Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-29 / 52. szám
Mitől ment fel a vérnyomása 1989-ben? Kopócs Tibor, festőművész: November közepén, egyik nap, úgy este felé, cseng a telefonom. Felveszem a kagylót: .Mitől ment fel a vérnyomásod 1989-ben“ - hangzik a meglepő kérdés az Új Szó szerkesztőjétől. Merthogy ő hívott fel, szilveszteri számukba kérvén válaszomat. Meglepődtem, sót kifakadtam. Nem szoktam meg, hogy lelkiállapotom iránt érdeklődjenek. Az utóbbi időben meg éppen az Új Szó szerkesztőségétől nem, ahonnan jó néhány éve hamis rágalmakkal kitiltottak engem is, grafikáimat, alkotásaim reprodukcióit. Egy-két szerkesztő barátom - igazságérze- tétöl vezéreltetve - megpróbált ugyan védelmébe venni, de a „kollektív“ döntés elnémította őket is. És íme most itt a nagy kérdés: vajon mitől ment fel az én pumpám 1989- ben?! Hát először is: köszönöm „szíves“ érdeklődésüket. Másodszor: sokszor és sok mindentől felment a pumpám. És nemcsak ez évben, de már régóta „megyeget fel“. Már akkor elindul, amikor megsejtem, hogy kenetes szavakba burkolt frázisokkal - megint „át akarnak verni“. És mint annyiszor, meg is magyarázzák, hogy az az én érdekemben történik, nekem az jó. Aztán akkor is felmegy, amikor észreve- szem, hogy „féltenek“ engem a rossz gondolatok hatásától, mert én olyan gyámoltalan vagyok, hogy nem tudom helyesen megítélni, melyek a jó és gonosz gondolatok, és ha én döntök, egyedül, akkor biztosan a rossz gondolatok befolyása alatt cselekszem. Ezért szükséges, hogy engem állandóan szemmel tartsanak és korrigáljanak. Ezért kellett, például, hogy többhetes nyugateurópai tanulmányutunkról hazatérve (mellesleg a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége szervezte), mezítelenre vetkőznöm a csehszlovák határon. Nyilván azért, hogy megvizsgálják, nem vagyok-e megfertőzve helytelen gondolatokkal, miegymással. Meg kellett értenem, hogy az egész az én érdekemben történik, és államunk polgárait védendő kellett pucéran állnom védelmezőim átható, óvó tekintete előtt. Persze, én ezt akkor ott a fafejemmel nem értettem, csak éreztem, hogy kiszolgáltatott vagyok a rettenetesen megalázó helyzetben. És nem tehettem mást, csak hagytam, hogy a pumpám felmenjen. Bevallom, ezt akkor ott eltitkoltam. Aztán felment a pumpám akkor is, amikor rangos kereskedői hálózatunk egyik szolgáltató üzemének szerény ajánló katalógusában, a Magnet-ban kinéztem magamnak a legkisebb fünyírógépecskét, hogy megrendelem - mert hirdetik: van. Bizakodva elküldtem a megrendelőlapot. Három hét múlva jön a-válasz, mit válasz - nincs válasz! A megrendelőlap gőgösen áthúzva vörös plajbásszal - slussz! Be kellett érnem azzal, hogy se magyarázat, se udvarias válaszlevél nincs a raktárukon. Bizonyára ez is értem történik. Vagy talán a környezetvédelemre akarták felhívni a figyelmemet, ne háborgassam holmi fűnyírással a szűzi természetet?! Hadd nőjön a fű, gaz. Bevallom, fafejembe ez se nagyon fért be. Pedig okítottak eleget jó szándékkal is, kevésbé jóval is. Talán ennek hatására alakult egy új fizimiskám, amely akkor ül ki ábrá- zatomra, amikor kilépek házam kapuján. Ez egy bölcs, mindent megértő fanyar vigyor, amely arra szolgál, hogy megvédjen, és ép bőrrel térhessek haza. Csakhát ez a bölcs vigyor nem az enyém. Már nem tudom, mikor és hol kaptam, de szorít mert nem rám szabták. Ez is bosszant. Vagyis: ettől is felmegy a pumpám, még 1989 végén is. r ► Magda Vasáryová, színművésznő:- A vérnyomásom? Akkor futott fel, amikor nyáron azt olvastam az újságokban, hogy szocialista brigádok százai tiltakoznak a Néhány mondat ellen. Ez nem lehet igaz, dühöngtem, hiszen nem is ismerik a felhívás szövegét, hogy tudják elítélni? Egy tisztességes, józan belátásé ember nem vállalkozik ilyesmire. Bárki próbálna is most meggyőzni, nem hinném el neki, hogy veszélybe sodorta volna magát, ha azt mondja: nem, én nem adom a nevem ehhez. Százak, ezrek hagyták meggyőzni magukat, felháborodott hangú leveleket írtak, kommentáltak - „vakon“. Szeptember negyedikén aztán rendbe jött a vérnyomásom. Szociológus kollégáimmal írásban fordultunk a köztársasági elnökhöz, hogy hírt adjunk róla, ha netán nem látná: a helyzet egyre elviselhetetlenebb, ne várják meg, míg tovább nő a feszültség az országban, „nyissanak“ végre, állítsák már át az órájukat. Hogy mi lett a levél sorsa, nem tudom, bizonyára csak az állambiztonsági szervekig jutott el. Írásos válasz nem jött rá, de hogy elolvasták ott fenn, azt abból sejtem, hogy azonnal lefújták az indiai utamat. Most már nem is bánom, sőt, kimondottan hálás vagyok a sorsnak, hogy itthon lehettem, amikor kitört a forradalom. Küldtem is néhány héttel ezelőtt egy levelet a kulturális minisztériumba; megköszöntem nekik, hogy itthon fogtak, és így tették lehetővé számomra, hogy személyesen is részt vehessek a november végi eseményeken. Borzasztó rossz érzéssel jöttem volna vissza Indiából; nekem itt volt a helyem, nekem ott kellett fagyoskodnom a téren, a tömegben, ennél szebb „előadást“, mi, színészek nem adhattunk volna. Bár be kell hogy vall- jam: bennem a tömeg még akkor is félelemérzetet kelt, ha ujjong. De most az egyszer nem tudtam háttérbe húzódni. Húsz évig hazugságokkal tömték a fejünket, ezt nem lehet csak úgy csendben, négy fal közt megbeszélni. Én sajnos, nem vagyok az a típus, aki eufórikus örömmel tud ünnepelni, hiszen még a színházi premier óráiban sem éreztem lámpalázat soha, ám amíg élek, el nem felejtem azt az üdvrivalgást, amelyben a forradalom első napján volt részem, amikor ötvenezer ember előtt olvastam fel azt a szöveget, amelyet kollégáimmal fogalmaztunk.- Emlékezetes marad számomra az a délután is, amikor egy nagyüzem udvarán, teherkocsi platóján állva, mikrofonba olvastam fel színésztársaim üzenetét... hideg volt és sötét, zseblámpát kellett kérnem, hogy lássam a szöveget. Fárasztó dolog ám a forradalom, főleg egy olyan nőnek, mint én, aki nem dohányzik és az éjszakázást sem bírja. Tíz napig jártam az országot, a végkimerülésig utaztam, beszéltem, buzdítottam, a tizedik napon sápadtan, lefogyva, berekedve „összeestem“. Most megint erősnek érzem magam, bárkivel asztalhoz tudnék ülni, még a leváltott miniszterekkel is kedvem lenne csevegni egy nagyot, csak ne lennének olyan fölényesek, összerándul a gyomrom, amikor az első kerekasztal-beszélgetésünkre gondolok... szuverénül, mosolyogva adták tudtunkra, hogy nullák vagyunk számukra, hogy mondhatunk nekik bármit, nem hagyják befolyásolni magukat. Aztán mégis át kellett adni a helyüket. És most térdenáll- nak, és ezerszer jobban félnek, mint ahogy mi féltünk húsz év alatt, mert tudják: életük hátralevő részében már nem sok örömben lesz részük. Ennél nagyobb büntetés, azt hiszem, nem is érheti őket. (sz. g. I.) (Oláh Csaba felvétele) Boráros Imre, Bálint Lajos-idézettel kezdeném: ,, Minden közönségnek olyan színháza van, amilyet megérdemel“. Én a fordítottját is hiszem: Minden színháznak olyan közönsége van, amilyet megérdemel. A mi közönségünk sokrétű, egyformán igényli a zenés műfajt és a tragédiát. Bosszankodtam, mert azt mondták, nehéz becsalogatni a Nagyérdeműt. Aztán felvilágosítottak, hogy a tavalyihoz mérten javult a helyzet. Tavaly ugyanis félig üres termekben játszottunk, az idén viszont a termek félig megteltek. Amiért nem dühöngök, az a múlt évad két produkciója. Siposhegyi Péter: Mielőtt csillag lettem című játéka, amelyhez úgy érzem, sok közöm van. Viszockij életéről szól, akihez hasonlóan gondolkodom a művészetről, s egyezik a világnézetünk is. A másik produkció Ivan Bukovöan Keringő a pókhálóban című darabja. Ebben mindvészínművész: gig a padláson foglalatoskodom, pókokkal vagyok elfoglalva, ami szinte az őrületig fokozódik. Mindent beleadtam, ami belefér. A főpróba hetében történt. Ülök otthon és olvasom a szöveget, s mit látnak szemeim! Egy zöld pók mászik a nadrágomon. Gondoltam, itt az alkalom, hogy szájon csókoljam, hátha királylánnyá változik. De rá kellett jönnöm, hogy az ismert eset békával és nem pókkal történt. Most megint várhatok pár évig, amíg a sors egy békával hoz össze. Minden reményem az új színházigazgatóban van. Nekem fontos a humor, még a vérnyomásomat is csökkenti, különösen a groteszk, mert már Shakespeare is megmondta: Groteszk, vagy amit akartok! Vagy mégsem ö mondta? Mindegy, elmesélnék egy rövid groteszket: (Külső belvárosi férfikalapüzlet. Középen pult, rajta rengeteg kalap. A kereskedő a pult mögött áll, és egy sakktáblával diabolózik.) Vevő: Jó napot kívánok! Kereskedő: (Cinikusan végigméri) Parancsol uraságod? Vevő: (Látszik rajta, hogy befolyásolható, ingadozó egyéniség. Bajuszát rágná, de nincs bajusza. Apja tejeskocsis lehetett vagy propellerfűtő. Anyja mosónő, vagy hajókötél.) Kaphatnék egy tompára hegyezett bádogstanicli- ba mérve három és fél liter pattogatott zongorabillentyű apacsavart? Kereskedő: (némi gúnnyal a kalapokra mutat) Uram! Nem látja, hogy ez automatabüfé? Vevő: Én tudniillik nagyot hallok és kicsire nem nézek. Akkor kérek egy szép, Gyökeres György felvétele halvány, pepitabélésű osztrákén nyakkendőtűt! Kereskedő: (Koszorú szafaládét nyújt át). Parancsoljon, lámpázott hetes! Vevő: Azt hiszem, ez elég langyos lesz. Kereskedő: (Udvariatlan mosollyal) Mivel tartozom? Vevő: Negyven korona, hatvanhárom kiló és harmincnyolc Celsius-fok! Kereskedő: (A vevőnek egy lombfűrészt, egy varrógépet és egy félliteres, mag nélküli cseresznyét nyújt át, majd távozni akar.) Vevő: (A pult mögött ordít) Tábornok úr! ön nem Cegléden járt faiskolába? Kereskedő: Nem, én a komáromi tánciskolában érettségiztem! Vevő: (Velőtrázó sikollyal) Anyám! Kereskedő: Leányom! Miért meséltem ezt el? Mert remélem, hogy az új évben a tisztelt közönségünk nemcsak ily boldog egymásra találásnak örülhet majd. Akkor mind a félig üres termek, mind a félig megtelt termek megtelnek. Ez mindannyiunk vérnyomásának használ majd. Bárány Tamás Szerelmes színház Régi színházlátogató vagyok; alig van jelentősebb darab, amit meg ne néznék. Különösen a szerelmes darabokért rajongok; a szívem szorul össze, ha az ifjú szerelmesek a színpadon egymáséi lesznek. Alább beszámolok három nagy élményemről, s engedelmükkel felidézném három nagyszerű színmű legmegraga- dóbb jelenetét, amikor az ifjú amorózó éppen megkéri a világszép naiva kezét. Az első darabot 1942-ben láttam, a másodikat 52-ben, s a harmadikat nemrégiben. Íme: 1942 Szín: a tágas magyar puszta. Legény. Hát aszonta? Leány. Aszonta. Legény. Osztán minek? Leány. Minek, minek! Hogy hát sem- mitlen emberhez nem ád! Legény. Mert, hogy szegény vagyok? Tűnődik. Gondútam. Mán amikor ott álltam a pitarban, és a szecskavágót hez- zám vágta, mán akkó sejtettem, hogy nincs jó szívvel hezzám... Leány. Mert te mindent tucc! Legény. Tudok... Nem taszajtják csak úgy semmiért ódalba a szegény ember fiát... De mán gyanús vót nékem az a rusnya apád akkó is, amikó eevitetett a csöndérökkel... Hát mán a’ is ezért vót?! Leány. Hát! Legény tűnődik, majd hirtelen. De azér gyüszte! Pannusom! Leány szemérmesen. Hezzád? Legény keményen! Hezzám! A száz- hódas apádtó, a híres Cseri bírótó, az én kis gunyhómba! Elgyünné? Leány halkan. El én! Elmönnék! Legény: Akkó jó! Pannusom! . Cseri bíró közeledik. Pannuskám! Panni lelkem! Hol-merre vagy? Legény sötéten. Jézus ereje! Mos min- gyá nekimék! Itt ontom kijabelit! Cseri bíró belép. Tedd el a bicskád, Andorás! Csak tróbára akartunk tenni, hogy pénze nélkül is szeredd-é Pannus- kánkat. Mögálltad a tróbát, igaz magyar gyerek vagy! Tiéd a leán! Leány repes. Idesapám! Cseri bíró. Meg hezzá a száz lánc főd! Legény még jobban repes. Idesapám! Estharanq. 1952 Szin: szolid pompával berendezett szerelőcsarnok. Fiú. Szabadság. Jó helyütt járok? Itt laknak Ságodi elvtársék? Apa. Itt. Jöjjön be az elvtárs. Leány kedvesen. Szabadság, Feri. Fiú. Szabadság, Annuska. Nem szeretnék zavarni, Ságodi elvtárs. Attól félek, késő van. Apa. Ugyan! Most vacsoráztunk, és készülünk a holnapi napra. Annuska szemináriumra tanul, én most írom a népnevelői jelentésemet, az asszony mosogat. Elnézően. Ó nálunk a szatyorpolitikus... Fiú áhítattal. Ságodi elvtárs népnevelő? Apa egyszerűen, de távlattal. Tenni kell valamit a holnapért is, elvtárs! Nem ehetjük meg a tyúkot, amely holnap aranytojást tojik! Leány. De talán üljön le, Feri. Apa. Igen, üljön le az elvtárs. Fiú. Köszönöm. Zavarban. Nagy ügyben jöttem, Sádogi elvtárs. Apa. Ki vele, elvtárs! Bátran! A magunkfajta ember nem kerülgeti, hanem le- küzdi a nehézséget! A pártbizottságtól jött? Fiú. Nem. Halkan. Annuska és én... Úgy gondoljuk, hogy... ugyanis szeretjük egymást... Apa. Ez derék dolog! Hogy törődnek a holnappal! Hiszen húsz-harminc év múlva is kell lenni termelésnek!... No, és hát elvtárs: milyen a munkához való viszonya? Fiú. Százharminc százalék, Ságodi elvtárs. Apa. Selejt nélkül? Fiú. Természetesen. Apa. Hm. És mennyi maguknál a plafon? Fiú. A horizontál-padon, ahol én is dolgozom, százhatvan százalék. Apa megmerevedik. És maga komolyan gondolja, amit tőlem kért? Döbbent csend. Annuskám: nem értelek! Te is komolyan gondolod? Hát ennyi benned még a maradi, a visszahúzó? Leány. De édesapám! Apa. Most nem az apád! Most a népnevelő beszél! Fiú. De ez a százharminc is elég szép, Ságodi elvtárs... meg aztán felmehetek én még a plafonig is, ha igyekszem... és tessék elhinni, igyekszem! Apa gúnyosan. Százhatvanig? Majd akkor beszélünk a dologról, ha kétszáz felett jár! A felső határ a csillagos ég! Tudja, ki mondta?! Fiú megilletődve. Tudom... A közönség feláll, s a hősökkel együtt valamennyien ütemesen tapsolni kezdenek. Szirénabúgás. 1962 Szín: egy szerény lumpenproletár-villa. Fiú. Szevasztok. Apa morog valamit. Fiú. Szevasztok! Na! Megjöttem! Apa. Szevasz! Itt vagy? Tedd le magad. Leány. Szia. Ide csüccs. Fiú melegen. Szia. Leány. Mizujs? Fiú. Alma. Leány. Az nem sok. Fiú. Tré! Leány. Mindig ilyen vagy... Fiú. Milyen legyek? Szünet. Parizer? Leány. Frankó. Apa odaszól. Nem vagy éhes, Tonyó? Fiú. Kösz, nem. Apa. Mert van még, ha akarsz. Fiú. Kösz!... Halkan a lányhoz. Te Bea, máma szólok. Leány. Kasa. Úgyis unom már az örökös parizert. Fiú. Mért, nálam mást kapsz, azt hiszed? Ugrott a prémcsi. Legújabban a normát is cincálgatják... Nem nagy buli ez az egész nyamvadt élet! Leány. Te bulit vártál? Fiú. Valami klassz hepajt, mindenesetre ... Leány fanyarul. Ez van. Fiú. Látom. Leány. Azért szólj, de előbb a mut- ternak. Fiú. Akkor most bedobom magam az öreglánynál... Leány. Nosza! Fiú odalép. Hát mamsi, mink itten a Beával úgy gondoljuk... Anyu nagyothallón. Mit? Hogy mondod? Fiú hangosabban. Mink a Beával úgy gondoljuk... Anya. Ja... Tudjuk. Csak csináljátok. Fiú. Kösz. Anya. Hogy mondod? Fiú. Mondom: koszi! Anya. Ja... És hol fogtok lakni? Fiú toppant. Itt! Naná, hát hol? A színpad eltűnik a súgólyukban. DJ SZÍ 14 1989. XÜl.:
