Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 3. szám, csütörtök

Felelősség a jövőért... Irodalom és közélet időszerű kérdéseľ Az elmúlt hetek eseményei alap­vetően megváltoztatták a társada­lom arculatát. Népünk „szépen teát­rális forradalma'' - ahogy Konrád György nevezte - nemcsak újdon­ság volt a „forradalmak szépségver­senyében", hanem olyan forradalmi tett is, mely elsöpörte egy szúk ha­talmi csoport uralmát, lehetőséget teremtve arra, hogy a pártállam he­lyét a demokrácia, a jogállam foglal­ja el. Elismeréssel és tisztelettel tekint­hetünk aŕra a megújuló törekvésre, mely a nemes forradalom tisztasá­gát, erőszakmentességét próbálja a jövőben is megőrizni a „loholók­tól", a karrierista köpönyegforgatók­tól és a „leszámolásra" áhítozóktól. Elkerülhetetlen viszont, hogy a múlt megalázó és embertelen gyakorlatát mérlegre tegyük. Tanulságként kell őriznünk azt a felismerést, hogy egyetlen eszme monopóliuma sem lehet alkalmas arra, hogy a demok­rácia elvárásainak megfeleljen. Erre csak a plurális társadalom hivatott. A változások kapcsán lehetnek jo­gos aggodalmaink, hisz jellegük olyan nagy méretű, a társadalom minden részét átható, hogy torzulá­sok, kilengések, túllicitálások óha­tatlanul előfordulhatnak. Meghatáro­zó azonban a minőségi fejlődés, az az újat akarás, mely társadalmunk minden rétegét áthatja. Sokan a visszarendeződés veszélyétől is tartanak. Bár ez utóbbit kizárni nem lehet, ezek a félelmek azonban ma már elhanyagolhatók. A többségi demokrácia és a társadalom szerke­zeti változásai - köztük az ellenzék megjelenése - megítélésünk szerint útját állhatja mindenfajta szélső­ségnek. Az események arra is köteleznek bennünket, hogy a korábbi vétkesek helyett megkövessük azokat, akiket sérelmek értek. Nem az emberi be­csületeket kell visszaadnunk, hisz ezt ők megőrizték, hanem egy bű­nös politika megalázó következmé­nyei miatt kell elnézést kérni mind­azoktól, akik szenvedő részesei vol­tak az elmúlt évtizedeknek. Ebben az nem vigasztalhat bennünket, hogy a szlovák irodalmi életet meg­előzve, már korábban igazságot szolgáltattunk azoknak, akiket a sé­relmek értek. Ez az igazságszolgál­tatás azonban - sajnálatosan - iro­dalmi „belügy" maradt, hisz a publi­kációs lehetőségeiket ezek az írók (egyes lapok hasábjain) nem kapták vissza. Ezt a túrhetetlen állapotot próbálta a Magyar Tagozat vezető­sége megszüntetni azon a tanács­kozáson, melyre az emlékezetes napon, november 17-én került sor. A magyar lapok, folyóiratok, vala­mint a Csehszlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége főszerkesztői és irodalmi rovatainak vezetői vettek részt azon a megbeszélésen, me­lyen egyértelműen szót értettünk a diszkriminációk megszüntetésé­ben. Az idő aztán túllépett ezen a szándékon, azt azonban joggal kérdezhetjük, miért kellett több mint két évtizedet várni arra, hogy a saj­tóorgánumok megnyíljanak egyes írók előtt. A szövetségkeresés he­lyét miért az ellenségkeresés foglal­ta el? Amikor az elmúlt két évtized iro­dalmi életét vizsgáljuk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy olyanok vállalkoztak a hetvenes években a szolgaszerepre, áhítoztak heróde­si „babérokra", akik alkotókként tiszteletet érdemelnek. Elgondolkoz­tató, hogy a művészet iránti tisztelet helyébe a „kirekesztősdit", a jani­csár szerepet vállalták, ahelyett, hogy szót emeltek volna. A deformá­ciók bűnétől nem mentesíthetjük azokat a mindenre kapható dilettán­sokat sem, akik a hetvenes évek végén a kisebbségi magyar iroda­lom és szellemi élet önjelölt kádere­sei lettek. Persze, az uralkodó ideo­lógiai maffia jóvoltából! Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a kon­szolidációs évek minden keserve el­lenére a kisebbségi irodalom nem került hullámvölgybe. Köszönhető volt ez az alkotók tehetségének, de annak is, hogy volt egy szigete * Elhangzott vitaindítóként a Szlovákiai írók Szövetsége Magyar Tagozatának rendkívüli közgyűlésén, 1989. december 19-én. a csehszlovákiai magyar szellemi­ségnek, ahová a heródesi mérték nem kapott bebocsáttatást. Ez az intézmény, egész 1983-ig a Madách Könyv-, és Lapkiadó volt. Lelkes és hozzáértő munkatársi gárdája el­lenállt a megújuló rohamoknak, bár a maga módján arra is rákénysze­rült, hogy fércmúvek szórványos megjelentetésével lehetőséget te­remtsen a színvonalas alkotások ki­adására. így sikerült elérni azt is, hogy egyetlen alkotónak sem kellett éveket várnia múve megjelenésére. Vonatkozik ez azokra is, akik koráb­ban a politikai megbélyegzés sorsá­ra jutottak. A hetvenes évek végén azonban az Irodalmi Szemlében - sajnálatosan - megkezdődött a le­számolás, mely két fiatal, tehetsé­ges költő-szerkesztő távozásához, majd kivándorlásához vezetett. 1979-től aztán - a politikai hatalom asszisztenciájával - megindult a hajsza, programmá vált az értelmi­ség-ellenesség, mely a kisebbségi szellemi élet képviselőit sújtotta. El­gondolkoztató, hogy ezekben az években a dilettánsok sisérehada milyen gátlástalanul uralhatta a me­zőnyt. Azt kell mondanunk, a Ma­gyar Szekció akkori vezetősége túl­ságosan elnéző volt a visszaélések­kel szemben, nem állt feladata ma­gaslatán,. manipulálhatóvá vált és megalkuvásainak most is, mint ko­rábban, az irodalmi élet látta a kárát. Talán nem elfogultság, ha azt mondom, az alapvető váitozás 1989 januárjában történt. A Magyar Tago­zat megújult vezetősége, leszámol­va korábbi megalkuvásaival, felvál­lalta a csehszlovákiai magyar ki­sebbségi sors védelmét, s volt kellő bátorsága ahhoz, hogy a megoldat­lan kérdéseket felvesse. Az az állás­foglalás, melyet a februári taggyűlés elfogadott, a megoldásra váró nem­zetiségi kérdéseket ölelte fel. A Ma­gyar Tagozat statútumának kidolgo­zása, mely a Tagozat harmincéves fennállása óta először biztosította az autonóm szerveződés lehetőségeit, a maga idejében ugyancsak jelentős volt. Ennek mondható a tudományos élet időszerű kérdéseit felölelő ja­vaslat előterjesztése is a kormány­szerveknek, melyet az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottságá­val együtt készítettünk. Ez az anyag tartalmazza a kutatórészleg felállítá­sának igényét a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának Ma­gyar Nyelv és Irodalom Tanszéke mellett. Ez utóbbival a szlovák kor­mány a múlt év november 1-jei ülé­sén egyetértett. Bízzunk abban, hogy döntését a változások hátrá­nyosan nem érintik. A fiatal írók kezdeményezésére javaslatot tettünk egy időszaki folyó­irat megindítására (Poszt), valamint a vezetőség javaslatot tett egy két­hetente megjelenő újság kiadására is (Fórum). November végén tartot­tuk meg azt a tudományos konferen­ciát, melyet az év eleje óta szervez­tünk. A magyar tanszékkel közösen szervezett értekezlet az elmúlt évti­zedek irodalmi fejlődésének elem­zését vállalta, s feltehetően támpon­tul szolgálhat majd irodalmi állapota­ink megítélésében. Az elmúlt hetek változásai múlttá tették mindazt, amiért az elmúlt hó­napokban hadakoznunk kellett. Egy csapásra megoldódott a helységne­vek kérdése, nyitottá vált a nyitrai Pedagógiai Főiskola Magyar Tago­zatának az ügye, egyáltalán az okta­tásügy kérdése. Új napilap, hetilap, sőt kiadó alapításának a terve is a közeljövő realitásai közé sorako­zik. Bízzunk benne, hogy mindez a csehszlovákiai magyar szellemi­ség javára, a legjobb erők ösztönzé­sével történik majd. Az új feltételek közepette azonban újra kell kezde­nünk a küzdelmet mindazért, amit nemzetiségi létünk horizontjára felír­tunk. Szeretnénk remélni, hogy több megértéssel találkozunk, mint eddig. Mert a demokrácia fokmérője az is, hogy milyen a kisebbségek helyze­te. Es mi igazi demokráciát várunk, melynek példáit Svédországban, Finnországban, Svájcban stb. látjuk, legalábbis a nemzeti kisebbségek ügyének kezelésében. Az irodalmi életet illetően pillanat­nyilag az a helyzet - és akik a Szlo­vákiai írók Szövetségének rendkívüli kongresszusán jelen voltak, azok láthatták -, hogy, bár átmenetileg, az írószövetség megmaradt, további sorsa azonban bizonytalan. Az a tény* hogy a kongresszus idején megalakult a Szlovákiai írók Közös­sége, mutatja azt is, hogy az írótár­sadalom megoszlott. Nehéz lenne megjósolni, hogy az 1990 januárjá­ban megtartandó kongresszus mi­lyen felfogásban érvényesíti a plura­litás elvét. Feltételezhető, hogy az írószövetség szindikátussá, társa­sággá vagy konföderációs szerve­zetté alakul át. A Magyar Tagozat vezetősége két lehetőségről tárgyalt. Az egyik, hogy a Tagozat a Csehszlovákiai Magyar írók Szervezetévé (vagy Szövetségévé) alakuljon át, függet­len szervezetként, jogalanyisággal. Csúcsszervként (koordinációs szervként) a Szlovákiai írók Szövet­ségének utódszervezeti formáját fo­gadná el, mely a különböző auto­nóm irodalmi csoportosulásokat egyesíti majd. A másik javaslat az volt, hogy - amennyiben az írószö­vetség megszűnik - időszerű lehet a Csehszlovákiai Magyar írók és Művészek Szövetségének a meg­alakítása. Az utóbbi módot adhatna arra, hogy más művészeti ágazatok képviselőivel együtt keressük a szerveződés feltételeit. Ez a tudo­mányos élet szervezeti feltételei megteremtésére is lehetőséget te­remthetne. A Magyar Tagozat veze­tősége az első változat mellett dön­tött. A szervezet önálló, független mű­ködését illetően számolunk azzal, hogy különböző tagozatok alakul­nak, mégpedig szakmai, nemzedéki, vagy platform-csoportosulások sze­rint. A tagozatok alakításának a le­hetőségét a regionális szerveződés számára is fenntartjuk. A nemzeti kultúrához való kötődés alapján jó kapcsolatokra törekszünk a magyar­országi és más országok magyar nemzeti kisebbségi irodalmával is. Egyetértünk a címkórságok meg­szüntetésével, és azzal is, hogy az írószövetség tegyen javaslatot a ko­rábbi címek (érdemes művész, nemzeti művész, Klement Gottwald Állami Díj stb.) eltörlésére. A kiadói díjakat, vagy más szervezetek díjait, amelyek az alkotómunka ösztönzé­sét kívánják elősegíteni, az alapítók elhatározására bízzuk. Szükséges­nek tartjuk azt is, hogy a külföldi kapcsolatok szervezésében is kellő önállósága legyen a magyar írók szervezetének. Javasoljuk a rendkívüli közgyű­lésnek, hogy nyilatkozatban rögzítse álláspontját a társadalmi változások­kal kapcsolatban. Kifejezve támoga­tásunkat és azt a meggyőződésün­ket, hogy a Polgári Fórum, a Nyilvá­nosság az Erőszak Ellen, valamint a Független Magyar Kezdeménye­zés és a Csehszlovákiai Magyarok Fóruma törekvései a demokratikus jogállam, a polgári szabadságjogok és egy jóléti, közösségi társadalom építésének igényeit vállalja. Támo­gatjuk a Csemadok Központi Bizott­ságának programnyilatkozatát is, a szervezet szempontjából fontos­nak tartva a pártoktól való független­ség elvének érvényesítését. Ez utóbbi a csehszlovákiai magyar író­közösség szerveződése szempont­jából is elengedhetetlen érdek. Poli­tikában, kultúrában, művészetben nem a régi értelemben vett egységre kell törekednünk, hanem arra a sok­színűségre, amelyet jól meghatáro­zott és közösen kiművelt alapelvek határolnak. Európával lépést tartani, az európai házat felépíteni azt is jelenti, hogy fel kell zárkóznunk eu­rópaiságban és a politikai struktúra kiépítésében egyaránt. Az alkotók számára az elmúlt év­tizedekben mindig is meghatározó hitvallás volt, hogy legyőzzék a ha­zugságot. Az igazság kimondása to­vábbra is programmá nemesül, hisz ez lehet az útja annak, hogy segít­sük önmagunkat, megismerjük a va­lóságot, s őszintén törekedjünk arra, hogy más népekkel és nemzetekkel szót értsünk. Napjainkban nincs idő­szerűtlenebb, anakronisztikusabb jelenség a nacionalizmusnál, önma­gunk megtartásával, megőrzésével kell ázon az úton elindulnunk, mely a humánum birodalmába vezet. Úgy gondoljuk, a legfontosabb, hogy elő­retekintsünk, s keressük a helyünket a megváltozott körülmények kö­zött FÓNOD ZOLTÁN Az életkor még mindig nem érdem Válasz dr. Szabó Rezsőnek a Nap idei 1. számában megjelent írására Mindenkinek magánügye, mit érez és mit gondol. Ez mindaddig így van, amíg érzéseit és gondolatait közre nem adja. Természetesen az írott szó sem minden esetben kész­tethet valakit válaszra. Sajnos, dr. Szabó Rezső magánjellegű ér­zéseit és gondolatait közreadva olyan objektív tényeknek mutatott szubjektív érvekkel manipulál, ame­lyekkel tudatosan félrevezette a Nap olvasóit. Nem kívánok foglalkozni azzal, hogy mit, miért nem fogad el az eddigi rehabilitálásokból, amikor így ír: ,,EI akartam mondani, hogy rehabilitálnak akkor érezném ma­gam, ha rólam és a nemzeti kisebb­ség ügyéről nem azok döntenének, akik annak idején megcsonkították jogaimat, jogainkat. Sem pedig azok, akik ma hazug vádakkal mocskolják legszentebb érzésein­ket. Akik becsületes és igenis de­mokratikus javaslatainkat meggon­dolatlanul és rosszindulatúan elve­tik. Akik az egyenjogúság biztosítá­sára vonatkozó, az egész köztársa­ság érdekét, a nemzetek és a nem­zeti kisebbségek egységét szilárdító javaslatainkat belénk szeretnék foj­tani. " Az azonban mégiscsak érde­kes, hogy hatalmon van három kor­mány, új köztársasági elnökünk is van, s minden meghatározó fontos­ságú fórumon garantálták ä nemzeti kisebbségeket védő jogrendszernek az új alkotmány szellemében történő kidolgozását. Ezért nem tudom, kik­re utal dr. Szabó Rezső. Ezért vélem meglepő manipuláci­ónak, hogy a saját rehabilitálásának dolgába az Új Szót, és közvetve személyemet is belekeveri. Minden tapasztalt olvasó tudja, hogy lapunk helyszíni beszámolóit nem névtelen robotok írják. A december 7-én megjelent számunkban a Csemadok Központi Bizottságának rendkívüli üléséről (d-n) jelzéssel én tudósítot­tam. Ebben a tudósításomban két­szer írtam le dr. Szabó Rezső nevét, s nagyon sajnálom, hogy harmad­szor nem írtam le. Talán akkor elér­tem volna, hogy rehabilitáltnak te­kintse magát. Bár az írását elolvas­va kételkedem benne. Tekintélyes terjedelmű írásából nem derül ki, hogy a Szlovák Nem­zeti Tanácstól, a Csemadoktól, az Új Szótól vagy más helyről, talán a Független Magyar Kezdeménye­zéstől várja-e a rehabilitálást. Azo­kat sem nevezi meg, akiket heves indulatokkal támad. Hol vannak itt a konkrétumok? Az olyan dolgokban is csupán az emlékezetére hagyatkozik, ame­lyekben a hozzá hasonló jogászok a dokumentumokhoz fordulnak. íme: „Nem vagyok újságíró. Igaz, 1957-58-ban a Hét főszerkesztője voltam, de másfél éves főszerkesz­tőségem alatt egyetlen cikket sem írtam. »Csak« szerveztem." Sajnos, ebből az állításából egyetlen szó sem igaz, mert dr. Szabó Rezső neve főszerkesztőként először 1959. március 1-jén jelenik meg a Hét impresszumában. S az 1960. január 3-ai számban indították meg a Fórumot, a Hét irodalmi mellékle­tét. Ugyanennek a számnak a 2. és 3. oldalán Bort, búzát, békességet címmel írt vezércikket dr. Szabó Re­zső. Ebből az írásból vált számomra nyilvánvalóvá, miért csupán húsz év hibáit emlegetik a hozzá hasonló koros sorstársaink. Amint negyven év balfogásairól esik szó, akkor nyomban más színúre változik a fe­jük fölé képzelt dicsfény. 1969. janu­ár 12-én a Hét 2. számában kezdték el közölni öt folytatásban dr. Szabó Rezső A nemzetiségi kérdés és ál­lamjogi megoldása címú tanulmá­nyát, ami megintcsak bizonyos fajta írott mú. Formai sajátosságai, jogi megalapozottsága mellett, van an­nak a tanulmánynak néhány jellem­ző tévedése. Helyszűke miatt csu­pán egyet ragadok ki a végéről: ,,Korunk kérdése a proletár interna­cionalizmusnak a jelenlegi kor köve­telményeinek megfelelő konkrét ér­telmezése és eszméinek alkalmazá­sa (egy országon belül és nemzet­közi méretben), s ezzel összefüg­gésben a kapitalista nemzetállam­nak az államot a nemzettel sokszor azonosító elmélete és gyakorlata helyett olyan elmélet és gyakorlat kidolgozása, amely a nép többséget (egy államon belül) és a népek több­ségét (nemzetközi méretben) egy­ségesíteni képes a szocializmus út­ján, a szocialista társadalom felépí­tésére. " Attól tartok, hogy az azóta eltelt húsz esztendő alatt sokan ezt akarták megvalósítani, de nem sike­rült nekik. így változik hát a dicsfény színe, így halványul az emlékezet, s talán most is célravezetőbb lett volna, ha dr. Szabó Rezső szokása szerint csupán beszélne az írás helyett. Az írás ugyanis megmarad, míg a be­széd letagadható, ha nincs hangfel­vétel. DUSZA ISTVÁN Felszabadulás - az iskolában Ha valamire, akkor az oktatásügyre ugyancsak rátelepedett „pártunk és kor­mányunk" az elmúlt negyven esztendő­ben, hogy fulladozott alattuk szegény, és ennek következtében, valószínű, eltart még egy ideig, amikor normális lesz a lég­zése. A mindenről és mindenkiről gon­doskodó „pártunk és kormányunk" felső szervei nyájasan atyáskodva, kegyes mo­solyok leple alatt valójában mindvégig diktatórikus módszerekkel irányították, bi­zonyos időszakokban pedig megerősített „őrjáratokkal" vigyázták az iskolát, ne­hogy letérjen az „egyedüli helyes útról". A központi szabó(k) uniformisába a gondolkodást - a nevelést, a tantárgyak tartalmát, különösen az irodalom- és tör­ténelemtanítást! Elvetni ezt az uniformist vagy kilógni belőle - nem volt tanácsos. Az „eredmény" közismert: lezüllesztett iskolák, túlterheltség, zsúfoltság, idegbe­teg gyerekek, a pedagógusi pálya elnőie­sedése, a béka hátsó felénél alacsonyabb szinten a morál, rangja a tehetségnek, tudásnak. És mint valamennyi területen, ezen is duplán csattant az ostor a magyar tanítási nyelvű iskolákon. Persze, miért pont az oktatásügy lett volna más egy, felülről, kézi vezérléssel irányított társa­dalomban? A halmozódó bajokat - hol áttételesen, hol óvatos megfogalmazásokban, de oly­kor egyenesen szólva is, vállalva a követ­kezményeket - jelezték gyakorló pedagó­gusok, jelezte mind gyakrabban a sajtó. Úgyszólván: hiába. Voltak ilyen-olýan módosítások, változtatások, koncepciók, melyek kétségtelenül tartalmaztak kor­szerű elemeket, csak éppen a lényeg, az iskola szerepét meghatározó alapvető szemlélet, a struktúra, azon belül az irányítás mechanizmusa, a nevelési-okta­tási intézmények szellemi határai és for­mai keretei maradtak változatlanok. Hogyan megváltoztatni őket? Erre a kérdésre ma talán már könnyebb a vá­lasz, főként azután, hogy megszűnt egyetlen ideológia mindent behálózó egyeduralma az oktatásügyben (is); lásd ezenkívül az elmúlt hetekben hozott radi­kális intézkedéseket, az új oktatási, ifjúsá­gi és testnevelési miniszter első sajtótájé­koztatóján ismertetett - további gyökeres változásokat ígérő - elképzeléseket, ter­veket, elvi útmutatásokat, valamint a sor­ra alakuló pedagógusfórumokat, melyek végre igazi előszobái lehetnek a problé­mák megoldására irányuló kezdeménye­zéseknek, a cselekvésnek, nem úgy, mint az eddigi, ötévenként rendezett és inkább kirakatrendezvényként szolgáló országos pedagóguskonferenciák. Hanem a másik kérdés! Hogyan meg­szabadulni a beidegződésektől, az évtize­deken át egy ideológiához igazodó-kötő­dő felfogástól és az annak nyomán termé­szetszerűleg automatikussá vált mozdu­latoktól, nem utolsósorban pedig a féle­lemtől, illetve forrásaitól. A lehetőségek immáron adottak mindehhez is, jelesül ahhoz, hogy felszabaduljon az iskola, benne a gyermek és a pedagógus. E fel­szabadulásnak ugyancsak kedveznek most a külső körülmények, vagyis a többi szférában zajló, a demokrácia megterem­tésére irányuló politikai és szerkezeti vál­tozások. Hangsúlyoznám ezt azért, amiért az iménti kérdést is írtam: van olyan érzé­sem, számos pedagógus még mindig mintha csodálkozna az elmúlt hetek ese­ményein, mintha nem tudná felfogni vagy elhinni, nem is azt, ami történt, hanem inkább azt, hogy milyen távlatok nyíltak meg előtte mint szuverén egyéniség, mint Alkotó Ember előtt. Az igazi pedagógusokról beszélek. (bodnár) ÚJ SZÚ 6 1990. I. 4.

Next

/
Thumbnails
Contents