Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-26 / 48. szám, hétfő

(Találkozásunkra a Pozsonyban megtartott Regény elnevezésű szimpózium után került sor. Az akkor készült hosszabb beszélgetés részletét most adjuk közre.) • Milyen benyomást szerzett a szimpóziumról? - Véleményem szerint igen hasznos volt ez a rendezvény, mert sok író először jött el Szlovákiába. Számukra ez egy olyan országgal való találkozást jelentett, amely az ö szemükben egzotikus ország, Párizshoz vagy Majnafrankfurthoz viszonyítva a távoli Kelet. Első ízben találkoztak olyan írókkal, akik tökéletesen ismerik a mai amerikai, angol, német irodalmat. A vita rendkívül szabad volt. Senki sem érezte kötelességének, hogy kizárólag a szocialista országok irodalmát dicsérje. Bizonyos gondolkodási sémák megtörtek. A kulturális színvonalat illetően pedig valamennyiünk számára örvendetes megállapítás volt, hogy otthon vagyunk. • Mit adott ez a találkozás a részvevőknek? Ezt azért kérdem, mert korábban ön azt említette, vannak olyan vélemények, hogy a regénynek nincs jövője. Az elhangzott referátumok utaltak erre? - Mindazok, akik nem tudnak jó regényt írni, mindazok, akik nem tudnak érdekfeszítő mesét szerkeszteni, az esszé, a szociológia felé orientálódnak, filozófiai vagy közgazdasági fejtegetésekbe bocsátkoznak, azt hiszik, megnyerhetik az olvasót az elképzeléseiknek, a világról alkotott véleményüknek. Holott a normális olvasó szereti a hősöket, szereti az igazi szerelmi bonyodalmakat és örül, ha a történet jól végződik. Nálunk is eluralkodott egy olyan nézet, hogy az olvasó átlagos színvonalú, következésképp a széles körben olvasott könyv csak átlagos, tehát csakis középszerű lehet. Én éppen az ellenkezőjét vallom. A jó író könyve minden olvasót érdekel - aki érző szívű, józan gondolkodású. Flaubert Bovarynéja, Tolsztoj Anna Kareninája, vagy Thomas Mann Varázshégyének hősnői olyan asszonyok, akikkel sosem találkoztunk, de akik után mindannyian vágyakozunk. Akarjuk, hogy a szerelem beteljesedjen, s ne legyen csak vágyakozás, de ne legyen csak a női test meghódítása, ne legyen csak kielégülés. Elsősorban a nők álmodoznak nagy érzésekről, olyan regényekről, amely az érzelmek szárnyalásáról szóló, Minden könyv egy lépcsőfok Beszélgetés WOJCIECH ŽUKROWSKIVAL, a Lengyel írószövetség volt elnökével a kölcsönös megértésről, a megismerésről, arról, hogy az élet nehéz helyzeteiben is társai legyenek a férfinak. A nők vágya örökké a szeretett férfival maradni, elhitetni vele, hogy tehetséges, azért, hogy a férfi kibonthassa szárnyát. Ilyen az igazi társ, ilyen az igazi társ a szerelemben. A házastársi szerelem ilyen. • Úgy véli, a nő felemelheti a férfit, vagy ellenkezőleg, tönkre is teheti? - Nem hiszek annak a férfinak, aki azt állítja, hogy csak egy asszony volt az életében. Elnézést, hogy ezt épp egy nőnek mondom... De a férfi ne legyen beképzelt, ne számolja, hány nőt hódított meg, ne higgye,* hogy mennél többet, annál férfiasabb. Ez nem így van. Az igazi férfi életében nincs sok nő, de mindegyik asszony fontos szerepet tölt be az életében, mindegyiknek sokat köszönhet az egyénisége formálódásában. • Az ön itt-tartózkodásának másik oka a Nemzetközi Gyermekkönyv-illusztráció Biennálé volt. Milyennek találta? -A BIB számomra nem újdonság, minden két évben gazdagabb, egyre több ország vesz részt rajta, nagy tehetségek jelennek meg itt. Most például Banglades és egy sor arab ország küldte el gyermekkönyv-illusztrációit. Ez valami egészen más. Más a látásmódjuk, más a meseviláguk. Ezek a rajzok érdekesek, nyersek, a színeik kemények, a formák óriási gazdagsága jellemzi őket. Képesek nem behódolni a divatnak. E pillanatban éppen a szecesszió a divat, s én mindig örülök, ha olyasmit látok, ami más. Nagyon nagyra becsülöm a festészetet és a grafikusművészetet. • Bizonyára nemcsak azért szereti a BIB-et, mert közel áll önhöz a festészet, hanem mert önnek nem kis köze van a gyermekirodalomhoz. - Véleményem szerint minden író, aki komolyan veszi a hivatását, aki nemcsak pénzt keres az írógépével, kell, hogy írjon egy-két, vagy több könyvet a gyerekek számára is. Ugyanis ez a módja a majdani olvasótábor megszerzésének. S ha ez sikerül, akkor a nagyapák és nagymamák is olvasói lesznek az írónak. Ha gyerekkorában olvasta a könyvemet, nagyapa korában megveszi az unokájának. • Már ismert íróként adta ki az első gyerekkönyvét? - Mindig párhuzamosan írtam felnőttek és gyerekek számára. • Kezdettől fogva? - Igen, mert úgy vélem, mindnyájunkban van valami a gyerekből: a látásmód frissessége, a tehetség, ahogy reggel felébredve a világot látom. S azután szavakkal kezdjük újrateremteni a világot. De ez már nem a mindenki által ismert világ lesz. Abba a világba vezetem be az olvasót, amelyet én teremtettem, „Az illusztrált könyv a képzelőerőt is formálja" (Lőrincz János felvétele) a magam szavaival. A könyvek továbbadása a jövő kulcsa. A gyerek tudomást szerez róla, hogy a világ más táján élő kortársai ugyan különböznek tőle, mégis lehetnek a játszótársai; annak ellenére, hogy esetleg a világ más táján élő gyerekek olyan gondokkal küszködnek, hogy nincs mit enniök, és nincs mit felvenniük. Minden könyv egy lépcsőfok a tudós csúcsa felé, ahonnan elénk tárul a horizont. Az illusztrált könyv egyszersmind a képzelőerőt is formálja. A kisgyerek számára ez óriási gazdagodást jelent, hozzászokik a gondolathoz, hogy más körülmények között nevelt emberekkel is fog érintkezni. Ezért kell megtalálni velük a közös nyelvet, mert ők lesznek a barátai abban a világban, amelyikben a felnőttek még nem barátai egymásnak. Ók teremtik meg a barátság, a béke világát. • Volt egy időszak, amikor sok lengyel író elhallgatott, nemigen jelentek meg új könyvek... -A politikai korok nem tartanak soká. Az írónak írnia kell, mert csak annak van reménye a megmaradásra, amit kinyomtatnak. Az íróra nerfi lehet megharagudni - mert a könyvre nem lehet haragudni. A tükörre sem lehet haragudni azért, hogy ha belenézünk nem tetszik a képmásunk. Idővel kénytelenek vagyunk megbékélni vele... • Hány könyvét fordították le magyar, cseh, illetve szlovák nyelvre? - Magyarra négyet, csehre ötöt, szlovákra hármat. • ön diplomata is volt... - Több mint hat évig voltam kulturális ügyekkel foglalkozó diplomata Indiában, 1959-ig, de ez elég is volt. Tudósító voltam Kínában, Laoszban és Vietnamban. Ismerem egész Ázsiát Japántól Thaiföldig. • Milyen a kapcsolata a filmmel és a televízióval? - Tizenegy film készült az írásaimból. Az én véleményem az, hogy a film lemegy a vászonról, a könyv ellenben megmarad. Ha valakit érdekel a film, vagy a tévéjáték, szívesen nyúl a könyv után, amelyből készült. Nem igaz az az állítás, hogy a könyvet már nem olvassák el, hiszen a könyv mindig gazdagabb. Szerintem a képi írás az irodalom segédanyaga, de nem helyettesíti az irodalmat. • Egyik regénye, a Kőtáblák, Indiában játszódik. A főhőse egy magyar diplomata, a történet középpontjában pedig az ötvenhatos magyarországi események vannak. A Kőtáblák magyarul' nem jelent meg, ellenben Lengyelországban megfilmesítették. - Én a Kőtáblák filmváltozatával nem vagyok elégedett. Idősnek tartom a főhőst. • Varsóban láttam a filmet, nagyon tetszett. - Biztosan olyasvalaki társaságában látta, aki sokat jelent önnek. De tréfán kívül: Indiát és a nagykövetségi viszonyokat jól ábrázolja a film. • Elnöke a világ gyermekei érdekeit képviselő szervezetnek, az UNICEF-nek, képviselője a szejmnek, elnöke az írószövetségnek... Jut ideje az írásra? - E pillanatban nincs rá időm, hogy komolyabban foglalkozzam az irodalommal. Sokáig azt hittem, még nagyon sok időm van. Nemrég tudom, hogy ez nem igaz. Hetvenöt éves vagyok. S meg akarom írni az életem könyvét, a találkozásokat olyan emberekkel, akik rám, a műveimre hatással voltak. Ezek olyan politikusok, akik befolyással voltak nemzetükre, de rendkívül egyszerű emberekről is akarok írni. A katonai szükségállapot bevezetése után újraalakuló írószövetség élére Halina Anderska került, utána következett Wojciech Žukrowski. Sokáig ellenállt a felkérésnek, csak Wojciech Jaruzelski kérésére vállalta az elnökséget. November harmincadikával Žukrowski leköszönt tisztségéről. „Fiatalabbakra van szükség, nemcsak politikai kérdésekkel kell már foglalkozni, amelyek teljesen igénybe vettek, hanem a könyvek és az írók sorsával is", írja a szövetség vezetőségéhez intézett levelében." Igyekeztem befolyásolni az írói társadalmat érintő hibás politikai döntéseket, az Államtanács többek között a Lengyel írószövetség indítványozására javasolta a Zdzislaw Najderre kirótt értelmetlen halálbüntetés hatálytalanítását, annak idején tiltakoztunk Václav Havei cseh író bebörtönzése és a pekingi sortűz ellen - írja, s lemondásának legfőbb érveként azt hozza fel: - Elnökségem egész ideje alatt nem írtam új regényt, holott mindenekelőtt író voltam és továbbra is írónak érzem magam." KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Van-e világosság az alagút végén? A SZOVJET FILMGYÁRTÁS MA Csak az nem szidja manapság a szovjet filmgyártást, aki még erre is lusta. Mint az orvostudományhoz, ehhez is mindenki ért. Olyan energiával rontanak rá a filmesekre, mintha a filmek minősége valóban a szappan- és húshiánnyal függene össze. Azok az elégedetlenkedők pedig, akik valamivel öregebbek, okvetlenül a 25-30 évvel ezelőtti filmművészetre emlékeznek vissa. ÚJ SZÚ 1990. II. 26. I

tt van a kezemben az 1959-ben készült szovjet filmek katalógusa. Grigorij Csuhraj Ballada a katonáról, Szergej Bondarcsuk Emberi sors című alkotása - olyan filmek, amelyek már sok év óta remekműnek számítanak. De mi van mellettük? Például a Vagyim Kozsevnyikov forgatókönyve alapján készült Egy sorban című szovjet-kínai filmrege; vagy a Tejút, ez Ribnyikov és Larionova, az akkor még fiatal két filmcsillag főszereplésével, Vitalij Zakrutkin témáját viszi mozivászonra: az „egyszerű embernek" az értelmiséggel szembeni „előjogairól" szól; olyan vígjátékok is vannak itt, amelynek ma már a címére sem emlékszik senki... Különben, a szakemberek kiszámították, hogy a filmek csupán 5-6 százalékának van esélye arra, hogy ne maradjon kérészéletű. És ha nálunk jelenleg évente körülbelül 150 játékfilm készül, akkor 9-10 rangos alkotás bizonyára akad. Folytatva az 1959-cel való összehasonlítást (az olvadás kora csúcspontjának egybevetését az átalakítás koráéval), megjegyzem, hogy akkoriban valóban több hús és szappan volt, jelenleg viszont jóval kevesebb a szolgalelkű konjunktúra: valahogy észrevétlenül, de meghonosodott a filmesek körében egy olyan kategória, mint a szégyen. „Az enyhülés korának csúcspontjáról" készült katalógusokban Csuhraj és Bondarcsuk alkotásai mellett sűrű sorban következnek az olyan filmek, amelyek fia nem is szereztek általános hírnevet, de kétségtelenül elvi szerepet játszottak a hazai filmművészetben. Az elvhű filmek ugyanilyen sűrű sorát látom ma is. Ezek a műfaj tekintetében különbözőek, stílus dolgában szögesen ellentétesek, de - nekem úgy tűnik - világszemléletüket illetően hasonlóak. Alekszandr Szokurov Napfogyatkozása, Vagyim Abdrasitov Szolgákja, Karen Sahnazarov Zéró városa, Jurij Mamin Szökőkútja, Rasid Nugmanov Túkje - e filmek alkotóit az aggodalom, a zavar, a bizonytalanság érzése fogja el, és ez a nézőkre is átragad... Ezt a listát folytatni is lehet, de itt csak az idő szabhat mércét. Korai, igen korai ítéletet mondani arról, hogy vannak-e remekművek vagy nincsenek. Sokkal hasznosabb, ha lemondunk arról a meggyökeresedett szokásról, hogy csodatermést követelünk a saját ágyásunkban csupán azért, mert a miénk. Ha már a mezőgazdaságban sem tudunk azonnal ható recepteket találni, akkor miért alkalmazunk féktelen követelményeink révén erőszakot a művészettel szemben? Ahogyan Hamlet mondta, amikor fuvolát tartott a kezében: e kicsiny hangszerben sok a zene, kitűnő hangja van, de azt nem érhetitek el, hogy beszéljen. Arról, hogy a fuvola okvetlenül hangra tesz szert, az új rendezőnemzedék filmjei győznek meg, melyek a film nyelvén szólnak az életről. És ebben nincs paradoxon, mivel a legutóbbi időben született sok alkotás társadalmi jellege, időszerűsége sem nyújt kárpótlást azért, hogy mint filmek terméketlenek; ezeket a filmeket (ha emlékezetünkbe idézzük a néhai Gennagyij Spalikov szellemes megjegyzését) rádión lehetne közvetíteni. Azok a filmek pedig, amelyekben a daloló fuvola ígéretét látom, szerencsésen egyesítik önmagukban az élet lüktetését azzal, hogy „családilag" éppen a filmművészethez tartoznak. Emellett lehetségesnek tartom, hogy sok nézőben ingerültséget kelt például Nyikolaj Makarov és Szergej Szeljanov Névnapja - ez egy furcsa, „hibbant" család története, ahogyan azt az „együgyű" kamaszfíú látja. De, mint Bemard Shaw megjegyezte, „sok nagy igazság eleinte istenkáromlás volt". Igaz, nem fogom megkockáztatni, hogy a Névnap igazságát a nagy igazságok csoportjába soroljam, de ezt a művet semmi esetre sem lehet megfosztani attól a rejtélytől, amely annyira ritka manapság, amikor a filmgyártás nagy üggyel-bajjal igyekszik lépést tartani a sovány újságírással, ezért pedig minduntalan banális megállapításokra kárhoztatja önmagát. A Névnap sehová sem sietett, 1980-ban készült az Országos Filmművészeti Főiskola gyakorló stúdiójában és amikor 1989-ben a mozivásznakra került, a hétköznapiság olyan iskolapéldáját nyújtotta számunkra, amely nem sokat változott az „elmúlt időszakban". M

ajdnem negyven év választ el bennünket Alekszandr Kajdanovszkij A petróleumárus felesége című filmjének szereplőitől. Az idő 1952-1953, két testvér - mintegy Káin és Ábel - történetéről van szó, a rothadó sztálinizmus reális keretei között elbeszélve... Ó, a nézői értékelések milyen széles skáláját idézi "elő ez a mű! Egyesek, akik belefáradtak abba, hogy a téma labirintusában bolyongjanak, mindezt valószínűleg lázálomnak nevezik. Egyesek - azután az epizód után, amikor az egyik fivér, a városi tanács elnöke, cinikus és megvesztegethető ember, „Éljen a marxizmus-leninizmus!" ki-; áltással egy jéghideg keresztelőmedencében számol le az élettel - ezt a filmet a szuperleleplező irányzathoz sorolják. Mások pedig, tüntető robajjal elhagyva a nézőteret, felháborodott hangú levelet írnak az SZKP KB-nak, és egy másolatot elküldenek a KGB-nek... De, ez szilárd meggyőződésem, olyan nézők is lesznek, akik a pajkosság elemében észreveszik a Szerelem és a Féltékenység lényegében költői és egyszerű történetét. Mi azonban úgy vagyunk berendezve - és ez elől sehová sem lehet elbújni -, hogy még az örök kategóriákról szóló elmélkedés közepette sem léphetünk ki a társadalmi koordinátákból. És a kései sztálini időszak komor karneválja A petróíeumárus feleségében - nem a leleplezés divatja előtti hódolat adója, hanem gyümölcsöző, paradox lépés, amely indokoltan kapcsolja egységes egészbe az apák múltját a mi mai létünkkel. És még egy egyszerű történet: Tamara Alekszandrovna férje és lánya, rendezője Olga Naruckaja, főszereplője Alekszandr Galibin. Az egyik szereplő itt ezt mondja: „Jobb nem szeretni, a szerelemről ábrándozni jó". Nagyszerű gondolat. Vajon ki nem helyesli ezt a felnőttek közül, akik már érezték a szerelem kínjait? És vajon mihelyt felcsillan a reménysugár -, ki nem siet azonnal megcáfolni saját meggondolatlan cselekedetével, mint a film hőse, Valerij, ez a harminc-egynéhány éves fiúcska teszi? De az alkotók ennek a filmnek a témáját sem emelik föl absztrakt magasságokba, hanem makacsul a sivár létünk katakombáiba süllyesztik, ahol az örök értékek is magukon viselik a szociális torzulások bélyegét. A Torontóban rendezett nemzetközi filmfesztiválon a Névnap és A petróleumárus felesége megtekintése után jó néhány szemrehányást hallottam az egyik amerikai kollégától. Azt kifogásolta, hogy ezekben a filmekben nincs remény, hogy jelenleg, amikor az egész világ rokonszenvvel figyeli a peresztrojkánkat, nincs miért annak a bemutatásával zavarba hozni a társadalmi tudatot, ami nálunk, úgymond, „még mindig nem sikerül..." Eleinte megpróbáltam ellentmondani, a művésznek az igazsághoz való jogáról, ennek a gyógyító erejéről beszéltem. De eszembe jutott Zoscsenko Kék könyve, amelyben egy külföldi filozófus beismeri: „Én általában a szocializmus híve vagyok, csak nem nálunk. Ez a szocializmus azonban nálunk van. Mi itt élünk. Éppen ezért ingerelnek bennünket azoknak a tanácsai, akik mindezt nem érdektelen kísérletnek tekintik." A

Naruckaja filmjéről megjelent egyik kritika címe ez a leleplező kérdés: „Látszik-e világosság az alagút végén?" A kritikus „szörnyű kilátástalanságát" rója fel a fiatal rendezőnőnek. Szerintem egy ideig fejtőkalapáccsal kell dolgozni ahhoz, hogy valaki észrevegye a világosságot az alagút végén. Ez azonban, persze nehezebb, mint arra kényszeríteni a művészeket, hogy a szocialista realizmus házi patikájából való, hallucináció-keltő szerekre írjanak recepteket. Ha pedig, effelől teljesen bizonyosak lehetnek, ez a fuvola valamikor hangra tesz szert, akkor csakis az úttörőkürt módjára fog szólni. BORISZ BERMAN