Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 28. szám
Nem egyszer, kétszer fedezték fel! Húszéves szininövendék, amikor először ünnepük, hetvenéves, nyugdíjas színésznő, amikor másodszor. Pályáját zenés darabokban kezdi. Operákban és operettekben remekel. Mátyás a Hunyadi Lászlóban, Szuzuki a Pillangókisasszonyban, Musette a Bohéméletben, Michaela a Carmenben, Santuzza a Parasztbecsületben. Primadonna. Az operettszínpadon: Bob herceg, Gábor diák, Xenia nagyhercegnő, Madame Pompadour, Mária Terézia. Játszik Győrben, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Budapesten a Vígszínházban és a Madáchban. Filmezik is bőven: Kardos Ferenc, Rózsa János, Gaál István, Sándor Pál, Simó Sándor és Bacsó Péter foglalkoztatja. Gyermekbetegségek, Bűbájosok, Holt vidék, Sárika, drágám!, Apám néhány boldog éve, Banánhéjkeringő. Jóságos nagyanyák, kedves öregasszonyok, megtört özvegyek, tűrni-szenvedni tudó nénikék. Közülük az egyik: ő maga. Réges-régi szekrény előtt, kapukulcsot szorongatva. Fényes verandán, edényeket rakosgatva. Fák között a kertben, a termést csodálva. Cegléden él egy csendes utcában. Egyedül egy szerény házban. Érdemes művész. Nyolcvankilenc éves, de az öröme még most is gyermeki. II |L _. I ____« J~LTL a Jl Ü L mJKTE Látogatóban Patkós Irmánál- Mérget mertem volna rá venni, hogy zárva lesz a kapuja.- Igen. Zárva tartom. Még akkor is, ha vendégem van. így szoktam meg. így érzem biztonságban magam.- Itt született, ebben a házban?- Ott bent, a sarokban. Más volt ám akkor az élet! Négyökrös szekerek vonultak az ablakunk előtt, vitték a tanyáról a búzával teli zsákokat. Verébszürke por borított mindent. Ez olyan emlék nekem, hogy sosem felejtem el. Parasztemberek laktak akkoriban Cegléden, a piacon libamájat árultak és pacalt is vehettünk a fehér kenyérhez. A szüleim nagyon egyszerű emberek voltak. Apám már kiskorában árva maradt és az anyám is szegény családból származott. Hogy hogyan kerültek össze, azt nem tudom, erről sosem meséltek.- Titkolták?- Dehogy is! Csak egyszerűen nem beszéltek róla. Látástól vakulá- sig dolgoztak mindig, nem a szó, hanem a munka fűzte őket egymáshoz. Volt egy kis darab búzaföldünk, kukoricaföldünk, egy hold szólónk; amíg pici voltam, taligán toltak, később ott gyalogoltam mellettük. Én voltam a hetedik gyerek a családban, és mint a legkisebbet, engem is kényeztettek. Felvettem anyám földig érő, búzakék ruháját és abban slepákoltam az udvaron. Nem szóltak rám. Előszedtem a kalapokat is. A nővéreim kalapjait. Mind más volt. Az egyiken madár ült, a másikat virágok díszítették, a harmadikat gyümölcsszemek. Futballozni is nagyon szerettem. Azzal a bátyámmal, aki a leghamarabb hagyott itt bennünket. 1917-ben, felderltöként, bombatalálat érte és égő repülőgéppel zuhant az Adriai-tengerbe. Meg sem találták a holttestét. De erről sem beszéltünk sokat a családban. Kucséber volt az apám, déligyümölcs-kereskedő, a hátára akasztotta a kosarát és ment. Malagaszőlőt, datolyát, cukrozott diót árult, de ha hazajött, azon nyomban bezárta maga mögött a kaput. Tőlünk nem szivárgott ki semmi, sok mindent én is csak később, a testvéreimtől tudtam meg. A gyerekkorom 1914-ben ért véget. Ami utána jött, az már az anyámnak is sok volt. Bevonultak a katonák, kezdődött a világrumli... rengeteg bajt, keserűséget kelleti elviselni.- Mikor fordult aztán a kerék?- Úgy igazából talán sohasem. Én már gyerekkoromban is színi pályára készültem. Holdvilágos estéken kint táncoltunk a nővéremmel a kertben... tulajdonképpen innen, a Hollós utcai kertből mentem fel Pestre, az Országos Színiegyesület Iskolájába. Napközben drámai tanszakos növendék voltam, este pedig a Góth-házaspár és Makay Margit partnere. Gyorsan megszeretett a közönség. Zongorázni már akkor is tudtam és hangom is volt, a bel canto-éneklést lemezekről és a rádióból sajátítottam el. Prózai szerepet sokáig nem játszottam... primadonna voltam Szegeden, nagyher- cegnö, huszonkét évesen. Volt olyan hónap, hogy harmincháromszor léptem színpadra. Vasárnaponként délelőtt, délután és este. Most sem vagyok kövér, de akkor mindenki azzal jött, hogy jaj, de rusnya sovány vagy, Irma! Hát hogyne lettem volna sovány? Vigyáztam az alkalomra. Tizenöt évet töltöttem Szegeden, fiatalságom legszebb évei ezek. A férjemet is ennek a városnak köszönhetem. Beugrásra hívtak Makóra, ott találkoztunk. Nagy-nagy szeretet- ben éltünk, de jöttek a nyilasok és elvitték öt. Zsidó volt. Többé sosem láttuk egymást.- A háborút hol vészelte át?- Pesten. Első prózai szerepemet is ott kaptam, a Néphadsereg Színházban. Kolhozelnöknő voltam. Hogy én mekkorát buktam! Szegény Várkonyi Zoltán meg is kritizált, de úgy, hogy kínomban csak nevetni tudtam. No, mindegy. Véget ért a háború, és visszajöttem ide, Ceglédre. Abban reménykedtem, hogy megérkezik egy napon a férjem. De nem jött meg, mert meghalt. Hogy hol, azt ma sem tudom, öt évig vártam őt, öt évig itthon kapáltam a szőlőben. Otthagytam Pestet, mert úgy éreztem: egyedül nincs értelme küzdeni. Ahhoz társ kell. Itthon pedig vártak a testvéreim. És várt a kert is, a lugas is, volt munka bőven. 1954-ben aztán mégis elveszítettem a fejem. Elszerződtem a Madách Színházba. Hat évet töltöttem ott, csak tudnám, hogy minek? Dajkákat és házvezetőnőket játszottam. Igaz, A kaméliás hölgy bemutatója után azt írták a lapok, hogy három főszereplője volt a darabnak: Tolnay Klári, Uray Tivadar és Patkós Irma. Mit gondol, melyik szerepet osztották rám? Na- nine-t. Nem valami nagy feladat.- Mellőzték?- Piszkáltak. De nemcsak engem. Rossz időszaka volt az a Madáchinak. Valami azt súgta: menjek csak szépen nyugdíjba. Az időm amúgy is megvolt hozzá, hatvanéves múltam. Haza is jöttem újra és azt mondtam, hogy színházról többet hallani sem akarok.- így jött el a film, így jött el Sándor Pál és másodszor is felfedezték Patkós Irmát.- Nem, nem, engem Kardos Ferenc és Rózsa János hozott vissza a pályára, végzős rendezők voltak mindketten, ők adtak szerepet a Gyermekbetegségekben. 1965ben forgattam velük, Sándor Pál 1970-ben hívott. Várjon csak... az úgy volt, hogy akkoriban én már többször megfordultam a filmgyárban. Próbafelvételről jöttem, a Végre, hétfő!-ben kaptam egy jó szerepet, amikor meglátott a Palika. Küldött is nemsokára egy táviratot, hogy szüksége van rám, mert „belém szeretett“. Ezután kaptam meg a Sárika, drágám! főszerepét, amely újabb és újabb film- és tévészerepeket hozott. Most már be merem vallani: voltak olyan időszakaim, hogy egyszerre három szerepre készültem, vitt a kocsi Pestre és azt sem tudtam, melyik filmbe megyünk.- Két tévéjátékban láttam mostanában. A Luca néni feltámadásában egy nyugalomra, szeretetre vágyó idős asszonyt alakított, az Oszkárban pedig egy töpörödött, madár- csontú anyókát, aki egyetlen percig sem bír ülve maradni. Magával ragadó, természetes játékát látva ismét úgy tűnt föl: lelkén, szellemén, erején nem fog az idő.- Ez az, ez az! Tegnap is... tudja, mit csináltam? Van egy leanderem, jókora hordóban, a harmadik szobából húztam ki a folyosóra. Igaz, hogy biztattam, elmondtam neki párszor, hogy gyere, gyere, nem hagylak itt, de jött is, nem fogott ki rajtam.- Népes családjából ki látogatja meg a legtöbbször?- Nem él már senki a családomból. Egyedül maradtam. De máskülönben nem vagyok egyedül. Derűs az én magányom. Hívnak a szomszédok, és fellépni is járok. Szeretnek az emberek, érzem a ragaszkodásukat, a város vezetői pedig számolnak velem. Az ebédet a szociális otthonból kapom. Főzni csak vacsorát szoktam.- Ha hosszúnak találja az estét...- ... korán lefekszem én mindig. Tévét nem nézek, azt a szemem sem szereti és a fejem sem. Csak a rádiót hallgatom, de szidom is eleget, mert mindig csak a politikát mondja, nehogy egy nyugodt perce legyen az embernek. Még jó, hogy járnak hozzám. Le sem teszem a kulcsot, már csöngetnek is újra.- S ha egyedül van?- A kertben mindig jól érzem magam. Megnyugtatnak a fák, a virágok, és ott a szőlő, én szüretelem le minden évben, és ott vagyok a darálásnál, a préselésnél, a szűrésnél is. Nosztalgiázni nem szoktam, inkább dolgozom. Én a múltat vissza nem hívnám, az ifjúságomat sem, noha szép volt, de tele küzdelemmel. Persze, az is lehet, hogy csak azért nem szeretek emlékezni, mert évek óta fáj a fejem. Húz a föld, érzem. Nem látni rajtam, hogy baj van, az orvosom sem ijesztget, csak ad vagy nyolcféle gyógyszert. A reggelek azok mindig nehezek, de az esték, az éjszakák még nehezebbek. Sokszor csak három, négy óra felé jön rám az álom, és ha el is alszom, hatnál tovább akkor sem marad csukva a szemem. Hát ilyen az életem. Küszködés magammal, küszködés az öregséggel, küszködés a világgal. Máskülönben minden rendben. SZABÓ G. LÁSZLÓ Minden úgy indult, hogy élete sínen van, biztosan halad a színpadok, a filmszerepek felé. Édesapja színész, édesanyja rendezöasz- szisztens egy filmstúdióban, egész életében csak a színpad és film.körül forgott, el sem tudta képzelni, hogy más legyen, mint színésznő. Mikor eljött a pályaválasztás ideje, egyszerre jelentkezett Moszkva összes színiakadémiájára s a biztonság okáért, a VGIK-re, a híres filmfőiskolára is beadta felvételi kérelmét. A VGIK-re vették fel, de csak egy évet járt oda, mert szülei Leningrádban vállaltak munkát és átköltöztek a Néva-parti városba. Ám a tősgyökeres moszkvai lány sohasem tudott „megmelegedni“ a szépséges Leningrádban, visszavágyott a fővárosba. A költözéssel viszont még várnia kellett. Elvégezte a leningrádi színiakadémiát, és mint végzőst, a törvények szerint három évre egy kijelölt színházhoz, a leningrádi Komisszar- zsevszkaja színházhoz helyezték. Ez az intézmény dem tartozik a legjobb szovjet színházak közé, és nem is volt igazán szüksége a fiatal színésznőre, aki ezért csak néhány szavas szerepeket, kis epizódfeladatokat kapott. Ezekre hamar ráunt és szakított a társulattal. Mivel azonban nem töltötte le a társulatnál a három kötelező gyakorló évet, „listára“ került és jó ideig nem foglalkoztatták. Pedig ekkor már jelentős sikerek álltak mögötte. Édesanyja, még diáklányként, magával vitte a Moszfilm-stúdióba, ahol az éppen fiatal lányokat kereső Aida Mamaszarova rendezőnő szeme megakadt rajta, s Jelena Szafonovára bízta a Végzetre várva című, mai tárgyú filmje főszerepét. Nem sokkal később a kijevi Dov- zsenko stúdióba hívták, ahol megkapta a Sza- lomeja Kruselnyickaja, a híres operaénekesnő szerepét, a róla készült életrajzi filmben (A Pillangókisasszony visszatér). Miután évekig nem kapott művészi feladatokat, s a „lista“ miatt a filmesek sem hívták, úgy határozott, pályát változtat, s lemond a színészi hivatásról. Éppen aznap, amikor megkapta állását egy gyermekgondozó-intézetben, a Len- filmtől keresték és telefonon próbafelvételre hívták. A Téli cseresznyék című filmhez kerestek főszereplőt és „lista“ ide, vagy oda, Jelena Szafonovára bízták a főszerepet. A Téli cseresznyék azután szerencsés fordulatot hozott a pályáján. A film sikere és az alakítás hitele szinte elbűvölte Ajan Sakmeljeva rendezőt, és felkérte a leningrádi tévé Szófia Kovalevszkajáról készülő filmsorozatának címszerepére. Jelena Szafonova a poklok minden bugyrát megjárta a felvételek során. A forgatókönyvet rossznak, a jeleneteket banálisnak találta, a rendező elkeserítöen ragaszkodott a legegyszerűbb sémákhoz, és a partnerekkel sem tudta magát igazán jól megértetni. Úgy érezte: szégyellnie keH magát, hogy szerepet vállalt ebben a produkcióban. Ismét a pályaváltás gondolatával foglalkozott, nem akart többé ilyen kiszolgáltatott színészi helyzetbe kerülni. Már megvolt az újabb állása, egy irodában, amikor Nyikita Mihalkov hívatta a filmstúdióba. Újabb próbafelvételeket készítettek vele, majd megkapta a Fekete szemek című olasz-szovjet közös film női főszerepét és Marcello Mast- roianni partnere lett. Közben a Szembenállás című filmet forgatták vele, de a forgatás még véget sem ért, amikor már Itáliába kellett volna utaznia. Végül Mihalkov úgy döntött, megvárja és elhalasztotta a Szafonovával készülő jelenetek felvételét. így tört, törhetett be a nemzetközi élvonalba. Mihalkov sokat követelt tőle, sokszor úgy érezte, hogy ereje és tehetsége végén van, de végül mindig meg tudta oldani a feladatot. A sok munka pedig meghozta a sikert. Jelena Szafonovát a film bemutatója után zsűritagnak hívták a cannes-i nemzetközi film- fesztiválra, s francia és olasz rendezők is érdeklődni kezdtek iránta. A ma harminckét éves filmcsillag már válogathat az ajánlatok között, s hiszi, hogy nem kell többé foglalkoznia a pályaválasztás gondolatával... FENYVES GYÖRGY A dán filmipar A dán parlament a filmiparnak nyújtandó állami támogatás növeléséről határozott, miután az idén - már másodszor - dán filmalkotásnak ítélték oda a legjobb külföldi filmnek járó Oscar- díjat. A koppenhágai törvényhozás döntése szerint a hatóságok 28 millió dán koronával (3,8 millió dollár) felemelték erre az évre a filmipar támogatására tervbe vett 71 millió dán koronás összeget (9,7 millió dollár). Bille August rendező A hóditó Pelle című alkotása idén márciusban kapta meg a filmművészet legrangosabb díját. A múlt évben Gabriel Axel francia-dán koprodukcióban forgatott Babette lakomája című művét tüntették ki Oscar-díjjal. A hódító Pelle című Oscar- díjas filmalkotás 25 millió dán koronás költségvetésével az eddig készült legdrágább dán produkció. A külföldi sikerek ellenére a dán filmeknek odahaza nincs igazi közönségük. A hazai alkotások a Dániában forgalmazott összes filmnek csupán 22 százalékát képviselik. (AP) ÚJSZÚ ' 14 1989. VII. 14. ■ Született: 1900-ban (Oláh Csaba felvétele)
