Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
Nyáron bizonyára sokan töltitek szüléitekkel együtt a vakáció néhány napját a Balaton partján. Ilyenkor mindegyikótök azt szeretné, ha állandóan nyugodt lenne a tó, ha reggeltől estig lubickolhatna a hűsítő vízben. De amikor viharfelhők közelednek, villámok cikáznak, erős szél süvít és háborog a tó, vajon tudjátok-e, hogy: Miért haragszik a Balaton? Még a Balatonnak neve sem volt akkor, de még a Balaton se volt sehol, olyan régen történt, amit most elmesélek. Hát akkor mi volt a helyén? A Balaton partján a szép hegyek már akkor is ott fürdették süveges csúcsaikat a nap sugarában, amikor még a Balaton nem feküdt a lábuk előtt. Mocsár volt a helyén, a partját feneketlen láp, sás, káka borította, és nádasok szelték ke- resztül-kasul. Minden jótét lélek messze elkerülte ezt a sáros, csúnya, posványos földet, mert aki beletévedt, az örökre benne is maradt: elnyelte az ingovány. A szép süveges hegyek között rabló óriások éltek akkoron, s hegyi legelőn nevelték szép, fehér tulkaikat, címeres szarvú hatalmas bikáikat. Esténként a hegyeken sátras tanyáik előtt tüzeket gyújtottak - messze bevilágították a környéket. Ilyenkor egy- egy tulkot sütöttek meg vacsorára, mert igen étkesek voltak. S még így is éppen csak elverhették éhüket. Vígan éltek volna az óriások, ha ké- nyükre-kedvükre süthették volna a tulkokat, de még az a kevés is, amijük volt, az is napról napra kevesebb lett. A mocsár tizedelte csordáikat. Ha beletévedt egy- egy jószág, úgy elnyelte, hogy még a szarva hegye sem látszott ki. Meg is tiltották az óriások, hogy pásztoraik a mocsár közelében legeltessenek. Az egyik fiatal ökrészgyerek nem hallgatott az öregek figyelmeztető szavára, csak azért is a mocsár felé hajtott. Majd én megmutatom, hogy tudok vigyázni rájuk! - mondta az öregeknek, s azzal ráverte a mocsárparti füves legelőre a csordát. Legeltek is a bikák kedvükre, hiszen jó kövér fű nőtt a mocsár partján, sokkal izletesebb, szálasabb, mint a hegyi legelőkön. Az ökrészgyerek, akit Balatonnak hívtak, leheveredett a fűbe, s addig-addig nézte a vadvirágok körül döngicsélö méhecskéket, míg elaludt. Iszonyú, keserves, bömbölő hangra ébredt fel. Gyorsan talpraszökött, s hát legszebb bikáját ott látja vergődni a mocsárban. Már jó térdig belesüppedt. Nem sokat teketóriázott, hanem kapta magát, beugrott maga is a sás közé, s két erős markával megragadta a vergődő bika lábát. Ki is rántotta szerencsésen, de Duda Emília rajza a bika lába nyomán támadt mély lyukból sebesen víz tört elő. Még egy szempillantásnyi idő sem teltei, s máris elborította a nádast a mocsarat, a bikát, s az ökrészgyereket. Mindnyájan a hullámok alatt maradtak. Ha csendes estéken hirtelen, minden szellöfuvintás nélkül háborogni kezd a Balaton, még ma is azt mondják az öreg halászok:-Haragszik a Balaton. Rázza öklét a gyerek. Szeretne szabadulni! En nem tudom, hogy így történt-e vagy sem, egy öreg halász mesélte el nekem a történetet. A'Balatont azóta hívhatják Balatonnak. Honnan is kaphatta volna szép nevét egyebünnen? (Magyar monda) ■s Öröklakás és albérlet Állandó lakók vagy albérlők-e az egyes madarak, ez gyakran házaséletüktől függ. A nagy keselyük például tartós párkapcsolatban élnek, a szülök többnyire éveken át ugyanabban a fészekben nevelik egy vagy két fiókájukat. Rendszerint korábbi otthonaikba érkeznek meg márciusban a gólyák is. örömüket az sem zavarja túlságosan, ha lakásukat időközben „felújították“, azaz a villanyoszlopra és drótszálakra épült nagy fészket külön e célra készített tartóállványra vagy két méterrel feljebb helyezték. Öröklakást építenek a fecskék is az eresz alatt vagy az istálló gerendáin, csakhogy náluk az „örök“ bizony nagyon rövidre sikeredik. Az apró énekesmadarak szabadban elért átlagéletkora nem több másfél-két évnél, így mindig kérdéses, visszatérhetnek-e otthonaikba a sárgombócokból készült öröklakások villás farkú tulajdonosai. De ha ók nem is, a fiatalok tovább használják a lakást, hiszen az ifjak a gyűrúzések tanúsága szerint gyakran ugyanabba a fészekbe hoznak párt maguknak, ahol az elóző tavasszal először pillantották meg a napvilágot. A házi verebek fali résekben, üregekben fészkelnek, de ha jobb lehetőség nem kínálkozik. a gólyákhoz költöznek hivatlan albérlőként. A nagy, nemegyszer több mázsás fészkek oldalában tucatnyi verébpár él, kócos otthonaik a száraz faágak között rejtőznek. Míg az igazi tulajdonosok fél lábon állva messzire, valahová a rétek és legelők felé néznek, albérlőik fontoskodva perlekednek a galy- lyakon és szemtelenül belecsiripelnek a fóbérlök kelepelő beszélgetésébe. A löszfalak, homokbányák oldalában levő nagy partifecske-telepek és a tarka gyurgyalagok ugyancsak függőleges falakba vájt fészkelöüregei is kedvenc területei a hívatlan albérlőknek. Vagy talán inkább önkényes lakásfoglalóknak nevezhetnénk azokat a verebeket, seregélyeket (néha kuvi- kokat vagy búbosbankákat), amelyek az erősebb vagy korábban érkezettek jogán veszik birtokukba a sok fáradsággal kikapart, kivájt vízszintes üregeket. Egészen különleges helyet foglal el a madarak között a kakukk, amelynek tulajdonképpen már a tojásai albérlőként kerülnek más madarak fészkébe. A kikelő fióka ezután mostohatestvéreit kidobálva gyorsan főbérlövé lép elő, és egyedül nő fel a fészekben. Schmidt Egon OZSVALD ÁRPÁD Alabárdos Felzúdult reggel a város, elaludt az alabárdos, azt se mondta, hány az óra, hogy térjenek nyugovóra, éjfélkor nem ment a toronyba, szundított egyet a sarokba, eloltotta a viharlámpát, mellérakta az alabárdját, a hajnal jöttét se jelezte, kürtjét valahol elvesztette, a kakaskukorékolásra se ébredt fel, mindhiába rázta a mérges pékmester. Amikor aztán a hasára sütött a Nap, felugrott nyomba’, s felszaladt az őrtoronyba. Lekiáltott: - Ébredjetek! Itt a reggel, jó emberek! MEGFEJTÉS A július 14-i számunkban közölt feladatok megfejtése: 19 poharat; 17 körte. Nyertesek: Csizmadia Zsuzsa, Borsi (Borsa); Bíró Erzsébet, Dunaszerda- hely (Dunajská Streda); Házi Kornélia, Ekel (Okolicná na Ostrove); Győri Csaba és Tamás, Nádszeg (Trstice); Fintor Anikó, Nagykapos (Vefké Kapusany). Gondolkodom, tehát... Csigavonal Indulj el a nyílnál, és írd be az üres mezőkbe a megfelelő számtani műveletek jelét úgy, hogy a műveleteket sorban elvégezve eljuss a csiga belsejében látható végeredményhez! Gyűszűk a dobozban Az ábrán a szabászatban használatos különféle eszközök láthatók egymás hegyén-hátán. Állapítsd meg, hány gyűszű van a gombolyagok, tűk, gombok és ollók között! ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM Csehszlovákiai magyar írók vallomásai TÓTH ELEMÉR „Mert csak a Könyv kapcsol múltat a jövőbe...“ Gyerekkoromban szívesen mentem Jé- nébe (Janice). Csábítottak keresztanyám szép dalai és keresztapám sok-sok humorral fűszerezett történetei. Mert keresztapám olyan ember volt, aki mindenről tudott mesélni: a bükkönyön csillogó ezüstharmatról éppúgy, mint a domb tövében fakadó forrásról, a szántók végében magasodó hatalmas szomorúfüzekröl, a kaszakőről vagy akár magáról a kaszáról. Tudott persze másféle meséket is - világszép királykisasszonyokról, rettenthetetlen, sárkányölő legénykékről, de azokat csak este, lefekvés után mesélte, méghozzá folytatásokban, így aztán délutánonként, amikor a domboldalban a tehenet legeltettem, mindig megpróbáltam továbbszöni a történetet, rendre magamat képzelve a bátor kislegény helyébe ... így történt, így ismertem meg a mesét, a meséket. Valójában keresztapám volt az én első „meséskönyvem“, kíváncsiságom forrásának fölfakasztója... De hát az írott mesék, az igazi könyvek akkor még igen-igen sokáig elkerültek. Elkerültek, mert egy parasztháznál akkoriban kapából, villából akadt legalább tíz-tizenöt, de könyvből aligha. Azaz mégis! Egy napon, amikor meséért nyaggattam a szüléimét, édesapám fölment a padlásra, és kisvártatva hóna alatt vaskos kötettel tért vissza. „No, ebből fogunk mesélni“ - mondta, és elém tette a könyvet, nézegessem. Gyönyörű képek voltak benne. Később tudtam csak meg, hogy iniciálék. Mint ahogy az is csak később derült ki, hogy első könyvként Petőfi verseinek gyűjteményét tartottam a kezemben. De ki gondolt, ki törődött azokban a napokban ezzel, amikor ott volt az édesapám kedves-monoton hangján közvetített csoda, s én estéről estére ott loboghattam a nyalka huszárokkal János vitéz oldalán... Aztán megkezdődtek az iskolás évek, a barátkozás a betűkkel, számokkal és mindenféle „tudományokkal“. Szerettem iskolába járni, sarkallt a vágy, hogy végre egyedül fedezhessem föl annak a padlásról lehozott könyvnek a titkait. Szerettem azért is, mert jó tanítóm, Zagyi Gyula, érdekes dolgot talált ki a kis palócok épülésére: délutánonként hosszú felolvasásokat tartott - utólag jöttem rá - a világirodalom legszebb ifjúsági müveiből. Ezeken a délutánokon találkoztam először Bőrharisnyával, Az utolsó mohikánnal, Vadölővei, ott hallottam először Tom Sawyerről, Maugliról, Robinsonról, Grant kapitányról és másokról. Persze hogy tovább nőtt bennem a kíváncsiság a könyvek lapjain megbúvó titkok iránt. De hol, honnan vegyek könyvet?! A padlás! - jutót hirtelen eszembe a Petöfi- kötet, és nyomban fölfedező útra indultam. A fekete ládát hamar megleltem, a ládában pedig a kincsek sokaságát, többnyire Jókai- regényeket. Valamennyiben nagy körpecsét díszelgett: „Hanva község könyvtára“. De ez sem riasztott el tőlük. így esett, eshetett meg, hogy kilenc-tízévesen a nagy mesemondó Hétköznapok című regényét, Rab Rábyját és a Törökvilág Magyarországodat olvastam. Értettem-e belőlük valamit? Aligha. Mégis éjfélekig ültem fölöttük... Attól kezdve mindmáig nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne vettem volna és ne vennék könyvet a kezembe. Igaz, akkoriban még nem tudtam, hogy ..nem fecske módra kell átsurranni a könyvön“, mert kezdetben inkább csak az olvasás gyönyörűségére figyeltem. Később, jóval később, gimnazista éveimben váltam csak igazi olvasóvá. Akkor, amikor Rigó László és Paz- derák Bertalan jeles pedagógusaim tanításai alapján szellemiekben gyarapodva ráébredtem nyelvünk szépségére, az irodalom tartást adó, emberségre nevelő varázslatára. Mindent elölről kezdtem. Újra tanultam olvasni. Móra Ferenc útmutatása alapján igyekeztem „nem fecske módra átsurranni“, hanem meg is merülni a könyvben, könyvekben. így értek el hozzám a nagy olvasmányélmények, mert szinte valamennyi könyv ezt jelentette számomra. Ezt jelentette Móricz Erdély trilógiája, Úri muri\a, Rózsa Sándoré, de a Légy jó mindhaláligja is. Ezt jelentette Mikszáthtól a Beszterce ostroma, A fekete város, A néhai bárány és a Szent Péter esernyője, Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk, Mórától az Aranykoporsó, de különösen a Kincskereső kisködmön, Arany Toldija, balladái, elbeszélő költeményei és Gárdonyi Géza jó néhány könyve. Tőle A láthatatlan embert olvastam először, és hosszú időre a hatása alá kerültem... De aztán jött az Egri csillagok, Vicuska és Gergő, Dobó és Mekcsey, és megtörtént a csoda, beleszerettem a könyvbe mindmáig tartó ragaszkodással. Ezt a ragaszkodást nem koptatták meg, nem halványították el küzdelmes éveim megpróbáltatásai sem, sőt, inkább erősítették bennem a jót, az emberit igenlő hitet. Ma is, ha hántások érnek, újra meg újra föllapozom az életem krédójául választott sorokat: ,,A magyar akármilyen kevés, meggyőzheti a törököt, ha vitézsége mellé okosságot viszen pajzsul a csatába.“ Soroljam tovább a könyveknek köszönhető élményeket? Említsem meg a nagy vadászírókat - Kittenbergert, Széchenyit, Molnár Gábort? Szóljak Fekete István állatregényeiről? Sorakoztassam ide a világirodalom nagyjait? Nem teszem, bár igaz, hogy valamennyien gazdagították, formálták, alakították benső világomat, az Egri csillagok azonban mindörökre magyarság- tudatom, eszmélésem, emberré válásom alapkönyve marad. Nem teszem azért sem, mert nem a „felsorolásban“ látom a dolgok lényegét, hanem abban, hogy olvassunk. Abban, hogy ne múljék el egyetlen nap se úgy fölöttünk, hogy ne vennénk könyvet a kezünkbe. Mert hittel hiszem, hogy amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk, a jövönkhöz leszünk hűek. Miként is mondja Babits Mihály: .....mert csak a Könyv kapcsol múltat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve. “ Hihetünk neki!
