Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-24 / 47. szám
A felsőoktatási törvényben eszközlen- dö változások javaslata lassan-végleges formát ölt, a módosított törvény jóváhagyása előtt lényeges pontokkal már valószínűleg nem egészül ki. Úgy tűnik, hogy nincs miről beszélni, hiszen a vita során minden ésszerű javaslat hangot kapott, a törvényjavaslat ugyanis eljutott valameny- nyi felsőoktatási intézménybe. Az iskolák legmegfelelőbb formájáról folytatott vitát azonban nem lehet határidőhöz kötni, ez folytatódik, éppúgy, ahogy az oktatásügy is folyamatosan igazodik a változó társadalmi követelményekhez. Az oktatásügynek a társadalom átalakítása során elsőbbséget kell élveznie. A felsőoktatási törvényről kialakult széles körű vita ebből a szempontból hasznosnak bizonyul. A fiatalok részvétele ebben a vitában előfeltétele annak, hogy az új törvényjavaslatok s az előkészületben lévő intézkedések ne az irodákban, az íróasztaloknál, a közvélemény nélkül szülessenek. A legfontosabb, hogy megoldjuk a felsőoktatási intézmények és az alacsonyabb iskolafokozatok közötti átmenet nehézségeit. Továbbá azt, hogy a fiatalok a lehető legnagyobb mértékben vehessenek részt a felsőoktatási intézmények irányításában, s tisztázzuk, milyen legyen a tehetséggondozás, a hallgatók és az oktatók új alapokra helyezett kapcsolata. Az elmúlt hónapokban a felsőoktatási intézményekben élénk vita bontakozott ki a felsőoktatási törvény módosított javaslatáról s azokról a rendelkezésekről, amelyek a kilencvenes években meghatározzák majd a felsőoktatás fejlődését. A módosított törvény átmenet az egyetemeken és főiskolákon uralkodó viszonyok elkerülhetetlen megváltoztatásához; e változások - melyek a felsőoktatás fejlesztési tervének kidolgozását eredményezik majd - előfeltétele, hogy a jó képességű egyének ne csak a végrehajtásba kapcsolódjanak be minél nagyobb számban, hanem már az előkészítésébe. A SZISZ csehszlovákiai felsőoktatási központja úgy döntött, hogy ezt elősegítendő, pályázatot hirdet az új felsőoktatási törvény megfogalmazására. A Mladá fronta napilap 1989. április 22- én tette közzé a pályázati felhívást. Nem csupán a mostani törvény részleges módosításáról van szó, hanem olyan programról, amely figyelembe veszi a társadalom átalakításának tendenciáit. A felsőoktatási intézményeknek sok szempontból nem azon az úton kell haladniuk, melyet a hetvenes évek végén, a legutóbbi felsőoktatási törvény jóváhagyása idején határoztak meg. A törvény akkor megfelelt a társadalmi feltételeknek, rria már azonban az oktatásügy stagnálását idézné elő. Országunkban az utóbbi tíz évben nem változott az egyetemek és főiskolák száma. Jelenleg 36 van, pedig a világon ez idő alatt sok minden megváltozott. Nálunk viszont lényegében változatlan maradt az oktatás és a módszertana is. Fontos, hogy mélyrehatóan vizsgáljuk felül oktatási-nevelési rendszerünket. Ebbe a tevékenységbe be kell vonni külföldi szakembereket, beleértve az UNESCO képviselőit is, akik garantálják a tárgyilagosságot (hasonlóképpen, mint ^ a Szovjetunióban, ahol külföldi szakem► bereket hívnak, hogy elemezzék az új atomerőmüvek terveit). A gondok elemzésének elsorvasztása paradox jelenség, tekintettel a szakképzett káderek magas számára a felsőoktatási intézményekben. Van amikor nincs feladat, máskor nincs érdeklődés az eredmények felhasználása iránt, esetleg nincs szakképzettségük azoknak, akik irányítják a kutatást, dé az sem ritka, hogy hiányoznak az anyagi eszközök a kutatásra. A törvénymó- dositást talán ezért sem előzte meg semmilyen részletes felmérés. Az ú] hallgatók felvételi keretszámainak megállapításakor olyan tervezési mechanizmusok működnek, amelyek nem veszik figyelembe a gyakorlat tényleges szükségleteit, s a nemzeti kultúra és műveltség fejlesztésének céljait. Az 1950-es törvény még megkövetelte, hogy a főiskolai, egyetemi hallgatók felvételekor egyaránt legyenek tekintettel az ország gazdasági, szociális és kulturális szükségleteire. A direktív tervezés fokozatosan azonban technokrata szemléletre szűkült le, és csupán a gazdasági vagy az ágazati igényeket vette figyelembe. 1992 körül tetőzik a demográfiai hullám, amely az elmúlt évtizedben befolyással volt az alap- és középiskolák fejlődésére. Éppúgy, mint ezek az iskolafokozatok, a felsőoktatási intézmények sem készültek fel kellőképpen a demográfiai hűlik J SZÚ lám felvetette gondok megoldására. Az m 1980. évi 39-es számú felsőoktatási törvény érvényessége idején az egyetemek, főiskolák nem tanúsítottak érdeklődést az iránt, I8árxi. 24. — hogy jogi szempontból változtatásokat eszközöljenek a törvényben vagy előterjesszék saját elképzeléseiket. Megmutatkozott ez többek között akkor is, amikor az egyes felsőoktatási intézményekben működő kutatóintézetek a nyolcvanas években prognózist dolgoztak ki a 2000-2010-es évekre; munkájuk során nem törekedtek az irányítás alternatív modelljeinek keresésére. P roblematikusnak tűnik a felsőoktatás kétlépcsős, régi-új konciepiójának megújítása is. Számos felsőoktatási intézmény ezzel nyíltan nem értett egyet? s ez elhangzott a CSKP KB 13. ülésén is, amikor megállapították, hogy a felsőfokú tanulmányok differenciálása, kétlépcsős formában, a jövőben csak ott jöhet számításba, ahol az célszerű. Ennek vagy annak a mutatónak a mennyiségi javítása a minőségi mutatók hirtelen csökkenésével járhat. Számos tanulmányi szaknak öt évről négyre való rövidítése 1976 után és egyéb, nem megfelelően előkészített és átgondolt újítások bevezetése eredményüket tekintve nem mindig hatottak kedvezően az oktatás minőségére, így érthető, hogy ilyen tapasztalatok után a kezdeményezés jogos aggályokat vált ki. Többek között azért is, mert megfelelő feltételeket kell teremteni a főiskolai hallgatók eredményességének lényeges javításához. A kétlépcsős tanulmány gondolata azonban más szempontból vonzó. Az aspirantúra és a felsőoktatási tanulmány közti távolság ellentmond a tudományos munkára való hatékony felkészítés elveinek. Az aspiránsok többsége a tudományos felkészülést ma ugyanis olyan életkorban kezdi meg, amikor már nem éppen fiatal, s tulajdonképpen régen befejezte a főiskolát, egyetemet. Miért nem kapcsolható közvetlenül ez a felkészülés (például belső aspirantúra formájában) a négy-hatéves felsőoktatási tanulmányokhoz? Az egyik legbonyolultabb kérdés a felső- oktatási intézmények önálló irányító szerveinek, a jogok érvényesítésének a megállapítása. Számos felsőoktatási intézmény alapító levelében rögzített előjogai történelmi szempontból nem voltak hibátlanok, s ezekben a gyakran nagyon konzervatív Intézményekben korlátozták a nyilvános ellenőrzést. Lehetővé tették egyeseknek, hogy élösködjenek a felsőoktatási intézményeken, például az ún. örökdiákok. Ezeknek az előjogoknak volt azonban pozitív vonatkozásuk is, melyeket tudatlanságból nem vagyunk képesek kellőképpen méltányolni. Azt, amit ma újításnak tartunk - a felsőoktatási intézmények, a karok önálló gazdasági tevékenysége az önelszámolás alapján - a mai főiskolák, egyetemek helyzetét tekintve haladásnak minősíthetjük, de ismerve az 1950 előtti viszonyokat, nem tekinthetjük annak, hiszen az egyetemek, főiskolák ekkor magánszemélyektől és intézményektől ajándékokat fogadhattak el. A felsőoktatási intézmények állami bizottsága, mely a miniszter tanácsadó szerveként működött, és az 1970-es években megszűnt, csak részben pótolta az életképes és egységes felsőoktatás létrehozására irányuló törekvéseket. Az irányító szervek felállítása az extenzív fejlődés struktúrái formálásának része volt. Fokozatosan kialakult a felsőoktatási intézmények irányításának adminisztratív mechanizmusokat is magába foglaló centralizált modellje, mely már létrehozása idején sem felelt meg sok szempontból a hatékony irányítás szükségleteinek. A jogkör átruházása a nemzeti minisztériumokra, problematikusnak bizonyult. Nem jöttek létre a felsőoktatási intézmények önigazgatásának és önfinanszírozásának feltételei. Megsértették a felsőoktatási intézmények önállóságának történelmi hagyományait. Ezek a gondok a gyakorlat és a törvényes normák közötti ellentétekben is megmutatkoztak. Ezeknek az anakronizmusoknak a leküzdése azt jelenti, hogy azt a CSKP KB 13. ülése is hangsúlyozta, hogy „lényegesen meg kell változtatni a minisztériumok és nemzeti bizottságok hatáskörébe tartozó iskolák irányítását, az iskolavezetést és a pedagógiai testületeket meg kell szabadítani a bürokratikus eljárásoktól, széles körben érvényesíteni kell a demokratikus formákat és az önigazgatást, feltételeket kell teremteni a pedagógusok, diákok és tanulók alkotóképességének, aktivitásának, önállóságának és felelősségének kibontakoztatására“. A felsőoktatási intézmények számos mai gondja az egységes iskolarendszer mítoszából adódik. Az egységes iskolarendszer eszméje az európai műveltségi kultúra kialakításában már a múlt században nagyon progresszív szerepet töltött be. Az egységességnek egyeduralomként és uniformi- záltságként való értelmezése törvényszerűen az iskolarendszer konzerválásához, a központ (a minisztériumok) szerepének hallatlan megnövekedéséhez vezetett, következésképpen, számos szubjektív elképzelés került be a nevelés irányításának érzékeny struktúrájába. A felsőoktatás fejlődésében tapasztalható pangás „inflációs“ folyamatokat idézett elő ezen a téren. A hazai főiskolákon, egyetemeken szerzett tudás ily módon nem konvertibilis, nem váltható át szabadon. Ezt igazolja az a tény is, hogy az 1987-88-as tanévben az egyetemeinken, főiskoláinkon tanuló több mint 4700 külföldi hallgató közül csak nem egészen 100, azaz 2 százalék érkezett fejlett országokból, elsősorban Nyugat-Európából és Észak-Ameriká- ból. S ezeknek a zöme (90 százalék) Görögországból és Portugáliából jött. Ennek az a logikus következménye, hogy a mi diákjainknak csak elenyésző hányada tanulhat e fejlett országokban. A felsőoktatás inflációjának nem csupán az a megnyilvánulása, hogy nem tudunk megfelelő csereértékeket nyújtani, s nincsenek lehetőségeink, hogy fiatalokat küldjünk ki a világba szerencsét próbálni. Az elmúlt évtizedekben a felsőoktatás ugyanis többé-kevésbé szándékosan önellátó volt, s ezt az is igazolja, hogy elhanyagolták az idegen nyelvek oktatását; tették ezt akkor, amikor a felsőoktatás szakosodásának mértéke világviszonylatban legalább ötszöröse a mi felsőoktatási intézményeinkben tanított szakok számának. A jövő felsőoktatását csakis a világ előtt nyitott rendszerként lehet megtervezni. A törvénymódosítás javaslatában ennek azonban csekély figyelmet szentelnek. A szocialista oktatásügy presztízsét, ingyenességének előnyei és vívmányai ellenére, számos paraméter csökkenti. El kell gondolkodni azon, hogy a főiskolákat és egyetemeket a középiskolák szintjére süllyesztették azért, hogy a hallgatók jobb tanulmányi eredményt érhessenek el, továbbá a felvételi rendszer oly sokat vitatott fogyatékosságain, a kötelező előadások és gyakorlatok tartalmán, de szükségességén is, az idővel való ésszerű gazdálkodás lehetőségein a diákok adottságainak és képességeinek kibontakoztatásában, a hallgatók azon lehetőségein, hogy saját maguk választhassanak tanulmányi szakot vagy spe- cializációt stb. A felsőoktatás presztízsének csökkenését az oktatók helyzete is tanúsítja. Egyre csökken a negyven évnél fiatalabbak aránya az oktatógárdában, ezáltal emelkedik az egyébként is magas átlagéletkor a docensi és professzori cím elérésében (a nyolcvanas években az új docensek életkora 45-47 év, az új professzoroké 53-55 év volt), egyre hosszabb az az idő, amelyet a főiskolai, egyetemi tisztségviselők rektorként, dékánként, miniszterként, helyettesként töltenek el. Míg az 1950-es törvény értelmében a rektort három, a dékánt két évre (a középkorban csak egy évre) nevezték ki, ma nem ritka, hogy a rektorok vagy a miniszterek több mint tíz évig töltik be funkciójukat. Olyan jelenségről van szó, amely szöges ellentétben áll a legdinamikusabb oktatási rendszerű országok gyakorlatával. » Az „infláció“ további tünete, hogy a felsőoktatás a középiskolai végzettségű fiatalok számára csak korlátozott mértékben hozzáférhető. Azonkívül, az elutasított pályázók száma a nyolcvanas években megegyezik a felvettekével, ami óhatatlanul nagy szociális feszültséget okoz, továbbá csökken a felsőoktatási intézmények végzőseinek- száma. Az 1987-88-as tanévben, az 1979-80-as iskolaévhez képest, 11 százalékkal csökkent mind a nappali tagozaton, mind a munka mellett tanulók száma. A posztgraduális továbbképzésben résztvevők száma 8 százalékkal csökkent. Úgy, hogy számos szakon a tanulmányi idő öt évről négyre csökkent. Kedvezőtlen az is, hogy a hallgatók nagy száma (a felmérések szerint egytizede) olyasmit tanul, amit nem akart, amihez nem érez kedvet. E zekről a kérdésekről vitázni kell, és közösen kell keresnünk a megoldást. El kell érni, hogy az oktató-nevelő folyamat irányítását közvetlenül és nyíltan ellenőrizzék, s ezt össze kell kapcsolni az önigazgatás megteremtésével; a mostaninál jobban be kell vonni ebbe a hallgatókat, kiaknázva a felsőoktatás történelmi hagyományait és más országok tapasztalatait. Meg kell teremteni a felsőoktatási központok hálózata bővítésének feltételeit, hog/kielégíthessük mind a regionális, mind a társadalmi szükségleteket. Ki kell küszöbölni, de legalábbis csökkenteni kell a szociális feszültségforrásokat, melyek a felsőoktatás mai koncepciójának fogyatékosságaiból erednek. Ki kell alakítani az egyetemeken és főiskolákon az új politikai és jogi gondolkodás- módot, mely változtatásokat feltételez a társadalomtudományok tanításában és értelmezésében. Dr. VLADIMÍR ŐERMÁK, kandidátus, a Szlovák Tudományos Akadémia és dr. HANA ENTLEROVÁ, a SZISZ KB munkatársa I Szabó Ottó: Ajtó
