Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-20 / 43. szám, kedd

Regio Új kisebbségtudományi folyóirat Az utóbbi idők kelet-európai változásainak egyik fontos kísérője a szellemi ébredés és az önmegismerés visszafoghatatlan igénye. Magyarországon, Lengyelországban, részben a Szovjetunióban is eddig tiltott témák árasztották el a sajtót, a rádiót, a televíziót - és, kis fáziskéséssel, a könyvpiacot is. Múltunk megismerésének elemi erejű igénye nem kerülhette ki a Csehszlovákiában élő magyar nemzeti kisebbséget sem. Tavaly már sok szó esett köreinkben önismeretünk fehér foltjairól, hangsúlyosan a csehszlovákiai magyar tudományosság hiányáról. Valami tehát ezen a téren is elkezdődött tavaly. Az egyik első lépcsőfok a november 18-án, Vágsellyén megtartott konferencia volt. A másik nagy lépésnek ezen az úton a magyarországi Párbeszéd Alapítvány múlt évvégi létrejöttét tekinthetjük, ez - bátran - mindjárt több feladatot is magára vállalt. Mindenekelőtt a REGIO című, elsősorban a szlovákiai magyarság felé forduló, negyedévenként megjelenő kisebbségtudományi szemle megjelentetését. Igényes küllemű és tartalmú első száma már meg is érkezett. Elmondható róla, hogy mind az alapítvány, mind a kisebbségtudományi szemle bölcsőjénél elsősorban a Csehszlovákiáról származó, jelenleg Magyarországon élő értelmiségiek bábáskodtak, ők varázsolták elő a tetemes, több mint egymillió forintnyi kezdőtőkét is. Tóth László, Molnár Imre, Szarka László, Dobossy László, Czenthe Miklós, Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László mellett azonban meg kell említeni az itteni társakat, Tóth Károlyt, Balia Kálmánt, Grendel Lajost és Szigeti Lászlót is, mint a lap teljes jogú társalkotóit. Mint az a felsorolásból kitetszik, egy újabb, országhatároktól független tudományos kezdeményezésről van szó, amely az eddig annyira hiányolt tudományos igénnyel fordítja érdeklődését a Csehszlovákiában élő magyarság történelme felé. A szerkesztők elképzelései szerint „kisebbségtudományi szemlénk - kiegészítve örvendetesen szaporodó irodalmi-közéleti lapjainkat - a kisebbségi kérdés tudományos vizsgálatára vállalkozik: tanulmányok, esszék, interjúk és eredeti, ám nyilvánossághoz eddig jórészt nem jutó dokumentumok közlésére a kisebbségtörténelem, eszme- és mentalitástörténet, jogtudomány és jogtörténet, demográfia, politológia, szociológia, néprajz, nyelvészet stb. területéről. Szándéka szerint korrigálja a magyarországi tájékozódás egyenetlenségeit, s érdeklődésével más kezdeményezéseknél hangsúlyosabban a csehszlovákiai magyarság felé fordul, miközben a nemzeti kisebbségi kérdés általános elemzésének, elvi jellemzésének is teret enged. Mindeközben abból indulunk ki, hogy a 19-20. század folyamán felhalmozódott nemzeti kérdések csakis Közép-Európa elhomályosult közösségtudatának galvanizálásával, a széttöredezettség okainak, következményeinek feltárásával és meghaladhatóságának mérlegelésével juthatnak közelebb a tartós megoldáshoz. A folyóirat időközben, első számával, február elsején Budapesten, az Egyetemi Színpad kistermében be is mutatkozott az érdeklődőknek. Tekintsünk bele röviden mi is az első szám tartalmába. Az Európai alternatívák: Közép-Európa témakörben Kosáry Domokos, Konrád György, Hanáki Péter, Bojtár Endre és GerHúsz évvel ezelőtt megkezdett filmjének utolsó jeleneteit forgatja Juraj Jakubisko szlovák rendező. A Viszlát, a pokolban? című film egyik főszereplője az Amerikában élő Olinka Berová (Schoberová). Képünkön a film egyik kockája. (Drahotín Šulla - ČSTK felvétel) gely András írásait közli. R. Süle Andrea a romániai terület- és településrendezési tervekről értekezik. Kiss Gy. Csaba pedig a Magyarországon élő szlovákokról írt tanulmányt Alföldi szlovákokból - szór- ványnemzetiség címmel. Számunkra a legizgalmasabb Szarka László (A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetőségei 1918 végén), Popély Gyula (A nemzetközi kisebbségvédelem és a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés), Turczel Lajos (Kapcsolatom Arany A. Lászlóval), Molnár Imre (Emlékirat és Helyzetkép a csehszlovákiai magyarság sorsáról 1945-ben), Balia Kálmán {A csehszlovákiai magyar irodalom válaszútja) és Somos Péter (Nemzeti.ségek vizsgálata Szlovákiában) írásai. Rendkívül tanulságos lehet még számunkra Milan Zemko Who's who - szlovákul című írásának alapos áttanulmányozása. A bevezetőben említettem, hogy a Párbeszéd Alapítvány nemcsak a kisebbségtudományi szemle megjelentetésére koncentrál, de a folyóirat jellegének megfelelő könyvsorozat kiadására és terjesztésére is, továbbá a csehszlovákiai magyarságkutatás és kisebbségtudományi kutatások, pályázatok, ösztöndíjak és egyszeri juttatások formájának történő támogatására is. Az 1990-es évben az alábbi kötetek kiadását tervezik: Bohumil Hrabal-Szigeti László: Zsebcselek. Interjúregény. Beszél-' getések a világhírű cseh íróval. A kötetet Hrapka Tibor fotói illusztrálják majd. Peéry Rezső: Perem-magyarok az idő sodrában. Válogatott tanulmányok és emlékezések, amelyek először jelennek meg hazai kiadásban. Szélén az országútnak. Csehszlovákiai magyar írók 1918-1988. Antológia, amely hetven esztendő csehszlovákiai magyar költészetének és novellisztikájának maradandó darabjait gyűjti össze. Fábry Zoltán: Üresjárat 1945-1948. A vádlott megszólal. Első ízben jelenik meg a jeles író 1945-48 között írt, mindmáig ismeretlen naplója. A kötetet Fábry nevezetes memoranduma, valamint az adott korszak történeti kronológiája Igényes tervek, kétségkívül, azt hiszem, méltóak mindannyiunk támogatására. Végezetül még egy alapinformáció a REGIO című szemle és a tervezett kötetek is a szerkesztőség címén rendelhetők meg Budapesten, a Gorkij fasor 28. sz. alatt (I. em. 34. postai irányítószám 1068 Budapest, cím: REGIOkönyvek). CSÁK Y PÁL : t/ J F I L

m M E K a _: ELVONATKOZTATOTT VÁLASZ Remélhetőleg a formálódó új társadalmi és kultúrpolitikai viszonyok között több jut a kultúra mecenetúrájára, a képzőművészeti kiállítások rendezésére is. Nagyobb anyagi támogatást kap a hazai képzőművészet, és szobrászaink, festőink, ha nem is rendszerességgel, de lényegesen több alkalommal és helyütt szerepelhetnek ezentúl önálló tárlatokkal külföldön, ugyanakkor gyakoribbá válik a külhoni a nyugati - mesterek szlovákiai jelenléte. Pozsonyban, a Szlovák nemzeti felkelés téri Művészetek Házában kortárs osztrák képzőművészek munkáit bemutató tárlat nyílt, amely sejteti, hogy az Ausztria Csehszlovákia közötti vasfüggöny ledöntése nemcsak a ki- és beutazást teszi lehetővé, hanem a különféle művészeti ágakban teremtett értékek kölcsönös cseréjét, megmutatását is. E téren azért is vagyok bizakodó, mert egy másik, Angliából érkezett vándortárlat is otthont kapott a Művészetek Házában. A pazar kiállítású - a szigetországban tervezett és megalkotott - eredeti installációval szállított anyag a nyolcvanas évek angol divatját, a divattal, a ruhatervezéssel foglalkozó művészeti fő- és szakközépiskolák tevékenységét, neves cégek munkáját és ruhamodelljeit, a divatszakmában dolgozó fotósokat, divattervezőket, továbbá divatlapokat igyekezett illusztrálni, illetve bemutatni. Úgy tűnik, kulturális-esztétikai szempontokra, s inkább különféle réteg, mintsem a tömegigény kielégítésére figyeltek a kiállításrendezők a kortárs osztrák festők műveit felsorakoztató vándortárlat összeállításakor, mert elenyésző kivétellel a nehezen értelmezhető, a tradíciók vonalát elhagyó, absztrakt-dekoratív-expresszív nonfigurációkból válogatták össze a kollekciót. Ámbár fájlalom, ha a kiállítás értékes darabjai nem érintik meg a befogadót, mert ez nemcsak az alacsony nézői értelmezőkészségről, vizuális kultúrálatlanságról tanúskodik, hanem arról is, hogy kevésbé vagyunk képesek meglátni a képzőművészet kifejezőeszközeinek széles skálájában tükröződő lelki folyamatokat, emocionális-hangulati jelenségeket, továbbá, hogy az elvonatkoztatott formákban nem tudjuk követni a művészi meditációt, a színek harmóniájában nem érezzük meg a cselekvésre késztető mozzanatot. Ez esetben hogyan is várható el, hogy a néző azonosulni tudjon a műtárgyakkal, a művészi hitvallással, ha nem segíti hozzá artikuláltabb tartalom, hogy választ találjon kérdésére, valamiféle útmutatót tanácstalanságára, hogyan is kell élni, ítélkezni, eligazodni a világban. Ódzkodik tehát ezektől a változatos formai megoldásokkal készült opuszoktól, mert nem érzi azokat élete, fantáziája részének. Konkrét kép és tartalom híján nem érzi, hogy neki és róla szól, hogy beletartoznak tárgyi és vizuális környezetébe, s így kialakulhat egyfajta, szinte merev elutasítás, mondván, ezeket csupán intellektuális vértezettel, illetve szűk szakmai körökben lehet valamiképpen értelmezni, a valóságra vonatkoztatni. Nagyobb a vonzásköre a másik tárlatnak. De biztos akadtak e bemutató látogatói között is ajakbiggyesztgetők, sőt továbbmegyek, olyanok is, akik megbotránkoztak az egzotikus fejfedők, a bizarr kalapok, netán Boy George egyik fellépőruhája és más nálunk, hangsúlyozom, csak nálunk szokatlan vonalú, anyagú és szabású, nem elég konvencionális ruhadarabok láttán, öltözködéskultúránkban sem vagyunk hozzászokva az extravaganciához, a szélsőséges, nevezhetném talán avantgard megoldásokhoz - se saját, se embertársaink viseletében. Másra, valamiféle kanonizált rend szerinti viselkedésre, illetve ilyen értékrend szerinti értékelésre neveltek bennünket már az iskolában. (Például a megszabott normától különböző hajviselet ellenzésével, a farmernadrág, a ruházat, a különféle kiegészítők viselését tiltó és megszorító rendelkezésekkel a fiatal személyiség szabad kibontakozását vonták korlátok közé.) Túl kell tenni magunkat a letűnt kor letűnt gyakorlatán, művészeti közgondolkodásunkban ledobni a mindennapok merevségét. Csak azután érhető el, hogy ne helyezkedjünk a művészeti - beleértve a képzőművészeti - kísérletezéssel, az egyénit és utánozhatatlant teremtő merész szándékkal, az újjal szemben tagadó elutasító álláspontra. Ehhez hozzásegíthet bennünket az is, ha szinte mindennapi esztétikumunk forrásává válnak az ilyen, ma még kuriózumnak számító kiállítások. Ez szoktathat bennünket nemcsak a szabad művészi kifejezés iránti, hanem az egymás iránti toleranciára is. (tallósi) Egy kisebb isten gyermekei Néhány elítélő jelzővel - olyasfélével, hogy érzelgős, felületes, szentimentális - „lesöpörhető a vászon-" ról" Randa Haines amerikai rendező munkája, az Egy kisebb isten gyermekei. A kissé idealista tanár és a nagyon önérzetes süketnéma lány szerelmének fejlődésrajza ugyanis valóban érzelgős. Amiként a süketnéma gyerekek nevelőintézetében és magában a történetben is megtaláljuk azokat az elemeket, amelyek a nézők meghatódását, megríkatását szolgálják. Csakhogy az ember most is - akár a legtöbb amerikai film esetéhet ebben a bezárult, kis világban, s nem akar közelebb kerülni - beszédkezdeményekkel, szájról olvasással - a kinti élethez. Kapcsolatuk kudarcok sora mindaddig, míg James rá nem döbben: neki kell alkalmazkodnia, neki is meg kell merítkeznie. a süketség mélységeiben, hogy megértővé, a másik élményeire érzékennyé váljék... A gondolat szép: legyünk mindannyian egy kicsit négerek, cigányok, arabok, zsidók, skizofrének, mozgáskorlátozottak stb., hisz ahányféle „másságot" tudunk megélni, annyival gazdagabbak leszünk és annál megértőbbek. Marlee Matlín az amerikai film halláskárosult főszereplője, aki alakításáért Oscar-díjat kapott ben - szinte szembekerül önmaga ítéletével. Vagyis: eszével pontosan regisztrálja a történet álságait, ugyanakkor lenyűgözve figyeli a kivitelezés, a filmkészítés szakmai biztonságát, a színészi játék hitelességét, csodáját. A film - mely Mark Medoff azonos című sikerdarabjának adaptálása - a maga melodramatikus elemeivel, negédességével azt kívánja sugallni: az, aki a sors igazságtalansága folytán nem „teljes ember", azért még nem rezervátumba való. S beilleszkedésének feltételeit a „normálisaknak" kell megteremteniük: segítséggel, gondoskodással, az érzelmek teljességével; s ami még alapvetőbb: a másik helyzetének megértésével. A történet alapkonfliktusa szerint ugyanis James, a süketnémák intézetében dolgozó jóvágású beszédtanár szerelmes lesz az intézet egyik korábbi növendékébe, aki most takarítóként él ott. Sarah, a lány, védőállásokat épített ki a maga mélységes csendje körül, s James képtelen elhinni, hogy egy értelmes, szépséges leány boldog leCsak merné ezt a gondolatot Randa Haines valamivel veszélyesebb élethelyzetben is bemutatni, mint a maga megkülönböztetettségét elfogadó, abba csendesen visszahúzódó lány történetével. Marlee Matlin, a fiatal és szokatlan szépségű színésznő - akit a halláskárosultak chicagói színházában fedezett fel a rendező és aki Oscardíjat kapott ezért az alakításért - a „belső csend" vértjébe húzódva éli át Sarah szorongásait, félelmeit, lázadásait. Beszédesen szép szeme a legrejtettebb gondolatot is tükrözi. William Hurt teljesítménye is csodálatos: a kiváló színész most nem csak a szavak mestere, hanem a szerep kedvéért tökéletesen elsajátította a süketnémák jelbeszédét, (így aztán le is fordítja számunkra Sarah „szavait".) Ugyanakkor játéka cseppet sem kimódolt. Vitathatatlan: Marlee Matlin és William Hurt játékukkal egy-két osztályzattal a film színvonala fölé emelkednek, az egész produkció ugyanis olyan, mint egy rutinosan megszervezett lektűr. Schimansky kelepcében Jó és rokonszenves ez a nyugatnémet film, a munkanélküliség, a kábítószer, a pornó világát ábrázolja. Főszereplőjét A tetthely című tévésorozatból ismerhetjük, Schimansky főfelügyelőt ezúttal azonban mozifilmben láthatjuk vissza. Hajó Gies rendező a robusztus és önpusztító életet élő főfelügyelő személyében a mai Ruhr-vidék jellegzetes figuráját teremtette meg. Schimansky - Götz George alakításában - magányos férfi, aki iszik, nőzik, olykor eljár a keze, ha túl pimasznak találja a letartóztatottakat; és egy-egy bűnügy megoldása után sem boldog, mert tudja, hogy a bűn gyökerét ezúttal sem sikerült elpusztítania. Emlékei mélyén egy boldogabb ifjúság idilli képeit őrzi, de már évtizedek szesze, csalódottsága rakódott erre a hajdani boldogságra. Élni mindennap kell, Duisburgban, ezen az ipari tájon is; Schimansky tehát üldözi a bűnösöket, kockára teszi az életét, verekszik és megszegi a törvényt, melyet a hétköznapok keserű realitásától távol élő bürokraták kényszerítenek a bőrüket vásárra vivő fáradt és eldurvult zsarukra. A crack, a „szegények kábítószereként" ismert olcsó és különösen veszélyes narkotikum áldozatai a Ruhr-vidék kispénzű, segélyből élő, munkanélküli fiataljai, akik amúgy is nehezen visszafojtott agresszivitásukat a szer hatására önés közveszélyes módon élik ki. A kábítószer, a pornóüzlet és a prostitúció egyetlen hatalmas dzsungelt alkot, melynek élén adófizető üzletemberek állnak. Schimanskynak velük kellene leszámolnia, de ez igazán sosem sikerül neki. A nyugatnémet krimikben némi halvány társadalomkritika mindig jelen van, noha többnyire a jómódú, pénzsóvár üzletemberek a gyilkosok. A történet ezúttal nem mentes egy személyes száltól; Schimansky egy éjszakai mulató kissé megkopott tündérében felismeri Zaubout, egykori nevelt lányát, valamelyik szeretője gyermekét. Az igazságosztó férfi szeretné megmenteni a lányt, aki erre kérdéssel válaszol: ugyan mennyit keres a maga becsületes életével Schimansky? Bizonyára kevesebbet, mint egy bárhölgy. Ilyen „megmentésre" nincs a lánynak szüksége. A főfelügyelő és Zabou kapcsolata tovább bonyolódik... Schimansky nem pozitív hős (mint a szocialista országok krimijeinek felügyelői), ő nem „javul meg" egyetlen epjzód végére sem. Tudjuk, hogy a történet végén majd megint berúg, felszed egy punk lányt, megver valakit, akit nem szabadna és elrontott életének terhei bármelyik pillanatban ismét rázúdulhatnak. Mégis teszi a dolgát: üldözi a bűnt. -ymDJ SZÚ 6 1990. II. 20.