Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-15 / 39. szám, csütörtök

Egy narancssárguló irodalmi folyóirat szűk margójára Valami nagy baj történt! Az Irodalmi Szemle harmincharmadik évfolyamának első száma ezerkilencszázkilencven januárja helyett februárban úgy jelent meg, mintha szárított narancshéjból készítették volna a borítólapját. Lehet-e majd komolyan venni a fogyókúrára fogott irodalmi folyóiratunkat? Úgy értem: tartja-e magát a most már új főszerkesztő - Grendel Lajos - irányításával dolgozó szerkesztőség ahhoz, amit az előző főszerkesztő - Varga Erzsébet - irányításával, a szerkesztőbizottság megkerülésével létrehozott? Az Irodalmi Szemle tizenegy tagú szerkesztőbizottságának az irodalmi életünkben kétesnek számító érdemek alapján lettem a tagja. Úgy tudom, szüntelen kritikusi akadékoskodásaim nyomán voltam oda kiszemelve. Ezeket az akadékoskodásokat minősíti az a tény, hogy valójában az utóbbi években nem folyt az irodalom egészét befolyásolni képes kritikaírás. Miért ne lett volna megfelelő ilyen díszbizottságba a magamfajta firkász? Gondolhatták sokan, ha az irodalmat nem, akkor a folyóiratát sem tudom majd befolyásolni. És lőni Miközben a folyóirat novellapályázatára beérkezett alkotásokat értékeltem, majd először és utoljára a Forbáth Imre Nívódíj odaítélésekor vettem részt az akkor tisztességgel leköszönő szerkesztőbizottság ülésén, fogalmam sem volt arról, hogy valahol, valakik ezt teszik az Irodalmi Szemlével. Tették ezt oly magabiztossággal, hogy az ezerkilencszázkilencven január harmincadikán megtartott szerkesztőbizottsági ülésen megjelent, majd testületileg leköszönt tagjait sem tájékoztatták, gondolván: legyen mindaz meglepetés, amit az előző főszerkesztő az utódjára hagyományoz. Gondolom, Grendel Lajosnak lesz még mondanivalója erről az örökségről. Nem akarok sok szót vesztegetni a „régi" Irodalmi Szemle formájára, képzőművészeti megoldásaira, tipográfiai esetlegességeire. Azzal viszont valakinek el kell számolnia az irodalom nyilvánossága előtt, hogyan született meg fennállásának harmincharmadik évfolyamában ez a mostani folyóirat-gnóm. Nem kevésbé elszámolni való, hogy az „eredeti" méretű lap száztizenkét oldalának tipográfiai tükréhez képest (ötvenhárom sor és hetvenhét betűhely), a narancssárga színű „neofolyóirat" egy oldalának tipográfiai tükrén miért csak hetven betűhely és csak negyvenhét sor van. Míg a régi folyóirat egy oldalán elvileg négyezer-nyolcvanhárom betű fért el, addig a mostani Irodalmi Szemlében egy oldalon csak háromezerkétszázkilencven. Vagyis: száztizenkét oldalas folyóiratban most hétszázkilencvenhárommal kevesebb betűhely van egy oldalon. Ezek szerint a kicsinyített változatba nyolcvannyolcezer-nyolcszáztizenhat betűvel kevesebbet nyomtathatnak. Egyszerűbben fogalmazva: az Irodalmi Szemle idei januári számában valójában nem a régi száztizenkét oldal olvasható, hanem csupán kilencven és egynegyed. Akárhogyan is számoljuk, a mostani zsugorított irodalmi lap száztizenkét oldala valójában huszonegy és háromnegyed régi, nagyméretű oldallal kevesebb. Ez pedig megközelítőleg annyi, mint a Holnap melléklet terjedelme. Nem szűnt meg a „fiatalok irodalmi melléklete", csupán az is arányosan zsugorodott. A szárított narancshéj színét idéző külső borító zsugorítása érvényesült a belső oldalakon is. Irodalmáraink a következőkben évente több mint egy egész régi méretű Irodalmi Szemle terjedelmével kevesebbet publikálhatnak. Kevesebb publikálási lehetőség, kevesebb munka, kevesebb honorárium. Vannak helyek, ahol ilyen csonkításokért kivonulnak az utcára, de legalább sztrájkolnak. Meggyőződésem, hogy a mi irodalmáraink még többet fognak írni. Az asztalfiókba. Miközben szlovák pályatársaink hamarosan második kulturális és irodalmi hetilapjukat indítják el, s négy irodalmi folyóiratot írhatnak tele (pardon, az egyiket legteljebb fordíthatják tele), addig az Irodalmi Szemle terjedelme számonként gyakorlatilag huszonegy folyóiratoldallal lett kevesebb. Emellett kisebbik bajnak tűnik, hogy egyetlen irodalmi lapunk amolyan önképzőköri külsőt öltött. Régebbi kedvenc folyóiratom - a Jelenkor - és újsütetű társa - a 2000 - mellé helyezve már szegény rokonnak sem látszik. A szegénység ugyanis nem szégyen, ha tiszta, ha makulátlan. Csakhát ez a mostani irodalmi lapunk tipográfiai formája bepiszkítja az írót, lerongyosítja a költőt. Ráadásul megkésve közöl olyan dokumentumot (Kultúra, átalakítás és demokratizálás), amelyet a Szlovákiai írók Szövetségének Magyar Tagozata 1989. február 9-én fogadott el. Helyenként ironizálva vetem papírra, amit valójában keserűen és szomorúan állapítok meg. A humor, a cyrano-i öngúny még megmenthet önmagunktól, megmenthet az immár folyóirat formát is öltött provincializmustól, a naponta szégyenérzettel megalázó kicsinyes perlekedésektől, a gyökeretverő félelemtől. Talán megvéd attól a szellemi devalválódástól, amelynek nyomában valamely szerkesztőnek, kiadónak, nyomdának vagy könyvtervezőnek eszébe sem jutott: az Irodalmi Szemle tavalyi kilencedik számában közölték, hogy egy-egy szám ára nyolc koronára emelkedik. Abban a közleményben egy szó sem esett a terjedelem gyakorlati csökkenéséről. Tévedés lenne azt hinni, hogy az „új" Irodalmi Szemle csupán formájával lepi meg olvasóját. Már az első oldalon megdöbbenve olvashatja „PhDr. Klimits Lajos, a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v. igazgatója" (azóta már nem az) aláírásával A Madách Könyvkiadó Nívódíjainak alapelvei című dokumentumot. Ez megér „egy misét". Felfigyeltető, hogy 1989. december 31 -én az esztétikai érték egy könyvkiadó számára mennyire másodlagos volt. Sokkalta fontosabb a ,,kiváló" és a „társadalmilag jelentós mű". Viszont ennek ismérveit, gyakorlati kritériumait ez a dokumentum nem tartja fontosnak, hiszen olyan minősítéseket használ, mint a „legsikeresebb". Ezzel szemben igencsak terjedelmesen foglalkozik a díjat odaítélő bizottság összetételével, adminisztratív irányításával, a nívódíjat odaítélők szabályozásával. Az igazi gyöngyszem azonban a III. cikkelyben található: „A nívódíjakat a bírálóbizottság javaslata alapján, a felsőbb szervek jóváhagyásával a Kiadó igazgatója adja át a bírálóbizottság elnökének és a meghívott vendégeknek a jelenlétében". Becsületszavamra: a mondatot olvasva kezdtem azt hinni, hogy a „Kiadó igazgatója" a „bírálóbizottság elnökének és a meghívott vendégeknek" adja át a nívódíjat. Ezek szerint valakik még tavaly szilveszterkor is reménykedtek abban, hogy maradnak az olyan „felsőbb szervek", amelyek még mindig bele fognak szólni a kiadói nívódíjak odaítélésébe. Ráadásul ez az egész ördögi kör, hiszen a szerző leszögezte: „Az Alapelvek módosítása csak a felsőbb szervek egyetértésével történhet." Mi van, ha azok már nincsenek? Voltak és talán vannak is, akik ennyire szeretik a „felsőbb szerveket". Lehetett rájuk hivatkozni, utalgatni, miközben ők maguk mentesültek a felelősségtől. Talán az Irodalmi Szemle terjedelmének megcsonkítása is ama „felsőbb szervek" műve. Persze, sok minden változott, s az Irodalmi Szemle idei januári száma is feltehetőleg ama novemberi viharos napokban készülhetett, mert a szerkesztők elfelejtették megjegyezni, hogy Bereck József Látogatás, Csáky Pál A nagybácsi érkezése és Kőszegi F. László Mit lát Farkasbarkas a kút fenekén című novellája a folyóirat pályázatán díjazott alkotások. Fontos közlésnek tartom Grendel Lajós Reflexiók egy vita után című esszéjét, amelyet szerzője a Literárny týždenníkben tavaly folyt nemzetiségi vita visszhangjának szánt. Csakhát Grendel esszéjét és a Történet az ötvenes évekből című novelláját olvasva, nekem az Irodalmi Szemle új főszerkesztője jut az eszembe. Úgy vélem, könnyebb írónak lennie, mint majd főszerkesztőnek. Különösen akkor, ha olyan folyóirat-formába kell gyömöszölni a most születő irodalmat, amely a politikai szemináriumok brosúráira emlékezteti az olvasót. Ha még lehetséges, akkor először az irodalmunk ágyát kellene tisztességgel megvetni. DUSZA ISTVÁN A legimpresszionistább impresszionista Százötven éve született Claude Monet Független fiatal francia festők egy csoportja az 1870-es évek elejétől nyílt háborút hirdetett a hivatalos művészet ellen, s amikor lehetőségük nyílt rá, közös cégér alatt kiállítást rendeztek. A helyiséget a minden tréfát, hóbortot támogató jómódú párizsi fényképész, Nadar bocsátotta a társaság rendelkezésére. Mintegy harminc festő állította ki képeit. A csoport működésének kezdeményezője Claude Monet volt, akinek Napkelte impressziója című festménye alapján kapták később - egy élclap ötletéből - a csoport tagjai és követőik az impresszionista művészek nevet (Menet, Renoir, Cézanne, Sisley). A kiállítás egyértelműen balsiker volt, a látogatók csak gúnyolódtak, és eszük ágában sem volt, hogy képet vásároljanak. Az anyagi és erkölcsi kudarc ellenére a csoport többször is megismételte vállalkozását, ám még jó időnek kellett eltelnie, amíg utat találtak a közönség ízléséhez. Az impresszionisták csoportjának vezéralakja és legkövetkezetesebb képviselője a százötven éve, 1840ben született Claude Monet volt. Akárcsak az impresszionista festők legtöbbje, mindenekelőtt a szabad természetben látott jelenségek gyors megragadására törekedett. Fiatal korát Le Havre-ban töltötte, ahol karikatúrákat rajzolt és portrékat festett - különösebb visszhang nélkül. Egy ideig Algériában volt katona s az afrikai tűző nap, az égő színek óriási hatással voltak rá. Monet Párizsban telepedett le, ahol egyre inkább szembe került a festői akademizmussal. Fordulópontot jelentett festészetében a Reggeli a szabadban című vászna, melyen a hagyományos anyagszerűség és a plaszticitás már a fényhatások alkalmazásával párosul. Monet mondta ki, hogy a képnek nem a vásznon, hanem a néző szemében, recehártyáján kell képpé, tehát művészi látvánnyá alakulnia. Munkássága teljesen feloldódott a szabadtéri festészetben, „műterme" gyakran a fountaineblau-i erdő volt, de hasonlóan vonzotta a folyók, kikötők, tengerek látványa (Szálloda a tengerparton, Themze-képek, Híd Argenteuilben). Sokat utazott: járt Spanyolország, Norvégia, Hollandia, Anglia földjén, nagy hatással volt rá Velence, ahol huszonkilenc képet festett a Canale Grandról és a palotákról. Több képet készített - Renoir-ral együtt - a Szajna partján (A Szajna torkolata). Monet érdeklődése csaknem kizárólag a tájra irányult, az emberalakot csak a természeti motívum függelékének tekintette. A pillanatnyi állapotot igyekezett úgy megragadni, hogy egy-egy témáról egész sorozatot készített: ugyanazt festette meg a nap különböző óráiban, különböző fényhatások mellett. Ilyen például a Roueni székesegyház sorozata, vagy a párizsi St. Lazaire pályaudvar ködös, füstös, különféle fénnyel átjárt csarnokáról festett sorozat. Mindezzel Monet azt bizonygatta, hogy a természetben nincs abszolút szín - mindent a fény határoz meg. Utolsó éveiben hatással voltak festészetére a japán fametszetek. Nála ez részben a könnyed foltok szövevényének a síkban való elrendezésében mutatkozott meg (Vízililiomok). Ezek az alkotások némi rokonságot mutatnak az absztrakt festészettel, ezért ennek az irányzatnak számos későbbi képviselője az absztrakt festészet egyik előfutárának tekintette Claude Monet-t. DELMÁR GÁBOR Krajcsovics István felvétele Az érettségizők figyelmébe Az alábbiakban ismertetjük a Nyitrai Pedagógiai Főiskola dékánja által 1990. január 31-én közzétett értesítés magyar tagozatra vonatkozó kivonatát. Az 1990/91-es tanévben a nappali tagozaton a következő szakokon tanulhatnak tovább a diákok: tanítóképzés az alapiskola alsó tagozata (1-4. osztályok) számára; a tanárképző tagozaton a következő szakpárosítást választhatják: magyar nyelv és irodalom - szlovák nyelv és irodalom; magyar nyelv és irodalom - német nyelv és irodalom; magyar nyelv és irodalom - angol nyelv és irodalom; magyar nyelv és irodalom - zenei nevelés; angol nyelv és irodalom - képzőművészeti nevelés; matematika - fizika; matematika - kémia; testnevelés - biológia. A jelentkezési lapok beküldési határideje: 1990. február 28. A levelező tagozaton magyar nyelven a következő szakokon kezdhetik, illetve folytathatják tanulmányaikat az érdeklődők: tanítóképzés az alapiskola alsó tagozata (1-4 osztályok) számára; pszichológia - kiegészítő szak formájában - csak azoknak a pedagógiai szakosoknak, akik nevelői, illetve gyermek- és ifjúsági mozgalom szakképesítéssel rendelkeznek; történelem - kiegészítő szak formájában - a Pedagógiai Főiskolán végzettek számára, a történelem szakképesítés megszerzésére; földrajz - kiegészítő szak formájában - a Pedagógiai Főiskolán végzettek számára, a földrajz szakképesítés megszerzésére; angol nyelv és irodalom - kiegészítő szak formájában - a Pedagógiai Főiskolán végzettek számára, az angol nyelv és irodalom szakképesítés megszerzésére; német nyelv és irodalom - kiegészítő szak formájában - a Pedagógiai Főiskolán végzettek számára, a német nyelv és irodalom szakképesítés megszerzésére. A jelentkezési lapok beküldési határideje a ievelező tagozatra: 1990. április 30. A német, illetve az angol nyelv és irodalom kiegészítő szakra jelentkezőknek felvételi vizsgát kell tenniük. A főiskola oktatási lehetőségeit meghaladó jelentkezés esetén a dékán felvételi vizsgát írhat elő bármely szakon. Megjegyzés: a szükséges jelentkezési lapokat a középiskolák igazgatóságán és a Pedagógiai Főiskola tanulmányi osztályán lehet beszerezni. A jelentkezéshez az érettségi bizonyítvány, illetve az addig megszerzett szakképesítést igazoló oklevél eredetijét és alkalmassági orvosi igazolást kell csatolni. A jelentkezési lapon a középiskolák egyes osztályaiban elért tanulmányi eredményeket az adott iskola igazgatóságával kell hitelesíttetni. A főiskolára való jelentkezéshez nem szükséges a munkáltató beleegyezése. A magyar tagozat vezetésének megbízásából ALABÁN FERENC Tudást — anyanyelven Két fiúgyermek édesanyja vagyok. A férjem és én magyar középiskolát végeztünk. Községünk lakosságának 90 százaléka magyar nemzetiségű, a fiaimnak mégsem volt lehetőségük magyar óvodába járni. Idősebb gyermekem tehetsége és érdeklődése sok minden iránt már az óvodában megmutatkozott. Ez természetesen olyankor nyilvánult meg, amikor magyarul szóltak hozzá. Akkoriban nagy divat volt szlovák iskolába Íratni a gyerekeket. Mint minden szülő, akí a gyermekének csakis a legjobbat akarja, mi is kissé elgondolkodtunk ezen. Töprengésünk azonban nem tartott sokáig, mert csakhamar felvetődött bennünk a kérdés: mi lesz akkor, ha a most oly okos gyermekünk érdeklődése a szlovák osztályban megcsappan? Elég, ha az elején lemarad és a későbbiekben ezt már nem bírja behozni. A gyermeklélek ugyanis nagyon érzékeny, és nem mindig képes megbirkózni a csalódással. A szó szoros értelmében megbutul vagy csak közepes átlagot ér el a tanulásban. És akkor majd jön a megbánás, hogy mi, szülők nem engedtük, hogy a gyerek tehetsége teljes virágában kibontakozzék. Amikor eljött a beíratás ideje, sírt a fiam, mert barátai egytől egyik szlovák iskolába iratkoztak. Mi azonban hajthatatlanok voltunk. Azt mégsem engedhettük, hogy gyerekeink ne ismerjék a szép magyar irodalmat, és Petőfi Sándorról csak annyit tudjanak, hogy nagy volt, élt és meghalt. A fiam jelenleg a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium második osztályos tanulója. Nagyon büszkék vagyunk rá, mert a legjobb tanulók egyike. Értelmes, céltudatos és jó magaviseletű gyerek. Tiszteli a tanárait, s ez a tisztelet és megbecsülés kölcsönös. A kisebbik gyerekünkkel már nem tétováztunk. Ekkor már szóba sem jöhetett a szlovák iskola. Nagyon sok szülő későn jön rá, hogy rosszul döntött és az 5-6. osztályban átíratja gyermekét magyar iskolába. Ez viszont törést jelent a gyermek életében. Mi helyesen döntöttünk, és nem bántuk meg, hogy magyar iskolába járnak a gyerekeink, mert nagyon is igaz az a mondás, hogy a tudást csak az anyanyelvén szerezheti meg az ember. Ezenkívül bíztunk és reménykedtünk abban, hogy egyszer majd a mi jogainkra is jobban odafigyelnek ebben az országban. És íme eljött az idő, vagy úgy vélem, legalábbis a küszöbén állunk. Köszönet és hála ezért a sok bátor és elszánt embernek. HELMECZI JÁNOSNÉ, Bodrogszerdahely ÚJ SZÚ 6 1990. II. 10.