Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-12 / 10. szám, péntek

Nem keseredtem meg... Születésnapi beszélgetés Tóth Elemérrel Tóth Eleméra „háborús" generáció tagjaként született abban a gömöri községben, amelynek nevét Tompa Mihály- tette ismertté az egyetemes magyar irodalomban. Kár, hogy lapunk terjedelmi behatároltsága nem ad teret ennek az érdekes párhuzamnak a kibontására, másrészt napjaink eseményei más, ha úgy tetszik „aktuálisabb" összefüggések feltárására késztetik az embert, az írót is. Ezért a nyolckötetes költőt, prózaírót, ifjúsági lapszerkesztőt, akit az elmúlt közel húsz évben elsősorban gyermekvers-költőként tarthattunk számon, s aki a napokban tölti be ötvenedik életévét, inkább a húszévnyi szembenézés felől kérdeztük. - Azért engedd meg, hogy mégis egy személyes élménnyel, ha úgy tetszik, emlékkel kezdjem. Röviddel harmadik köteted megjelenése után (Kérgek, 1969) jártatok Tornaiján író-olvasó találkozón a gimnáziumban, Batta Györggyel. Én gimnazistaként akkor láttam először hús-vér költőket, dedikált kötetedet azóta is őrzöm... S máig előttem van akkori derűs arcod. - Nekem is van ilyen élményem. Szintén Tornaiján, csak akkor még a vasút-utcai gimnáziumban, találkoztunk Fecsó Pállal, Tőzsér Árpáddal, Cselényi Lászlóval és Veres Jánossal. Én már akkoriban írogattam, s talán a „földi" jogán, vettem a bátorságot, és odasündörögtem Cselényihez a verseimmel. Biztattak, bátorítottak, s amikor később, 1958-ban felkerültem Pozsonyba, Cselényi és Tőzsér fölkaroltak. Első versem az Új Ifjúságban jelent meg, majd 1960-ban mutatott be az Irodalmi Szemle. Egy ideig a Szabad Földművesnél dolgoztam, innen kerültfem az Új Ifjúsághoz, ahol, mint afféle parasztgyerekre, a mezőgazdasági rovatot bízták. S mikor Cselényi Laci kiment Párizsba, én vettem át a kultúrálisrovat vezetését. -Ha jól tudom, akkortájt jelent meg első köteted, A halak a mélyben úsznak... - Igen, de inkább szólnék az akkori szerkesztésről, ami számomra nagyon sokat jelentett. Fő elvem az volt mindig, hogy a lapba behozzam az egész csehszlovákiai magyar irodalmat. Igyekeztem jómagam is egyengetni a tehetségek útját, de az idősebbekkel is állandó volt a kapcsolatom. Ez idő tájt jegyezte meg Dénes Gyuri bácsi, hogy az „Ifjúság" a legjobb irodalmi lap nálunk. Csak egy példát: akkor kezdett publikálni Tóth Laci, Varga Imre, Kulcsár Feri. - Három kötettel, úgy tűnt, töretlen pályát futsz be, hisz verseid kritikai fogadtatása is jó volt. - Nézd, a kritikával mindig is úgy álltam, hogy nem figyeltem rá túlzottan soha. Egyrészt, azt is emberek írják, s amit én érzek, nekem sikerül megfogalmaznom, azt a kritikus nem teheti jobbá. A kritika talán abban nyújthat segítséget, ha felhívja az író figyelmét, mit nem kellett volna tennie. Különben minden valamirevaló tollforgató azzal a szándékkal ül le, hogy túltesz mindenkin, olyat ír, ami nagyon fontos. Ha nem sikerül, mindig az ember belső tartalékain múlik, s hiába magyarázza a kritika így vagy úgy, ha az én élményanyagom másféle, mint a kritikusé. Nem kérhet számon rajtam olyat, ami tőlem idegen. A kritikusnak az író világát kellene kibontania, s nem a saját elvárásait deklarálni. Én soha nem sértődtem meg a kritikától, csak nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Egyébként valóban kedvező kritikákat kaptam akkoriban, a Ketten-re is, a Kérgek-re is. Hadd jegyzem meg, sokat köszönhetek Zalabai Zsigmondnak, aki később, főleg a nehéz időkben, a gyerekverseim kapcsán, igyekezett megerősíteni hitemben, hogy a gyerekeknek nem gügyögni kell, játékosságot, nyelvi mélységet kell nekik adni... - Térjünk vissza talán a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére, hisz akkor kezdődött számodra is a kálvária. - Egy cikkel kezdődött; az Új Szóban megjelent egy mocskolódó irás ellenem egy „mindenre kapható János" tollából. Egy krokival válaszoltam, amire Bábi és Balázs felrohantak a pártközpontba... De volt ennek előzménye, kezdjük ott. Dobos után Bábi vette át a magyar szekció vezetését az írószövetségben, én voltam a titkár. Csakhogy én nem voltam hajlandó Bábiékkal együtt dolgozni. Látva az Új Szóban megkezdődött piszkolódást, kiszálltam. Ez volt az oka az ellenem írt cikknek. - Hatvannyolcnál tartunk... - Igen, hatvannyolcat írtunk. Jöttek a tavaszi események, a magyarokat érő első atrocitások, amelyek mélységesen felháborítottak, emberségemben aláztak meg. Ahol csak tehettem, ennek hangot is adtam. Elvittek például minket a magyar lakta járásokba egy körútra, akkor írtam a Tiszta vizet a pohárba! című sorozatomat, de egyébként is igyekeztem reagálni minden magyarellenes dologra, amilyeneket Okáliék, Olšinskyék és mások írtak például a Kultúrny životban. Mit mondjak? Naiv voltam, azt hittem, az embert nem a nyelve, hanem a munkája szerint kell becsülni. Aztán jött augusztus, a bevonulás, néhány dologban való részvételem - én is terjesztettem például a különHetet, miután az Új Ifjúságot betiltották. Amikor újra beindult, írtam tovább. Glosszákat, mindenfélét. Sok támadás ért, főleg Bodnár Béla, Héger Károly, de legfőképpen Varga János részéről. Azzal vádoltak, hogy felforgató tevékenységet folytatok, s nem vették jó néven még azt sem, ha történetesen a Csemadokot védve, azt írtam, hogy a Csemadok egyedül szlovák nyelvkurzusokat és tánckurzusokat szervezhet. S annak ellenére, hogy az Új Ifjúság pártszervezete átigazolt, igaz, harmadfokú pártbüntetéssel, jött Varga János és a Körzetnél (négy lépcsőfokot átugorva, az elemi játékszabályokat felrúgva) kirúgatott a pártból. Ekkor már főszerkesztő-helyttes voltam a lapnál. Hetvenegyben leváltottak. Akkori főszerkesztőm, aki mellesleg a legbuzgóbb volt a szovjetellenes tárcák írásában, összefogva a két gyereklap főszerkesztőjével, úgy döntött, én még kiheverhetem a bukást, tehát kizárhatnak. Keserves dolgok ezek. így, utólag belegondolva, 14 év után az sem vigasztal, hogy a mi általunk elért 26 600-as példányszámot azóta 16 000-re „sikerült" csökkenteniük... Azért a huszonhatezer példányért meg kellett dolgozni! Egy ideig még kultúrrovat-vezető maradtam, de ez sem volt elég, jött egy huszonnégy oldalas beadvány, hogy elnyomom a fiatal párttagokat. Ez aztán betetézte a művet. A vállalat vezetése értékelte annyira a munkámat, hogy „csak" áthelyeztek a Tábortűzhöz, igaz, olyan titkos záradékkal, hogy ott majd kinyír az akkori főszerkesztő. S bár annak ellenére, hogy a Tábortüzet mind formai, mind tartalmi téren megújítottam, sok ötletet megvalósítottam, állandóan éreznem kellett az aknamunkát ellenem. 76-78 körül például a főszerkesztő megvádolt, hogy irodalomközpontúvá teszem a lapot. Nem adtam föl. Jártam az iskolákat, riportokat írtam, mondtam a dolgaimat a gyerekeknek. A hetvenes évek végétől a főnököm szinte naponta feljelentett. Nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól, védekeztem, s végső soron a munkám igazolt, nem volt nehéz védekezni. 1980ban új főszerkesztőt kaptunk, akinek a személyében olyan vezetőt ültettek a nyakunkba, aki alig tudott magyarul, lezüllesztette volna a lapot, ha nem harcoljuk meg a magunk kis harcát naponta. Tudod, a tehetségtelen emberek nem bírják elviselni a mások hozzáértését, s azt a tényt, hogy valakinek van hátországa, valakinek nincs. S mivel minden aljasságra érzékeny vagyok, kénytelen voltam felvenni a kesztyűt. De mindig a lap érdekében. Néha már olyan trükkökhöz kellett folyamodni, hogy egy-egy ötletet, jó elképzelést megvalósíthassak, hogy a saját ötletemet is úgy adtam be neki, mintha az övé lenne. Talán elég a helyzet illusztrálására, az az elképzelése, hogy egyesíteni kellene a két gyereklapunkat... Én mondom, hanem jön november tizenhetedike, már az utcán lennék. -Az Új Szóban sem publikálhattál... - Ott sem, de másutt sem láttak szívesen, hisz a főnökeimnek akadtak támogatóik felsőbb szinten is. Egyszer például Szilvássy Jóska kért tőlem az sznf-évfordulóra versfordításokat. Csináltam egy csokrot, ám a megjelenés után azonnal jött Gerstner elvtárs telefonja az Új Szóba, hogyan képzelik, velem ünnepeltetnek? Mikor visszahívtam az illetőt, azt vágta a fejemhez, hogy „örüljek, ha száraz kenyeret ehetek ebben az országban". Szegény, nem tudhatta, hogy én, mint parasztivadék, végtelenül tisztelem a kenyeret és megbecsülöm a kenyérkereső tisztességes munkát. Nekem úgy is kenyér, ha száraz. De ugyanez volt a helyzet a Hétben, a rádióban - ha írást hoztam, szívták a fogukat, hozzak igazolást a párttól... - Mindezek közt a csatározások közt az a benyomása az embernek, hogy lemondtál az irodalomról. - Nem mondtam le semmiről. Fordítottam, mert a Madách könyvkiadó megadta ezt a lehetőséget, s állíthatom, hogy a fordításhoz is úgy álltam hozzá, mint az alkotáshoz. Talán ennek köszönhetem a Madách-díjat. S persze, megjelent közben novelláskötetem, gyermekversköteteim. Sajnos, a volt barátaim is elfordultak tőlem, így tizennégy évig még a gyerekversek publikálása is akadályokba ütközött. Mindennek " ellenére nem tartom magam megkeseredettnek, mert együtt lehettem a gyerekekkel, s ezek a találkozások riportútjaim során mindig erőt adtak az ostobák és lelketlen emberek elviseléséhez. - Terveid? - Remélem, a Madáchban szeretettel veszik, ha egy-egy gyerekverskötettel, novellával, verssel jelentkezem. Vannak kézirataim a fiókokban, de azt hiszem, előbb belülről is konszolidálódnom kell, hogy újra értelmét lássam az írásnak. Mert eddig az a szellem, amely eluralkodott ebben az országban, megundorított attól, hogy nyilvánosan „énekeljek". Remélem, most már a világ is naposabb arcával fordul felénk és visszatér a nyomdafestékszagot áhítozó kedvem. József Attilával szólva: „én dolgozni akarok". Megbocsátottam... mindenkinek, de a húsz év kínlódását és kínjait sohasem feledem. Elvárnám egyes emberektől, hogy tudatosítsák, szintén József Attilát idézve: „a múltat be kell vallani", mert ha nem teszik meg, az idő ellenük fordul. - Tehát bizakodva nézel a jövőbe? Netán szkepszissel? -Azt hiszem, most már bé kell következnie a józanodásnak, a nemzetek közötti viszonyban is, bennünk is. Nem vagyok keserű, mert a könyvek mindig vigaszt nyújtottak számomra. S bár Zrínyi Miklós sorai jutnak eszembe: „azt láttam a világon, hogy nem a gyorsaké a pálya, nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a harctér, nem a tudósoké a gazdagság, hanem mindenben az idő és a véletlen határoz", s ez ugyan végtelenül keserű vallomás, de ha lehet csekély vigaszom, mióta a világ világ, mindig is voltak helyzetek, amikor a jellemtelenség, a gerinctelenség volt az uralkodó erény. Remélem^ hogy ilyen helyzetnek a végén járunk mostanában. KÖVESDI KÁROLY Az anyag es a forma igezeteben Ladislav Snopek nemzeti művész hetvenéves Ladislav Snopek műterme: a falakon éremtervek, plakettek, dombormúrészletek, a zsúfolt polcokon, álványokon portrészobrok, tanulmányok, torzók, szoborkompozíciók kicsinyített mása. Mindez bepillantást nyújt a művész munkamódszerébe is: rajzok, vázlatok helyett, inkább térbeli alakzatokban mintázza meg elképzeléseit. A műterem sarkaiban néhány nagyobb szobor: anya gyermekével, fekvő női alak. A látottak a művész újra és újra megújuló invencióját, óriási munkabírását és nem utolsósorban sokoldalúságát tanúsítják. Ezt azért is hangsúlyozni kell, mert Ladislav Snopek elsősorban úgy él a köztudatban, mint hazánk történelmi eseményeit ábrázoló monumentális emlékművek alkotója. - Műtermem az elmúlt hetekben meglehetősen kiürült - tájékoztat a művész. - Sok alkotás - portrék, kisplasztikák, szoborcsoportok, reliefek, érmek és plakettek - előbb a Nyitrán rendezett kiállításon voltak, most pedig Nagyszombatban a Nyugat-szlovákiai Múzeumban tekinthetők meg. Ladislav Snopek 1919-ben Maraticében, hatgyermekes családban született. Apja kerékgyártóműhelyében már korán megismerkedhetett a formálható anyag szépségével, és beléje vésődött a pontos, szakszerű munka tiszteleté. Nagyszombatban járt elemibe, majd egy helybeli mesternél sajátította el a kőfaragás alapjait. Tanulmányait a Móricéi Állami Szobrászati és Kőfaragó Szakiskolában folytatta. Itt érte a fasiszta megszállás. Az iskola növendékeit németországi kényszermunkára vitték. A felszabadulás után, a kőfaragás fortélyainak birtokában, beiratkozik a prágai Képzőművészeti Akadémiára. A kiváló szobrász és pedagógus, Otakar Španiel, osztályában megismerkedett a fémek megmunkálásának, domborművek, érmek készítésének módjával is. Az akadémia elvégzése után még egy évig Španiel asszisztense, de amikor Pozsonyban is megalakul a Képzőművészeti Főiskola, Snopek, mivel ott kevés a szakképzett oktató, visszatér Szlovákiába. A pedagógiai munka mellett - kezdetben Fraňo Štefunko aszszisztense, később az általános szobrászat tanára volt - tevékenyen bekapcsolódik a művészeti életbe. Monumentális alkotások tervei foglalkoztatják. Tartós inspiráció számára a szlovák nemzeti felkelés. Vallotta, és vallja ma is, hogy minden műnek gondolati tartalommal, bizonyos céllal kell megszületnie, különben nem más, mint puszta dekoráció. A múltba tekintve, látnunk kell, hogy minden igazi alkotás elkötelezett volt, nem keletkezett légüres térben, hanem az adott társadalmi feltételeket tükrözte. Snopek minden szobrához rendkívüli gondossággal, tanulmányok, modellek készítésével fog hozzá. Tartózkodik a szoboralakok, az ábrázolt események patetikus megfogalmazásától. Erről már első emlékművei (Štrbské Pleso, MladoňovLazy pod Makytou, Topolčany) alapján meggyőződhetünk. Ezt testesítik meg a pozsonyi Slavín bejárati falát díszítő dombormű természetességet, férfiasságot, egyben lelki emelkedettséget kifejező alakjai. Művészetében egyre inkább előtérbe kerül az architektúrával való szoros kapcsolat. Snopek ebben a törekvésében kitűnő munkatársra talált a közelmúltban elhunyt Ladislav Besetzer személyében. Az ő közreműködésével született meg 1960-ban az ostredoki Ján Šverma emlékmű, amellyel Snopek a szlovákiai monumentális szobrászat élvonalába került. Ennek az együttműködésnek az eredménye többek között a francia partizánok emlékműve Strečnóban (1956), amelyen a műépítészeti elemek dominálnak. Ezeknek az alkotásoknak a sorába tartozik az iglói Felszabadulási emlékmű, amelynek körbefutó reliefje időrendi sorrendben vázolja a felkeléstől felszabadulásig vezető utat. A felkelés szimbolikája egyébként Snopek sok más szobrán is megtalálható. A monumentális szobrászat mellett Snopeket az örök emberi témák is foglalkoztatják: a család, az anyaság, az emberi kapcsolatok; mindaz, ami a társadalom etikai értékeit hirdeti. Jóformán minden anyaggal dolgozik; kővel, márvánnyal, fával, fémmel. Realista szemléletét a modern szobrászat kifejezési eszközeivel párosítja. Szobrainak többségét - például Dušan Jurkovič pozsonyi emlékműve, az Ifjúság című szoüorcsoport Kassa egyik lakónegyedében, az Ellenállás című szobor a pozsonyi Partizánréten, Bartók Béla emléktáblája - a köztérre szánta, de nem idegen tőle a kamaraszobrászat sem, a nyitrai és a nagyszombati kiállításon például sok változatos témájú kisplasztikája is látható. A hatvanas évek derekától Snopek művészetében fontos szerepe van az éremkészítésnek. Az érmek, plakettek többsége évfordulókhoz, jelentősebb eseményekhez kötődik. Többnek témája a szlovák főváros és a művész ifjúságának városa, Nagyszombat. Említést érdemel az öntött, aranyozott bronzból készített főpolgármesteri lánc, vagy a főiskolai inszigniák, amelyek kifejezik a műszaki haladással lépést tartó oktatást. További tervei? A tél a műterem négy fala közé kényszeríti a szobrászt. A művész a középen álló, jó kétméteres farönkre mutat. - Ebbe próbálok életet lehelni. Női alak lesz, olyan ébredező Vénusz-féle. A nő számomra mindig az életnek a halál fölötti győzelmét jelképezi. Változó időket élünk; nemcsak az ekológiai hatások károsítják a szobrokat, de változnak az értékkritériumok is. Az igazi alkotások azonban mindig átmentenek valamit jelenünkből az utókorra. Ilyenek Ladislav Snopek nemzeti művész emlékművei, szobrai is. DELMÁR GÁBOR Újabb pedagógusfórum alakult Nagykürtösön megalakult a járás magyar pedagógusainak fóruma. Feladata, hogy a nemzetiségi iskolák speciális kérdéseivel foglalkozzék, figyelemmel kísérje az anyanyelvi oktatás és képzés helyzetét a járásban, védje a pedagógusok érdekeit stb. Tennivaló akad hát bőven, hisz az utóbbi húsz év alatt területünkön is súlyos sérelmek érték iskoláinkat - nemzetiségi intézményeinket különösen. Anyanyelvi iskoláink és óvodáink egész sorát szüntették meg az integráció ürügyén. 1969-ben a járásban még 19 kisiskola működött. 1989-re ebből csak kettő maradt. A magyar nemzetiségű tanulók nagy része így nem tanulhat saját falujában. Jól működő iskolákat is megszűntettek vagy elsorvasztottak. Szécsénkén szinte máról holnapra felszámolták a nyolcosztályos alapiskolát, amelynek akkor 140 tanulója volt. Csábon és Bussán közös igazgatás alá vonták a magyar iskolát a szlovákkal. A magyar nemzetiségű tanulók százait késztették így arra, hogy más tanítási nyelvű iskolába járjanak. Szomorú bizonyítéka ennek az a tény, hogy amíg 1969ben 2003 tanuló látogatta a járás magyar iskoláinak 77 osztályát, addig ma csupán 745 gyerek jár a magyar iskolák 33 osztályába. Nagykürtösön, ahol a legutóbbi népszámlálás adatai szerint is közel hétszáz magyar nemzetiségű lakos él, a szülők kérése ellenére nem nyitottak egyetlen osztályt sem. Baj van a magyar óvodai osztályokkal is. Nagycsalomiján, ahol a falu lakosainak 70 százaléka magyar nemzetiségű, megszüntették a magyar óvodai osztályt. Hasonló a helyzet Lukanényében is, ahol a járás két kisiskolája közül az egyik működik. Az iskolaügyet is sújtó bürokrácia és diktatúra, a túlzott ideologizálás sok-sok pedagógust hozott megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe. Esetenként nem egy tanítót hívattak be a járási pártbizottságra, hogy megfenyítsék őket „nacionalizmusukért". Az iskolák elveszítették autonómiájukat, a párt alaptalan és inkorrekt támadásainak célpontjaivá váltak. A lényeget nem az oktatásra, hanem az ideológiai munkára és az ateizmusra helyezték. A propagandamunka eszköze a pedagógus lett, aki ezért elveszítette tekintélyét és a szülők bizalmát. Az újonnan alakult ppdagógusfórum az érintett kérdések megoldásában is szeretne közreműködni. CSÁKY KÁROLY ÚJ szú 6 1990. I. 11.