Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-23 / 46. szám, péntek

A Szürkület éve, avagy a lehangolas művészété Jegyzetek a XXII. magyar filmszemléről Lugossy László, a nálunk is bemutatott Szirmok, virágok, koszorúk című katartikus erejű történelmi film rendezője mesélte két vetítés között: Felriadt egy éjjel kollégájának kisfia. Zaklatott volt és remegett, úgy kapkodta a levegőt, mintha fuldoklott volna. - Baj van? Rosszul érzed magad? - szaladt az ágyához az édesanyja. - Álmodtam - felelte izgatottan a gyerek. - És mit álmodtál? - puhatolózott a mama. Mire ó: - A címére már nem emlékszem. - íme, a film ereje. A hatás, amely álmában sem hagyja nyugodni az embert. A katarzis, amely újra és újra „visszaköszön". Vagy épp ettől mozi a mozi? A kisfiú válasza alapján vetődik fel bennem egy másfajta kérdés is. Az 1989-es év magyar filmterméséből hány produkciónak a címére emlékszünk majd néhány év múlva? tüntetés során több mint száz ember vesztette életét a katonák esztelen lövöldözése miatt. Harminchárom évig tartó hallgatás után szólalnak most meg az egykori sebesültek, az áldozatok hozzátartozói, a fegyvereket kezelő ÁVH-s sorkatonák, s kamerák elé állt a sortűzre parancsot adó egyik tiszt is. Megdöbbentő dokumentumfilmnek tartom Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia legújabb munkáját is, amelynek címe: „Hol zsarnokság van..." Hit és cinizmus, félelem és szolgalelkűség az 50-es évek igazságszolgáltatásában - másfél óra egyetlen mondatban. Az arc a vásznon: egy katonai bíró arca. Egy férfi, aki a háború után lett jogász. Természetes késztetései következtében baloldali gondolkodású volt, ezért hamarosan behívták a pártközpontba és közölték vele, hogy a katonai bíróságon fog Hegyi Barbara és Malcsiner Péter A halálraítéltben, amely a filmszemle díját kapta játékfilm-kategóriában. A nemzetközi zsűri fődíjat nem adott ki. A különdíjat megosztva adták Fehér György Szürkület és Sopsits Árpád Céllövölde című produkciójának. A dokumentumfilm kategória díját a Vérrel és kötéllel című film kapta. Egyáltalán: a huszonkét dokumentum- és tizenhat játékfilm közül melyikre akarunk emlékezni? Fehér György munkájára? Sopsits Árpád rendezésére? Zsombolyai János alkotására? A tavalyi filmszemlén négy rendező remekelt. Bereményi Géza az Eldorádó*/al, Enyedi Ildikó Az én XX. századommal, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia a Recskkel. Az Eldorádo és a Recsk alkotói azóta Európa-díjat kaptak Párizsban, Enyedi Ildikó pedig Cannesban lett a nyolcvankilences év legjobb elsőfilmese. Fehér, Sopsits és Zsombolyai munkái vajon öregbítik-e majd a magyar film hírnevét a világban, s amire még inkább kíváncsi vagyok: a magyar közönség körében mekkora elismerésre, mekkora érdeklődésre számíthatnak? Kínból, gyötrelemből, szenvedésből, megaláztatásból, lemondásból ugyanis már annyi jutott az e tájon élő embernek, hogy félő: meszsziről elkerüli azt a mozit, amelyben évek óta a negyvenötös, ötvenhatos eseményeket, a malenykij robotokat, a vérrel írt tragédiákat, az erdélyi és a sváb passiókat feszegetik. Ezeket az alkotásokat - és most a dokumentumfilmekre gondolok - inkább a televíziónak kellene műsorára tűznie, hiszen a főleg szájról, arcból „olvasott" hosszú, többórás történetek otthon aligha fárasztják ki annyira a nézőt, mint a moziban. A történelem szörnyűségeitől igenis meg kell szabadulni, a korhű vallomásokat filmszalagra kell venni, ehhez nem fér kétség. Am ha a dokumentum nem a film nyelvén beszél, ha jól tömörített 40-50 perc helyett 2-3 órán át ömlik a szó a kamera előtt ülőCk)ből, akkor az a film már egy másik/új műfajba tartozik: a megszállottságot és kitartó figyelmet igénylő archívfilmek kategóriájába. És ebből is volt elég az idei szemlén. Gulyás Gyula és Gulyás János Malenykij robot\a három órán át emlékezik arra a hat bakonyalji fiatalemberre, akik leventeként szöktek meg a Németországba hurcolás elől és a három napra „tervezett" munka helyett kilenc-tizenegy évet töltöttek szibériai lágerekben. Erdélyi János és Zsigmnond Dezső Vérrel és kötéllel című munkája az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári eseményeket idézi fel, amikor egy békés dolgozni. Eleinte jegyzőkönyvvezetőként volt tanúja kegyetlen eseményeknek, később már kivégzéseken is részt vett, és ő maga is hozott halálos ítéleteket. Két kérdésre keres választ a film. Kik azok, akik kibírják, elviselik a diktatúra vasfogásait, és hajlandóak átmenni a legteljesebb agymosáson is, csakhogy abban higgyenek, amiben feltétlenül hinniük kell. A második kérdés: hol az a pont, amikor az embernek, akár élete kockáztatásával is, ki kell lépnie egy ilyen vagy ehhez hasonló mechanizmusból? A „történelmi leckék" mellett természetesen másféle dokumentumfilmek is készültek. Duló Károly Erős karokkal fogjatok le szépen című munkája az öngyilkossághoz vezető utat, az életképtelenséget ábrázolva emel szót az emberhez méltó életért. A lét kérdéseit feszegeti Zolnay Pál Védtelenek című színes játék-dokumentumfilmje is, amelyben az AIDS nem orvosi-egészségügyi problémaként szerepel, hanem mint emberi kérdés, öt szenvedő beteget mutat be a rendező, öt „halálra ítéltet". Nemcsak nézni-feleleveníteni is nehéz a filmet. Kapaszkodás a szemekben, őszinteség az alig érthető szavakban, rettegés, félelem minden egyes gesztus mögött - és amit talán fel sem tud fogni a néző: még a szenvedésért is könyörögni tud az ember, ha a fájdalom az életet jelenti. Czencz József Titkos dimenziók című sorozatának első része, A parafenomén a hihetetlennek vélt jelenségek királyát, Uri Gellert mutatja be arra törekedve, hogy felhívja a figyelmet egy olyan emberi képességre, amely állítólag a legtöbbünkben megvan és kifejleszthető. Uri Geller a tekintetével görbíti meg az evőkanalat. Úgy néz a gabonaszemre, hogy az ott, előtte csírázik ki. Megmutatja, hol érdemes aranyat és olajat bányászni. Az utóbbit természetesen pénzért, milliókért teszi. Aki irigyli a gazdagságát, annak a film azt üzeni: próbálja meg utánozni. Említettem már: a dokumentumfilmek túlnyomó része a nem is olyan távoli múlt eseményeit taglalja. Túlzás nélkül állíthatjuk: divatot teremtettek ezek a filmek. A kíméletlen szókimondás, a makacs igazságkeresés, a határokat nem ismerő őszinteség divatját teremtették meg. A magyar film kritikai szellemét korábban sem vitatták a külföldi kritikusok, a magyar rendezők valóságtükrözése most már évek óta minden fesztiválon példamutató. A tavaly készült játékfilmek azonban intellektualizálják mondanivalójukat, ezáltal nehezen fogyaszthatók. A legtöbb esetben a lila moralizálás, a túlfűtött képzelet győz a konkrét mondanivaló fölött. Két kivételről számolhatok csak be. Az egyik: Sopsits Árpád Céllövöldéje, amelyet valós események alapján forgatott a rendező. 1982 márciusában egy miskolci kamaszfiú különösebb ok nélkül lelőtte az apját, majd ugyanúgy élte az életét, mint korábban. A bűntettet nem a rendőrség, hanem a kórházból hazatérő anya fedezi fel pár nappal később. Sopsits természetesen ugyanazt szeretné tudni, amit a kihallgató tiszt: azt, amit apa és fia soha el nem mondtak egymásnak. Hogy ki, miért menekül otthonról, a sivár valóságból. A másik kivétel: Zsombolyai János alkotása A halálraítélt, amelynek becsületes, ártatlan hőse, a huszonéves Gergó Ferenc, a bosszú évében, 1958-ban sem hajt fejet a hatalom előtt, akkor is a lelkiismeretére hallgat, amikor a felesége - mást nem tehetvén - ellene vall. Zsombolyai munkája nemcsak az akasztás előtti hosszú percekben rendíti meg a nézőt - a film első képétől egészen az utolsóig a hatása alatt tartja. Az élvonalbeli idősebb rendezők közül senki sem rendezett filmet 1989-ben. Sem Szabó István, sem Fábri Zoltán, sem Makk Károly, sem Jancsó Miklós. Mondták is sokan: nélkülük nem igazán szemle a szemle. Az idei fesztivál inkább a fiatal, pályakezdő, elsőfilmes rendezőknek adott bemutatkozási lehetőséget. Sopsitson kívül Szász Jánosnak (Szédülés), Fehér Györgynek (Szürkület), Deák Krisztinának (Eszterkönyv), Monory Mész Andrásnak (Meteo). A , legtöbb vitát a Szürkület kavarta. Az a film, amelyet a magyar filmgyártás egyik legnagyobb tehetsége rendezett. Az a film, amelyet a zsűri egyes tagjai antifilmként emlegettek. Az a film, amelyet lehet szeretni is, gyűlölni is, csak figyelmen kívül hagyni nem lehet. Megrázó képsorokkal indul a történet: nyolc év körüli kislány holttestére bukkannak a hegyekben. A rendőrség és a helybeliek a házalót gyanúsítják, egyértelmű bizonyítékra utaló nyom azonban kevés van. Nincs mit titkolni: a gyilkos személye ismeretlen marad a néző előtt, de amíg a film utolsó jelenetét is kivárja, ezerszer átkozza el a percet, amikor odaült a vászon elé. Mintha az orránál fogva vezetnék... tízperces svenkeket, a végsőkig elnyújtott jeleneteket „etetnek" vele, miközben vagy az eső szakad, vagy a szürkület borítja be újra és újra a tájat. Az eső szinte minden filmben „főszerepet" kapott. Gyilkolásból, öngyilkosságból, vérből, temetésből, durva erotikából is jutott bőven a nézőnek. Elek Judit Tutajosok című, szép csendesen folydogáló- alkotásában, amely az 1882-es tiszaeszlári vérvádat eleveníti fel, zsidókat vernek kegyetlenül. A Meteóban egy életunt, kiábrándult fiatal értelmiségi menekül a halálba. Az Eszterkönyvben egy bűntudattól gyötört harminc év körüli zsidó nő végez magával. Csupa kín, csupa bosszú, csupa céltalanság, csupa tragédia. A lehangolás művészete. Azon belül pedig, a korábbi évekhez képest, szürkeség és középszerűség. Hogy tehetséges, jószemű, rátermett fiatal rendezőgárda keresi a hangját Magyarországon, az vitathatatlan, mint ahogy az is; a képi struktúra egyelőre „lehúzza" a témát. Eltűntek a korlátok, nincs többé tabutéma, ez most a gond - állítják a szakmabeliek. Ma, ebben a zavaros, átmeneti helyzetben, amikor a demokrácia, a szabadság egyszeregyjét tanuljuk, félő, hogy a filmművészet kommerciális jelleget ölt és nem születnek igazi értékek. Akárhogy van is: a magyar film nem veszítheti el sajátos ízét, névjegyét. Az nemcsak a mi kárunk, Európa kára is lenne. SZABÓ G. LÁSZLÓ | Nem a tantárgy „tehet róla" Hogyan tovább a munkára neveléssel? Nincs csodálatosabb, mint az emberi elme. Ez a kijelentés már-már közhelyként hangzik, de az értelmén csak a minap gondolkodtam el komolyabban. Tettem ezt azért is, mert olyan értesülések jutottak el hozzám, hogy enyhén szólva meghökkentem. Tudomásomra jutott ugyanis, hogy az Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztérium egyes dolgozói - a demokrácia és a humanizálás jelszavába burkolva - kikezdték az iskolák munkára nevelés tantárgyát. Arra a következtetésre jutottak, hogy fölösleges tantárgyról van szó. Ezt azzal indokolták, hogy a 21. században (mert mi erre a századra készítjük fel az ifjúságot) a humánum kerül előtérbe, így manuális jártasságokra és készségekre már semmi szükség nem lesz. Erre szoktuk mondani, hogy megáll az ész! Fogalmam sincs, hogy miként jöttek rá ilyen okosságokra?! Lássuk, hogy mit jelent a fenti kijelentés, milyen következményei lehetnek. Egyetlen fejlett társadalom sem képzelhető el olyan emberek nélkül, akiknek a legelemibb technikai munkakészségük sincs. A humán szakmák sem nélkülözhetnek bizonyos fokú manuális készséget. Valaha, főiskolai tanulmányaim alatt azt sulykolták belém, hogy nincs felépítmény megfelelő alap nélkül. Szerintem e tétel még ma is érvényes. Azzal, hogy iskoláinkban a természetettudományos tantárgyak számát ma a minimálisra, ezzel szemben a humán tantárgyakét a maximálisra igyekeznek növelni, hazánk gazdasági nehézségeit nem oldják meg. Egy nép sem zeng háladalt egy olyan társadalomról, ahol csak úgy hemzsegnek a nyelvészek, színészek, irodalmárok és egyéb humán szakmák képviselői, de nincs jól képzett szakembergárda, mezőgazdász, technikus. Mert a legfennköltebb zenemű, egy kimagasló színészi előadás sem ér fabatkát sem, ha mind a produkáló, mind a közönség hasa korog. Márpedig az élelmet, ruházatot, a produkcióhoz szükséges berendezéseket, helyiségeket, a megfelelő fűtést, világítást stb. a műszaki ágazat és az e szférákban tevékenykedők hozzák létre. Ahhoz pedig, hogy a jövőben is megmaradjon a lakosság foglalkozás szerinti összetételének az egyensúlya, a humán tantárgyakon kívül olyannak is lennie kell, amely a diákkal megszeretteti a műszaki pályát és megfelelő módon felkelti iránta az érdeklődést. Márpedig ez csak olyaft - az eddigi iskolarendszerekben is létező - tantárgy lehet, amely megtanítja a tanulót az anyagok ismeretére, a kézi megmunkáló szerszámok helyes és célszerű használatára, bizonyos egyszerű műszaki javítások elvégzésére, a környezetét szépítő és hasznos tárgyak elkészítésére, megfelelő jártasságokat és készségeket alakít ki, formálja a fizikai munkához való pozitív viszonyt. Talán senki sem kételkedik abban, hogy egy fejlett gazdasági és társadalmi berendezést, magas színvonalú államrendszert, magas életszínvonalat nem a humánum és az iskolák tantárgyrendszerének humanizálására tett (néha erőltetett) erőfeszítések és üres szópufogtatások teremtették meg, hanem a szorgalmas és megfelelően elismert munka. És erre az embert nevelni kell. Ezért állok értetlenül és hitetlenül eme tendenciózus és - bátran ki merem mondani - dilettáns megfogalmazás előtt, hogy „az ifjúságot munkaszeretetre és munkálkodni tudásra kell nevelni". Nem érthetek egyet azzal sem, hogy ami eddig volt, rossz és kidobandó. A kézművességnek, a fából, agyagból, papírból és egyéb anyagokból készült tárgyak készítésének minden ország életében gazdag hagyományai vannak. Sokszor éppen azon siránkozunk, hogy nagyon sok értékes, évszázados tradíciójú szakma van kihalóban utánpótlás hiánya miatt. No és mit tesz Isten? Most még erre is rálapátolunk egy további módszeres elfojtási tendenciát. Nem úgy teszünk, mint aki maga alatt vágja a fát? Nem vitatom, hogy a tantárgy elnevezése nem éppen szerencsés és a tartalma sincs összhangban a modern kor követelményeivel, de könyörgöm: erről nem a tantárgy tehet! Azok tehetnek róla, akik az élettől elszakadt és az iskolai élet gyakorlatától idegen elemeket honosítottak meg benne. Tehát itt kell keresni a megoldást. A jó kertész nem azzal gyógyítja a fa betegségét, hogy azt gyökerestül kiirtja: megpróbál rajta segíteni. A fa kivágása már csak a legvégső megoldás! Nekünk is igyekezni kellene megkeresni a megfelelő megoldást. Tanulmányozva a fejlett nyugati társadalmak oktatási rendszerét, így az NSZK, az USA, Japán tantárgyrendszerét, egyértelműen megállapíthatom, hogy minden fejlett ország bevezette, sőt már az általános iskolák első osztályától rendszeresítette a műszaki oktatást. Sőt továbbmegyek: Kanadában az általános iskolák első osztályától kezdve a tanulók heti egy napon csak „munkára nevelésen" vesznek részt. Kérdem én: miért kívánunk mi mindig pápábbak lenni a pápánál?! A fejlett társadalmak elismerik, hogy az ember harmadik környezete (a természeti és társadalmi környezeten kívül) az őt körülvevő technikai környezet. Ez így van és meggyőződésem, hogy így lesz a 21. században is. A technika vívmányai nélkül a leghumánusabb és a legmodernebb társadalom sem létezhet. Azonkívül még egy fontos gondolat, amely szintén egy humanista, s a demokrácia útján jóval előttünk járó országból, Magyarországról származik: „...a technikai műveltség az általános műveltség szerves része" (Szűcs, E.: Technika és rendszer, Tankönyvkiadó, 1986). Ez azt jelenti, hogy bizonyos általános műszaki ismeretekre minden foglalkozási ág képviselőjének szert kell tennie. Illő lenne, hogy ezeket az ismereteket fel tudja használni munkájában, és alkalmazni tudja őket. Erre viszont a legfogékonyabb életkorban - a gyermekkorban - szakavatottan és átgondoltan kell öt megtanítani. Gondolkodjunk el tehát azon, milyen műszaki ismereteket és melyik osztályban kellene elsajátítania a jövő emberének. Ne döntsünk elhamarkodottan, mert a kapkodás sohasem vezetett eredményre. Cselekedjünk úgy, hogy ha majd a jövendő generációk számon kérik tetteinket, bátran és emelt fővel nézhessünk a szemükbe. A technikai ismeretek oktatásának igenis ott a helye az iskolákban. Gondot inkább csak az okozhat, mi legyen a tantárgy tartalma és hogyan nevezzük. En a műszaki (technikai) nevelés elnevezés mellett voksolok. Dr. POMSÁR ZOLTÁN, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola oktatója -A jutalomjáték: Maude és Harold Egy kortárs író nagysikerű lírai vígjátékát, a Maude és Haroldot mutatja be ma este a Matesz komáromi társulata. A szerző, Colin Higgins, ÚjKaledóniában született, Sydneyben és az Egyesült Államokban tanult. Élt az NSZK-ban, járt a Sorbonne-ra és a Los Angeles-i filmakadémiára. Harold és Maude címmel itt írta diplomamunkáját, amelyből filmet készítettek. Ennek sikere után regényt, /najd színpadftnűvet írt a forgatókönyvből. A színdarab ősbemutatóját 1973-ban Párizsban tartották. Maude (Szentpétery Ari) egy kedves, különös idős hölgy, akit a sors csodálatos tulajdonságokkal áldott meg. Az életet - a legnagyobb ajándékot, amit ember kaphat - a maga teljességében éli. örök optimizmusa térmészét- és életszeretete áthatja Haroldot (Skronka Tibor), a meleg emberi szó nélkül felnőtt fiatalembert is. A további szerepekben Németh Icát, Holocsy Istvánt, Bugár Bélát, Ropog Józsefet, Pőthe Istvánt, Bugár Gáspárt, Varsányi Máriát, Bálint Beátát, Benes Ildikót és Mics Ildikót láthatjuk. Az előadást vendégként Horváth Lajos rendezte. Szénássy Edit ÚJ SZÚ 6 1990. I|. 16.