Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám, kedd

Gyertyafény keringő Másfél hónapja már... Túl november 17-én, a véres, könyörtelen, lelket tipró, emberi méltóságot gyalázó hajszán, túl megdöbbenésen, hogy a fasiszta önkény áldozatainak adózó, tiszteletet parancsoló, „szertartás" ötven év múltán is bemocskolható, az emlékezés hosszúra nyújtott pillanata megszencségteleníthető. Az ősi módszerek korszerűvé avatása nyugtázta akkor: a hatalom eszköztára fél évszázad távlatából sem változott. De bizonyossá vált az is, a hatalom terhét nyögő ember szintén a régi - ragaszkodik emberi mivoltához, s méltó kíván maradni nevéhez. A sokéves félelem szülte közöny, s érdektelenség kérges falát szakította át 17-e szikrája, a nyugtalanság, a dac, az elfojtott in^- fiat utat törve magának, elemi faiüvel rendeződött csodálatos egésszé. Akkor még korántsem volt olyan egyértelmű, ami ma már nyilvánvaló. Ma már hősök lehetnek a gyávább fajtából valók is, akkor merészség, bátorság kellett már az első lépések megtételéhez. Árkádok, kapualjak, utcasarkok viselik az ütleget, a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság keserű emlékét. Néma, tüzes zarándokhelyekké magasztosultak az emlékezetben... Mert templomok világát őrző gyertyák százai tették egy hatalmas égő fáklyává a főváros szívét. Az éj leple mindig eltüntette őket, csak a Vencel szobor őrzői vigyázták a tüzet, de másnap alkonyra ismét tele volt velük a város. E néma szembeszegülés bátorságot kovácsoló ereje mindent felülmúlt. Gyertyát vittem. Gyertyát vittél, vitt ő, mi és ti is. Vittük egyre többen, vittük majd' mindnyájan. Míg a Vencel téri virágágyás vastag viaszszőnyeggé nem változott. És míg már nem takarították többé. Az aprócska láng alázatot, tiszteletet parancsoló, odaadást, elszántságot követelő fényénél olvadt eggyé az akarat, s vált elhatározássá a titkos gondolat. Tizenhetedikét követő hétfőn, a diákok sztrájkba lépésekor, csak annyi volt biztos, hogy a szabadságvágy kiszabadult szellemét aligha lehet visszatuszkolni a palackba. BiNem semmi... - Halló, szervíz? - Igen. - Kérem, ki tudnának jönni hozzánk? - Mi a probléma? Még garanciális a gyerek? - Persze, még csak riyolc hónapos. -Akkor még nem mászta le a tizenötezer kilorpétert? Mert akkor már nincs garancia. - Nem, csak nyolcezer kilométer lehet benne. - Rendszeresen karbantartották? - Természetesen, a nagyi a karbantartó. Ő ellenőrzi a szelepeket, a víznyomást, ô cseréli a tömítéseket. - És az olajcseréről, olajozásról, mosásról sem feledkeztek meg? - Minden este fürdetés, mosás samponnal, utána olajozás, üregvédelem - popsikenőcs. Az első garanciális szemlén vasat írt fel. A másikon ellenőrizték a futóművét - csípőficam nincs, áramvonalai gyönyörűek. A szívmotor egyenletesen jár... - És karosszéria? - Egy-kétszeri fejkoccanáson kívül minden rendben, az is akkor történt, amikor nem adta meg az elsőbbséget az asztallábnak. ~ A fényszórókat beállították? - Kicsit kancsalít, de az ellenőrzésen azt mondták, hogy többszöri használat után helyrerázódik. - És hogy állnak a fogyasztással? - Napi ezerkétszáz grammot a szuperből. - Es akkor mi a probléma? - Egyáltalán semmi, csak dicsekedni akartunk... - V. E. zonyos megnyugvást akkor csak a diákok úton-útfélen megjelent felhívásai. jelentettek. Padon állva, szemrebbenés nélkül győzték a metsző hideget, s hirdették élő transzparensként: nem akarunk erőszakot! A rákövetkező napok sodrása sarkaiból forgatta ki a régi világot. Az egyenformán tervezett betonrengetegek szürkének vélt lakóira egyszeriben rátört a gondo(lato)k zuhataga. Szabadulni tőlük vonultak az utcákra. A Vencel téri tömeg szavát tették kézzelfoghatóvá. Az aluljárókat, metrót, utcákat ellepő falragaszok. Egy hatalmas tacepaóvá vált városban égtek esténként a gyertyák, s vitték a lángot. Brnóba, Pozsonyba és tovább Keletre. Tisztítótüzükben járt táncot az ország. E fényben újságolta a Szabad szó hirtelen jött gyönyörét ízlelgetve egy fiatal tiszt a Prága-Pozsonyi gyorson: Ilyen még nem volt, a kiskatonák boldogan viselik a mundért! így tüntethette ki trikolórral egy fényes kedvű diákcsapat az Óváros egyik megszeppent rendőrét, aki az adott pillanatban, még a kezdetekkor, nem lehetett biztos benne, viselheti-e a szívének talán titkon kedvelt szalagot. Gyertyák fényében várta az ország a másként boldog karácsonyt. Térzeneként harsogták a hangszórók a karácsonyi ünnepkör dallamait, mézeskalácsárusok, kerámikusok, „mütyürgyártók" és ékszerkészítők standjai közt tolongott boldogittasan a költekezni vágyó nagy tömeg. És láss csodát! Nem volt indulat, nem volt „közelharc". Az elmúlt hetek viharait őrző falak, oszlopok tövében békésen megfért a politika, és az ünnepvárás. A nagy kavalkád közepén egy türelmes emberrengeteg volt csupán. Sok mindent kívántunk, s követeltünk az elmúlt hetekben a díszes fenyők alá. Sok minden már oda is került, vagy megkésett ajándékként érkezik meg Volt általános sztrájk, kormányválság, lemondás és kinevezés, kizárás és felzárkózás, új platformok, régi beidegződések csatározásai, lett Polgári Fórum, SZMK és a többi, reformkommunista blokk, új Csemadok vezetés... Volt parlamenti ülés és rendkívüli pártkongresszus, alkotmánymódosítás és börtön lázadás, vitafórum és teaest, pártalakulás és elszakadás, köpönyegforgatás, rehabilitálás, pozícióharc, szócséplés, hordószónoklat, s a legfontosabb, ami alakul: a történelmet író, formáló jelen. így bukkanhatott fel karácsony előestéjén egy gyönyörű földi angyalsereg, igazi arany-ezüst csillagos papírszárnyakkal, fehér fejpántokkal és betlehemi csillagokkal homlokukon. Csengők és gitár kíséretében zengett tőlük a tér, égő gyertyáik a meleget, nyugalmat, békét hozták magukkal valamely kisiskola padjaiból. Csakhogy akkor már máshol, másként is égtek gyertyák. Sötét ablakok előtt, a sötétség birodalmának bukása, hatalmának utolsó vergődése fölött virrasztottak döbbenettel. Egyben bizakodva, hogy a kegyetlenség, a gyilkosság, a förtelem nem mondhatja ki az utolsó szót. Gyertyák tüzét őrizve, nem engedve, hogy a teljes sötétség elnyelje Romániát. Szótlanul is világgá kiáltva: a hallgatás falának végre le kell dőlnie! Az áldozatok emlékének adózva a túlélő félelemmel megkeserített győzelemmámorát támogatva. Jelkép a gyertya. Az élet fényének ősi szimbóluma. Óva intsen az új esztendő küszöbén: az élet él és élni akar. De nem mindegy, hogy hogyan. Legyen 1990 valóban olyan mint álmaink legszebbikében: békés, nyugodt, szabad - mindnyájunknak! Nehogy a gyertyafény nemes táncát a banánhéjkeringő csúszós ritmusa váltsa fel. FÓNOD MARIANNA Gazdasági Fórum alakult A Nyilvánosság az Erőszak Ellen dunamocsi (Moča) koordinációs bizottságának kezdeményezésére megalakult a helyi efsz-ben a Gazdasági Fórum. Ez a kezdeményezés célul tűzte ki, hogy a szövetkezetben elindítója lesz a szabad társuláson alapuló, demokratikus szellemben működő gazdálkodásnak. A szövetkezeti tagok nagygyűlésén többek között elhangzott, hogy: „Nem akarunk kiváltságos réteget, nem akarjuk, hogy egy politikai párt diktáljon az egész népnek, nem akarjuk, hogy egy párt kiválasztottjai, a nomenklatúrás káderek a vezető posztokon életük végéig uralkodjanak felettünk! A néphatalom a mi számunkra azt jelenti, hogy mindig a legjobbak, a legrátermettebbek kerüljenek a vezető posztokra, de csak egy meghatározott időre, és csakis azzal a feltétellel, hogy bizonyítani tudják azt, hogy a köz javára dolgoznak és eredményeket tudnak felmutatni. Legyen a tehetség minden tisztség betöltésének a fokmérője! A mesterségesen felduzzasztott adminisztráció a mi munkánkból él Valódi szövetkezetet akarunk, a szó legjobb értelmében. A földművelők olyan társulását, ahol a dolgozó ember a gazdája a közös társulásnak. Létre kell hozni egy munkacsoportot, mely tanulmányozza a nyugati országok farmergazdaságait, s ami ott hasznos és jó azt vegyük tőlük át. Alkossunk valami újat, olyant, ahol nemcsak a diplomák jelentik a tekintélyt és a besorolást, hanem a közhasznú tevékenység..." VÖRÖS BENŐ és LAJOS MIHÁLY a Gazdasági Fórum szóvivői Tisztelt Szerkesztőség! Bevezetésként szeretném magam elhatárolni mindennemű szervezettől, mint magánember írom ezt a levelet. Még egyetlen újságban sem jelent meg írásom, de úgy érzem, hogy most tollat kell ragadnom. Tőlünk néhány száz kilométerre délkeletre ártatlan emberek áldozzák, életüket országuk népének szabadságáért. Árva gyerekek gyászolják apáikat, anyák gyászolják fiaikat, barát a barátot, testvér a testvért... Nálunk pedig néhányan vidáman, mosolygós arccal lambadát táncolnak. Táncolnak azok, akikből az eddig járt út részben kiölte az emberi érzéseket. A történet a következő: 1989. december 23-án Bátorkeszin a Csemadok vezetősége és a Szabad Fórum szervezete egész délutános élelmiszergyűjtést szervezett az éhező és szenvedő romániaiaknak. Mialatt vették át a segítőkész emberek adományait, már lélekben az esti gyertyás megemlékezésre gondoltak, amit szintén ők szerveztek. Ezen a délutánon a SZISZ vezetősége is szorgoskodott. Lázasan készülődtek az esti, karácsonyi mulatságra, amely az érdeklődés hiánya miatt kis híján elmaradt. Este az erős szél ellenére sok ember gyűlt össze a kultúrház előtti téren. A rövid megemlékezés után a bál miatti felháborodás arra ösztönzött, hogy ismerőseimmel két kérdést intézzünk az ott mulatozókhoz. Megkérdeztük, tudják-e mi történik Romániában? Második kérdésünk az volt, hallották-e Ladislav Chudík kulturális miniszter nyilatkozatát, melyben szórakoztató rendezvényektől való tartózkodásra szólított fel mindenkit az elkövetkező napokban? A két kérdést két reagálás követte. Egyik a szórakozók tapsa volt, amit még most sem tudok mire vélni. A másik pedig a SZISZ-elnök részéről jött, aki közölte, ha kifizetjük a négyezer koronát, ő azonnal véget vet a bálnak... Hát ilyen jelentősége lenne ennyi pénznek egy SZISZ-szervezetnél? Egyébként azt sem értem, miért nem emelték fel hangjukat a tömegszervezetek vezetői? Kíváncsi lennék arra, hogy amikor a „hőn szeretett" Brezsnyev „elvtársunk" meghalt, hány bálnak, diszkónak kelett elmaradnia országunkban?! Most, hogy a „KELL" elvesztette eddigi jelentőségét, minden ember saját maga dönti el, hogy miképp nyilvánítsa ki saját érzéseit. Személy szerint azokkal értek egyet, akik szórakozás helyett fájó szívvel és könnyes szemmel gondolnak az áldozatok tízezreire, és lélekben szolidaritásukat fejezik ki az elhunytak hozzátartozóikkal. Tisztelettel SZENCZI TÍMEA 1989. december 26. Bátorkeszi (Vojnice) Ünnepek: után Más volt ez a karácsony, mint bármelyik annakelőtte az utóbbi években. A békesség, a szeretet, az egymás iránti tisztelet (legalább) ezidőtájt megszokott érzéseivel az aggódás és segíteniakarás érzése is párosult. Az aggódás romániai embertársainkért, a segíteniakarás az arra rászorulókon. Egy emberként mozdultak meg az ünnepnapjainkban falvak és városok lakói, nemzetiségi, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Szinte órákon belül gyűlt össze mindenütt teherautószám a megsegítésre szánt élelem, ruhanemű, s gyűltek össze tízezrek ötven, száz, ötszáz, ezer koronánként. S jó volt tapasztalni, hogy a Komáromi járásban (de Dél-Szlovákia minden magyarlakta járásában) a Csemadok szervezetei kezdettől fogva ott voltak (és vannak) az események kezdeményezésénél, irányításánál. Nincs ebben persze semmi különös, hisz' mindez egyik alapvető vonása kell hogy legyen a szövetség emberbaráti, humánus célkitűzéseinek. Ám mindezen túl kézzelfogható bizonyítéka mindez annak is, hogy a szövetség, közel százezres tagsági bázisával is mozgékony, cselekvőképes szervezet tud lenni, hogy tagjai egy emberként tudnak szinte pillanatokon belül mozdulni, ha értelmes célok nevében hangzik el a hívó, buzdító szó. S hogy rugalmasan, méltóképpen tudja képviselni a szövetség tagjainak, s a szélesebb közösségnek az érdekeit is, ha kezdeményezőkészsége, tenniakarása nincs mesterségesen hatalmi-adminisztratív korlátok közé szorítva. NÉMETH GYULA Nyilatkozat A Lévai járás magyar tanítási nyelvű iskoláinak képviselői 1989. december 20án megalakították a Magyar Pedagógusod Fórumát a járásban. Az összejövetelen nyilatkozatot fogadtak el. A lényege: - a Magyar Pedagógusok Fóruma az iskolaügy általános problémáival, főképp a magyar tanítási nyelvű óvodák, alap- és középiskolák sajátos kérdéseivel szándékozik foglalkozni; - kérik, hogy a járási iskolaügyi szakosztály tárja fel áz elmúlt időszak hiányosságait (a magyar tanítási nyelvű iskolákra vonatkoztatva), és ezt ismertesse a további célkitűzésekkel együtt a Magyar Pedagógusok Fórumának 1990. januári összejövetelén. - követelik, hogy a magyar tanítási nyelvű óvodák és iskolák tanfelügyelőinek a magyar óvodákat és iskolákat érintő kérdésekben döntési joguk legyen. Jó lenne zsongító téli hangulatban hópihék gomolygását, fehér tetők és fák halvány téli rajzát várni, de nem lehet, hisz még mindig hallik a temesvári, bukaresti, kolozsvári, aradi ártatlanok halálhörgése, gőzölög a kiömlött vér - idáig sodorta vörös felhőjét a szél. A romániai események mellett eltörpülnek hazai gondjaink, pedig azokból is van éppen elég. A szelídnek, mosolygósnak, gyöngédnek vagy bársonyosnak mondott forradalom lezajlott, az álarcaikat pillanatnyi helyzetek szerint váltogató, mindenkor a saját önző érdekeiket szem előtt tartó karrieristák egy része máris új szerep vállalására készül egyik-másik intézményünkben. Félő, hogy a viharos négy hét megtépázta nemzetiségi sajtónk szerkezetét - a lapok egy része bizonytalan jövő elé néz. Ma még kérdéses például, mi lesz a Természet és Társadalom című folyóirat sorsa; a Kis Építő, melynek szerkesztőségében közel másfél évtizede dolgozom, egyelőre megjelenik ugyan, de megjósolhatatlan, honnan teremtjük elő a jövő évi egymillió koronás támogatást? Véleményem szerint nemzetiségi kisebbségünk csakis akkor képes majd létezni, ha eddigi intézményeit nem csak megőrzi - és korszerűsíti Sorskérdéseink -, hanem még gyarapítjaís. A Kis Építő tizenhat oldalon már-már lehetetlennek tetsző feladat megoldására vállalkozik kéthetenként: három korosztály részére közöl anyagokat, míg a szlovák vagy cseh gyerekek esetében ugyanezt három-három önálló lap teszi! Sorsdöntő hát, hogy megőrizzük ezt a gyermekújságot, sőt, jobb papírra nyomtassuk és bővítsük. A változó Európában kulcsszerepe lesz a népek és népcsoportok kulturáltságának, s ez a szlovák-magyar és cseh-magyar kapcsolatokra is vonatkozik. Népeket, népcsoportokat egymáshoz közelíteni csakis művelt, idegen nyelveket is beszélő, felelősségtudó egyének lesznek képesek, s természetesen az általuk kialakított új struktúrák. Számomra az év nagy élménye volt a kitűnő színvonalú Fábry-napok egyik előadása, melyet a kassai Tóth Attila mérnök, az ENSZhez tartozó UNIDO szaktanácsadója tartott a csehszlovákiai magyar nemzetiségi kultúra jövőbeni esélyeiről. A negyvenes éveiben járó szakember járja a világot, hogy beiskolázza a tudományos-technikai forradalomhoz csatlakozó spanyol, afrikai és egyéb érdeklődőket. Tóth Attila megteremtette számunkra a Fábry-alapítványt, egy minden részében korszerű tervezetet, amely lehetővé tenné, hogy a kilencvenes évek elején mi is felzárkózzunk Európához. Siralmas, hogy nagyszerű elképzelését nem népszerűsítették, holott az Ytóbbi idők legjelentősebb és leghasználhatóbb modelljéről van szó! Mindegyik forradalom egyúttal vizsga, s ilyen ez a mosolygósnak, szelídnek, bársonyosnak vagy gyöngédnek nevezett társadalmi változás is. Nemzetiségi kisebbségünkről rövidesen kiderül, ki tudta-e heverni a tizenkilec éve hiányzó szellemi vezér, Fábry Zoltán hiányát? Régi és új intézményeink élére közösségi, valamennyiünkért munkálkodó vezetők kerülnek-e, vagy a zűrzavarban a lehetőségeket villámgyorsan megragadó élősködők? Együtt tud-e működni valamennyi értelmes csehszlovákiai magyar, vagy szétforgácsolódnak a nehéz időkben is megbízhatóan működő iskolák, Csemadok helyi szervezetek, szerkesztőségek is? Viharos hetek ezek, de most az egyszer mi magunk is kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását, s remélhetőleg élünk vele. BATTA GYÖRGY ÚJ SZÚ 4« 1990. I. 10.