Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII Vízben született, legyen hát víz a temetője is. Kivisszük, ráfektetjük kicsi testét a hullámokra, melyek hátán szép és hosszú lesz utolsó útja, viszi majd a Kis-Duna, aztán a nagy Dunán utazik tovább, egészen le a Fekete-tengerig, ahol talán újra életre kel, vagy gyönyörűséges királylánnyá változik, aki várni fog rád, fiam. Nézd, ott a tévé mellett aí a piros szegfű, anyu kapta, szívesen odaadja, a búcsú pillanataiban utána engedjük majd, legyen a szertartás méltó elhunyt barátunk emlékéhez és érzéseinkhez. Nem, nem, apu! Dobálja, sodorja kicsi testét parttól partig a víz?! Forgassa örvény?! Ütődjön kőnek, sziklának, hajó oldalának?! Csúfítsák testét olajfoltok?! Akadjon fönn sáslevélen, fa- áaon, zátonyon, és. ha netán apadni kezd a víz, égesse testét a nap, semmivé?! Vagy legyen ragadozó halak martaléka?! Igazad van, fiam, sohasem jutna el a tengerig, talán még a Kis-Dunáig sem, hisz a csatorna vize is csupa élet, és ha élet, akkor halál is. Temessük - a földbe, mondjuk a garázs mellé. Valahányszor lenézel majd az ablakból, láthatod a sírját. Nem, nem apu. Jöhet valami gép, mindig jön valamilyen gép. Meg aztán én azt szeretném, ha a közelemben maradna. Hogy mindennap láthassam. Nem lehetne bebalzsamozni? Nincs nekünk semmiféle olyan szerünk, fiam. Akkor tegyük a mélyhűtőbe. Itt lesz velünk. Jó, ha anyu is beleegyezik. Hát persze. Megnyugodtunk végre mindnyájan, bár a lakásban még sokáig csillogott könny. A Latorca egyik holtágában fogtuk, tavaly, perzselő nyári napon, amikor a szitakötők szárnyai nyomán mozdult csupán a levegő, szülőföldemen. A törpék közt is törpe lévén, nem tudta torokra kapni a nagy horogra tűzött még nagyobb kukacot, mint martalóc társai általában, szájának szélébe akadt a horog, pici tűszúrás, már nem is látszik. Hazavisszük, apu! Sejtettem, hogy előbb-utóbb előáll ezzel a fiam, megint, tavalyelőtt is mocorgott már, vigyünk haza egy törpeharcsát, a Csallóközbe, amelynek a vizeiben nincs ilyen hal, bár akad horgász, aki mást állít. A sok törpeharcsából még kettőt választottunk a kicsihez, a húgoméknál befőttesüvegbe tettük őket, aztán másnap reggel, amikor indultunk haza, a kocsi csomagtartójába, bőröndök, táskák, horgászbotok közé állítottuk a celofánnal lezárt üveget. A három hal vidáman úszkált, legalábbis úgy látszott, akkor sem lepődtek meg, amikor a város végén egy pillanatra megálltunk egyik rokonunknál, ahol télikörtével töltöttük meg a csomagok közti teret. Talán még örültek is halaink az élénk zöldnek, bár a tető lezárásával hamarosan rpinden fényt elvesztettek. Ilyet is aligha tapasztaltak addig, ha iszapba dugták fejüket, csak akkor lett egyik pillanatról a másikra sötét. De most hogyan, minden átmenet nélkül? Nincs többé alkony, naplemente, este és éjszaka? Egyáltalán, mi ez a sok minden körülöttünk, tegnap is, a fürdőszobában? És újra felzúgott a motor, melynek hangjai bizonyára szintén bejutottak a befőttesüvegbe, tovább szaporítva halainkban a kérdéseket. Jól viselték a hosszú utat. Különben is, szívós fajta a törpeharcsa. Hacsak nem kapnak más sebet azonkívül, amit a horog ejt vagy a horog kioperálása okoz a húsban. Másnap reggel holtan találtuk a két nagyobb, egyben idősebb törpeharcsát. Pedig hazaérkezvén, nyomban ötliteres üvegbe helyeztük át őket, és friss vízbe. Haláluk okát nem tudtuk megfejteni, csak sejtettük. Nem, nem az oxigénhiányra gondoltunk, hiszen száraz nyarakon, az apadó, forró, a minden élet pusztulásának vagy menekülésének képét nyújtó mocsarakban is ők még megvannak. A kicsi fürgén úszkált a két holttest között, le-fel. Elvesztett társai fölött érzett fájdalmában, kínjában? Vagy rést keresett az üveg falán, melyen kijuthat-szabadulhat, nehogy hasonló sorsra jusson ő is? Ki a halálos börtönből minél előbb, újra szabadon, nagy vízben élni, ha nem is a szülőföldön! Mintha inkább örömében. Mozgásából erre következtettünk... Hónapokon át az ötliteres befóttes- üveg volt az otthona, mely többnyire a fürdőszobában, a kádra helyezett rácsos deszkahidon állt, jószerivel csak nagymosáskor emeltük le onnan és tettük a mosdó alá, meg amikor fürödni készültünk. Eleinte nagyon félt. Ha valamelyikünk belépett a fürdőszobába, azonnal az üveg aljára menekült. Figyelt lihegve, felgyorsult kopoltyújának mozgása. Még a második napon sem nyúlt a földi gilisztához, mely tekeregve szállt alá, majd ott kígyózott az orra előtt. Hátha ez is horgot rejt. Éhe, a létfenntartás, a megmaradás ösztönei végül hamarosan győztek félelme fölött, még le sem ért a kukac, szálltában csapott Je rá és nyelte el pillanatok alatt. Megnyugodtunk, enni már fog, következésképpen élni is... Boldogan néztük gömbö- lyödő hasát. Később csökkent a félelme, bár teljesen soha el nem múlt. Úgy tűnt, lassan megszokja kényszerű otthonát, melybe került egy kődarab, legyen búvóhelye, a kő mögött, vagy alatta a hajlatban, és szereztünk bele néhány szál akváriumi növényt. Megszokni látszott a fürdőszoba világát is, a legkülönbözőbb időpontokban hirtelen felvillanó vagy kialvó fényét, a víz csobogását, reggeli mosakodásainkat, zajainkat, rohangálásainkat ki s be, törülközőink röptét, a dezodorok permetsugarát, a Columbia, Fly away, Derby, Alex, Bac, Fa, Panatta palackjainak színeit, koppanásait, meztelenségünket, a mosógép remegését és zúgását, a reggelenként fél hét tájban otthona mellé állított Rosszija rádiót, melyből a híreket hallgattam borotválkozás közben, Kádár, Grósz, Gorbacsov, Reagan, Pozsgay, Budapest, Moszkva, Varsó, Szöul, rock and roll, reklám, pontos időjelzés. Hol vagyok, miféle bolond világ vesz körül? - kérdezgethette tűnődve halunk eleinte. Ráadásul ismétlődik minden, napról napra ugyanaz, a hőmérséklet is, a fény is egyformán jön-megy. Emberé lehet e közeg. Emberi? Megkedveltük mindnyájan a kis törpeharcsát, mondhatom, a szívünkhöz nőtt. Innen eredt például az az elgondolásunk, hogy változtatunk étrendjén. Örökösen földi giliszta! Ragadozó hal, no meg végeredményben harcsa lévén, más halak húsából, belső szerveiből tálaltunk fel neki egy este. Még csak közelébe se ment az eledelnek. Majd éjszaka, amikor nem zavarjuk, gondoltuk, ám reggel is ugyanaz a kép fogadott. Délután azonban, megtérvén mindnyájan a munkából, iskolából, szomorú, sőt tragikus. Oldalán feküdt barátunk, halálosan beteg emberek üres, bár inkább nagyon is sokatmondó tekintetével, melyet különben alig láttunk a királyi eledelnek szánt hústól megromlott, homályos, büzló vízben. Ekkor jelentek meg az első könnycseppek, kezdett elszorulni a törnünk. Tiszta vízbe, gyorsan! Lassan szállt alá, miközben váratlanul dobott egyet testén. Talán életének utolsó mozdulata. Vagy tőlünk akart elbúcsúzni, összeszedve végső erőit, hogy inthessen a farkával? Egyikünk sem tudta kimondani, meghal. Csak vártunk. Attila egy pillanatra sem mozdult el a törpeharcsa mellől, ott guggolt előtte, a fürdőkád szélén könyökölve, szipogva. Reménykedett. Időnként kiszólt a konyhába: még mindig semmi. Aztán egyszer cak boldog kiáltás: gyertek gyorsan. Nézzétek, már nem fekszik az oldalán! Látjátok, fel is emelkedett! Majd úszni kezdett, először csak lassan, óvatosan, meg-megszédülve még, aztán percről percre erőteljesebben - a kristálytiszta vízben. Mire ágyba kerültünk volna, barátunk ismét a régi volt, megkönnyebbült szívvel hajthattuk álomra fejünket. t Még mindig a befőttesüveg volt az otthona, a fürdőkád deszkahidján, amikor egy este demizsonöbtítés közben véletlenül meglöktem a hidat, melynek egyik vége nyomban belezuhant a kádba, utána a befőttesüveg, hatalmas robajjal, ezer darabra törve. A kis törpeharcsa meg a cserepek között, evezve veszettül a sekély vízben. A lefolyó felé. Ennek vége! Próbáltam kikapni a fenyegető élek szikrázó erdejéből, de abban a pillanatban piros lett véremtől a rohamosan apadó patak. Végül a feleségemnek sikerült kimentenie barátunkat, aki persze nem úszta meg sérülés nélkül a katasztrófát. Jó darabot kimetszett a hátából az egyik üvegcserép. Újabb könnycseppek. Vajon képes lesz-e kiheverni? Még akkor mindjárt újabb otthont rendeztünk be neki, egy újabb ötliteres övegben. Mintha mi sem történt volna, fürgén úszkált, evett is'. Aztán néhány nap múlván teljesen begyógyult sebe, csodálatos módon új hús nőtt a kimetszett helyébe és bőr is, ugyanolyan, barnában-feketében játszó. Karácsonyhoz közeledvén, tízliteres akváriumba költöztettük barátunkat. Régóta könyörgött Attila, legyen már végre méltó otthona, és ne a fürdőszobában, hanem a nappaliban. így került a könyvespolcra, ahol újabb élmények várták. Könyvek jobbról és balról, napfény, láthatott, amint kopogok az írógépen, dohányfüstben, láthatott vendégeket, hallhatta poharak csörgését, porszívó zúgását és ugyancsak eltűnődhetett, mi lehet az, ami esténként a sarokban vibrál. Miféle világ ez? Amikor csattant vagy csapódott valami, riadtan menekült a kő mögé, olyankor mintha azt kérdezte volna tekintete: miért nem hagytatok ott, ahol születtegi, ahol boldogan éltem enyéim között, miért kellett nektek ide hoznotok engem? Tudom, gyermekszív, gyermekvágy hozott, mégis, miért. Különben örökmozgó volt. Szép teste, fehér hasaaljával, mint a Boing 747-esé. Sokszor elnéztem, hosszú percekig. Kölyökkoromban százával fogván ki elődeit, szülőföldemet, a Bodrogközt idézte fel bennem, valahányszor eléje telepedtem, vagy csupán rápillantottam. Karácsonyra újabb, nagyobb akváriumot kapott a fiam. Hamarosan benépesült különféle díszhalakkal, köztük egy ragadozóval, mely még a nagy vitorláshalaktól sem ijedt meg, rongyosra csipkedte uszonyaikat. No, majd a törpeharcsa mellett nem leszel olyan nagy legény, gondoltuk, és átköltöztettük barátunkhoz, legalább lesz társa. Csak addig élt. Aztán elmentünk a hegyekbe sízni, a szomszédot kértük meg, vigyázzon halainkra. Sokszor gondoltunk a törpeharcsára, mindenekelőtt rá, aggódtunk, mi lehet vele. Hazaérkezvén, semmi baj. Hanem néhány nap múlva. Fehér foltok tűntek fel a fején, hátán, majd mintha fátyolt öltött volna magára. Pedig, amikor a díszhalak megérkeztek, csöpögtettünk az ö otthonába is fertőtlenítőt, növénytápszert. Ahogy nőtt testén a fátyol, úgy lett egyre kedvetlenebb. Furcsa pózokba merevedett percekig, aztán elbújt órákra. Nem evett, sőt egyenesen megrémült a kukactól. Akkor már halálos beteg volt. Másnap délután- állt a vízben, ahogy halat még nem láttam, kiegyenesedve, hasával közel az üveg falához. Gyorsan a befőttesü- veget, azonnal vízcsere, aztán még egyszer, és még egyszer. Hiába volt minden. Nem kellett máraz oxigén sem. A vízfelszínig szállt fel, továbbra is függőleges testtartásban. Akkor el kellett mennem, egy távolabbi város vasútállomására. A lányom elé, akit a Kazinczy nyelvművelő napokról vártunk haza. A lakásba érve - sírás fogadott. És egy mondat, mely akadozva tört utat a könnyek között: ,,Apu, meghalt a szülőfölded, mely előtt annyit ültél". Ott függött, a befőttesüvegben. GÁL SÁNDOR suhogások hetek óta ez a tétovaság a köröttem alakuló üresség láthatatlan örvényei feketék és feketébbek vagy mint a halál egyre fehéredók s függetlenek nappaltól éjszakától az írás hiánya az ének hiánya a szélcsend és kavargó boszorkánytölcsér ami mondható volna mondhatatlan hogyan is írhatnám le lényegét mint nyitott tenyéren a lepke jelen való s mégis lebegő nem nem így se pontos inkább az egész mintegy látomás amelyet hátulról átvilágít a nap sugara ó ez a tehetetlenség ez a gyöngeség a szóban! vigyázni kéne pedig hogy még a töredék is pontos legyen nemhogy az amit egésznek szántam de lehet-e még esély az egészre lehet-e még vállalni többet mást újat ha igen hát hogyan mit és meddig ha nem miért nem az idő óriás-ingája láthatatlanul leng és szinte hallani ahogy föl- és alá suhog de meddig meddig még meddig 5% TOROK ELEMÉR Balladás arcú különös táj Csupa jég, csupa fagy itt minden, fényes madár, menekülj innen! Hallod a fagyott fű sikolyát? rajta most ép ködmén robog át. Balladás arcú, különös táj, jégvirágot nyit, tavaszra vár. Nékem mégis a szülőföldem, sámán ősöktől örököltem. Nap veretű ég nem ragyog rá - hányán maradunk hűek hozzá, leszünk ezren vagy talán többen? Maradj, madár, te el ne röppenj! Tartsál ki velünk híven végig, az utolsó nagy reménységig! A tavaszt, ha majd virág nyílik: új dallal köszöntsd, ahogy illik. 4 ( Lőrincz János felvétele I volna, mint lét szedjen leletet? a kisded. moccanni, comról a le- d a szamárhunyta szerükre vono- i most már cövek, még ndítani; hisz t, hogy nem türelmesen kából ekkor etés hallat- 3 ezüstszínű aárányfelhő, A gyermek ete bárány, a sötétség, á vált, meg- ig volt vala- el tud kelni odatipegett :e szolgálat- ramár, akik tn remény- edkezik kér- ágában egy nyelvével nem veszi nban, amely hatóvá, már e volt, hogy sgíteni a kisegít. A sza- mire tekinte- y már sehol s, kesernyés góbén, mint Ihő. S mivel st már vég- ább a felelelett a jászol az ökör is azére, noha sebezve; de jy az inkább illent. Fejét , csak nagy, fel a jászol tte, hogy ez re elszorult; ott. De nem ieplő állatok al az arcára, ! végighúzta szólt volna, enki elindult ámbor állat /ilág térdre a, hogy akit annak meg csak némegsajnálta e ezt senki nár egy pár gni kezdett, solta a sze- ) könnyeket, fel álmában, 'égigsimított iy világ szol- szcmszéd- treszeléssel pásztorok, jdvözölhes- >jük kezet is ajd megkö- <ba köpdös- ok előtt szo- ól legszebb órályok már országúton; legyenesen, m hunyorgó még sokáig ám, mégis- ndolták elé- >ra fektetve,
