Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-27 / 49. szám, kedd

Magyar tagozat - szlovákul? Helyzetkép a Surányi Közgazdasági Szakközépiskolából Nemrégiben még két tábla hirdette az oktatási intézmény nevét: az egyik magyarul, a másik szlovákul, de a magyar szövegűt ellopta valaki. Az igazgatóság ezt követően az iskola nevét egy táblára íratta mindkét nyelven. Azt is lefeszítették a falról. A (bűn)tényt annak idején jelentették a rendőrségen, továbbá a knb és a vnb illetékeseinek is tudomására hozták. A Surányi Közgazdasági Szakközépiskolában azonban sem az igazgató, sem a tanárok, sem a diákok nem tudják, ki vitte el, hol tartja a névtáblát. Nem mondják ki, de sejtik, sőt tudják az ismeretlen tettes(ek) cselekedetének okát. A demokrácia nevében ugyanis, egyesek nem rejtik véka alá a véleményüket, falragaszon hozták nyilvánosságra, hogy a kisvárosban, enyhén szólva, nem szívesen látják a magyar iskolát. A diákok panaszlása szerint az utóbbi időben a magyar iskola és a magyar szó egyre mélyebb ellenszenvet vált ki a városka lakóiból, s ennek sértő és elítélendő gyakori megnyilvánulása szorongatott helyzeteket teremt. Végzősök írásban fogalmazták meg a következő esetet: ,,Autóbusszal utaztunk és beszélgettünk. K. Mari mesélt valamit, de nem fennhangon, nem feltűnően, csak olyan hangerővel, hogy megértsük őt. Mint mindig, akkor is rengetegen voltunk a buszban. A véletlen úgy hozta, hogy Mari mögött ott állt az a férfi, aki már több ízben provokálta őt utazás közben. A férfi egyszeriben megjegyezte a barátjának, hogy rosszul van már a magyar beszédtől. Nem reagáltunk a szavaira, de később ránk szólt, hogy hallgassunk el. A barátja intette őt, de ez mit sem érdekelte a kezdegetőt. Sőt," mivel látta, hogy nem figyelünk rá, idegesebb lett, és azt mondta, ha leszállunk, megpofoz bennünket. Szerencsére erre nem került sor. Azt is mondta még, hogy külön autóbuszt kellene indítani a mi számunkra, s ő majd elintézi a külön járatot." A tanárok és Milan Buranský igazgató sem tagadják, hogy az utóbbi időben ilyen és hasonlatos inzultusok érik diákjaikat. Ezért is hívta össze az igazgató a minap a magyar osztályok diákjait, hogy nyílt fórumon elbeszélgessenek a nemzetiségi ellentétek megoldásának esetleges lehetőségeiről. Szükség van erre, ám néhányuk véleménye, hogy nem velük, nemcsak velük, sőt elsősorban nem velük kellene erről diskurálni. Ők talán megfogadják az igazgató és Mária Vidová közgazdászmérnök intelmeit, de ez a konfliktusok elkerüléséhez nem elég. Célravezetőbb lenne "a kezdeményezőkkel elfogadtatni, hogy ezt a (Mária Vidová tanárnő megítélése szerint mesterségesen felfújt) problémát nem az utcán kell megoldani, így igaz! Rossz bizonyítvány lenne ez egy kisvárosról. Kérdés, vajon a közös igazgatású közgazdasági szakközépiskola falai között hogyan élnek együtt magyar és szlovák diákok, pedagógusok. Milan Buranský igazgató, Rényei Edit magyar-orosz szakos és Mária Vidová tanárnő egybehangzó véleménye szerint jól. Sose volt, most sincs ellentét a szlovák és a magyar osztályok között. Az iskolavezetés lojális a magyar osztályokkal szemben - mondja Rényei Edit. Az igazgató szlovák, a helyettese úgyszintén, a közös tantestületben pedig három (!) magyar nemzetiségű tanár van. Kérdezhetnénk, ott, ahol nyolc magyar és nyolc szlovák osztály tanul, miért nem magyar nemzetiségű vagy legalább magyarul is anyanyelvi szinten beszélő pedagógus az egyik vezető. Lehetne, ám amikor nemrégiben a zömmel szlovák tanárokból álló pedagóguskollektívának valamelyik szülő, vagy több szülő külső kezdeményezésére arról kellett döntenie, hogy az igazgatóhelyettesi székbe ültessen-e a mostani szlovák pedagógus helyett magyar nemzetiségűt, vagy legalább a nyelvet beszélő helyettest, erre vajmi kevés volt az esély. Három ellenszavazattal és három tartózkodással elfogadták a régi vezetést; az iskola élén tehát továbbra sincs magyar pedagógus. A két helyettesi státus viszont csak akkor jöhetne számításba, ha tizenkilencnél több osztálya lenne az iskolának. Persze léteznek kivételek, s az igazgató lehetségesnek tartja, hogy a jövőben ez ügyben kivételt kérjen. Aggódom a magyar osztályokban tanuló diákokért. Félek, hogy a családban, az alapiskolában kifejlesztett nyelvi kifejezőkészségük a négy év alatt minimálisan fejlődik,.inkább elsorvad. Végzősök mesélik ugyanis, hogy ők nyolcadikban magyar iskolába jelentkeztek, de elsőben rádöbbentek, hogy a magyar nyelven és az irodalmon, a történelmen és a földrajzon (az igazgató szerint részben a matematikán) kívül a többi tárgyat - fizikát, a kémiát - szlovákul tanulják, mert az iskolának nincs magyarul is, szlovákul is tudó fizika, illetve kémia szakos tanára. Az viszont megoldhatatlan, hogy olyan pedagógusokat vegyenek fel, akik csak a magyar osztályokban tanítanák ezeket a tárgyakat; nem tudnák biztosítani számukra a kötelező óraszámot. Csak az a bosszantó ebben, hogy a különféle megszorító előírásoknak a diák látja a kárát. Ugyanakkor ném akarom elhinni Mária Vidová tanárnőnek, hogy azok a tanárok, akik szlovák főiskolákon szereztek diplomát, nem ismerhetik olyan mértékben a magyar terminológiát, hogy képesek lennének magyarul megtartani az órákat. Minthogy nincs magyar tanárképző főiskolánk, á pályakezdő tanárok magyar alap-, illetve középiskolákban az iskola tanítási nyelvén oktatnak úgy is, hogy szaktárgyukat nem az anyanyelvükön tanulták. Nem igaz, hogy azok helyett a nyugdíjazott pedagógusok helyett, akik valamikor magyarul is anyanyelvi szinten tanítottak a közgazdasági szakközépiskolában, ne lehetett volna olyan tanárokat felvenni, akik mindkét nyelven tanítanának. Mária Vidová tanárnő azt állítja, hogy a szlovák főiskolákról kikerült s a náluk tanító pedagógusok nem tudnák tantárgyukat magyarul is tanítani, de arról szót sem ejt, hogy a magyar szakközépiskolába járó surányi diákok tanulják meg anyanyelvükön is a közgazdasággal öszszefüggő tantárgyak alapvető kifejezéseit, hogy mindkét nyelven egyformán kifejezhessék és megértessék magukat. Ellenben indokoltnak tartja, hogy növendékeik a szaktantárgyakat szlovákul sajátítsák el, mert a hivatalokban az ügyintézés, az adminisztráció szlovák nyelven folyik, s érettségi után a nyelv tökéletes ismerete nélkül nem tudnának érvényesülni. Ebben egyetértenek a diákok is, ugyanakkor osztják Rényei Edit véleményét, hogy ajánlatosabb lenne az oktatási nyelv megváltoztatását csupán a harmadik osztálytól kezdeni. Ha a magyar osztályokban csak szlovákul folyik az oktatás, a Mária Vidová tanárnő által is elfogadott és támogatott elv, a kétnyelvűség elve ellen vétünk az anyanyelv rovására. Én csak sajnálni tudom, hogy amiként a tanárnő elmondta, diákjaik már (most) nem tudják magyarul a szakkifejezéseket, automatikusan szlovákul használják, és hallani sem akarnak arról, hogy a terminológiát magyarul tanulj ják. Azt nem vitatom, hogy a szlovák diákoknak is új, sosem hallott nyelvi formákat, fordulatokat tartalmaz a közgazdaságtan, ám egy ismeretlen fogalmat lényegesen könnyebb az anyanyelven megismerni, azonosítani, kontextusba helyezni. Nincs miért csodálkozni azon, hogy a pedagógiai tanács gyűlésein a tanárok részéről sokszor elhangzik, hogy a magyar osztályokban a diákok bármennyire is igyekvőbbek szlovák társaiknál, lassabban reagálnak nehezebben fejezik ki magukat. A magyar osztályokban általában gyengébbek a tanulmányi eredmények. De nem hiszem, hogy ez kizárólag azzal magyarázható, hogy kevés a magyar jelentkező, ezért válogatás nélkül szinte mindenkit felvesznek, esetenként még hármas tanulókat is. Magyar osztályokba öt járásból jönnek a nyolcadikosok Surányba, ennek ellenére az egyes osztályokban csupán húszegynéhány a tanulók létszáma, a szlovák osztályokban, ahol lényegesen kisebb körzetből érkeznek a jelentkezők, ez a szám általában negyvenen felül alakul. Mégcsak azzal sem tudok teljesen egyetérteni, hogy a magyar lányokat az riasztja el ettől az iskolától, hogy nem látják elég perspektivikusnak ezt a pályát, ezért inkább más iskola után néznek. Hiszen, ha így lenne, ez a szlovák osztályok iránti érdeklődést is befolyásolná. A surányi szakközépiskolában a magyar osztályokban általában zömmel munkáscsaládokból származó gyerekek tanulnak, a szlovák osztályokban több az értelmiségi szülő gyereke. Ez a különbség a tanulmányi eredmények alakulásában is megmutatkozik. Azoknak a diákoknak viszont, akik magyar osztályokból továbbtanulnak, a főiskolán nincsenek nyelvi nehézségeik - mondta Mária Vidová tanárnő. S ez mindenképpen az iskola javára írható. Hogy ki milyen mértékben érez felelősséget a felmerülő problémák kedvező megoldásáért, ki mennyit mer bevallani a hibákból, az mindenkinek a lelkiismereti ügye. Tény, hogy magyar szakosként és magyar nemzetiségű tanárként nem lenne könnyű dolgom, ha nyolc osztály érdekeit kellene képviselnem olyan iskolában, ahol a tantestületben mindössze három a magyar nemzetiségű pedagógus. Egyedül erőn feletti küzdelem lenne a magyar nyelv szeretetére nevelni a gyerekeket, és a kulturált szép beszédre szoktatni őket olyan helyütt, ahol a legtöbb tanórán nem anyanyelvükön szerzik az ismereteket. Aggódom hát, még akkor is, ha a Rényei Edit tanárnő osztályából tíz évvel ezelőtt kikerült diákok szinte kivétel nélkül magyar iskolába íratták gyermekeiket. Aggódom, mert - bár minden tiszteletem Mária Vidová tanárnőé, aki szlovák létére az idén magyar osztályt visz az érettségire - ott motoszkál bennem a kisördög, hogy a magyar osztályokban tanító szlovák tanárok növendékeikben nem igazán erősíthetik a magyarságtudatot. TALLÓSI BÉLA KULTURÁLIS HÍREK • Kétszeresére emelte a Svájci Rádió és Televízió a rétoromán nyelvű televízióműsor adásidejét. Az ország legkisebb ősi népcsoportjának nyelvén most havonta kétszer 45 percen keresztül szólal meg a „Svizra Rumontscha" című magazinműsor. Ez az adásidő az eddigi dokumentumműsorok mellett most kvíz- és játékműsorok, élő riportok sugárzására is lehetőséget ad. • Az erőszakos tévéjelenetek hatásával foglalkozó svéd vizsgálat szerint a napi két óránál többet televíziózó gyerekek jóval agresszívebbek a képernyő előtt kevesebbet ülő kortársaiknál. • Mexikó Nyugat-Európa „meghódítására '' készül. A Televisa SA magántelevíziós társaság műhold segítségével juttatja el spanyol nyelvű műsorait Európába. A műsoroknak mintegy hetven százaléka élő adásból áll majd, de közvetítenek híreket, kulturális műsorokat, s rendszeresen sugározzák a mexikói filmművészet klasszikus alkotásait is. • Svéd nyelvű programot sugároz Franciaországba a svéd televízió, az ott élő svéd nemzetiségű nézők számára. 1990-ig kiépül az a hálózat, amely, egész dél és délkelet Finnország területén lehetővé teszi ezeknek a műsoroknak a vételét, s a hálózat kiépítésében részt vesz a finn állami rádió- és televíziós társaság is. • A II. világháború kitörése ötvenedik évfordulójának televíziós megemlékezését vezeti be az a tízrészes sorozat, amely 1939 ausztriai történetéről ad „történeti eposzt". Hugo Portisch igen sok új filmet, képet és dokumentumot használ fel, amelyek legújabban szabadultak fel az archívumokból. Az Ausztriából kiinduló Hitler- és Goebbelsféle békepropaganda természetesen a háborús készülődés eltusolására szolgált. Az első rész címe: „Békét hirdettek, háborút csináltak". • Szezám utca elnevezéssel külön televíziós- csatornát terveznek Indiában a gyerekek számára. Az adás fele a hagyományos indiai kultúrára épül, másik fele szinkronizált amerikai műsorokból áll majd. • Ankara után még ez évben a másik két török nagyváros (Izmir és Isztambul) is megkezdi kábeltelevíziója kiépítését. Az első évben mindössze 200, illetve 300 háztartást kívánnak elérni. Az előfizetők a két török műsoron kívül műholdas programokat is foghatnak. UJ FILMEK KABARÉ Jobb későn, mint soha - tartja a régi mondás, s filmforgalmazóink - ki tudja, miért - nem is siették el a nyolc Oscar-díjjal kitüntetett Kabaré megvásárlását, bemutatását. így aztán Bob Fosse filmremeke, sajátos műfajú korrajza csaknem két évtizedes késéssel érkezett hozzánk, s noha a film sikeréről tudósító hírek a hetvenes évek elején eljutottak honi nézőinkhez is, a lázas ritmusú, áradó zenéjű produkciót csak most láthatják, akkor, amikor másutt már rég „lefutott". De végre itt van, s megkésve is igazi látványt és élményt nyújt. Látványt és élményt, mert miközben a néző a Kit Kat Kabaré groteszk attrakcióin, a színpadon felhangzó zeneszámokon, énekprodukciókon szórakozik, és egy szerelmi történet bonyodalmait követi figyelemmel, a rendező háttérként felvonultatja az 1931-es Berlin, az éledező nácizmus eseményeit. Ezzel nemcsak sajátos mélységet ad a konferanszié szongjainak, hanem olyan kontraszthatást is teremt, hogy a néző szíve elszorul. A hatás félelmetes. A film hősnője Sally Bowles amerikai énekesnő, aki a német fővárosban próbál karriert csinálni és közben észre sem veszi, hogy világtörténelem kavarog körülötte. Szerelme, Brian Roberts egyetemi hallgató már jobban érzékeli az eseményeket, bár ő is elég naivul látja a dolgokat. Egymásra találásuk és elválásuk köznapi történet, nem is ez adja a film igazi értékét, hanem az a sajátos forma, amelyet Bob Fosse oly szerencsésen meglelt. „Isteni dekadencia" - ezzel a „jópofa" csacskasággal kommentálja több ízben is Sally saját bohém életének eseményeit és a fasizálódás történelmi háttérképeit. De balul végződött szerelmi kalandja után az ő arcán is megjelenik a döbbenet: megsejtett immár valamit abból, amit a történelem a védtelen emb

;eri sorsokkal művelni fog. S mégis viszszamegy a berlini kabaré színpadára, mert számára ez az egyetlen lehetséges életforma, a meglátni és a megérteni között még mély szakadék tátong. A dekadenciáról azonban fokozatosan lefoszlott az „isteni" jelző, és helyébe a „rémisztő", az „életveszélyes" került. Ennek a folyamatnak az egyik mikromozgását mutatja meg - Jay Allen és Hugh Wheller forgatókönyve alapján - Bob Fosse; a kontraszthatások érdekében nem restelli a szerelmi történet közhelyeit sem. Ralph Burns groteszk szongjai a döbbenetesen mély humorú, mesteri clown-figurát alakító Joel Grey konferenszié előadásában és Geoffrey Uhswort eredeti képei, színei, történelmi hátterei ekként telítődnek meg igazán feszültséggel, jelképi erővel. A magánélet kisebb-nagyobb banalitásai, a történelmi valóság és mindennek kabaré jelenetekben, szongokban való felidézése pontos, hatásos művészi egységet alkot ebben az emlékezetes filmben. Bob Fosse (aki egyike a legnagyobb amerikai koreográfusoknak) az egyes jeleneteket remekül kidolgozta és ezeket a muzsika, a dal, a tánc tapasztja egymáshoz. A zene a harmincas évek elejét, a weimari Liza Minelli, a világhírű Kabaré főszereplője köztársaság utolsó napjait, egy ország, egy társadalom haláltáncát, az utolsó pillanatokat idézi, mielőtt Berlinre ráborult volna a náci éjszaka. (Külön remeklés az a vidéki kiskocsma, amelynek hangulata már jelzi a tömegtébolyt. A lágy, nőies hitlerjugend tenorkórussá nő, a giccses dalszöveg megkeményszik, fenyegető indulóvá válik. S az operatőr közben az arcokat pásztázza. Ezek már nem ugyanazok az emberek, akik előbb elandalodva hallgattak. A szemekben megszállottság villan. Félelmetes jelenet.) A film sikerének egyik fő részese Liza Minnelli (Sally alakítója). Judy Garland lánya nem csupán ragyogó előadó, hanem szuggesztív színésznő is. Csodálatosan csillogó szeme, ezer fényben villódzó arca minden érzelmi árnyalatot ki tud fejezni. Gesztusa, fintora, hangja többet mond el a figuráról, mint a szövege. Partnerei közül virtuóz a már említett Joel Grey (konferanszié). Michael York a szerelmes diák szerepében tisztes alakítást nyújt'. Helmut Griem (Maximiliam von Heune) mintha Visconti hasonló témájú filmjéből lépett volna elő. „Jöjjenek a kabaréba" - szól a nyitó- és zárókupié, s ha a leendő nézőknek azt nem ígérhetjük is, hogy gondjaikat teljesen a mozin kívül hagyhatják, annyi bizonyos: az elgonolkodtató, nagyhatású film megtekintése közben „jókedvben, örömben és nevetésben" is lesz részük -miként azt a konferanszié ígéri. -ymTávoli harmónia a címe annak az amerikai dokumentumfilmnek, amely Luciano Pavarotti 1986os kínai művészkörútjának állomásait követi nyomon. DeWitt Sage rendező munkája a világhírű olasz tenorénekest, a magas C királyát i nemcsak a hangversenytermek pódiumain és operaszínpadokon vagy próba közben mutatja be, hanem felidézi a művész találkozását kínai zenészekel, közéleti személyiségekkel és diákokkal is. Miroslav Ondnček cseh operatőr jóvoltából az olasz melódiák és sajátos kínai folklór, illetve szokások rendkívül szuggesztív képekben ötvöződnek és tárulnak a néző elé. A felvételen Luciano Pavarotti. ÚJ SZÚ 6 1990. II. 27.