Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-17 / 14. szám, szerda

Az eriszak természetéről avagy a mankurtok bűne Két írókongresszus között 1. Sztálin éjjeliszekrényén állítólag mindig ott volt Machiavelli A fejedelem című könyve. Ha ez igaz, akkor meg kell állapítanunk, hogy a szovjet-orosz-grúz diktátor jobb tanítványnak bizonyult még a spanyolitáliai méregkeverő-testvérgyilkosvérfertőzó-mesterszínlelő tirannusnál, Borgia Cesarenál is, aki pedig Machiavellinek nemcsak tanítványa, hanem barátja és „fejedelem-modellja" is volt. Ez a Borgia Cesare ugyanis Sztálinhoz képest csak kis stílű gonosztevő. S itt nemcsak a Sztálin nevéhez fűződő húsz (vagy negyven?) millió gyilkosságra gondolok! A nemi erőszak talán még a gyilkosságnál is förtelmesebb bűn. A gyilkos az életet szakítja ki a testből, a nemi erőszak elkövetője a lelket. Mint Ajtmatov zsuanzsuanjai a mankurtjelölt lenyúzott fejéből az emlékezetet! A nemi erőszak elkövetője az identitástudatát zavarja össze véglegesen az áldozatnak. Emlékezzünk Moravia kis Rosettájára Az asszony meg a lányában: miután egy csomó arab katona megerőszakolja, már ő maga is csaknem prostituáltként kezd viselkedni. A tűző sivatagi napra kitett mankurtjelöltek - lecsupált fejükön nyers tevebőrből készült s abroncsként feszülő „sapkával" vagy elpusztulnak vagy emlékezetüket vésztik. Rosetta is emlékezetét veszti, s lélekben is azzá válik, amivé a lélekgyilkosok tették: prostituálttá. Milovan Dilas Találkozások Sztálinnal című könyvét olvasom. A szerző a Kételyek című fejezetben a Vörös Hadsereg jugoszláviai viselt dolgairól s arról ír, hogyan „reagálta le" az ügyet Sztálin. 1944 őszén „A lakosság bejelentései szerint 1219 esetben került sor nemi erőszakra, közülük 111 gyilkossággal végződött" - írja Dilas. S lejjebb így folytatja: Sztálin egy alkalommal „Izzó hangon ecsetelte a Vörös Hadsereg szenvedéseit, a kiáltott borzalmakat. .. Majd könnyezve felkiáltott:» - És egy ilyen hadsereget sértegetett Dilas!... Nem érti meg, hogy a katona, aki vértócsákon, tűzönvízen át több ezer kilométert tett meg, elcicázik egy fehérnéppel vagy elvesz valami apróságot?" Sztálin számára az 1219 nemi erőszak, s a belőle következő 111 gyilkosság csak ennyi volt: „a katona... elcicázik egy fehérnéppel". Az emberi lélek „nagy értője" vagy nem fogta fel, hogy itt a gyilkosságok mellett a lélekgyilkosság törteiméről is szó volt, vagy úgy gondolta, hogy a „nagy cél" ezt a gyalázatos eszközt is szentesítette. 2. S most látszólag más téma! Közeledik a Szlovákiai írók Szövetségének újabb kongresszusa. Pedig még az 1989. december 7-i ún. rendkívüli kongresszus sem fejeződött be. Irodalmi hetilapunkban, napilapjainkban tovább gyűrűzik az a vita, amelynek tulajdonképpen a rendkívüli kongresszuson kellett volna elkezdődnie, de nem a kongresszuson, hanem a kongresszussal kezdődött el. Miről van szó tulajdonképpen? Arról, hogy az elmúlt húsz évben ^a hatalom az irodalmat, az írókat is "„megerőszakolta", de erről az írók december 7-i kongresszusán íróhoz méltó mélységgel és fájdalommal csak az egyetlen Milan Hamada beszélt. Amikor pedig a kongresszust követően a sajtónkban ezt egy-két Állásfoglalás Az elmúlt időszakban a felsőbb gazdasági és pártszervek döntöttek a BósNagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésében, amely évek hosszú során a közvélemény, de főleg a csallóközi nép figyelmében volt. Nagyon kevesen tudták, hogy az építkezés kivitelezése milyen ökológiai károkat okoz, hogyan hat ki további életkörnyezetünkre. A vízlépcső jelenlegi építkezési szakasza már nagy részben megkárosította a csallóközi természetet és még kevesen tudják, hogy a kővetkezőkben milyen negatív hatásai lesznek. Ezért kérjük a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer továbbépítésének felülvizsgálását, esetleges módosítását, hogy kivédhessük a további nem kívánatos behatásokat. A község lakosai (429 aláírás) " Várkony-Nyékvárkony - főieg fiatalabb - írónk szóvátette, a kongresszuson hallgató (a szó szoros értelmében hallgató) vagy szokvány témákról értekező többség nevében néhányan értetlenül kapták föl a fejüket; mit kívánnak tulajdonképpen tőlünk? - Az emlékezetét vesztett mankurtnak nincs bűntudata. A probléma persze végtelenül bonyolult, mert hát - bűnös-e vajon a mankurt? Stefan Zweig írja a Lelkiismeret az erőszak ellen (lásd szlovákul: Svedomie proti násiliu, 1970) című könyvében: Kálvin diktatúrája után Genfben: „teljes két évszázadig nem született egyetlen világhírű festő, zenész, művész sem. Minden kivételes tehetséget feláldoztak a szürke átlag, a »tisztességtudás« oltárán; az alkotás szabadságából semmiféle ellenállást nem tanúsító szervilizmus lett". Azt, hogy a mi kultúránk sorsa hogyan alakul az elkövetkező kétszáz évben, nem tudhatjuk, de az elmúlt húsz év festészetét, zeneművészetét, irodalmát fel tudjuk mérni, s lehetetlen nem látnunk, hogy a mindent átható erőszak nálunk is „szürke átlagot", „tisztességtudást" és „szervilizmust" szült. A művészetekben általában, s az irodalomban különösen. Születtek ugyan nagyszabású történelmi tablók (a régebbi szlovák múltról például Peter Jaroš Ezeréves méhje, a közelmúltról Ladislav Ballek Akácokja), de érdekes módon ezek is inkább a középszer fogalmához kapcsolhatók. Világszemléletük, erkölcsi értékrendjük és kifejezésformájuk ugyanis nem haladja meg a szlovák és magyar irodalomban kialakult szokványokat (főleg a szlovák-magyar és a szlovák-cseh kapcsolatokat érintő konvenciókat s a realizmus kliséit), s mivel így világképük maximálisan hagyományos, ezzel a hagyományos világképpel tulajdonképpen a társadalomban érvényes szokványokat igenlik, az uralkodó középszert természetes állapotként szentesítik. S itt kezdődik a mankurt (vagy ha úgy tetszik Rosetta) bűne. Az identitás nélküli lét - okozat, az ok a totális hatalom természete: az erőszak, de ha ezt a mankurt-létet természetes állapotként népszerűsítjük, az már a mi bűnünk, a mankurtok bűne. Létezett persze „másság" irodalmainkban is, de a zömnek ( szlovák írók és a szlovákiai magyar írók zömének) a művei az elmúlt húsz évben a középszer-létnek a manifesztálódása és manifesztációja volt. A „másság" egyik formáját a nemrég elhunyt Dominik Tatarka testesítette meg. Az ő munkássága nyílt szembefordulás volt az erőszakkal. Nem véletlenül idézte példáját a december 7-i kongresszuson Milan Hamada, mondván: Tatarka életműve „nem a hatalom, hanem a szeretet apoteózisa, azé a szereteté, amelyet az író az emberiség legnagyobb alkotásának tartott...; ez az életmű annak az embernek az észrevételeiből áll, aki állandóan az emberről, a világról, a szenvedésről s arról a reményről töpreng, amelyet reménytelen helyzetében érez; abban a helyzetben, amelybe születésével vettetett, s amely mellett akkor döntött, amikor nem volt hajlandó lemondani az igazság sziszifuszi adományáról". A tárgyalt korszak irodalmi „másságának" másik formáját a bűntudat műveiben látom. Annak a bűntudatnak a műveiben, amelyet valamilyen csoda folytán idővel vagy maga a mankurt kezd érezni, vagy valaki más érez helyette. S ha a nyílt szembefordulás „másságát" Tatarka szinte egyedül testesítette meg irodalmainkban, elmondhatjuk, hogy a bűntudat „másságát" sem képviselték sokkal többen. A néhány közül említsük meg itt csak a hozzánk legközelebb állót, Grendel Lajost. Valószínűleg nem véletlen, hogy regény-triptichonjának szlovák megjelenése után így írt róla a szlovák irodalomkritika: „önéletrajzi ihletésű alakja kegyetlenül boncolja föl saját bensőjét, azonban egyúttal a legkülönfélébb hatalmasságok lelkiismeretét is megbolygatja, lemezteleníti, detronizálja őket. Ilyen intellektuális alámerüléshez bizony nem vagyunk szokva..„" Bizony, az ilyen „alámerülésekhez" nemigen szoktattak hozzá bennünket íróink. A mindent elborító középszer bűne közepett, sőt máig nagyon kevés tollforgatónkban ébredt föl az esztétikai érvényű bűntudat! Ennek a ténynek volt lehangoló, sőt döbbenetes tanúsága a múlt év december 7-i rendkívüli írókongresszus, s az ebből következő lehangoltságuknak adnak hangot a publicisták. TŐZSÉR ARPÁD Tisztelt Szerkesztőség! Évek hosszú sora óta kitartó olvasója vagyok az Új Szónak, őszintén el kell mondanom, az elmúlt években és régebben is fölvetődött bennem is az a nyugtalanító gondolat, hogy vajon kit képvisel a lap, kinek íródik, merthogy nem értünk, nekünk, az egy biztos. Nagy örömömre szolgált november 26-i állásfoglalásuk, majd a decemberben közölt platformjuk, s főleg az azóta bekövetkezett változás. Annak ellenére, hogy a fejlécből eltűnt a „ Világ proletárjai, egyesüljetek!" frázissá csépelt jelszó, két hónapja közelebb kerültek hozzánk, kétkezi munkásokhoz. Már nemcsak olvasni tudjuk a lapot, de gyakran úgy érezzük, nekünk is az a véleményünk, mint egy-egy cikk szerzőjének. El kell mondanom, hogy éppen ilyen lelkesedéssel fogadtam a Nap megjelenését is. Nem éreztem, hogy választanom kell a két napilap között. Én ugyanis természetesnek tartom, hogy két újság más-más szemszögből mutat be egy-egy dolgot, így lesz teljesebb a kép. Annak ellenére, hogy nem vet fel a pénz, hiszen mint kétkezi munkásnő nem keresek többet havi 1300-nál, úgy érzem, családunk asztalán ott a helye az Új Szónak és a Napnak is. Azt hiszem, sok embernek ez a véleménye. Ami nagyon, de nagyon aggaszt, az egy csúnya jelenség, amit megmagyarázni sem tudok. A Nap támadja az Új Szót, az Új Szó meg reprikázik. Néha az az érzésem, hogy egynéhány embernek nincs más dolga ebben a nehéz politikai, gazdasági helyzetben, mint egymást piszkálni, marni. Nem a lényeges bírálatokra gondolok, amelyek nélkülözhetetlenek. Hanem a kicsinyes személyeskedésekre. Félve kérdem meg, hova vezet mindez? Mi hasznunk származik nekünk, magyar nemzeti kisebbségnek abból, hogy írók, újságírók kicsinyes ügyekben egymást támadják? Vajon a magyarnak mindig marnia kell egymás? Tudom, nem helyes a hibák elhallgatása, a „szeressük egymást, gyerekek" elmélet. Személyes felelősségre, felelősségrevonásra, megalapozottkritikára szükség van, lesz. Ám nem tudom, helyes-e, ha a magyarságot alapvető kérdésekben négy vagy több szervezet aprózza fel, s maroknyi értelmiségünk, amely jóval többet tehetne értünk, egymás torkának és tollának ugorjon. Én úgy vélem, ebben mindkét lapnak nagy a felelőssége. Tisztelettel egy munkásnő, aki a sok csalódás ellenére újra bízik az Új Szóban, hisz az Új Szó és a Nap életképességében. ECSEDI SÁMUELNÉ, Baka „Rehabilitálás " Rehabilitálás - bocsánatkérés, összemosódni látszó két fogalom, mintha ikertestvérek lennének. Pedig nem azok. Kettősségüket akkor érezzük igazán, ha feltesszük a kérdést: Egy adott szociális helyzetben kinek illik bocsánatot kérni, illetve ki rehabilitálhat bárkit is? A válasz nem egyszerű, pontosabban, nem mindig egyszerű. Mert ugye a vétkes, a hibát elkövető, a gyarló - kérjen bocsánatot! Ez nem joga, ez kötelessége. A bocsánatkérés lényegében egy szép emberi gesztus, semmi más. A rehabilitáció más tartalmat takar; visszahelyezést (jogokba, munkahelyre), de jelenti a becsület helyreállítását, az elégtételt is! Csak azért látszik ikertestvérnek e két fogalom, mert normális emberi, társadalmi közegben a kettő időben lényegében egybeesik. Mindenki, kivétel nélkül mindenki megtévedhet! A párhuzam, a szinkron nem jelent azonosságot. És ezt nagyon véssük a fejünkbe, mert ez a manapság tapasztalt „rehabilitációs nagyüzem" még furcsa bukfenceket szülhet! KARDOS ISTVÁN WíiHntmyeín m&priut Prezidentlegendák A köztársaság elnökére vártunk a minap Pozsonyban, és mások is, magam is fel-felidéztük korábbi elnöklátogatás-élmények emlékfoszlányait. Ott beszélgettünk néhányan a Hviezdoslav-szobor táján, csendesen emlékeztünk a közeli és távolabbi múltra, és egy idős őspozsonyi a Carlton-szálló felé mutatott: „Huszonnyolcban itt járt Masaryk, végigsétált a Mihálykapu utcán, a tömeg a szálloda körül gyülekezett, majd egyszerre csak megjelent az elnök. Ott állt, azon a balkonon, és csak három mondatból állt a beszéde: Dobrý večer! Guten Abend! Jó estét!" Akárhogy is számolom, több mint hatvan esztendő telt el 1928 óta. Talán hetvenéves lehet az. emlékező, így mindenképpen gyermek volt még azon a régesrégi napon. Lehet, hogy ott volt, az is lehet, nem volt ott. Mert különböző változatokban hallottam én már ezt a történetet. Van akik úgy tudják, hogy csikorgó hidegben várt a tömeg az elnökre, mások úgy „emlékeznek", hogy éppen virágban pompáztak akkor a gesztenyefák... Lehet, hogy hatvan éve még nem is voltak ott gesztenyefák, és egészen biztos, hogy a hatalmas, platánok is karcsúbbak voltak még akkor. Viszont tény, hogy gyökeresen megváltozott azóta a világ, hogy túléltük a világháborút, hogy birodalmak váltak óriássá és lettek semmivé. És mindezt követően még ma is élnek emberek, akiknek az jut eszébe egy régesrég halott államférfiról, hogy a Duna-parti városban három nyelven köszöntötte az összeseregletteket. Szülőfalumban is sokáig élt (talán még ma is él) néhány Masaryk-történet. Történet egy szegény asszonyról, aki - karácsony közeledvén - levelet írt a Hradzsinba, és csodák csodája, az ünnep estéjére meg is érkezett az ajándékcsomag. Jörténet az eladósodott gazdáról, akinek Masaryk közbelépésére elengedték az adóhátralékát... Érdemes lenne alaposabban is szemügyre venni, melyik államfőről mit jegyzett meg tartósan a köznép. Talán még a nagypolitika számára is messzemenő következtetéseket lehetne ebből levonni. Persze, Masaryk is tisztában volt azzal^ hogy jótékonykodással nem oldhatók meg a világ nagy problémái. A boldogulás intézményes rendszere megteremtésének előmozdításában is példát mutatott. Mindazonáltal úgy működött az ország, hogy a köztársaság legtávolibb sarkában élő, legjelentéktelenebbnek tűnő ember is érezze: ez az elnök az én elnököm, aki engem képvisel. Hogy mennyire realista volt a jövőt, az esélyeket és a veszélyeket illetően, azt egy 1934ben tett nyilatkozata is tükrözi: „Még húsz esztendőre van szükségünk, hogy igazán minden állampolgár igazi otthonává váljék ez az ország, j-la ezt megkapjuk a sorstól, utána már semmitől sem kell félnünk." Nem adatott meg a republikának ez a két évtized. Lehetetlenné vált a masaryki állameszme teljes szárba szökkenése. Most új elnökünk van, olyan személyiség, aki félreérthetetlenül hitet tett a nagy előd által megalapozott hagyomány ápolása mellett. Olyan személyiség, aki emberi nagyság tekintetében az államalapítóhoz mérhető. Olyan politikus került államunk élére, akitől - alkatánál fogva - távol áll mindaz, ami a 20. század második felének politikai praktikáira emlékeztet. Olyan ember, aki múltjának, egész magatartásának köszönhetően képes lesz hatást gyakorolni mindazokra, akik Václav Haveltól eltérően esetleg leküzdhetetlenül megszeretik és így élvezik a hatalmat. Ne tagadjuk, elnökválasztáskor is, az elnök különböző megnyilvánulásait szemlélve is feltesszük a kérdést: vajon hogyan viszonyul hozzánk, csehszlovákiai magyarokhoz? Negyven esztendőn keresztül hozzászoktunk ahhoz, hogy - valahányszor új, politikai-hatalomgyakorlási stílust meghatározó személy került a Prágai Várba, így tettük fel ezt a kérdést: mit ad nekünk, magyaroknak ez az új vezető? A totalitarizmus viszonyai között egy kicsit visszatértünk a középkorba, amikor adományokat, kiváltságokat várt a nép az új koronás személytől, illetve attól rettegett, hogy visszavonja, nem ismeri el az elődje által akceptált jogokat. Tömörítve - és kissé leegyszerűsítve - így tehetjük fel a kérdést: amilyen lesz a demokrácia, olyanok lesznek a kisebb-nagyobb közösségek jogai, és olyanok lesznek a nemzeti kisebbségek jogai is. Tehát ha demokrácia lesz, akkor a jogokat mi nem valakinek a kegye által kapjuk meg, hanem gyakorlásukat majd olyan természetesnek tekintjük, mint a lélegzést, mint azt, hogy az élő szervezetben a szív működik, mint hogy -az éjszaka után hajnal következik. De hiszen ez paradicsomi állapot lesz! - mondhatja az olvasó, és mondja is. Mondja csúfondárosan, vagy éppen nem kis adag kétkedéssel. Mondja, mert ismeri a történelmet, és mert a jelenkorból is vannak tapasztalatai. Azonban minden korábbi tapasztalat ellenére sem adhatjuk fel a demokrácia létrehozásának az igényét. Tudjuk, lesznek itt buktatók, csapdák és hatalmas akadályok. Csapdát és akadályt jelent a türelmetlenség, a gyanakvás és a megalapozatlan vádaskodás, de ugyanakkor előrelendítő erőt is az a körülmény, hogy a két háború közötti időszakban nagy hagyományai alakultak itt ki a kölcsönös türelmetlenségnek, a demokráciának. T. G. Masaryk A nemzetiségi kérdés című művében, közelebbről A magyarok az államfordulat után című tanulmányában ezt olvashatjuk: „...a magyaroknak nálunk annyi iskolájuk lehet, amennyire szükségük van. Használhatják anyanyelvüket nemcsak a társaságban, hanem beadványaikat is magyar nyelven nyújthatják be az állami és egyéb közhivataloknak, magyarul beszélhetnek a bíróval... Ezzel szemben a csehszlovák állam azt kívánja, hogy hűséges polgárok legyenek. A magyarok nyelvi és kulturális jogai nem valami állami kedvezmény, hanem az államnak jól felfogott érdeke kívánja, hogy polgárai nyugodtan éljenek, és jól érezzék magukat." Nem legenda, hanem olvasható, kézzelfogható tény, hogy T. G. Masaryk így vélekedett, örvendetes, hogy olyan személyiség áll ma államunk élén, akinek tekintélye ez irányban is érvényesül. Bízunk abban, hogy Václav Havel elnök nagy elődje nyomdokaiban halad. TÓTH MIHÁLY ÚJEZÚ 4 1990. I. 17.