Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 46. szám
Közel-keleti széljárás II ÜK Itt az idő. Különös, de a megszállt területeken és Izraelben sokan egyetértenek abban, hogy valóban itt az idő. Most kell tenni valamit. Ez nem a finomkodások és a túligényes finomítgatások ideje, lépni kell, hiszen színre mindenfajta mozgás egy szükségszerűen bekövetkező folytatás, a majdani palesztinizraeli együttműködés, távlatosadban pedig az arab-izraeli szimbiózis irányába mutat.- Mégis, milyen lesz a mostani, a közvetlen folytatás? Mi következik most, holnap vagy holnapután? - tettem fel a kérdést Tel Aviv- ban egy nagy tekintélyű kolumnistának, tévésztárnak, aki Izrael számos lapjában, a rádió több hullámhosszán, a televízióállomások különben nem sok izgalmat kínáló csatornáin bizonygatja fáradhatatlanul: most kell valamit tenni. Most lendületben van a palesztin nemzeti felkelés, az intifada, de még ,,nem győzte agyon magát“. Fogát körmét, öklét, páncélzatát mutatja az izraeli elnyomó gépezet is, de még nem tett-semmi történelmileg jóvátehetetlent. A két szélsőség bizonyára jobban gyűlöli és engesztelhetetlenebből támadja egymást, mint bármikor, de a „két centrum“ sokkal erősebb manapság, mint akár egy-két hónappal ezelőtt is. A centrumra kell építeni, és akkor leküzdhető a palesztin államiság megteremtését gátolgató izraeli obstrukció csakúgy, mint az Izrael létjogát esetleg még vitatgató meddő palesztin tagadás. Miközben a kitűnően légkondicionált Tel- Aviv-i lakásban beszélgetünk, vibráló izgalmakat keltő politikai jósdában érzem magam, s nem tudok ellenállni a kisértésnek. Megkérdezem: mi a prognózis? Mi következik ezután? Doktor T. nem kéreti magát: - Úgyis megírtam már héber nyelvű lapokban, ezeket az ötleteket vagy rögeszméket mindenki ismeri - mondja, s mint egy diplomáciai tárgyalóasztalnál, előterjeszti ötletét.- Elkerülhetetlen a palesztin állam megalapítása. Lesz ilyen ország, bárhogy borzong- jon is tőle a legortodoxabb módon maradi politikai közvélemény. Ha ezt az izraeliek tudomásul veszik, akkor el kell jutniok odáig is, hogy eldöntsék: akarnak-e többnemzetiségű országban élni. A zsidóság több ezer esztendős tapasztalatai alapján aligha lehet arra gondolni, hogy népünk zöme ilyesmire vágyakozna. Márpedig akkor gondoskodni kell arról, hogy ami a palesztinoké, az legyen is az övék, ami pedig valóban a miénk, az legyen vitathatatlanul a miénk, mégpedig úgy, hogy azt kétségbe vonni senki ne tudja, senki ne merje. Vagyis: meg kell egyeznünk. Ha a palesztinok most készek az egyezségre, akkor nekünk is meg kell ragadni az alkalmat. Ha az arabok elszalasztják a lehetőséget, akkor - ahogy én ismerem a belpolitikai erőviszonyokat - Izraelben borítékolva van egy másik lehetőség is. Ez a katonai leszámolást és felszámolást jelentené. Pontosabban: egy eróskezü hadügyminiszterrel elvégeztetik a vérbefojtás nem különösebben kebeldagasztó műveletét, s ez megtörténhet akkor is, ha Washington némi neheztelésre „ragadtatja magát“. Akkor következik a mi szereposztásunk: az Amerikában élő zsidó közösségeknek kell gondoskodniok arról, hogy a washingtoni ellenszenv újra megszűnjön, a komolyan amúgy nem veszélyeztetett stratégiai kapcsolat továbbra is úgy működjön, mint a leg- felhötlenebb időkben. Nekünk, tehát, megvannak a lehetőségeink. Ahol az erőfölény, ott lehet egyszerre több hangszeren játszani, ott lehet igazán kezdeményezni is.- Mi lenne az alku lényege?- Most már komolyan kell vennünk egymást. A megszállt területekről lehet és kell is beszélni: meg lehet oldani a problémát úgy, hogy mind az izraeli, mind pedig a palesztin biztonság szempontjait a legmesszebbmenőkig figyelembe vegyék. Tehát: a megszállt Ciszjordánia nagyobb részéből ki kell vonulnunk, szintúgy a megszállt Gázai-övezetböl. Igazi problémának még itt marad Jeruzsálem. Vezetőnk szerint - mivel Jeruzsálem soha nem volt arab állam fővárosa - ilyen célra talán nem is kellene átengedni senkinek. De Jeruzsálem szent helye három nagy vallás-» nak, időrendi sorrendben: zsidó, keresztény, muzulmán, a város betölthetné egy közel- keleti Vatikán szerepét is. Én, persze, arab Vatikánra gondolok elsősorban, de úgy vélem: nem ezen fog múlni az egyezség. Távlatilag Jeruzsálem ügye nem annyira kilátástalan, mit ahogy a most feszülő indulatok alapján gondolni lehetne. ENGEDÉKENYSÉG ÉS ÉRETTSÉG- Mi történik, ha egyik fél sem enged?- A lehető legrosszabb. Ha sor kerül a katonai leszámolásra, akkor az intifada éppen úgy elvész a vér és a keserűség tengerében, mint a húszas és a harmincas évek nagy arab sztrájkjai és fegyveres felkelései. Ez nem jelenti az arab ambíciók hatálytalanítását, de azt igen, hogy egy-két évtizeddel ismételten elhalasztódik az, amire pedig a palesztin arabság máris nagyon érett, megérett. Az államiság.- Mi utal itt történelmi és politikai érettségre?- Ellenfelünk eléggé határozott, ideológiája, követelményrendszere mind precízebb. Ugyanakkor egyre nehezebben tartja kordában elkeseredett tömegeit. A megszállás generációjában ugyanis nemcsak a baloldali, marxista, marxizáló áramlatok vertek gyökereket, hanem az iszlám fundamentalizmus is. A palesztinok nem síiták, mint az irániak vagy a dél-libanoniak, de már köreikben is működik a Hezbollah szervezete. (Módszereiben síita, gyökereiben szunnita). A Muzulmán Testvériség kemény, szélsőséges eszméi manapság nemcsak Egyiptom vezetését nyugtalanítják: a mi körünkben is számos illetékesnek és funkcionáriusnak okoznak álmatlan éjszakákat. És mindez a felkelés talaján virágzik: az intifada vonzó-lelkesítő hátteret ad olyasfajta törekvésekhez is, amelyekkel, úgy gondoltuk, nem is kell számolnunk.- önt ennyire pesszimistává tette a felkelés?- Szó sem lehet róla. Magam azt remélem, hogy ez mindkét oldalon a megegyezés, a kompromisszum híveinek táborát erősíti, ilyesfajta pozíciókat szilárdít, még akkor is, ha egyúttal nem tompulnak - nem tompíthatok - a radikális hangok sem. Ha profán akarnék lenni, azt mondanám: a Szentföld talajában egymás mellett fogannak a türelem és a türelmetlenség virágai. Az ígéretes - de kilátástalan - radikalizmus tövisei és a munkát, fáradságot követelő, gyümölcsöző ültetvények. Jeruzsálemben adják ki az egyetlen héber nyelvű lapot, amelyet arabok írnak és szerkesztenek. Nyelvi nehézségek nincsenek: az újságírók egy része a megszállók börtönében tanulta a hébert, mások pedig annak rendje és módja szerint kijárták az izraeli iskolát. Gáser - Híd - a neve a hetilapnak, s nemcsak helyben, tehát Izraelben és a megszállt területeken terjesztik, hanem külföldön is. Főszerkesztője sem titkolja: a lap neve szimbolikus, valóban szükség van a híd-szerepre, kell egy olyan fórum, amely közvetítő nélkül, távoli jóváhagyók és ellenzők mellőzésével, a helyi lakosság szeme és füle közelében építgeti a hidat, hogy a „folyó“ két oldaláról közeledő pontonok egyszer csak találkozzanak.- Elképzelhetetlen más megoldás - így a lap vezetői, akik magukon érzik a figyelő országnyi fület és szemet. - Szeretnénk, ha elhinné: a béke, a tolerancia elsősorban rajtunk múlik. Mi vagyunk a lengéscsillapítók, a kiegyenlítők, ha mi nem kezeljük a fékeket, akkor mindenkinek felborulhatnak a számításai. Pedig a Közel-Keleten mindig, mindenki számol. Az is, aki bizik, az is, aki születésétől fogva bizalmatlan. Mint egy szólásmondás tartja, az emberek kézfogás után is megszámolják az ujjaikat, hogy meggyőződjenek róla: megmaradt-e valamennyi. Persze jó lenne, ha már ott tartanánk. A kézfogásnál. 4000 ÉS 40 ÉV Az izraeli könyvesboltok kirakatait egy számos kiadást megért politika-történelmi munka uralja. Címlapján két szám van. Az első 4000. Ez a zsidó nép több ezer esztendős történelmére utal. A második szám a 40. Ez az államalapítást követő első négy évtizedet köti az ezeresztendőkhöz.- Ebben a két számban benne foglaltatik a mi dilemmánk, de arab szomszédaink problémája is - mondja újságíró kellégám a Tel Aviv-i Új Kelet szerkesztőségében. - Nekünk el kellene döntenünk hogyan is viselkedjünk. Úgy, mint egy hitközség - ami következik négy évezredes történelmünkből - vagy úgy, mint egy állam, ahogy az természetes lenne néhány évtizedes modern államisággal a hátunk mögött.- Pontosan mi a különbség?- Ha hitközség maradunk, akkor nyugodtan ragaszkodhatunk kialakult magas erkölcsi normáinkhoz, s eszerint bánunk nemcsak azokkal, akiket kedvelünk, hanem az ellenünk vétkezőkkel is. Ha ellenben a honalapítás kezdetén tartó nepnex es a korszerű adminisztratív-politikai kereteket próbáló államnak tartjuk magunkat, akkor vállalni kell az ezzel járó, népszerűtlen, erőszakos, és - nyíltan kimondom - elnyomó funkciókat is. A negyven évet és a négyezret nem lehet összekeverni. Választani kell a kettő között.- Igaz választási lehetőség ez? Hogyan kellene választani? Hogyan kellene dönteni? Mit kellene leghamarabb meglépni? - Izraelben és a megszállt területeken több alkalommal feltettem ezeket a kérdéseket. Válasz helyett azonban inkább deklarációk hangzottak el, politikai szándéknyilatkozatok, amelyek mindegyike mellőzte a létfontosságú részleteket. Arab egyetemi oktató ecsetelte lendületesen, hogy „felhívja Izraelt“, fogadja el a Palme-tervet, a Palesztinát zsidó és arab államra felosztó ENSZ-határozatot, majd a Biztonsági Tanács 242-es határozatát, az^ tán a későbbi döntéseket, amelyek a palesztin államalapítást írják elő, s rendezni látszanak a menekültkérdést is. Izraeli publicista és képzőművész magyarázta hasonló szenvedéllyel: ismerjék el, fogadják el, hogy vagyunk, hogy így és itt vagyunk, államunk van, megállunk a lábunkon. „Nekik“ meg, a palesztinoknak már amúgyis van államuk, Jordánia, csináljanak vele, amit akarnak, aztán majd meglátjuk. Hogyan legyen Jordánia valóban palesztin állam? Ez részletkérdés, mi sem tudjuk. Isten tudja.- Isten tudja - ez a címe Joseph Heller amerikai író egyik nagysikerű regényének, (nemrég jelent meg magyarul is), amelyben a rozzant-öreg Dávid király emlékezik vissza életére, és megkísérli megmagyarázni a bibliai múlt némely rejtélyes eseményét. Ha csődöt mond az egyébként szárnyaló, de legalábbis jól bejáratott képzelőerő, akkor készen van az obiigát válasz: Isten tudja. Ezt csak Ö tudja. Vagy még Ó sem. Esetleg a király tudja, de további felvilágosításért inkább az Úristenhez irányítja a kíváncsiskodót. Dávid nemcsak az akkor múltnak számító időkről beszél: megfigyelései, gondolatmenetei átfogják a következő évezredeket is. Hazájáról - a későbbi Szentföldről - így elmélkedik: „Szép kis ígéret Földje. A méz megvolt, de a tejet mi hoztuk be a kecskéinkkel. Kalifornia népének Isten gyönyörű tengerpartot, filmipart és Beverly Hillst adott. Nekünk Ó homokot ad. Cannes-nak ad egy frankó filmfesztivált. Mi megkapjuk a PFSZ-t. “ Ha Dávid kiegyensúlyozottabban beszél a mára komor jelenné vált helyzetről, akkor így fogalmaz: „Mi kölcsönösen megkaptuk egymást a palesztinokkal. A PFSZ-szel. “ Mert manapság valamiféle kölcsönös elismerést mindkét oldalon fontosnak és elkerülhetetlennek tartanak. De hogyan történjék a következő lépés? Isten tudja? Emberek igénylik? FÖLDSZINTES TITKOK Izraelbe a világ kilencvenhat országából vándoroltak be: ez majd’ százféle szokás- rendszert, ennyi nyelvet, kultúrát, történelmi előzményt jelent. Az államalapítók, a régebbi és a mostani bevándorlók kilencvenhat országból örökölt hagyományképletet próbálnak eggyé, egységessé csiszolni, általánossá emelni. Az izraeli állampolgárok szívesen nevezik magukat honfoglalóknak, honalapítóknak, úgy értelmezve ezt, hogy az izraeli honalapítókat nem nagyon korlátozhatják tetteikben a régebben is itt élők. Názáret határában járunk, a gépkocsit egy palesztin költő vezeti. - Látja azokat a halmokat? - kérdezi. - Valamikor ott volt Szafuria, virágzó település, ahol a palesztinai arabok és a palesztinai zsidók békésen éltek egymás mellett. Azt hiszem, bibliai átok verte a települést: a Flavius mester által is megírt „Zsidó háború“ idején néhány szafuriai a rómaiak mellé állt. így a falun kétezer esztendő elmúltával be kellett teljesülnie az átoknak - a települést az államalapítók a földig rombolták. Kő kövön nem maradt. Szafuria is része annak a bizonyos első számnak, négyezer esztendő történelmének. De az utolsó négy évtized nem kegyelmezett neki. El kell hinnem: a nagy zsidó háborútörténet fordulatainak sora és a jelen komor-kopár látványa furcsa, politikai indítékú falurombolás gyanúját kelti az emberben. Annál is inkább, mert manapság sem megy ritkaság- számba a „vétkesek“ bibliaian könyörtelen megbüntetése: a gyanúsaknak, a kitoloncol- tatottaknak, az elítélteknek nemritkán a házát is felrobbantják. Ami veszélyesebD, mint mi gondolnánk: az új építési - építkezési engedélyek kiadása ugyanis szerfelett vontatottan halad. Natse úrral, Hebron arab polgármesterével járjuk a várost. Szinte méterenként állítja meg a kocsit. Most huszonöt család jön ki a zsinagógából - állig felfegyverzett izraeli katonák vigyáznak rájuk, áll a forgalom. Odébb egy úttorlasz miatt kényszerülünk az ellenkező irányba fordulni: a katonai igazgatás átalakította a helyi forgalmi rendet, ez a furcsa barrikád ötkilométeres kerülőre kényszeríti az utast. Ennyit kell megtennie a szomszédnak is, ha el akar menni rokonához, barátjához. A bazárnegyed is furcsán levegőtlennek tűnik. A polgármester mutatja: ahol régen kijárat volt, most betonnal teleöntött hordók zárják el az utat, nem lehet „csak úgy“ ki-bejárni a piacra...- Sok más egyéb mellett ez is meghozta a bojkott körforgását. Az izraeliek nem kereskednek velünk; mi a szükséges importcikkeket a Jordán folyó hídjain keresztül szerezzük be, Jordániából. Áruinkat - általában taxival - ugyanezeken a hidakon át szállítjuk a folyón túlra. A nabluszi szappan, a hebroni szőlő, díszmúiparunk jól ismert termékei így jutnak túl a határon és a demarkációs vonalon. De a pénz nehézkesen szivárog ide; emiatt halódik a beruházási tevékenység, a gazdaság technikai környezete a százéves előzményekre emlékeztet. Persze, a bojkott kétirányú. Importálni is nehéz normális bankélet nélkül. Egy-egy valamire való arab előkelőség meg sem meri mondani, mibe került neki az a nyugatnémet-, japán, vagy amerikai gépkocsi, amit használ, amihez mégis hozzájutott. Földszintes titkok ezek, újra kézműipari szintre ereszkedett az üzleti élet, adminisztrációival, kombinációival együtt. És mit lehet válaszolni a politikai „hogyan tovább“ kérdésre? Azt, hogy „Isten tudja“? Vagy most már más is tudni véli? A megszállt területeken a különböző patthelyzet dacára érezhető bizonyos optimizmus. A legnagyobb palesztinai ellenállási szervezet, az Al-Fatah nyári kongresszusa ugyanis felértékelte a helyi lakosságot és vezetőit. A Fatah-döntések azt sejtetik, hogy a tuniszi PFSZ-központ elismerte: az eddiginél többet kell bízni a helyi vezetésre. Hátha az is tudja, mi is a teendő. KRAJCZÁR IMRE A ciszjordániai városok utcáihoz elválaszthatatlanul hozzátartoznak az izraeli járőrök (Archívum)
