Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-19 / 16. szám, péntek

ÚJ tartalom A LOSONCI AKVARELL TRIENNÁLÉRÓL Harmadik alkalommal rendezte meg a losonci Nógrádi Galéria és a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségé a hazai akvarellfestészet seregszemléjét, az akvarell triennálét. Az első két rendezvény sikere a szervezőket arra bátorította, hogy gyűjtési területüket kiterjesszék a cseh országrészekre is. Ennek köszönhetően nagy számban jelentkeztek cseh képzőművészek. Az első triennáléra 1983-ban ötvenhárom festőművész küldte el munkáit. Közülük 39-től állítottunk ki. Másodízben 63 műből választotta ki a zsűri ötvenöt művész alkotását. Harmadszorra 117 művész alkotásaiból válogathattunk. A látogató február 25ig nyolcvankilenc alkotóval ismerkedhet meg. A Nógrádi Galéria a triennálé megrendezésével képzőművészeti életünket új színnel akarta gazdagítani, š örömmel állapíthatjuk meg, hogy elérte célját. A vízfestékkel történő ábrázolás az egyik legősibb művészeti eljárás. Már az első triennálé óta eltelt 6 év alatt is nagy változást észlelünk. A beküldött és kiállított alkotások mind tartalmi, mind technikai szempontból sok újat hoztak. Az akvarelltechnika minden eddig ismert, klaszszikus módszerei mellett, kísérletekkel is találkozunk, az új tartalomnak megfelelő új formanyelvvel. A tartalom megújhodását abban látjuk, hogy az alkotók eltávolodtak a hagyományos, lírai felfogású tájfestészettől. Olyan témákat választottak, amelyek a ma emberét leginkább érintik: a természet és a környezet védelmét, illetve pusztítását és kizsákmányolását, az ember és társadalom viszonyát, az emberek egymás közti konfliktusait. Néhányan pedig-technikai kísérletekbe menekülnek, mintegy álarcul tartva maguk elé a formai megoldásokat. A galéria 9 kiállítóterme egyforma intenzitással kínálja a látnivalót. A rendezők megpróbálták az alkotásokat stílus, illetve formanyelv szerint csoportosítani. Ez természetesen, helyenként akadályokba ütközött, hiszen a termek mérete meghatározó volt. A látogató így is aránylag könnyen tájékozódhat a művészi felfogások sokasága között. A filozofikus hangulatot líraian megjelenítő Marie Dočekalová csendéletei jól megférnek Pavol Muška és Jana Kiselová alkotásaival. Zdenék Prokop geometrikus képei egy helyiségbe kerültek Tamara Kolenčíková konstruktív kompozícióival. A velük egy teremben elhelyezett Peter Rónai alkotásai már átmenetet képeznek Peter Pollág és Alexander Bugán kísérleteihez, Ľubomír Cáp és Stanislav Balko fantáziája pedig elvezet Karol Barón szürrealizmusához. Innen pár lépéssel a néző a nagyterem agresszív hangulatú képei közé kerül, ahol Emil Fulka, Alojz Petráé, Alex Lamr, Ľubo Zelina, Petr Šmaha, Balázs István munkáival, valamint Vlasta Matoušová természeti motívumaival ismerkedhet. Felfedezheti Miroslav Bárdi expresszív kompozíciói után Elvira Antalová, Ján Rybák, Marián Velba kitűnően szerkesztett tájképeit, végül Zmeták Ernő adja a főhangsúlyt egy másfajta, realitásra épülő lírai képeket bemutató teremben, ahol Jozef Langer, Elena Lazinovská, Milan Mihal'ko, Helena Slavíková, Andrej Smolák, Martin Tvrdoň és mások alkotásai zárják a sort. Mint említettem, a hagyományosan akvarelltémának tartott tájkép kissé háttérbe szorult. Bár a ma emberének is nagy szüksége van a szép, megnyugtató tájképekre, lírai csendéletekre, a művésztől nem vonhatjuk meg a jogot, hogy a világ más szféráit ábrázolja, illetve kifejezze róluk véleményét, vagy a tájat is új szemszögből figyelje és tárja elénk. Ezért találkozunk a III. akvarell triennálén olyan finoman kidolgozott rovar-, illetve virágábrázolással, amilyennel Vlasta Matoušová hívja fel figyelmünket az élet szépségére és mulandóságára, vagy Liana Hamzová a víz alatti világ szépségére. A táj dekoratív kompozíciókra ihlette. A. Sysovát és H. Vanišovát is, akik a szecesszió formanyelvét élesztgetik. Štefan Bobota kompozíciói viszont a természetvédők magányos harcát és védtelenségét juttatják eszünkbe, de ezzel a kérdéssel foglalkozik, igaz, más formanyelven A. Zörner is. Peter Pollág a kollázs és az akvarell egyesítésével kísérletezett, sikeresen. Krinolinos hölgye plasztikusan emelkedik ki a sima, indiferens háttérből. Az ő felfogásában a figura jelkép. Ellenkező előjellel perszonifikálja a jelképszerű kis manót Karol Barón, aki a különös kis csetlő-botló figurát számára idegen, rideg környezetben ábrázolja. Meg kell említeni még Alojz Petráé „európai házát", melynek ablakán, ajtaján kitekintve, szimbolikus lények harcát, színes kavalkádját látjuk: az alakuló világ mozgását. A triennáléról nem hiányzik a humor sem. A rendezők szándéka ugyanis az volt, hogy az akvarellfestészet lehetőségeinek minél szélesebb skáláját mutassák be. A szakemberekből álló zsűri kilenc művész alkotásait díjazta. Ezek: Alojz Petráé, Aleé Lamr, Karol Barón, Tamara Kolenčíková, Zdenék Prokop, Pavol Muáka, Vlasta Matouáová, Jozef Langer, Helena Slavíková. A zsűri nehéz feladatát jelzi az is, hogy saját „díjat" alapított. A Nógrádi Galériában a háromévenként megrendezett seregszemle jó alkalom arra, hogy felmérjük az akvarell, e szép, ősi művészi technika fejlődését Bízunk benne, hogy a negyedik kiállítást, 1992-ben már nagyobb területen és még magasabb színvonalon sikerül megrendezni. SZ. HALTENBERGER KINGA Mi, a Szenei Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola 1-4. osztályaiban tanító pedagógusok és a napközi otthonban működő nevelők aktívan részt vettünk az új koncepció megvalósításában. Új koncepción nem új módszereket és munkaformákat értettünk, hanem új elgondolást; a mi esetünkben ez a tanterv, a tananyag átrendezését jelentette, mivel a régi nem felelt meg a kor követelményeinek, és tanulóink többségének képességeit parlagon hevertette. A kutatóintézet irányításával az új tanterv alapján készülő tankönyvekkel és munkafüzetekkel előkísérlet majd kísérlet folyt. Az aktív kísérletek a magyar és a szlovák nyelv óráin történtek, de a többi tantárgyat is figyelemmel kísértük, és észrevételeinket, nézeteinket továbbítottuk a felsőbb szervekhez. A sokéves tapasztalatot összegezve a mi véleményünk a tanítás tantervi és tartalmi kérdéseivel kapcsolatban a következő: 1. A szlovák nyelv tankönyvei (főleg a 2. osztályé) nagyobb követelményeket támasztanak a tanulóval szemben, mint a tanterv. A szlovák nyelv, az élő beszéd igényes követelményének eleget tudnánk tenni, ha az oktatás kisebb csoportokban történne. 2. A 2. osztályos környezetismeret tananyagát és a munkalapokat nem tartjuk a legmegfelelőbbeknek. 3. A 3. osztály természeti ismeretek tananyaga belefér heti egy órába. A tankönyvet fölöslegesnek tartjuk. Ne gyötörjük a tanulót szakszövegek olvastatásával. Szóban fejezze ki gondolatait, nézeteit; a tankönyv helyett legyenek ügyes kiegészítésre korlátozott munkalapok, amelyeknek feladatait a tanuló az iskolában végzi el, és a munkalapot nem kell hazacipelnie. 4. A 4. osztály számára írt honismereti tankönyv a tízéves gyermek számára nagyon elvont és életkorát meghaladó történelmi, gazdasági, politikai tananyagot tartalmaz; hiányoljuk belőle a magyar és összeurópai történelmet. 5. A matematikában és az anyanyelvben elért oktatási eredményekben évről évre mind nagyobb mértékben tapasztaljuk, hogy a tanulók tudásszintje polarizálódik, mégpedig: nagyon jó eredményekre, közepes tanulója alig van az osztálynak, kis létszámú gyerek viszont nagyon gyenge eredményt ér el. Véleményünk szerint ezeknek a tantárgyaknak a tanításában azt az utat-módot kéne megtalálni, amely segítene emelni a leggyengébbek tudásszintjét. ' 6. Vitassuk meg országos méretben a tanulók előmenetelének szóban történő komplex osztályozását a 2-4. osztályra vonatkoztatva. A ki-, segítő iskolába csak a valóban szellemileg sérült gyermekek kerüljenek. Az alapiskolákban legyünk egy kicsit nagyvonalúak azokkal szemben, akik egy, esetleg két tantárgyból nem képesek kellő mennyiségű ismeretet elsajátítani. Ezekből a gyermekekből kitűnő darukezelő vagy gépkocsivezető stb. válik. Csak akkor ismételtessünk és csupán az ún. „élettantárgyakból" (betűismeret, számfogalom), ha van remény a javulásra. A jelesen megfelelt, megfelelt, kielégítően megfelelt fogalmakkal történő osztályozás is eleget mond a következő osztály pedagógusának. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy minden gyermeket tanítsunk meg a képességeihez mérten; ne feledjük,, hogy nincs olyan kisiskolás korú gyermek (mégha gyenge képességű is), akit a sok ötös, a sikertelenség munkára ösztönöz, pozitívan motivál. 7. Kétségeink vannak afelől, hogy a 3. osztályban a külön írásóra javítja a tanulók írásának külalakját. A szépírás egy kicsit adottság kérdése; ha minden órán következetesen ügyelnénk az áttekinthető írásra, jobb eredményt érnénk el. Az életben az emberek zömének a jól végzett munka mellett inkább a beszédre, mint az írásbeli érintkezésre van szüksége. A Szenei Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola alsó tagozatának pedagógusai A moszkvai Tagankán december végén megtörtént az, aminek meg kellett történnie. A neves színház társulata egyhangúlag megválasztotta művészeti vezetőjévé Jurij Ljubimovot. Nyikolaj Dubenko, a Szovjetunió mostani kulturális minisztere hivatalosan is beiktatta tisztségébe a világhírű rendezőt. A Szovjetszkaja Kultura ebből az alkalomból interjút közölt Jurij Ljubimovval, melyet az alábbiakban rövidített változatban közlünk. -Jurij Petrovics, ön végül is sokéves, kényszerű távollét után visszatért színházába. Milyennek találta a Tagankát? Megőrizte-e eredeti szellemiségét? - A színjáték föladata - mondja Hamlet -, ... hogy tükröt tartson a természetnek. (Hamlet halhataltan szavai ezek a színészekhez, melyekben alkotásra szólítja fel őket, hogy ne báb módjára játszanak). Hát így. Azért a színház sokat veszített a keserű évek során. S főként a színészek veszítették el azt az érzésüket, hogy a színház - otthon. Az ő otthonuk. S ez az otthon kihalt. Elnézést a kifejezésért, de a ház gazdája kénytelen volt elhagyni otthonát, pontosabban elűzték onnan... Én visszatértem; én hoztam létre ezt a színházat, ismerek itt mindent - az utolsó deszkáig, az utolsó lámpáig. De ami a legfontosabb, ismerem az embereket. Tudom, kiben bízhatok, és ki az, aki támogat engem. És tudom azt is, hazaérkezésemet ki szemléli közönnnyel, s hogy egyeseknek kifejezetten kedvez ez a felszabadult helyzet, amely most kialakult. Ez nagyon fontos, mert így kézben tudom tartani a dolgokat. De a lényeg persze Ljubimov - ismét - a Tagankán nem az irányítás, hanem az, hogy a színészek számára kedvező körülményeket kell teremtenem az alkotó munkához. Ez nagyon nehéz. Elavult felszerelés, szervezetlen külső dolgok, amelyeken gyorsan változtatni kell. És itt van még a problémák szellemi oldala. Eltűnt az a légkör, amely jótékonyan hatott az emberekre és gazdagította őket. De nem hiszem, hogy igazuk van azoknak, akik azt hangoztatják, a Taganka ideje végérvényesen lejárt. Hogy mekkora jelentősége volt a Tagankának, ott k/nf értettem meg igazán. -Az ön meglátása szerint miként zajlik a színház újjászületésének folyamata? - Tudja, az úgy szokott lenni, hogy amikor az ember visszatér, teljesen kihalt házat talál. Most alig egy hónapja dolgozom, ki sem teszem innen a lábam, próbálok valamiféle rendet teremteni. Több országban jártam a társulattal, s ott próbákat tartottunk és megkíséreltük felújítani a régi darabokat. Újakat is csináltunk, Jurij Medvegyev főszereplésével. Felújítottam a Bűn és bűnhődést. Most fogtam hozzá egy halott barátomról, Nyikolaj Robertovics Erdmanról, Bulgakov barátjáról szóló előadás előkészítéséhez, és egyebekhez. Erdman író volt, akit a nagyközönség sajnos nem ismert - mint annyi mást a mi kultúránkban, ami mellett elmentünk, zseniális embereket észre sem vettünk vagy eltiportunk. Micsoda versei, meséi, csodálatos forgatókönyvei voltak, amelyeket középszerű rendezők rontottak el és csonkított meg a cenzúra. Rövidesen megjelenik műveinek gyűjteményes kiadása - tagja vagyok a hagyatékőrző bizottságnak. Most megcsinálom ezt az előadást, melyben szerepelni fog Erdman életrajza, szövegei, levelei. Az előadás központi témája az író zseniális színműve. - Jurij Petrovics, ön sokat rendezett külföldön. Készül-e áthozni ezekből az előadásokból néhányat a Taganka színpadára? S van-e kedvenc darabja azok közül, amelyeket Nyugaton vitt színre? - Dolgoztam Angliában, Amerikában, a skandináv országokban, Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Több mint tíz színművet és sok-sok operát rendeztem. Nem, ezeket itthon nem fogöm megcsinálni. Szerettem a Lakoma pestis idején-t, Bábel Alkonyát és Gavbime-jét, az operaelőadások közül szerettem Berg Luluját, Magyarországon a Fideliót, a Don Giovanni-t, a Scalában pedig a Boriszt és a Hovanscsinát. - Az ön nagy szerelme az opera? - Én minden nélkül mentem el innen, szerencsére velem jöhetett a családom, de csak azért, mert a feleségem magyar, s a kisfiam, Pjotr is Budapesten született, tehát az ottani törvények szerint utánam jöhettek. Azelőtt is mindenféle akadályt gördítettek az utamba, amikor Magyarországra készültem. Ugyanúgy, ahogy Vlagyimir Viszockij számára is problematikus volt egy párizsi út, ha Vladyval akart találkozni. Tehát amikor ilyen nehéz helyzetben voltam, a világ iegnagyobb színházaitól egy sor ajánlatot kaptam, hogy operát rendezzek. És egyetlenegyet sem kaptam a földijeimtől. Csak egyszer hívott a Tbiliszi Operaház. Ez már olyan régen történt... Ugyanúgy, mint ahogy Paszternakot is a grúzok fogadták be, amikor itt mérgezték. Emlékszik barátjára, a csodálatos művészre, Gudiasvilire? Engem ért az a megtiszteltetés, hogy mindkettőjüket ismerhettem. S persze a legutóbbi események, minden, ami Grúziában és Örményországban történt, nagyon elkeserített engem. Ezeket elemezni kell és fel kell tárni azok nevét is, akik mindebben vétkesek. Semmiféle leszámolásra nem akarok felszólítani senkit, de elkerülhetetlen, hogy megfontoltan, nyugodtan oldjuk meg mindkét kérdést, mert ezek még mindig nincsenek tisztázva. -Jurij Petrovics, ön az egyetlen olyan rendező a világon, akinek a vezetése alatt dolgozik a kulturális miniszter. - S akkor mi van? - Azt hiszem, ez példa nélkül áll... - Látja, folyton szidtak engem, szidtak és azzal vádoltak, hogy rosszul bánok a közösséggel, megdolgoztak, ráadásul ezért is bocsátottak el. Mégis, a társulatból került ki az új miniszter. Vannak ilyen ellentmondások. - Az ön nézete szerint nem veszíti ő ezzel el színészi arculatát? - De hiszen ő fog játszani. 18-án tartottunk Vologya emlékére egy előadást, s 25-én is ő játszotta Borisz Godunovot. Szerintem ez csodálatos. Mindenféleképpen próbálom meggyőzni őt, hogy továbbra is játsszon. Hiszen ez csak tiszteletet ébresztene iránta. Ez az én véleményem. De azt is megértem, hogy rázuhant, illetve súlyos keresztet vett 3 vállára MARINA DOGLANOVA ÚJ S 7Ú 6 * y///////////////////^^^^ 1990. !. 19. Mi így látjuk