Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-11 / 9. szám, csütörtök

Az iskola alapozó szakaszában MM örömmel olvastam és kétszer is áttanulmányoztam Török Zsuzsa írását az Új Szó december 26-i számában Személyiségformáló erők címmel. Aki ismeri a tanítók és tanulók munkáját, az tudja, hol van a legnagyobb hiba. A szerző őszintén feltárta azt a tényt, amelyről mi is tudtunk, csak kerülgettük, mint macska a forró kását. Fújtuk, hűtöttük és hidegen, keményen, íztelenül adagoltuk. Ettük, s hol a pedagógus torkán akadt a gombóc, hol a gyermek nem bírta megemészteni még akkor sem, ha a tanító szívét-lelkét beleadta napi pedagógiai munkájába. Kezdem az országos problémával, az olvasástanítással. Nem is annyira a tanterveket, a tankönyveket okolom a bajokért, hiszen már hányszor átdolgozták ezeket és minket, pedagógusokat is minden évben átképeztek. Bár az 1-4. osztályban az anyanyelv oktatására használatos átdolgozott tankönyvek a gyermek értelmi, érzelmi világához szólnak, mégis ezen a területen akadozunk az olvasásban. Török Zsuzsa megírta az igazságot, hogy az alsó tagozat elvesztette az ötödik osztályt, ahol a tanulók behozhatták hátrányaikat. Ez így igaz, ezt a gyakorlatban magam is tapasztaltam, mivel több éven keresztül tanítottam negyedikeseket, s a 38-40-es létszámú osztály tanulói között mindig akadtak lassúbbak, hátrányos helyzetűek is. Volt mit tenni egy-egy tanítási órán, hogy ők is szóhoz jussanak. Legalább a hangjukat halljuk, mondjanak egy-két mondatot. Az egy-egy szaktantárgyat tanító pedagógusnak nincs ideje és módja arra, hogy az osztályban differenciáljon, s egyszerűbb, önállóan is megoldható gyakorló feladatokat adjon ezeknék a tanulóknak. Hiszen fél év is eltelik, míg megismeri a hátrányos helyzetű és külön segítséget igénylő tanulókat. Addig pedig óráról órára szinte minden területen kudarcot vallanak. A diagnózist ismerjük, beszéltünk róla, hogy ezek nem értelmi fogyatékos gyerekek, habár ilyen címen mi is hozzájárultunk, hogy megteltek a kisegítő iskolák. A javasolt korrekciós osztályokra sohasem volt pénz, tervezet. A munkaerkölcs, a tenniakarás gondolata csak elv maradt. A jóra, szépre irányítás lehetőségeit kiszorította a napi felzárkózás küzdelme. A felszínes tudással, sok esetben sajnálatból, tovább jutottak ezek a tanulók. Volt, aki meg tudott kapaszkodni, de csak az, aki megfelelő emberi környezetbe került (szakmunkásképző, szakoktató, nevelő), de a zöme mélybe zuhant. Velük foglalkoztak a gyermekvédelmi bizottságok, a bíróságok s végül nevelőintézetekben kötöttek ki. Gondolom, e területen minden iskola megteszi a lépéseket és megmenti a menthetőket. Folytatom az első osztályra vonatkozó gondolatokkal: a szóképolvasásra fordított idő és energia kérdésével. Szerencsére a pedagógusnak szabad keze van a tanítási órán. Ha a pedagógus ismeri a tananyagot, s tudja és látja, hol a legnagyobb nehézség, akkor arra a területre több időt fordíthat. Az első osztályban működő pedagógusok napi küzdelmeit nem részletezem, de azt mindenki tudja, hogy az írásolvasás alapjait itt rakják le. No és ha a jó betonhoz nincs elég alapanyag (idő), akkor már itt, a kezdet kezdetén az alapozás veszít az erejéből. Mint gyakorló pedagógus (34 éve tanítok) most már őszintén elmondhatom, hogy „lopva lopott órákon" is szükséges tanítani az írás, olvasás alapjait. A többnyire osztott órákon - szlovák(írás, szlovák)olvasás - tanított tananyag: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, kiegészítésre szorul. így hát a heti két környezetismeret egyik óráját elloptam írásra, vagy olvasásra, s legtöbbször ekkor jutott idő mesemondásra. A jövőben az egyik környezetismereti óra beolvadhatna az anyanyelvi órákba beszédművelés vagy hasonló címen. Jó lenne, ha az első osztályban működő pedagógusok e téren kifejtenék véleményüket. HAJTMAN KORNÉLIA, Párkány A demokrácia nyűgei Mielőtt tévhitben ringatnánk magunkat, illő a betájolás: jócskán odébb van még ama megálmodott, álmatlan éjszakáinkon vissza-viszszajáró, oly sokáig szomjúhozott demokrácia. Valahol a hegyen túl. A nyájas csatazaj elültével egyelőre a meredélyen felfelé tülekedők lábdobogása és lihegése hallatszik, a vezetni vágyók, reflektorfényben páváskodni készülők lökdösődése. Bizonyára nem sok fülnek kedves a könyökcsattogás, a sípcsontok recsegése. Nem kedves és jócskán disszonáns, különösen a lent toporgó, várakozó tömegnek, amely jószerével semmit sem ért az egészből. Hogyan is értene, amikor maguk a fölfelé araszolok sem látják mindig, ki löki oldalba őket, kik tolják őket maguk elé * pajzsul, piszkos munkát végezni, s kik fognak megdicsőülni később, a hátukra hágva. A lent várakozó sereg bukott angyalokat lát a porból feleszmélni, akik feledik, hogy húsz év nem egyenlő negyvennel, s az ember életéből nem lehet kihasítani egy-két évtizedet, ha történetesen úgy kívánja a makulátlannak készülő önarckép. A lent várakozók szárnyak felcsatolását látják s görkorcsolyákét, hogy simábban történhessék a mennybemenetel. Pofonokat látnak tiszta, ám naiv arcokon, vállra kapott vezetőket, akiket a népképviselet portásfülkéibe is bűn lenne bebocsátani, elnököket, titkárokat, funkciós ex-grófokat házalni, összekoldulni egy kis bűnbocsánatot. S a tömeg vár, továbbra is névtelenül, továbbra is parancsban, „instrukciók" eligazító szavában bízva, mert így szokta meg. Nagyon ijesztő dolog ám élni a lehetőséggel, amikor mennyivel könnyebb volt végrehajtani a dolgokat! S amilyen fárasztó a hirtelen nyakába szakadt felelősség, oly lehangoló tud lenni olykor a demokrácia előszobája. A várakozás. Mert valljuk be őszintén: a többség, az ,,istenadta nép" tanácstalan. Mondhatnók divatos kifejezéssel: elidegenedett a demokráciától, mert elidegenítették tőle, távol tartották tőle, mint a pestises betegtől, a leprások szigetétől ahová csak kalózhajók indultak esetenként, vagy a legbátrabbak maroknyi expedíciója. Dehát nem lehet mindenki kamikaze. Nem születik mindenki hősnek, mártírnak, s akinek családja, gyereke ihatta meg a levét egy-egy bátor kiállásnak, százszor is meggondolta az elmúlt negyven év alatt, hogyan cselekedjen az adott lehetőségek keretein belül. Igaz, csúnyán hangzik „az adott lehetőség" kifejezés, de ahol még a kommunista pártból való kilépést, kizárást, törlést is harmadízigleni retorzió követte, ott nehéz volt összefogni, a méltóbb életet követelve felegyenesedni a térdelésből. Téved, aki azt hiszi, november tizenhetedike után egyszeriben mindenki felegyenesedik, kinyújtózik, megtörli a szemét és új életet kezd. Naivság lenne abban reménykedni, hogy az emberi tudatot, tapasztalást, beidegződést, mint egy számítógép programját, meg lehet változtatni egycsapásra. Mégis, szinte elszomorító, mennyire nem érzik helyenként az emberek, hogy visszafordíthatatlanul új korszak kezdődött nálunk is végre, mennyire nem tudnak élni a szabadsággal. A szabadságvágy, mondják sokan, veleszületett tulajdonsága az embernek. Az azonban csak most kezd világosan kirajzolódni, mekkora deformáció igazgatta a kisembert, a középkádert, a kultúrmunkást, a földművest, a pedagógust. Egyik patinás gimnáziumunkban például hetek óta képtelenek a pedagógusok leváltani az eddigi vezetést. Megalapították a koordinációs bizottságot, de mintha nem tudnák, mire való az egész, hagyták, hogy az igazgató leszavaztassa velük a bizottságot, mondván, nem kell ez nekünk. Az igazgató zseniális húzása bejött, minden megy tovább a régi kerékvágásban. Másik példa. Egy prosperáló, jó szövetkezet becsületes, talpraesett elnökét néhány fegyelmezetlen, a munkafegyelmet nemigen respektáló beosztottja szerette volna eltávolítani. Megszervezték a szavazást, az elnök továbbra is élvezhetné a tagság bizalmát, hisz a szavazatok döntő többségével újraválasztották, ő azonban lemondott, megköszönve a bizalmat.. Mihez is kezdhetett volna? Váltotta volna le ő az ellenlábasait? Vágott volna vissza? Az eredmény: egy becsületes, jó vezető megkeseredve félreállt. Ismerősöm telefonál keletről, kérdem, mi újság arrafelé. Sok újság van, ám konkrét esetekről nem mer beszélni. Fél, hogy megírom, kiteregetjük a szennyest. Mint a kagyló, bezárul. Pedig azáltal, hogy a despota vezetés legfelső rétege félre lett állítva, még csak az első feltétele valósult meg a gyökeres változásoknak. Az alapokig történő lebontás, a hatalmi gépezet működési mechanizmusának megismerése elengedhetetlenül szükséges, hogy mindenki okuljon belőle. A félelmet, a beidegződött mechanizmusokat kinekkinek magának kell leküzdenie. Hiába, nehéz tantárgy a demokrácia, még sokáig kell tanulnunk. Ám a tülekedőknek, az új helyzetben helyezkedni vágyóknak, bár jószándékukat nem vonom kétségbe (igaz, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve), egy percre sem szabadna szem elöl téveszteniük, hogy az,,istenadta nép" rájuk figyel, s tőlük várja a megoldást. KÖVESDI KÁROLY : ÚJ FILMEK Ritka manapság a jó film és ennél is ritkább csemege a nagy film. Bernardo Bertolucci kilenc Oscarral jutalmazott produkciója, Az utolsó császár, ilyen alkotás. Ez a film ugyanis kiváló történelmileg, elsőrangú politikailag, kimagaslóan jó mint film, mint művészet és mint mozi. Mert miközben hatalmas és impozáns freskó Kína történelmének hatvan esztendejéről, finom lélekrajz, fejlődésregény is egyben egy ember rendkívüli sorsáról, életútjáról. Az utolsó kínai uralkodóról, Pu J/'ről, szól, aki hároméves korában kerül a trónra, s lesz az elzártságáról híres-hírhedt pekingi Tiltott Városban Kína császárává, a Menny Fiává, Tízezer Év Fiává, s akit hatéves korában már le is mondatnak, ám aki végigélte ezek után Kína huszadik századi vérzivataros történelmének minden fázisát haláláig, 1967-ig. Árnyalatokban gazdagon, a történelmi hűségnek megfelelően ábrázolja a film Pu Jinek a lemondatása utáni életét és világát; bemutatja, miként lesz bábcsászár, majd playboy, aztán Mandzsukuónak, a japánok bábállamának kollaboráló császára, később háborús bűnösként tíz évig Kínában átnevelő börtönbüntetésre ítélt fogoly, majd egyszerű kínai átlagpolgár, kertész, aki átélve a vörösgárdisták rémuralmát is, halála előtt még megtekinthette a Tiltott Városban múzeummá lett egykori palotáját. S miközben fantasztikus életsors tárul elénk, a film kendőzetlen képet fest mind a császári udvar korrupciójáról, mind vörös Kína meg-megújuló kegyetlenkedéseiről. Az igazi dráma ott kezdődik Bertolucci filmjétön falai között szerez tudomást azokról a háborús szörnyűségekről - a tömegmészárlásokról, élő embereken végzett kísérletekről -, amelyeket a japánok az ő neve mögé rejtőzve Mandzsúriában elkövettek. Egy ember sorsában ábrázolták az alkotók azokat a viharos változásokat, amelyek a világ legnépesebb országának történetét századunkban jellemzik, és a történelem hányattatásainak tükrében mutatták meg egy ember sorsát, aki gyerek akart lenni anyja mellett, s akiből magányos császár-isten lett. Grandiózus film ez, de ez a grandiozitás sohasem válik öncélú szemkápráztatássá, ami az ilyen nagyszabású történelmi filmek legnagyobb veszélye. Fantasztikus méretű, impozáns és helyenként lélegzetelállító tömegjelenetek váltakoznak intim és az emberi jellemeket lemeztelenítve, a maguk összetettségében ábrázoló kamarajelenetekkel. A képi megvalósítás magas színvonalú; operatőr a világhírű Vittorio Storaro. Külön kell szólni a színészekről, mert a rendező elsőrangúakat választott ki, bár közülük csak az ifjú császár skót nevelőjét megszemélyesítő Peter O'Toole ismert előttünk. A Pu Ji császárt ritka nemességgel alakító, hongkongi születésű amerikai színész, John Lone, a feleségét játszó Joan Chen nevét most kell megtanulnunk. John Lone feledhetetlen emberábrázolása mellett érdemes felfigyelni a gyermek- és ifjú császárt életre keltő szereplők játékára is, csakúgy, mint a számos szépséges kínai-amerikai színésznő alakítására. Egy ember jellegzetesen huszaPeter O'Toole az ifjú császár skót nevelőjének szerepében ben, amikor Pu Ji bekerül az átnevelő táborba a népi Kínában, s itt kell, életében először, hétköznapi emberként viselkednie. Itt kell önmagára, halandó ember voltára eszmélnie. A folyamat kínkeserves, lelket megpróbálóan kegyetlen, különösen azért, mert az egykori császár a bördik századi tragédiáját tudta olasz -kínai közös vállalkozásban készült filmjében Bertolucci megragadni. A látvány, a sokezer kínai statiszta és a megszámlálhatatlan, korhű jelmez és épület azonban csak nemes háttér mindahhoz, amit az alkotó századunkról elmond. Másnap reggel Mit tegyen az emoer, ha idegen ágyban ébredve egy hullát talál maga mellett az ágyban? Egy férfit, akinek szőrös mellkasában irdatlan konyhakés meredezik. Mi tévő legyen másnaposan a kissé kapatos, lecsúszott hősnő (foglalkozására nézve harmadosztályú színésznő)? Nem tudom, hiszen ilyesmi leginkább csak amerikai filmekben fordulhat elő. Ebben a filmben pedig ez történik. Szinte természetes, hogy a kissé feledékeny színésznőt vádolják a gyillkossággal. De szerencsére közbelép a harmadosztályú, ugyancsak kiütött nyomozó. S így a film végére kiderül, aminek ki kell derülnie. Jöhet a happy end. (A harmadosztályú színésznő szerelembe esik rangbéli nyomozójával.) Hát ennyi a film, amely a stáblistán szereplő neveket tekintve - nem is akármilyen. A rendező ugyanis a hírneves Sidney Lumet, a főszereplő pedig - aki a megüvegesedett szemű férfiúra lel a szomszédos paplan alatt - Jane Fonda. Ami igaz, az igaz: Jane Fonda jó színésznő. Még azt is eljátssza, hogyan kell játszania a harmadosztályú színésznőnek. Hasonlóképpen vonzó harmadosztályúsággal formálja a kirúgott, lecsúszott egykori rendőr szerepét Jeff Bridges. A történetről - krimiről lévén szó - többet nem illik elárulni. Egyébként is a sztori szabványos, a kezdő jelenetek után rutinfordulatokból szövődik a mese. Kétségtelen, Sidney Lumet kissé feltupírozza a történetet, de ez így is ezernyi, már látott munkái juttathat a néző eszébe. Különben is a megfejtés csak a forgatókönyvíró - James Hick - nagylelkűsége folytán áll rendelkezésünkre; ő úgy varázsolja elő a film végére a gyilkost, mint a bűvész szokta a cilinderből a nyulat előhúzni... -ymÚJ szú 6 1990. I. 11. Nagy László felvétele Az utolsó császár