Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 5. szám, szombat

„Nincsenek palotáink, nem vagyunk gazdagok" LÁTOGATÁS A ZSARNOK VILLÁJÁBAN Míg a román nép az utóbbi negyedszázadban egyre nagyobb, az elviselhetóség határát súroló, testi és lelki ínségben, nyomorban élt, addig a zsarnok Ceausescu, aki kevélyen „a román nép legszeretettebb fiának" és a „Kárpátok géniuszának" neveztette magát, szerte az országban luxuspaloták és villák egész sorát építtette fel magának és családjánál' A paloták, villák nagy részét természetesen évente csak egy-két napra, vagy még annyira sem, kereste fel, de ezeknek állandóan teljes készenlétben, üzemképeseknek kellett lenniük, hogy bármely pillanatban fogadhassák a diktátort vagy feleségét. A román államkasszát ez vitathatatlanul az évek folyamán milliárdokkal terhelte meg. Erre azonban mindig volt pénz, lej is, nyugati valuta is. A Ceausescu házaspár állandó lakhelye, oroszlánbarlanguk a bukaresti Floreasca negyedben levő Palatul Primaverii - Tavasz palota - volt. A városnak ebben a negyedében laktak a korábbi vezetőség többi kivételezett tagjai is. Bukarestnek ezt a legegészségesebb, tavakkal, zölddel gazdagon övezett, ellátott és már régóta zárt területe, ahová egyszerű ember nem tehette be a lábát. Az utóbbi években a zárt terület egyre nagyobbodott, nehogy valaki még véletlenül is megzavarhassa a „nagy gondolkodót és világhírű akadémikus feleségét", amint éppen újabb történelmi terveken törik a fejüket. Ceausescu rezidenciája egyemeletes, tornyos nagy villa, elegáns lépcsős bejárattal, oldalán terasszal. A villa előtt szökőkút, körülötte hatalmas fenyőfák, mindenütt zöld, bokrok, fű, virágok, s a sétányok apró, intim lámpákkal vannak megvilágítva. A villa Ceausescu személyes óhajára és elképzelései szerint épült fel 1968 és 1975 között. Az építés nemcsak a munkák igényessége miatt tartott ily sokáig, de egyebek között azért is, mert Ceausescu szokása szerint állandóan változtatott, módosított a terveken. Az utóbbi évek nagyobb romániai és főleg bukaresti építkezései, ezek a sok milliárdos beruházások, sajnos majdnem mind ilyen stílusban épültek. A villa költségei nem ismertek. Hogy még véletlenül sem voltak alacsonyak, az biztos. Csütörtök délelőtt több újságírókollégámmal együtt aztán sikerült meglátogatnom az oroszlánbarlangot, bár nekem személy szerint jobban tetszene a rókalyuk elnevezés, mert lakói bizony igencsak hamis prókátorok voltak. A román kollégák azonban oroszlánbarlangnak nevezték el a villát. Az a fényűzés, amely összehasonlítva a mindennapok romániai szegénységével és szürkeségével, az egyszerű halandót ebben az épületben fogadja, és minden lépését kíséri, sokkoló hatású. Az egész villa csupa márvány, kristály, mindenütt színtiszta aranyból való tárgyakat, értékes festményeket, szobrokat és más művészi tárgyakat látni. A földszinti nagy szalonban, társalgóban stilizált, gazdagon aranyozott bútor van. A falak mellett kínai porcelán vázák vannak, mindegyikük kézzel festett... Egy nagy vitrin tömve van gyönyörű régi porcelán műtárgyakkal, melyek vagyont érnek, s helyük a múzeumban volna. A bejárat melletti bal sarokban elhagyatottan áll egy zongora, rajta összevissza dobálva, eltépve néhány fénykép a diktátor nagyszámú családi albumának egyikéből. A falakon eredeti remekművek, eredeti román és külföldi festőktől. Grigorescu, Luchian és néhány németalföldi név. Az egész épületben több NENIKE Gyűlik a ruha, élelmiszer, pénz - Romániának. Dobozok, ládák, zsákok, táskák. Nénike lép a helyiségbe. - Láttam az ajtón kiírva, hogy itt gyűjtenek azoknak a szegényeknek. Üzletbe megyek, aztán gondoltam, segítek én is. Ruhám meg ennivalóm nekem nincs annyi, de adnék egy kis pénzt, nemrég kaptam meg a nyugdíjat. Maguk jobban tudják, mit kell venni. - Mennyit tetszik felajánlani? - Itt van egy ötszázas, még nem váltottam fel. Hármat adjanak vissza belőle. -Nem lesz az sok? Elég lenne kevesebb is a nénitől. - Hagyja csak, fiam, jobban kell az most nekik, mint nekem. Én tudom, mi az a nincs. Egyszer, nagyon régen szorultam segítségre, és nem jött... Milyen boldog lettem volna... Hát legalább mások legyenek boldogok. -bor hatalmas gobelin is van. Nyolc-tíz gyönyörű szép nagy órát is összeszámláltam. Ezek a remekművek mind színaranyból vannak, akárcsak az ebédlők evőeszközei, a különféle tálak és serlegek. Úgy látszik másból nem nagyon ízlett az ennivaló.^ Az emeleti társalgó pazar óbarokk stílusban van berendezve. A bútorok, egy heverő, néhány karosszék, asztalok, székek mind eredeti darabok, a falakon selyemtapéták, a vitrinekben barokk porcelán, másutt velencei tükör. Ebből szintén van pár a villában. A hálószoba nem nagy, de berendezése engem a régi francia filmekben látott királyi hálószobákra emlékeztet. Az ágyon több különböző szőrme, irhabunda, melyet bizony sok férj és feleség megirigyelne. Mindezek nemrégiben még az ország első asszonyának tulajdonában voltak. Nézem a címkéket, a szőrmék többsége finnországi cégek terméke. Hasonlóan a cipók, az illatszerek, a ruhanemű is mind-mind nyugati cégektől valók. Láttam a hálószobában egy Grundig-rádiót, egy televíziót és videót is. Mindenfelé a földön nagy és kitűnő minőségű szőnyegek. A parkett minden teremben más és más. A földszinti és emeleti társalgók mellett kisebb télikert. Az emeleti nagyon pazar - apró szökőkutakkal, aranycsapokkal „tarkított" fürdőszobába belépve az embernek elállt a lélegzete. Én ilyet még életemben nem láttam. Szinte hihetetlen, de ebben a helyiségben több kiló arany van. Mindaz, ami a normális fürdőszobában fémből van, az itt arany. A zuhany, a vízcsapok, a szappantartó, a fürdőkád melletti fogódzó, fogasok stb. Gyönyörű és igényes ötvösmunka minden egyes darab. Kísérőm ugyanakkor azt is elmondja, hogy a villában még sok más aranyat és értékes műtárgyat is találtak, melyeket azonban éppen rendkívüli értékük miatt azonnal elzártak a nyilvánosság elől. önkéntelenül is eszembe jut, amit Elena Ceausescu mondott nagy gőgösen a bírósági tárgyaláson: nekünk nincsenek palotáink, mi nem vagyunk gazdagok. Mi törvényt hoztunk arra, hogy a gazdagságot, a vagyont át kell adni a népnek. A palotákat is. Mi mindig a népet szolgáltuk. A villa halljában nagy a rendetlenség. A földön Ceausescu-könyvek, portrék, családi albumok részei, fényképek, külföldi divatlapok, ruhák, cipők hevernek. A villa többi termében azonban nagyjából rend van. Senki semmit nem tört össze, nem vitt el. Szemtanúk szerint a felkelők semmihez sem nyúltak hozzá, tudatában voltak annak, hogy mindez rendkívüli érték és ez az egész nép kincse. Kivéve az élelmiszereket. Sokan közülük éhesek voltak. A villában található banánt, narancsot, s más déligyümölcsöt állítólag mind megették, elvitték. Nem csoda, hiszen sokan már évek óta nem láttak ilyesmit, míg gyermekeik csak könyvekből, televízióból ismerhették. Ceausescunak pedig különleges üvegházakban a Bukaresttől mintegy harminc kilométerre levő Snagovban is termesztettek. A villa összes berendezését és műtárgyát később múzeumba viszik. Magáról a villa sorsáról még nem döntöttek. KOKES JÁNOS, Bukarest Aligha akad olyan lakója hazánknak, aki közömbösen szemlélné a körülöttünk zajló eseményeket. A különböző állampolgári kezdeményezéseknek köszönhetően országszerte felélénkült a közélet, mindenki érzi, lehet és kell is hogy legyen beleszólása szűkebb-tágabb környezetének történéseibe. Az eddigi közigazgatási, gazdaságirányítási és társadalmi tevékenységek felülvizsgálása azonban óhatatlanul elfojtott indulatokat, sérelmeket is a felszínre hoz, és ez nem egy esetben vezethet erősen szubjektív, vagyis a mindenkori körülményeket teljesen figyelmen kívül hagyó vélemény nagyobb közösség előtti kinyilvánításához is. Az indulatok tisztességes, helytálló érvekkel lecsillapithatók, a szubjektivizmus is megengedhető bizonyos fokig, hiszen emberek vagyunk, és más-más vérmérsékletűek. Egy valami azonban megengedhetetlen: a rágalmazás. Mert nagyon könnyű valakit megbélyegezni, de lemosni róla a megalapozatlan vádat annál nehezebb. Hiszen - emberek vagyunk, és egyik gyengénk, hogy általában szívesebben „halljuk meg" valakiről a jót, mint a rosszat. Ezt is tudatosítania kell annak, aki valamilyen jelenségről, valakinek, valakiknek a munkájáról, családi, anyagi körülményeiről mond véleményt. Es különösen tudatosítania kell ezt akkor, ha azt papírra is veti, netán a sajtóban is közzé akarja tetetni. A segíteni akarás elve vezérelte szerkesztőségünket a panaszlevelek kivizsgálásakor a múltban is, és ez a vezérlő elv e tekintetben ma és lesz a jövőben is. A szerkesztőséghez bizalommal forduló olvasónak mindenkori megtisztelése a fentiekben vázolt gyakorlat. Viszont jóhiszeműségünkkel él vissza az, aki - mint a napokban is megtörtént - álnéven írja meg nagyon is jogosnak tűnő panaszát. Hogy a levél írója nem a valódi nevét tüntette fel, az csak panaszának lapunkban történt leközlését követően derült ki. Akkor, amikor az érintett, segíteni akaró hivatal a csallóközi kisvárosban kereste és nem találta - mert ilyen nevű személy ott nem létezik... Értetlenül tanulmányoztuk az esetet, annál is inkább, mert a társadalmunkban bekövetkezett fordulat már indokolatlanná teszi a névtelenségbe burkolózást, amit ugyancsak a megbukott diktatórikus rendszer termelt ki. Úgy érezzük, ma már csaknem minden esetben a papírkosárban a helye minden névtelen, hiányos címmel ellátott levélnek. És nem közlünk olyan panaszt sem, amely általánosságokban marasztal el egy-egy gazdasági vezetőt, konkrétumok felsorolása nélkül. Csak azt követően, hogy meggyőződtünk a bírálatok jogosságáról. Mert a jelenségek, panaszok, bírálatok objektív megítélése a demokratikus viszonyok egyik alapismérve. - pg AMNESZTIA UTÁN A szabadság önmagában nem elég Nem titok, hogy a közvélemény a köztársasági elnök széles körű amnesztiáját - bármennyire is emberiességi szempontok diktálták - felettébb vegyes érzelmekkel, mondhatnánk bizonyos rettegéssel fogadta. Félelme az eddigi tapasztalatokból fakad. Mert volt már amnesztia többször is. S mi következett utána? Napokon belül elszaporodtak a lakásfosztogatás, a gépkocsilopás, a garázdálkodás esetei. Sajnos, a társadalomnak a bűnelkövetőkkel szembeni nagylelkűsége most se talált egyöntetűen a jószándéknak megfelelő visszhangra. Az amnesztiában részesültek, akik néhány nappal ezelőtt oly szívósan ragaszkodtak emberi jogaikhoz, még alig szippantottak a szabad élet levegőjéből, a tévé máris szörnyű garázdálkodásokról, nemi erőszakról, erőszakoskodásról adott lehangoló híreket. Koránt sincs szándékunkban egy kalap alá venni minden szabadultat. Dehát egyesek magatartása akarvaakaratlan mindannyiunkra árnyékot vet. Mi pedig a szétzúzott berendezések, a már első napi szörnyű pusztítás láttán borzongva várjuk az elkövetkező napokat. Igaz, az anarchia jelenthetné a legnagyobb egyéni szabadságot, amikor mindenki azt tehetné, amit csak akar. Ám a társadalomban nem lehet olyan szabadság, amikor az egyén kénye-kedvére, mások érdekeire, biztonságára fittyet hányva azt tehet, amit csak akar. Eleve magunkévá tettük az elítéltek emberséges bánásmódot, az emberi méltóságot tiszteletben tartó követeléseit. Nem érthetünk egyet megaláztatásukkal, a testi bántalmazással, az emberhez nem méltó életkörülményeikkel. Ezen túl viszont nekik is tudatosítaniuk kell, hogy saját magatartásukkal tették szükségessé olyan intézkedések foganatosítását, ami kizárja embertársaik további veszélyeztetését. Mert miképp minősítsük azon szabadultak viselkedését, akik azért zúzták össze tiltakozásul egy helyiség berendezését, mert a dohányzás tilalmára figyelmeztették őket? A szabadság nem lehet egyenlő az önkénnyel. A szabadság önmagában nem elég. Tudni kell élni vele. Nem veszélyeztetheti mások biztonságát és az erkölcsöt. Különben a társadalom szükségszerűen megfelelő védelemre kényszerül. A nagylelkű amnesztia végtelenül keserű tanulsága az lenne, ha ismét csak akkor nyerhetnénk vissza biztonságérzetünket, amikor a most szabadultak néhány hét múlva újabb bűncselekményeikért ismét visszakerülnének oda, ahonnan annyi bizalom előlegezésével bocsátották el őket. ZSILKA LÁSZLÓ Véfentthtywn vsr>Wi*/ Az igazság konkrét Nem túlságosan taktikus manapság Marxot idézni, és én mégis ezt teszem, amikor állást foglalok szudétanémet ügyben, és véleményt nyilvánítok köztársasági elnökünknek a hazai németek háború utáni kitelepítése kérdésében kifejtett álláspontjáról. Országos meglepetést keltett a németországi látogatás és megnyilatkozás. Ez teljesen indokolt, hiszen még sokan élünk, akik szemtanúi voltunk a világégés és későbbi következményei szörnyűségeinek. Ahogy az esemény jelentős sajtóvisszhangja is mutatja, a lelkekben még nem hegedtek be a sebek. Az antifasiszta szövetség tagjai tiltakozva vették tudomásul, hogy elnökünk bocsánatot kért a határszéli német lakosság 1945 utáni kitelepítéséért. Václav Havel így nyilatkozott karácsony előtt: „Ezzel a lépéssel milliókat fosztottak meg otthonuktól". Ami 1945 után a Szudéta-vidéken a német nemzetiségű lakossággal történt, azt a módszert, amelyet Lengyelországban a németek millióinak kitelepítése során alkalmaztak, az a gyakorlat, amelyet a Szovjetunióban már a harmincas években is, meg a háború alatt is érvényesítettek egész népcsoportok és nemzetek áttelepítése során, „kollektív felelősségrevonás" néven vonult be a nemzetközi jog fogalomtárába és a köztudatba. Az ország lakosságának nagy része - ha máshogy nem, családibaráti körben - már állást foglalt e kérdésben. Megpróbáltam a problémát végiggondolni, és hadd foglaljak én is állást. A bűnösök felelősségre vonása során minden civilizált országtól elvárják az egyéni megítélést. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a gyermeket nem ítélhetik el apja bűneiért, hogy senki sem vonható felelősségre csak a bőre színe, vallási hovatartozása, eredete és politikai felfogása miatt. Viszont el kell ítélni, aki csalt, lopott, embert ölt, vagy visszaélt hatalmával. A bűnösök felelősségrevonásának mechanizmusát és az egyes törvénysértésekért kiszabható büntetés mértékét egyértelmű törvényekkel szabályozzák. Mindez teljesen nyilvánvalónak tűnik, egészen addig, amíg meg nem szegik az egyéni megítélés elvét. Századunk második harmadában különösen ordas módszereket vezettek be Európa néhány országában. Németországban a fasiszta csőcselék került hatalomra, és térhódítását a koncentrációs táborok sokasága kísérte. Kirobbantotta a világtörténelem legvéresebb háborúját. A kollektív felelősségrevonásnak sok millió zsidó és más nemzetiségű személy esett áldozatul. A Szovjetunióban a bolsevizmus zászlaja alatt, a szocializmus nevét megbecstelenítve alkalmazták már a harmincas évek elejétől a kollektív felelősségrevonás és megtorlás módszerét. Ukrajna és Oroszország parasztságának milliói életükkel fizettek csak azért, mert - a világ minden földműveséhez hasonlóan - ragaszkodtak a földhöz. Milliókat deportáltak szülőföldjüktől ezer és ezer kilométerre. Ma már részleteiben is ismeri a világ a krimi tatárok történetét. Háború volt, és árulók, ellenséggel lepaktálók is akadtak közöttük. A nemzet egész közösségének bűnhődnie kellett ezért; a krimi tatárokat szétszórták, áttelepítették őket egy számukra teljesen idegen területre. A részletek csak 1985 után kerültek nyilvánosságra, azt követően, hogy Mihail Gorbacsov vezetésével a Szovjetunióban - egyebeken kívül - a jogszolgáltatást is igyekeznek emberszabásúbbá tenni. Jól emlékezünk még arra az időszakra, amikor a XX. kongresszus után késhegyre menő vitákat folytattunk arról, hol voltak emberségesebbek a koncentrációs táborok, hol volt humánusabb a tömeggyilkosság, a náci Németországban-e, vagy a szocializmust építő Szovjetunióban. A szemináriumvezető rendszerint így zárta le a vitát: a mi rendszerünkben azért más volt a helyzet, mert itt más volt a perspektíva... Azóta gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal. Ma már senki se merné állítani, hogy a halálraítéltnek bárhol is van perspektívája. És - véleményem szerint - az ukrajnai parasztnak éppen úgy fájt szülőföldjének kényszerű elhagyása, mint a marhavagonba zárt csallóközi földművesnek, és a krimi tatár éppen úgy szenvedett 1944-ben, mint egy-két évvel később a kelet-poroszországi német. A tömeges és intézményesített kitelepítés gyakorlattá tétele - sajnos - a sztálinista rendszer nevéhez kapcsolódik. Valószínű, hogy Európában soha egyetlen valamire való politikusnak eszébe nem jut, hogy ilyen módszerrel is megoldhatók a problémák, ha a módszert Sztálin nem vezeti be, és nem teremt precedenst. Mindezt nem kellemes dolog végiggondolni. De végig kell gondolnunk minden lényegeset. Mozgalmunk enélkül nem válik sem hitelessé, sem vonzóvá. A kollektív felelősségrevonás elvének visszautasítása nem jelentheti, hogy védelmünkbe vesszük a bűnösöket. Aki vétett az emberiesség normái ellen, azt a törvényeknek megfelelően vonják felelősségre. Egyetlen tisztességes ember álma sem lehet nyugodt, amíg szabadon garázdálkodhatnak még ma is egyes tömeggyilkosok a második világháború időszakából. Afölött sem térhetünk napirendre, hogy az ötvenes évekbeli és későbbi verőlegények, akik jókedvvel és kezdeményezően kínoztak meg oly sok becsületes embert, mintha felszívódtak volna. Az igazság konkrét - mondotta Marx, és ezt a jogszolgáltatásban is, de a közelebbi és távolabbi múlt eseményeinek értékelésénél is illő volna szem előtt tartani, különben továbbra is fennáll az elordasodás veszélye. Véleményem szerint a kollektív felelősségrevonás mindig is ellentétes volt az emberiesség követelményével, ezért teljes mértékben egyetértek köztársaságunk elnökének Németországban kifejtett állásfoglalásával. TÓTH MIHÁLY ÚJ SZÚ 4« 1990. I. 10. Aki véleményt mond...