Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-19 / 42. szám, hétfő

Nekem a színház kell ÚJ szú 1990. II. 20. - A szövetkezetben munkával el„Mert nyolcvan esztendő óta egyebet sem csináltak színpadok és színészek és színpadi írók, mint kiskorúságban tartották a közönséget." (Ady Endre) I. Ady 1903-ban írta le ezt a mon- datot. Azóta újabb nyolcvan év telt el, néhány száz vagy néhány ezer háború „fűszerezte" az időszakot, drámaírók születtek, váltak halhatatlanná, ember, Isten, színház lázadt fel az elnyomás, a hitetlenség, a középszerűség ellen, csak nálunk állt meg az idő, a mi színházművészetünk laposodott el szinte észrevehetetlen vékonnyá, szábotázst követve el a művészet éllen. Az áldozat a csehszlovákiai magyarság, mely szerves része az egyetemes magyarságnak, következésképpen színházművészetének is szerves részét kellene alkotnia a magyar és a világ színművészetének. Persze, része, de a negatív szárnyon, ahol a haldokló és halott színházak találhatók, illetve pihennek békés tespedtségben. A mi profi színházunk kialakított magában egy olyan belső struktúrát, amelyben a nyitottságnak még a csíráit sem fedezhetjük fel, amely az önmaga által kiépített csigaházból már a szarvacskáit sem hajlandó kinyújtani, nehogy avatatlan szem sugárzásával megérinthesse. Az állandó, megcsontosodott sértődöttség sündisznóállása mögé a lehető legjobb szándék sem képes már behatolni. Ármánykodás és klikkakarat lett az uralkodó erény, aki kimarad belőle, kívülállóvá lesz, kiközösített különccé. ^ Ez a színház, ebben a felállásban már képtelen a megújulásra akkor is, ha kívülről jövő szándék, akarat, tudás párosul a legtisztább emberséggel. Ugyanis a színház társulatának jelentős része nem akar megújulni. A megújuláshoz hit kellene, elhivatottság, szellemi és testi kondíció. Színészeink zöme már nem képes és nem is tud akumulálódni. A lehető legszenvtelenebb közönynyel róják a köröket, évgyűrűket vésve a színházi oltár talpfájába. Ki közelíthetné meg ezt az elefántcsonttornyot? Ki kaphat bebocsátást, ki nyer meghallgatást a befalazott szentélyek felkent papjaitól és papnőitől? II. A gyökerek persze, sokkal mélyebbre nyúlnak, mint vélhetnénk térben és időben is. Valahova oda, amikor 1969-ben, Konrád József rendező úr szavait átvéve, elment már a „férgese". A „férgese" elment, és maradt a tiszta, az érintetlen, a szakmailag fizikailag, szellemileg felkészült elit. Kassán a férgese színházat csinált, igaz, rebellist, lázadót, de mindenképpen odafigyelésre ingerlőt. Komáromban a konszolidációs időszak következett: szép, csendes belenyugvás, a politikai fertő édes-bűzös mocsarába. Az eltelt húsz év alatt nemcsak a „férgese" távozott Kassára, hanem a „férgese" elment az országból is, más színházat keresve magának. A legtöbbje menekült. Menekült a közöny, az állandó intrika, a rivalizálás, a beszűkült színházpolitika és az átlátszó hakni-manőverek elől, amelyeknek a törvényessége, erkölcsi-etikai vonatkozásai, a műsorok művészi színvonala is ugyancsak vitatható. Mások a főiskola elvégzése után vissza sem mentek a színházhoz, mert a képzés ideje alatt felmérhették majdani helyzetüket a színháznál. Nem jöttek vissza, mert világosan látták, hogy a Matesz munkálkodásából a korszerű színház alapvető elemei, csírái is hiányoznak. (Az elmúlt tíz év produkcióiból hármat azért szívesen kiemelek - Gyurkó László: A búsképű lovag, Örkény István: Kulcskeresők, mindkettő Gágyor-rendezés, valamint Szophoklész, Antigonéja, Horváth Lajos rendezésében - annak ellenére, hogy Kmeczkó Mihály Számvallató című tanulmányával, Irodalmi Szemle, 1987/2, 3 összeütközésbe kerülök) Az eltávozást - a nemzeti kisebbségi lét szemszögéből vizsgálva - magam is elítélendőnek tartom, megbecsülendőnek az itthon maradottak magatartását, a vállalás tényét. A mindenkori vezetést és a kialakult klikkeket tartom felelősnek azért, hogy az eltávozottaknak legalább egy részét nem tudták (nem is akarták?) megtartani a mindenért vezeklő közönség számára. Fontosnak tekintem kimondani azt is, hogy az utóbbi húsz évben nem is a szakmai tudáson, hanem a pártfunkción, nem a tudatos önképzésen, hanem a SZISZ-munkán volt a hangsúly. Sokadrangúvá degradálódott a szakma, még olyan szinten is, hogy a szentté nyilvánított nagyérdeműt azzal sem becsülte meg a társulat több tagja, hogy megtanulja szövegét. S ha ilyesmit megtehetett a vezető színész, miért ne tette volna meg a második vonal, ha megtehette a második vonal, miért ne tette volna meg a műszak, ha megtehette a műszak, miért ne tette volna meg a szervezés, ha megtehette a szervezés, ugyan miért törte volna magát a dramaturgia és a rendező. ördögi kör, szilárd. III. Csendes László 1978-ban még cserbenhagyásnak nevezi a távozást, 1984-ben már ő is Magyarországra költözött, pedig amit ember (színész) megpróbálhat, azt ő megpróbálta. Szorgalma, tehetsége, becsvágya, hivatástudata tette számára lehetővé, hogy műkedvelőből igazi profivá, nem pedig szerződéssel, bélyegzővel profivá emelt színész-iparossá legyen. Nem bírta az egyre alacsonyabb szintű művészi és emberi megmérettetést. „Sz/7vássy József egyik színikritikájában, a hetvenes évek közepén a következőket volt kénytelen papírra vetni jó néhány csehszlovákiai magyar »játszó személy« felkészültségéről, képességeiről szólva: »Úgy tűnik, hogy " a Magyar Területi Színház mindkét részlegének színészei között vannak olyanok, akik megjelenítő eszközeikben, gesztusaikban - szakmai felkészültségükben?, rendszeres önművelésükben? (!) - kissé elmaradtak napjaink intellektualizáló színműveinek követelményei mögött. Sok területen biztonságosan, kitűnően mozognak, de a darab intellektuális régióiban, ahol lélektanilag, gondolatilag is árnyalt motívumokra lelnek, néhány színész bátorsága bizonytalanságba csap át. (...) Egyszeriben eljönnek a sablonos mozdulatok, gesztusok, vagy éppen oda nem illő, tehát más jellegű színmüveknél sikerrel igénybe vehető megoldások" (Tóth László: Fejezetek.... Színháztudományi szemle, 22. sz. 1987 Bp.). A hetvenes évek közepéről van szó, azóta, a mai napig, egyetlen, színművészeti főiskolát végzett színész maradt a színháznál, amely nem nevelt ki sem a saját soraiból, sem kívülről egy rátermett dramaturgot, sem rendezőt. (Horváth Lajost azért nem említeni, mert, egyrészt, bábszínházi rendezést tanult, másrészt megvált a társulattól.) Az egyre fenyegetőbb dramaturg- és rendezőínség a mai napig teljes művészeti csődbe sodorta mindkét társulatot, a nagyvonalúan kezelt „vezetés" pedig szabad teret adott a lazaságnak, a klikkérdeknek, a protekciónak, a bratyizásnak, s még jónéhány más dolognak, amelynek mindenhez köze lehet, csak a színművészethez nem. S teret adott a szemfényvesztésnek, a hazudozásnak, a féligazságoknak, és ad a mai napig. Az Új Szó ez év január 30-án megjelent számában (többek között) a következőt olvastam Varsányi Mária tollából: ,, Holocsy István, akit a minisztérium még november 17-e előtt javasolt az igazgatói posztra, önként lemondott jelöltségéről". Nos, ez a közlés némi kiegészítésre szorul, ugyanis Holocsy Istvánt saját kérésére Dudás Kálmán, volt Dunaszerdahelyi pártvezér javasolta a kerületi pártbizottságon, s a kerületi pártbizottság „javasolta" a minisztériumnak, hogy támogassa Holocsy Istvánt. Ez lenne a kisebbik baj, hiszen olyan volt a világ, csakhogy a művészeti vezető ma is az öttagú színházi kuratórium tagja, gyakorlatilag egy az igazgatók közül. Hogy a kuratórium választása mennyire volt demokratikus, az vita tárgyát képezheti, amint az is, hogy mennyire tud demokratikus lenni az a vezető, aki pár héttel korábban még a leghitványabb protekcióhoz folyamodott. A válság a színházban tovább tart, s a színház (talán Kmeczkó kivételével) a színház ügyeit ma is belső ügyként kezeli. És ha a belső dolgokról a külsők (kritikusok) esetleg megsejtenek valamit, s azt a nyilvánosság elé merik tárni, ugyancsak meggyűlik a bajuk valamelyik szóvivővel, rögvest hátra kötik a sarkát a bitang rebellisnek, s ugyancsak kioktatják a legsekélyesebb érvek alapján, például büfé-tölteléknek, illetőnek, avatatlannak ítélik. Jómagam ugyan nem sorolom magam az illetők közé, mivel az utóbbi tíz év minden előadását láttam (vagy premierként vagy reprízként), sőt többről írtam is, de mélyen megértem azt a kollégát, aki nem bírta türelemmel a szenvedést, látván a produkciókat. Több esetben éreztem úgy jómagam is, hogy egy-egy előadással a személyi szabadságomat korlátozzák az előadás teremtői. Mindennek ellenére a mostani helyzetbeh optimista is lehetnék, hiszen az új körülmények között a színházunk megújulása is joggal várható. Mégsem lehetek optimista, ugyanis, a színháztörténetet böngészve, egyértelműnek tűnik, hogy a kialakult demokrácia színházainak zöme szükségszerűen elhajlik a kommersz felé, s mivel nekünk csak két színházunk van, ők is a könnyebbik utat választ(hat)ják. Arról van szó, hogy amelyik színház a diktatórikus rendszer idején nem alakította ki a sajátos formanyelvét, arculatát, nem lett a szellemi lázadás alapvetője, az, fellélegezve a fojtogató elnyomás alól, önerejéből már nem tud megújulni. Félek, hogy a Magyar Területi Színház már a közeljövőben engem igazol, ha meg cinikus akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy a Szép Ernőbemutató minősíthetetlen színvonala már eleve engem igazolt. Én nem ezt akarom, s nem akarok rosszat a Matesznak. Én a színházat akarom, a lüktetőt, az élőt. A lüktetést akarom, az életet és a halált, a legnemesebb színpadi megfogalmazásban. Nem arra van szükségem., hogy érzékeny lelkű színésznők és színészek magyarázgassák nekem, hogy mint néző és mint újságíró miért vagyok ordenáré és mitől vagyok hülye. Egyvalamit azért még, mint kívülálló, el szeretnék mondani: ha a színház élére nem kerül egy Beke Sándor kapacitású egyéniség, s ez az igazgató rövid időn belül nem hajt végre néhány komoly műtétet a társulaton belül, akkor a Magyar Területi Színház virágzó klikk-polip-karjai adagolt elektro-sokkjaikkal rövid időn belül Ken Kesey McMurphyjévé varázsolják őt. S bennünket is. SOÓKY LÁSZLÓ Gabriel Garcia Márquez Luis Buňue! fiatalos öröksége* Luis Buňuel nagyszerű önéletrajza a mindannyiunkat leginkább meghatározó és legjobban nyugtalanító emberi képességről, az emlékezésről szóló fejezettel kezdődik. Don Luis elmondja, hogy édesanyja^ halála előtt tíz évvel, teljesen elvesP tette az emlékezőtehetségét és ugyanazt a folyóiratot olvasta el számtalanszor egymás után és mindig ugyanolyan érdeklődéssel, mert hiszen mindig újnak tetszett neki. „ Végül már a saját gyermekeit sem ismerte meg, nem tudta, kik vagyunk, s azt sem, hogy ó kicsoda" - mondja. „Beléptem, megcsókoltam, egy kicsit leültem mellé, aztán kimentem és újra beléptem. " Édesanyja ugyanúgy, mosolyogva fogadta és invitálta, hogy üíjön mellé, mintha akkor látná először, s arra sem emlékezett, hogy mi a neve. Amiről Don Luis nem beszél, s amit talán senki sem tudhat bizonyosan, az az, hogy vajon az anyja tudatában volt-e a szerencsétlenségnek, amely érte. Remélhetőleg nem: lehet, hogy élete minden pillanatban újra kezdődött s a következő pillanatban véget ért; tünékeny és fájdalommentes tudatából nemcsak a rossz emlékek hullottak ki, hanem a jók is, amelyek végeredményben a legrosszabbak, hiszen azok a nosztalgia magjai. Nem ez a rejtély foglalkoztatott azonban a leginkább ennek a kitűnő könyvnek az olvasásakor, hanem az az erő, amivel rákényszerített, hogy valami olyasmire gondoljak, ami távol esik mindennapi gondjainktól: az öregség bizonyosságára. Annak idején csodálattal olvastam Simoné de Beauvoir könyvét - amely talán a legaprólékosabb és legalaposabb mű, amelyet az öregségről írtak -, mégsem éreztem azt a biológiai katasztrófát, amelyről Don Luis beszél. Azt mondja, hogy hetvenéves kora körül kezdte elfelejteni a neveket. Később nem emlékezett rá, hogy hova tette az öngyújtóját, a kulcsait, hogy hogyan hangzott az a dallam, amit Biarritzban hallott egý esős délután. Ez nyugtalanította nyolcvankét éves korában, mert úgy vélte, hogy mindez egy folyamat kezdete, amely a feledésnek abba a birodalmába fogja sodorni, amelyben anyja eltöltötte életének utolsó éveit. „Csak amikor elkezdődik emlékezetünk elvesztése, még ha részlegesen is, csak akkor jövünk rá, hogy az életünk tulajdonképpen az emlékezetünk" - mondja. Szerencsére, könyve a bizonyíték rá, Don Luis drámája nem az emlékezet elvesztése, hanem az attól való félelem volt. Ez a könyv valójában az emlékek könyve, s az, hogy valaki képes ilyen elevenen rekonstruálni az emlékeit, olyan hőstett, amely szöges ellentétben áll bármiféle szenilis amnéziával. Nemrégiben azt mondtam egy barátomnak, hogy meg akarom írni az emlékeimet, mire ó azt válaszolta, hogy még nem értem el Tisztelt Szerkesztőség! Megengedem magamnak, hogy Varsányi Mária cikkére reagálva pár gondolatot közöljek önökkel. Huszonkét éve nézzük a Matesz-előadásokat - családommal együtt komáromi lakosok vagyunk -, és az még nem történt meg, hogy egymás után két jó előadást láthattunk volna. Járunk más színházakba is: Győrbe, Budapestre, de az itt fellépő pozsonyi, nyitrai vagy nagyszombati színházak előadásait is megnézzük, a televízióról nem is szólva. így körülbelül az átlagnéző szemével tudunk nézni. 4 Ennek alapján kívánjuk, hogy a Matesz - ha megérdemli - igenis kapjon hasonló bírálatokat, és a mostani demokratikus légkörben legyen bátorsága a gyökeres változtatásokra, mert ilyen színvonalon nem képviselheti ez a nemzetiségi intézményünk az itt élő magyarok szellemi és kulturális igényét. Mi elmegyünk minden előadásra, és a legbizakodóbb elvárással ülünk be a nézőtérre, de a sorozatos csalódások megbosszulják magukat. Ezt kell figyelembe venni, és erről nem az újságírók, a kritikusok tehetnek. (...) Olyan színházat csináljanak végre, amely a főiskolát végzett fiatal tehetségeknek is csábító és vonzó munkahellyé teszi a Mateszt, hogy ne határainkon túl keressenek maguknak szerencsét! Remélve, hogy ez hamarosan bekövetkezik, kívánjuk, hogy az Új Szóban is csak jó és dicsérő kritikát olvashassunk. Olyat, ami a mi véleményünkkel is találkozik. Ha nem, akkor reméljük, hogy a továbbiak-ban is helyt ad, nemcsak a Varsányi Mária által képviselt véleménynek. Több önkritikát kívánva színművészeinknek és a rendezőknek, ígérhetem, hogy továbbra is ott ülünk a nézőtéren, és várjuk a jobb és mégjobb előadásokat. Mi szintén nagy önkritikát és önmegtartóztatást gyakorolunk, ha végignéztük az eddigi több rossz mint jó előadásukat. A komáromi nézők közül: G. HORVÁTH ALÍZ a megfelelő kort. „Akkor akarom kezdeni, amikor még mindenre emlékszem - mondtam neki. - A legtöbben akkor írják meg az emlékirataikat, amikor már semmire sem emlékeznek. " De Don Luis nem tartozik ezek közé. Olyan élesen idézi fel Calanda középkori hangulatát, a madridi egyetemi várost - amely oly nagy hatással volt nemzedékére -, a szürrealista korszakot, s általában századunk annyi sorsfordító eseményét, hogy biztosak lehetünk benne: ebből a legyőzhetetlen aggastyánból sosem halt ki az ifjúság csírája. Igaz ugyan, hogy elvesztette a hallását, s ez megfosztotta a zenehallgatás semmi mással össze nem hasonlítható élvezetétől. Nagyon nehezen olvasott, nagyító és egy speciális fényforrás segítségével, mert meggyöngült a látása, s azt írja, hogy szexuális étvágyát is elvesztette. Utolsó filmjét, A vágy titokzatos tárgyát, tíz évvel ezelőtt forgatta, s ezt tekintette utclsó művének. Vagyis nyilvánvalóan beteg volt, kényszerű tétlenségében unatkozott s az volt az érzése, hogy a barátai elhagyták, s egyre többet és egyre intenzívebben gondolt a halálra. De az az ember, aki képes volt úgy elemezni az életét, ahogy ő tette, s aki ilyen tanúságot tudott tenni az őt körülvevő világról és a korról, bizonyára nem volt olyan elesett aggastyán, mint amilyennek hitte magát. Az ember azzal vigasztalja magát, hogy azt gondolja, hogy az öregség pusztán lelkiállapot. Amikor önmagukból kivetkezett öregeket látunk, azt gondoljuk, hogy ilyen csapás csak másokat érhet. Néhány évvel ezelőtt egy kolumbiai repülőtéren összetalálkoztam egy kortársammal, aki kétszer annyi idősnek nézett ki. Hamar megállapítottam, hogy idő előtti megöregedése nem annyira biológiai okoknak volt köszönhető, hanem egyszerűen annak, hogy elhagyta magát. Nem bírtam magamat türtőztetni és azt mondtam neki többek között, hogy állapotáért nem isten a felelős, hanem ő maga, s hogy nekem jogom van ezt szemére vetni, mert az ő romlása nemcsak saját magát öregítette meg, hanem egész nemzedékünket is. Nemrégiben arra kértem egy barátomat, hogy jöjjön el Mexikóba. ,,Oda nem - válaszolta azonnal -, mert már húsz éve nem jártam Mexikóban s nem akarom a barátaim arcán a saját öregségemet látni." Rájöttem, hogy ugyanaz a szabály vezérli, ami engem: nem engedni az öregségnek. Vannak persze pozitív és negatív kivételek e tekintetben, s az ér a legtöbbet, ha csak a pozitív példákra gondolunk. Miguel Barnet kubai író Fekete sors az Antillák gyöngyén című könyvében megírta egy hajdani rabszolga életét. Az interjú készítése idején Barnet meggyőződött róla, hogy alanya valóban száznégy éves volt, amennyinek mondta magát, s emlékezete olyan kitűnő volt, hogy valósággal Kuba élő levéltárának tetszett. Másrészt Dr. Grave E. Bird - akit Simoné de Beauvoir idéz - négyszáz, százévesnél idősebb személyt vizsgált meg s eredményei vigasztalóak. „Többségük - foglalja össze a tanulmány - részletes terveket dolgozott ki a jövőre nézve, érdeklődött a közügyek iránt, ifjonti lelkesedést tanúsított, jó étvággyal, kitűnő humorérzékkel, és rendkívüli ellenálló képességgel rendelkezett. Optimisták voltak és nem árultak el halálfélelmet." Ami az időskorúak szexuális aktivitását illeti, vizsgálatok szerint kilencvenéves korban egy második serdülőkor következik be. Ennek, úgy tűnik, az az egyetlen feltétele, hogy valaki ezt megelőzően egész életében aktív legyen. Semmi nem tesz annyira hideggé, mint a hidegség. Egy nyolcvanöt éves barátomnak valaki a szemére vetette, hogy vén kujon, mert a tizennégy éves lányok tetszenek neki. Válasza lehengerlő volt: a tizennégy éves fiúknak is ők tetszenek, mégse hívja őket vén kujonnak senki. (Rövidített szöveg.) * Kilencven éve született a világhírű spanyol filmrendező.