Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-08 / 6. szám, hétfő

Egy rendeletről, amely korlátozza alkotmányos jogainkat Évek, évtizedek óta lázadozott lelkiismeretünk, amikor egy magyar nyelvű újságban, egy olyan párt lapjában, amely a nemzetiségi kérdés igazságos megoldását hirdette, Ógyalla helyett azt kellett írnunk, hogy Hurbanovo, Tornaija helyett pedig Šafárikovo. Le kellett írnunk azt a történelmietlen állítást, hogy Bratislava 1291ben kapott városi kiváltságot (ilyen nevű város a XIII. században nem létezett)'.. Felettes szervünk utasított minket, melyik szlovákiai helységnevet miként használhatjuk. Egyes helységneveknek egyáltalán nem volt szabad megjelennie lapunkban, másokat használhattunk azzal, hogy zárójelbe tettük szlovák elnevezését. Őrlődő öncenzúrával igyekeztük elkerülni a helytelennek nyilvánított kifejezéseket, s azt is, hogy Bratislavát írjunk, ha a „Szlovákia fővárosa" megjelöléssel is utalhattunk a városra. így aztán funkciótlanul hemzsegtek írásainkban a „Hernád parti város", a „Csallóköz fővárosa" és más körülírások. Azon sem akadhattunk fenn, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum megalapításának 120. évfordulója alkalmából veretett emlékérmen a város történelmi neveiként olvashattuk a BRESLAVVA, POSONIVM, PRESSBURG, PREŠPORK és BRATISLAVA elnevezéseket, de hiába kerestük azt az elnevezést, amely mindmáig élő anyanyelvünk része. Hetekkel ezelőtt a központi pártapparátus lemondott a sajtó direktív irányításáról, a kézi vezérlésről. Szerkesztőségi állásfoglalásunk után alkotmányos jogainkhoz ragaszkodva leírtuk, s nyomtatásban is megjelenhetett Pozsony, Tornaija stb. Ám voltak, akiknek ezzel kapcsolatban a korábbi tapasztalatokkal is indokolható aggályaik támadtak: utána kell nézni, nem ütközik-e hatályos jogszabályba, hogy anyanyelvünkön írunk, nehogy esetleg a törvénysértés vádját használhassák ellenünk. Mert a szabadság felelősséggel jár. Azzal, hogy amikor már nem "ráncigálnak minket az orrunknál fogva, nem is hagyatkozhatunk ilyen-olyan aprólékos utasításokra, magunknak kell felismernünk szabadságunk korlátait. Az aggodalmak megalapozatlannak tűntek, hiszen az alkotmánytörvény szavatolja az anyanyelv használatának jogát még a hivatalokkal való kapcsolatokban is, s megadja a nemzetiségeknek a saját nyelvű sajtóra és tájékoztatásra való jogot. Tiltja (és tiltotta) az elnemzetietlenítésre irányuló mindenfajta törekvést. Márpedig az alkotmánytörvénynek egyetlen más jogszabály sem mondhat ellent, s jogi fogalmakban gondolkodva nem is képzelhető el olyan jogszabály, amely megtilthatná, hogy a dolgokat nevükön nevezzük, hogy azokat az elnevezéseket használjuk, amelyeket szüléinktől tanultunk, amelyek századokon át szálltak nemzedékről nemzedékre. Nem tudunk elképzelni például olyan jogszabályt, amely korlátozná a szlovák nyelvhasználatot (sajtót) abban, hogy használhassa az olyan történelmileg kialakult szlovák elnevezéseket, mint Paríž, Viedeň, Benátky, Ostrihom, Pätikostolie. A törvényhozó nem alkotja, hanem felfedezi a törvényt, írta Marx, szembeállítva a törvényhozói bölcsességet a törvényhozói önkénnyel. Marxszal érvelve: egy élő nyelvet, nyelvhasználatot a törvényhozó legfeljebb felfedezhet, elismerhet, de nem korlátozhat, tilthat társadalomellenes cselekményként. A törvénytárak némi lapozása után be kell ismernünk, sajnos tévedtünk. Igenis, létezik olyan jogszabály, amely tiltja anyanyelvünk, helységneveink használatát. 1970. október 15-én adta ki az SZSZK Belügyminisztériuma a 93/1970. Tt. sz. rendeletét a 71/1969 Tt. sz. törvény felhatalmazása alapján. Ebben a rendeletben olvashatjuk, hogy a helységek jegyzékében említett elnevezések „általánosan kötelezőek". „A helységek s azok részei neveinek említésénél a sajtóban és más esetekben olyan elnevezéseket kell használni, melyek a helységek névjegyzékében szerepelnek. Az SZSZK Belügyminisztériuma állítja össze és hirdeti ki a helységek névjegyzékét. " A jogállamiság, illetve a törvények kizárólagossága eszméjének ellentmond, hogy törvény alatti rendelet állapítson meg kötelességeket. Másszóval csak a törvény kötelezhet. A végrehajtó rendelkezés értelmezheti, magyarázhatja a törvény egyes fogalmait, megállapíthatja a törvény végrehajtásának mikéntjét, de nem kötelezhet arra, amire a törvény nem ad módot. Tisztelt Szerkesztőség! Hogy az egyenruhába bújt ember még ma is milyen hatalmasnak és erősnek érzi magát, azt 1989. december 28-án, délután fél háromkor a saját bőrünkön tapasztaltuk. Nagymegyeren jártunk bevásárlási körúton. Hazafelé jövet még narancsot is szerettünk volna venni, ezért behajtottunk a pozsonyi főút melletti kis piactérre, ahol a zöldségesbódé található. Több jármű állt már ott, köztük egy rendőrautó is két rendőrrel. Az autó rendszáma: B 3 43633. Az egyik rendőr azonnal hozzánk lépett és fölényes hangnemben megszólalt magyarul: - Ugy látszik, a komáromi járásban más táblák vannak, mint a dunaszerdahelyiben?... - Miért? - kérdezi a férjem. Semmi válasz, majd: - Adja ide a vezetői jogosítványát! Férjem átnyújtja, a rendőr hosszasan tanulmányozza, és így szól: - Amint látom, részt vett az 1989-es átiskolázáson és nem tudja, hogy milyen a „behajtani tilos" tábla? Majd megtanulja, ha fizet 100 koronát!" Férjem csendesen megjegyezte, hogy a sarkon nem vett észre semmilyen táblát. A rendőr erre azt mondta, hogy ezért a válaszért, még a jogosítványt is elvehetné. Mit tehettünk? Sajnos fizettünk és elhagytuk a kis teret. Közben láttuk, hogy a másik rendőr is megbüntetett két szerdahelyi jelzésű Škodát. A piactérről kihajtva férjem félreállította a kocsit és visszament megnézni a táblát. A „behajtani tilos" jelzésű tábla valóban ott állt, azonban egy autóbusz teljesen eltakarta, beforduláskor a táblát lehetetlen volt észrevenni. Sajnos fényképezőgép nem volt nálunk, hogy fényképpel is alátámaszthatnánk igazunkat, azonban szerintem elég bizonyíték az, hogy ezen a napon, sok ún. „pokutový blok" fogyott a nagymegyeri rendőrségen. Férjem a szlovákul beszélő rendőrrel újból elment megnézni a táblát, és ő - visszatérve - elismerte igazunkat. Erre a minket megbüntető rendőr megkérdezte, hogy mikor jártunk utoljára Nagymegyeren? Férjem azt válaszolta, hogy kb. egy éve. - Nahát - mondta a rend őre - ez a tábla már legalább két éve itt van. Az egyáltalán nem érdekelte, hogy mi itt ezen a téren még soha nem jártunk, arra sem mutatott hajlandóságot, hogy a pénzt visszaadja. Beült az autóba és az ablakból kiszólva megfenyegetett, hogy jobb lesz, ha ennyiben hagyjuk a dolgot, mert könnyen ráfizethetünk, mert elveszi a jogosítványt! Ezzel elhajtottak, mi meg ott maradtunk leforrázva, sőt még narancsot se kaptunk, de száz koronával könnyebbek lettünk. A körülöttünk álló szemtanúk még megjegyezték, hogy az a bizonyos autóbusz csaknem mindennap ott áll és szerintük összejátszik a rendőrökkel. Tisztelettel: BESE GABRIELLA (teljes cím) U. I.: Kérem önöket, ha lehetséges, közöljék írásomat, azonban a cím nélkül, mert nem szeretnék ujjat húzni a rendőrséggel. Ugyanis akármilyen igazunk is van, nem biztos, hogy mi kerülünk ki győztesen... Megértésüket köszönjük. És mire adott felhatalmazást a 171/1969 Tt. sz. törvény (illetve a későbbi 130/1970 Tt. sz. törvény, amely az előbbi helyébe lépett)? Arra, hogy az SZSZK Belügyminisztériuma - megállapítsa és módosítsa a helységek elnevezését, • - előírásokat adjon ki a helységnevek meghatározásáról, - összeállítsa és kihirdesse a helységek névjegyzékét. Az ide vonatkozó törvényekben hiába kerestünk felhatalmazást arra, hogy a Belügyminisztérium előírásokat adjon ki a helységnevek használatáról, vagy arra, hogy korlátozza a nemzetiségi sajtó alkotmányos, helyes nyelvhasználati jogát. Nem mellékes szempont persze az sem, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvényt egy minisztériumi rendelet nem csorbíthatja semmiféle módon, mert azt csak a Szövetségi Gyűlés és a nemzeti tanácsok törvényei hajthatják végre. (Lásd a nemzetiségi alkotmánytörvény 5. cikkelyének 1. bekezdését.) Ugyanakkor abból az elvből kiindulva, hogy az utóbb hozott jogszabály hatályon kívül helyezi a korábban kihirdetett jogszabályt, amennyiben az ellentétben áll vele (lex posterior derogat priori) indokoltan feltételezhető, hogy a Belügyminisztérium rendeletének a sajtó nyelvhasználatára, illetve a helységnevek használatára vonatkozó utasításai hatálytalanok. A Szlovák Nemzeti Tanács ugyanis a 130/1970 Tt. sz. törvényében sem adott felhatalmazást az SZSZK Belügyminisztériumának arra, hogy alkotmányos jogokat korlátozzon, szabályokat adjon ki a helységnevek használatáról. FEKETE MARIAN Szerkesztőségünk kéri a Szlovák Nemzeti Tanácsot és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányát, hogy az SZSZK Belügy- és Környezetvédelmi Minisztériuma eszközöljön olyan módosításokat az 1970-es évben 93. szám alatt kiadott rendelete 7. §-ának (1) bekezdésében, hogy ezt a rendelkezést ne lehessen felhasználni a szlovákiai nemzetiségi sajtó ellen. ÁLLÁSFOGLALÁS 1. A Dunamocsi Alapiskola tantestülete javasolja, hogy Komáromban az egykori járási pártbizottság volt székházát iskolaügyi célokra hasznosítsák. Mivel az utóbbi években a hazai magyar pedagógusképzést tudatosan elsorvasztották, hamarosan országos méretű magyar pedagógushiány lesz tapasztalható és fennáll a veszélye annak, hogy a kisebbségi jogok következtében egyre bővülő magyar tanítási nyelvű iskolákban pedagógushiány keletkezik. 1990 és 2000 között csak a Komáromi járásban - a komáromi Szabad Fórum Oktatási Szakbizottsága elemzése alapján - 349 új pedagógusra, ebből 232 magyar nevelőre lesz szükség. Bizonyosra vehető, hogy demokratikus államrendünkben a kisebbségi magyar, ukrán, é,s lengyel oktatásügy irányítása intézményesen is a kisebbségi jogkört illeti meg, ezért a most felszabaduló épületet erre a célra kell megtervezni és a későbbiek során hasznosítani, örvendetes tény, hogy az ukrán pedagógusképzés már korábban is az ukrán nemzeti kisebbség etnikumának központjában, Eperjesen volt. , A Flottilla-akció kudarca Hogyan szökött meg Bukarestből Ceausescu? Ceausescu végnapjairól már korábban tények váltak ismertté - a pártközpontban dolgozó szemtanú információi alapján. A diktátor szökésének körülményeit nem ismerték pontosan. Ezekre most derült fény azáltal, hogy a Romania Libera című bukaresti napilap interjút készített azzal a repülőstiszttel, akí a menekülő Ceausescu helikopterét vezette. Az elnöki gépnek, a hófehér Delfin SA-365-202 FEX jelzésű helikopternek Vasile Malutan alezredes volt a pilótája. A Romania Libera beszámol arról, hogy a Bukarest melletti nemzetközi repülőtéren állomásoztatták a légierő „Flottilla 50" elnevezésű egységét, amelyhez az elnöki helikopterek és pilóták is tartoztak. Ennek az egységnek a vezetője a légierők főparancsnoka volt. Külön szabály írta elő: a repülőtéren állandóan, éjjel-nappal készenlétben kellett állnia egy repülőgépnek és egy helikopternek. Aurel Dumitrescu őrnagy elmondta: különleges képességek alapján válogatták ehhez az egységhez a pilótákat, akik közül a bajuszosok kevesebbet repülhettek. Elena aszszony ugyanis nem szerette a bajuszos embereket, s így, amikor legutóbb Nicolae Ceausescu Iránba repült, akkor is ő döntött arról, hogy a bajusztalanok csoportja „viszi a gépet". Helikopterek szállították az orvost, a fodrászt és a szakácsot is. „A Flottilla 50"-nek állandóan kapcsolata volt a Securitate 5. osztályával: az utóbbi időszakban az állambiztonsági főosztálynak az emberei, a secusok ellenőrizték a pilótákat, mint mindenkit, aki az elnöki házaspár közelébe jutott. Amikor a tömeg ostrom alá vette a Palota tér környékét, így a KB székházát is, riasztották az elnöki helikoptereket. A történtekre így emlékszik vissza Constantin Tudose, a „különleges fontosságú feladatot teljesítő helikopterek tevékenységét egybehangoló" ezredes. - December 22-én, 11 óra 30 perckor kaptunk parancsot a gyors felszállásra. Vasile Malutan parancsnokságával, három perc múlva már a levegőben volt. Kevéssel később hírt kaptam arról is, hogy a 202-es parancsot kapott, szálljon le a pártközpontnál. A pilóták meglepődve látták a hatalmas embertö2. A demokratikus jogállamiság feltételeinek megteremtése egyik legfontosabb követelménye, hogy lebontsuk a diktatórikus hatalomgyakorlás következtében kialakult, a közismerten kontraszelekciós káderpolitika máig fennálló vezetői és hatalmi struktúráját az iskolaügyben. Ezért javasoljuk valamennyi magyar tanítási nyelvű iskola nevelőtestületének, hogy kezdeményezze az iskolája vezetésé iránti bizalmi szavazás lebonyolítását. A demokratikus szemlélet megköveteli, hogy minden nevelési intézmény élére pályázat útján nevezzenek ki vezetőket. 3. Javasoljuk, hogy minden járásban hozzák létre a Magyar Pedagógusok Fórumát és ez a demokratikus keretek között működő testület járásonként mérje fel a kisebbségi magyar oktatásügy helyzetét. A gondos elemzés alapján elkészített felméréseket a hamarosan létrejövő ma1 gyar kisebbségi intézmény rendelkezésére kell bocsátani. Ennek létrejöttéig a járási testületek saját hatáskörükben készítsenek távlati terveket. Dunamocs 1990. január 4. A DUNAMOCSI ALAPISKOLA PEDAGÓGUS FÓRUMA meget az utcákon, így a leszállásra kijelölt helyen is. Világossá vált, hogy csakis a pártközpont épületének lapos tetején lehet megkísérelni - végső megoldásként - a leszállást. A továbbiakról Vasile Malutan szolgáltatott részleteket. -Az emberekkel zsúfolt Palota tér fölött köröztem, fogalmam sem volt, hol szállhatok le. Ekkor megpillantottam valakit a pártközpont tetején, aki fehér zászlóval adott jelzéseket. Életemben nem szálltam le ilyen körülmények között. Az óránként 320 liter üzemanyagot elhasználó motorok már harminc perce működtek. Ekkor bukkantak föl az állig felfegyverzett biztonsági emberek, akik csaknem ölükben hozták Nicolae Ceausescut és Elena Ceausescut. A házaspár elfoglalta a megszokott, kényelmes helyét a gépben, a hátsó üléseken pedig Emil Bobu, Manea Manescu és két Securitatetiszt. A szerelőnek nem volt helye, ezért a diktátor ölébe ült. Másodperceken múlott minden, Ceausescu rekedt hangon közölte az úti célt: „Olt megyébe!" Végül is Snagov mellett döntött, amely Bukaresttől mintegy harminc kilométernyire van. Nekem parancsba adta, hogy a földi támaszponttal ne közöljem az útirányt. Snagovon, az elnöki nyaraló mellett nemrégiben kiépített helikopterleszállóhelyen kellett landolnom. Itt Ceausescu felszólított, lépjek kapcsolatba az otopeni repülőtérrel, és kérjek nagyobb helikoptert, valamint felfegyverzett katonákat. Forgott a fejemben, miként menthetném meg a legénységet és a helikoptert. Úgy döntöttem, félrevezetem. Azt ígértem neki, én a legénységgel elmegyek a nagyobb helikopterért és visszajövök. De nem engedett! Ehelyett azt mondta, induljunk a boteni támaszpontra. Ez Tirgoviste és Gaiesti között, a hegyek oldalán épült ki. Emil Bobut és Manea Manescut Snagovon hagyta. A búcsúzáskor Manea Manescu elérzékenyülve mindkét kezét megcsókolta Ceausescunak, és a földig hajolt előtte... A bázisunk felé repültem, s nem sokkal később közöltem Ceausescuval, hogy rádiólokátorosok bemértek, a továbbrepülés rendkívül veszélyes. Ekkor parancsára Titu községtől négy kilométernyire szálltam le, a bukarest-pitesti autópálya mellett. Jól láttam, hogy a két testőr, kiszállva a gépből, leállít egy vörös színű Daciát, amelyet egy nő vezetett. Fegyverekkel kényszerítették a vezetőt és három utasát a kbcsi elhagyására. Ebbe ült bele a diktátor és felesége. Ők az autópályán továbbhaladtak, én pedig visszarepültem a támaszpontra. Az elnöki helikopter pilótája, aki a menekülés hiteles történetéről beszámolt, többet már nem tudott mondani, mert az autó eltűnt a szeme elől. Ő pedig visszarepült a támaszpontra ... OLTVÁNYI OTTÓ Bocsánatkérés? Miért ne?! Magasra csaptak az indulatok annak a kérdésnek az ismételt fölvetése nyomán, hogy jogos volt-e a szudétanémetek kitelepítése a második világháború után. Kiváltó okként Václav Havelnak még karácsony előtt, magánemberként tett arra a nyilatkozatára szokás hivatkozni, hogy „kötelesek vagyunk bocsánatot kérni azoktól a németektől, akiket a második világháború után kitelepítettek". Nem véletlen, hogy ennek, a Csehszlovákia nemzeteinek lelkiismeretét nyomasztó kérdésnek ilyen egyértelmű megválaszolása sokakból váltott ki heves indulatokat. Nyilatkozatában Ladislav Adamec, a CSKP elnöke, a párt és a saját nevében elutasítja a bocsánatkérést. Tehát igazságosnak tartja a szudétanémetek kollektív elítélését és büntetését. Adamecnek, mint magánembernek az álláspontját - ha nem értek is egyet vele - tiszteletben tartom. A megújulni akaró Csehszlovákia Kommunista Pártja nevében tett kategorikus kijelentését a jövőre nézve nem tartom szerencsésnek. Embertelen tetteket hasonlóan embertelenekkel, nem lehet helyrehozni. Megértem Csehszlovákia nemzeteinek borzalmas elnyomását, háborús szenvedését. Háromszáznyolcvanezer halott, kimondani is rettenetes! De mindezért egyformán felelős mind a három és fél millió szudétanémet? Kollektív ítélet, kollektív büntetés: sohasem volt és nem is lesz igazságos. Sajnos, az emberiség hosszú történelmének minden korszakából hozhatók föl rá példák, a legborzalmasabbak éppen századunkból. Ha tehát Csehszlovákia Kommunista Pártja, mint Ladislav Adamec állítja, 'igazságosnak és jogosnak tartja a szudétanémetek kollektív megbélyegzését, elítélését és kitoloncolását, akkor annak tekintheti a krími tatárok, a volgai németek elűzését hazájukból vagy a kulákságnak mint osztálynak a fölszámolását. S ha netán nekünk is osztoznunk kellett volna a szudétanémetek sorsában, hogy ez nem történt meg, mint tudjuk, nem Benešen, Gottwaldon vagy Husákon múlott, akkor nekünk sem járna ki most legalább egy pardon? Eddig minden embertelenség elégséges indoka volt a nemzeti, faji vagy a birodalmi érdek. Századunk utolsó évtizede mintha már eljutott volna annak felismeréséhez, hogy az egyetemes emberi több a nemzetinél, fajinál vagy birodalminál. Václav Havel sokakat megbotránkoztató szavaiból én ezt érzem ki. Aggályaim sorát még eggyel megtoldom. A kérdés fölkavarta indulatok hullámát félő, hogy meglovagolják olyan erők, amelyek nemcsak a történelem nyomasztó örökségével való nyílt szembenézést, hanem a társadalmi problémák demokratikus és humánus megoldását sem gondolják őszintén. MORVA Y GÁBOR ÚJ SZÚ 4« 1990. I. 10.