedő - jelképes összeget. A hallgatóknak kereseti lehetőséget is szeretnénk biztosítani. Erre a gyermekfelügyelettől kezdve a fordításokig és a programkészítésig sokféle lehetőség kínálkozik. Gyártani is szeretnénk bizonyos dolgokat, melyeket aztán vállalatoknak, intézményeknek adnánk el. Megszokottá válhatna nálunk is - mint például Amerikában -, hogy a hallgató az iskola falain belül végez bizonyos munkát (tegyük fel, portás rövidített munkaidőben), s ebből a pénzből meg is él. Elképzeléseink szerint a diákotthont is maguk a lakók irányítanák. A főiskola, illetve egyetem legfeljebb két gazdasági felelőst foglalkoztatna rajtuk kívül. Ami pedig a tanulmányokát illeti, arról hosszasan beszélhetnék. A lényeg: az intézmény a szakmai felkészítés alternatív formáit kínálná fel. Minden kar abszolút autonómiával rendelkezne.) Az előadót maga a hallgató választhatná meg, s akár előadás közben is tehetne fel kérdéseket. Az előadásokra nem kellene kötelezően eljárni." xxx A modell további részleteiben, jellegénél fogva, nem igazán tarthat számot közérdeklődésre. Ezért befejezésül inkább „egyéb" benyomásaimat szeretném megosztani az olvasóval: Nyitrán november tizenhetedike óta óriási változások mentek végbe. Megváltozott az egész Pedagógiai Főiskola légköre. Ottjártamkor őszinte, okos, lelkes emberekkel és nagy terveikkel volt alkalmam megismerkedni. Nem hiszem azonban, hogy ők maguk megváltoztak volna. Akik ma és a jövőben is ott lehetnek, ott maradhatnak, azelőtt is ilyenek voltak. Csak nem beszéltek hangosan és legfeljebb a diákoknak örülhettek. Most övék a szó - és a felelősség. Terveik megvalósításához sikert kívánok a nyitraiaknak. HARASZTI ILDIKÓ Aralahol az út m&nt&n ... Az az erdélyi bácsika jár napok óta eszemben, az a töpörödött öregember, akivel többnapos kóborlás után találkoztunk. Valahol az út mentén. Talán Kovászna felé; talán Farkaslakáról jövet, meglehet, Kolozsvár előtt. Hiába keresek kapaszkodót, az eltelt tizenkét év egybemosott mindent, a Szent Anna tóhoz vezető utat, ahol teherautót meghazudtoló teljesítményt sajtolva ki a Wartburgból, órákig kapaszkodtunk a vízmosta, sziklás, sáros erdei utakon, kidőlt fákat kerülgetve, egyre feljebb, egyre bizonytalanabb érzéssel a köd birodalma felé, a tejfehér gomolyba, amelyről csak évek múltán tudtuk meg, felhő volt, s a tóból egy kanálnyi vizet sem látva, órákig zötykölődtünk visszafelé, a Malomfalán látott székelykapukat, a kolozsvári főteret, a csukott templomot, a dévai temetést, a székelyudvarhelyi könyvesboltot, ahol éhesen szemezgettük a könyveket... A Fogarasi havasokban átélt éjszakai vihart, amelyhez hasonlót azóta sem láttam, az egyetlen fogadót a kísérteties, villámok szabdalta éjszakában, ahová nem nyertünk bebocsátást... A titokban tett esti rokonlátogatást, a Kovásznafürdő egyik éttermében folytatott torokszorító beszélgetést magyar munkásokkal... A bukaresti tengelytörő utcákat, ahol órákig bolyongtunk reményvesztetten, a csodálatos kárpáti fenyveseket... Bulgáriából jöttünk, idő előtt. A szeptemberi esőzés végképp betett a kései nyaralásnak, a tenger vacogtató lett, szél korbácsolta, didergósen néztük reggelente a hullámverést. Türelmünk fogytán felszedtük a sátrat és elindultunk Erdélybe. Azt a napokig tartó bolyongást lehetetlen leírni. A rengeteg képet, arcot, a nyomasztó élmények sorát, mint a fűtengert, egyszerre hullámoztatja az idő. A boldog nászúiból lassanként kiveszett a gondtalan kacagás, a fiatalság felhőtlen bizakodása. Szédelgés volt az inkább, napokig tartó narkomániás révület a történelem legmélyebb bugyraiban, ahol máig együtt kavarog a kőfallal körbevett kicsi román templom és a kolozsvári Mátyás-szobor, a köves úton poroszkáló szamaras-lagzis menet és a bivalyok bamba tekintete. Az a rettenetes, letagadhatatlan, kiirthatatlan érzés... S abból a napokig, végtelenségig tartó vándorlásból annak a kis öregembernek az arca, valahol az út mentén, ahol nomádok módján, a fűben költöttük el az ebédet. Ahol, kaszáját félretéve, odaült közénk az a fogyó gyertyaként pislogó ember. Négy fiatal és egy öreg: aprócska hangyák a fegyverrel szentesített hatalom árnyékában. Csak néhány szóra emlékszem, ti még fiatalok vagytok, fiaim, én már nem érem meg, de ti, ti még reménykedhettek... S a könnyeire, amelyeket szégyenlősen letörölt. Azóta sokat ledörzsölt érzékenységünkből az idő, nem is azért jut minduntalan eszembe az a kép, hogy az események pergőtüzében visszapereljem egykori arcunkat, fogékonyságunk, nyitottságunk valahai színeit, csak éppen olyan az egész, mintha a szkíerózis előrehaladott állapotában történne, amikor az ember nem emlékszik a tegnap délutánra, de gyerekkori semmiségeken elfogja a sírás. S valahányszor felidézem azt a szeptemberi délutánt az útmenti diófák alatt, mindannyiszor előtolakszik a kérdés: vajon megérte-e ezeket a napokat? (kövesdi) ÚJ FILMEK SZOLGAIDO (cseh) Nem szeretek jóslatokba bocsátkozni, ráadásul ma már aligha van arra szükség, hogy egy tavaly készült film utóéletét, fogadtatását a lezajlott forradalmi események előtt szemellenzős kultúrpolitika viszonyai között próbáljam találgatni. Ennek ellenére úgy érzem, Irena Pavlásková első nagyjátékfilmje röviddel a bemutató után könnyen a dobozba zárt, polcra tett mozgóképek sorsára juthatott volna; ugyanis abban az időszakban, amikor az uniformizáltsággal béklyózott művészeteknek az uralkodó ideológiát illett kiszolgálniuk, olyan tabukat döntögetett, amelyek szertefoszlatását, nyilvános kimondását csak a gyengéd forradalom tette lehetővé. Kemény és vitathatatlan képek vallanak a pártapparátusba tartozó „vörös bárók" előjogairól, kiváltságairól, reprezentatív mulatozásairól, valamint a hatalommal való visszaélésükről. Érdekes, hogy a tavaly novemberben nyomtatott, a fiatal rendezőnő életrajzi adatait közlő, s a film tartalmát kivonatosan ismertető közlöny az alkotás eme komponenseit, síkját meg sem említi. Persze, azért lehetett a politikai vezetés, az uralkodó ideológia visszásságaira utaló közéleti töltésű epizódokat elhallgatni, mert látszatra magánéleti konfliktusokat lélekszorító drámai töltéssel megjelenítő lélektani dráma áll a Szolgaidő középpontjában. Lehetett volna ez a női lélektan iránt érdeklődő alkotás karcosan feminista film, melyben a rendezőnő az emberi természet mély ismeretével az előbb hátrányos helyzetű, lelki válságba jutott, majd az anyagi javakból és a jó társadalmi pozícióból fakadó hatalomtól démonikussá vált nő pszichés folyamatainak analizáló ábrázolásával a különös habitusú nők, asszonyok mellett kardoskodik, vagy akár ellenük tüntet. Inkább ellenük, hiszen Pavlásková a mai nő társadalmi helyzetét, környezetére gyakorolt, a főhős esetében döntően rosszat kiváltó, bomlasztó hatását Strindberg nőképletével rokonítható szemlélettel vizsgálva a félreértelPATRIKRA VÁRVA mezett emancipáció túlkapásainak, vadhajtásainak megnyilatkozásait (is) pellengérezi. Ám csak másodjára pszichologizáló film a Szolgaidő, lévén erősen társadalomérdeklődésű produkció. A gyengéket, az érzelmileg könnyen befolyásolható férfitípusokat leigázó és megsemmisítő főhős tragédiákkal szegélyezett kapcsolataiból az erkölcsi züllés, a morális válság jegyei bomlanak ki, a magánéleti történéseken alapuló cselekmény az össztársadalmi viszonyok allegóriájává emelkedik. Pavlásková a főhősként bemutatott nő önös érdekeket szem előtt tartó viselkedésének okait nem kizárólag a lelki szférákban, magában az egyénben kutatja. A magatartásbeli értékek és az életvitel milyenségét meghatározó motívumok, valamint a személyiségzavarok mibenlétének gyökereit a közösségi létforma minőségeiben, a totalitárius rendszer demoralizáló ideológiája szerinti törvénykezés hatásmechanizmusaiban találja meg. A rendezőnőt és alkotócsoportját egy adott társadalomban és időben (a 70-es évek) azok az emberformáló erők foglalkoztatják és izgatják, amelyek, egyfelől uralkodó típusokká, a hatalom erőskezű bérenceivé, másfelől ezek szorongatott kiszolgálóivá teszik az embereket. Egy nő, pontosabban egy család felemelkedésének példájával világít rá a rendezőnő - azáltal, hogy előnyös társadalmi, illetve munkahelyi pozíciójukkal visszaélhettek emberek, pénzügyi machinációkkal, korrupcióval jogtalanuf vagyoni javakhoz juthattak - a hetvenes és a későbbi évek adva adták a lehetőséget, hogy a gazdagság talmi csillogásától megittasulva, humánusmorális tartásukat bűntudat nélkül feladva, egyesek elinduljanak azon az úton, amelyen a rossz mindig nagyobb rosszat szül. A film hitelességét erősíti, hogy Ivana Chýlková és Karel Roden a lelki folyamatokban és fizikai lényükkel is életszerűen ábrázolják a megcélzott típusokat. (cseh) Túlkapás lenne az eszméitető, a felrázó filmek közé nem sorolható, valamennyi alkotásról a katartikus, a magasrendű művészetbe nem tartozó valamely filmműfajról azt állítani, hogy pokolravaló, mert az a szórakoztatás médiumaként egyszerűen csak nevettetni akar. A komédiának - a filmes műfajtípusok között, hogy csak párat említsek, a krimiés westernbörleszknek, ^ a kalandfilmnek, a felszínt borító álságokkal teli mindennapjainkon, az élet fonák dolgain, a hétköznapi hívságokon nevető klasszikus filmvígjátéknak - megvan a maga esztétikája. Mozivászonra kerülő ilyen filmek esetében értékelés gyanánt, a merev elutasítás, pocskondiázás helyett ajánlatosabb az olyan vizsgálódás, amely egy-egy produkció minőségét a műfajon belül teremtett, klasszikus értékekkel szembesítve törekszik véleményezésre. Tucatfogyasztásra szánt, könynyed, szórakoztató, a műfaj számos erényét felvillantó, hatáskeltő eszközöket mértékkel kezelő, bájos humorú film Petr Tuček alkotása. Minden hájjal megkent fiatalokról - kollégiumban élő kalandra termett, habókos szövőgyári tanulólányokról és lókötő fiúkról szól - fiataloknak. Az ifjúkori hév és a túláradó képzelet túlzásait, a tiltások alóli kitörések szélsőséges megnyilatkozásait gúnnyal nyilazó film történetét a bakfisok fantáziáját követő rendezői képzelet bonyolítja. A stilizált cselekmény elrugaszkodik a valós életkörnyezet szigorától, hétköznapiságától. Itt a kötelességmulasztás, az ártatlannak tetsző diákcsínyek nem járnak megtorló következményekkel, a fiatalok nevelésével megbízott felnőttek nem vágnak vissza, hiszen ők maguk - köztük a titkos utakon járó nevelőnő - sem tartják A legrosszabb pillanatban belépő nevelőnő - Sabína Hánová meg azt az etikettet, munkamorált, önmegtartóztatásra kényszerítő fegyelmet, amelyet a lányoktól megkövetelnek. Nem vérre megy a játék: idillikus, jól szerkesztett, fordulatokban bővelkedő mese a Patrikra várva, amelyben az összekuszált kapcsolatok kibogozódnak a történet végére, tisztázódnak a tévedések, bocsánatot nyernek az amúgy sem főbenjáró bűnök, s az érzelmek rokon érzelmekre találnak. De nem hiszem, hogy akadna fiatal néző, aki különösebben nehezményezné, amiért Tuček nagy léptékkel eltávolodik a szakmunkástanulók rendszabályokkal igazgatott mindennapjaitól, s amiért félretéve a témához illő komolyságot, ellenkező hangütéssel gátlások nélkül, ízesen mesél. (tallósi) ÚJ SZÚ 6 1990. r. 30.