Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
IJSZÚ 17 389.X. 13. TUDOMÁNY TECHNIKA A Mir űrállomáson szeptember nyolcadika óta tartózkodó Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko és Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov űrhajósok felkészülten várják a ,,D“ modul érkezését, melynek csatlakoztatása és későbbi áthelyezése az egyik oldalra nyíló „ajtóra" számos izgalmas percet jelent majd nemcsak számukra, hanem a földi irányítóközpont dolgozói számára is. A „D“ modul mindenestre alapvetően megváltoztatja majd az űrhajósok élet- és munkafeltételeit. Itt bizonyára felmerül a kérdés, hogy miért éppen „D“ modulnak nevezik az űrkomplexum újabb, várva várt tartozékát. Ennek egyszerű a magyarázata. A „D“ betű ebben az esetben az orosz „doosznascsényi- je“ szó első betűje, ami magyarul pótfelszerelést, kiegészítő felszerelést jelent. Ez egyúttal a modul rendeltetését, jelentőségét is kifejezi, vagyis azt, hogy tulajdonképpen a Mir űrállomás műszaki ellátottságának kibővítéséről van szó. A kibővítés elsősorban az űrhajósok kényelmét szolgálja, de néhány műszerrel és egy fontos eszközzel is gyarapodik az űrállomás műszaki ellátottsága. A két „Szása“, a parancsnok Viktorenko és a fedélzeti mérnök Szerebrov többek között annak is örül, hogy az új modulban egy tökéletesített zuhanyozófülke is lesz, mert a tisztálkodás a súlytalanság állapotában elég bonyolult művelet. A szappanos vízcseppek például a levegőben lebegnek, ezért az űrhajósok mosakodás, zuhanyozás közben vízhatlan szemüveget viselnek. Ezért célszerűbbnek mutatkozott a vizes törülköző használata. Az űrállomás legénysége bizonyára arról is beszámol majd, hogy mit tud az új zuhanyozó. A SZOVJET ŰRÁLLOMÁSOK HÁROM NEMZEDÉKE Az űrállomás jelenlegi modulrendszere, amit úrkomplexumnak is nevezünk, a fejlődés szükségleteihez igazodva fokozatosan, logikus összefüggésekben alakult ki. Akik az űrállomások műszaki fejlődését figyelemmel kísérték, emlékezhetnek rá, hogy az első nemzedékhez tartozó Szaljut-5 űrállomásnak csak az orrészén volt egyetlen csatlakozási helye. Az űrhajóval ide érkező legénység csak addig tartózkodhat a fedélzetén, amíg a víz-, az élelmiszer- és az üzemanyag-készletek ezt lehetővé tették. Teherszállító űrhajó ugyanis nem csatlakozhatott az űrállomáshoz, mert az egyetlen csatlakozási hely el volt foglalva a személyzetet szállító űrhajóval. A személyzet legfeljebb három hónapig tartózkodhatott az űrállomáson, s a készletek kimerülése egyúttal az űrállomás megsemmisítését is jelentette, amely a Csendes-óceán kijelölt térségébe zuhant. Bizonyára nem lett volna gazdaságos újabb és újabb, egy csatlakozási hellyel ellátott űrállomásokat üzemeltetni, ezért a konstruktőrök kifejlesztették a második nemzedéket, a két bejáratú űrállomásokat, amelyeknek mindkét végén volt csatlakozási hely. Ilyen űrállomás volt a Szaljut-6 és a Szaljut-7, amelyekhez teherszállító űrhajókat is lehetett kapcsolni, esetleg látogatók is érkezhettek a fent tartózkodó űrhajósokhoz, s mindegy volt, hogy az űrállomáshoz csatlakoztatott két űrhajó közül melyikkel térnek vissza. Illetve nem is nagyon volt mindegy, mert rendszerint a korábban érkezett űrhajót használták fel a visszatérésre, amelynek már fogytán volt az üzemanyaga, de még elegendő a Földre való visszatéréshez. Az űrhajók üzemanyaga ugyanis rendszeresen kiegészítette az űrállomás készleteit. Mindez azt jelentette, hogy az űrállomáson való tartózkodás idejének nem voltak már anyagi-műszaki korlátái, hanem inkább élettani körülményektől, tényezőktől függött. A világűrben való tartózkodás emlékezetes csúcsteljesítményei egyúttal azt is jelentették, hogy fokozni lehetett az űrállomás műszerezettségét, különböző speciális berendezésekkel való ellátását az ott végzett tudományos-kutatási és termelési munkákhoz, hogy a személyzet tevékenysége hatékonyabb és gazdaságosabb legyen. Ennek is voltak azonban korlátái, elsősorban az, hogy csak olyan műszereket és berendezéseket lehetett az űrállomás fedélzetére szállítani, amelyek a csatlakozóhely mintegy 80 cm átmérőjű ajtaján átfértek. Arról nem is beszélve, hogy az űrállomás belső térségében minden újabb tudományos-kutatási célokra szolgáló eszközt csak az életfeltételek rovására lehetett elhelyezni. Ezek a körülmények szükségessé tették az űrállomások harmadik nemzedékének a kifejlesztését, amelyekhez önálló kutatási-technológiai modulok csatlakoztathatók, amelyek eredetileg beszerelt műszereket és berendezéseket tartalmaznak, a csatlakozóhely szűk nyílása tehát nem jelent akadályt, s maga az űrállomás csupán lakóhelyül szolgálhat a fent tartózkodó személyzet számára. Az ilyen jellegű űrállomás kifejlesztését a Szovjetunióban 1976- ban kezdték el, mintegy kétszáz kutatási-fejlesztési, valamint termelési szervezet részvételével, s körülbelül húsz minisztérium és központi hatóság közreműködésével. Az eredmény a Mir űrállomás, melynek összesen hat csatlakozási helye van, kettő a végeken, négy pedig az űrállomás tengelyére merőleges irányban. Az első modul, a csillagászati kutatásokra szakosított Kvant már hosszú ideje az új úrkomplexum szerves részét képezi. A további modulok csatlakoztatása azonban különböző okok miatt késett, ezért célszerűnek mutatkozott az űrállomást egy ideig legénység nélkül, automatikusan üzemeltetni. A „CSIZMA“ ALAKZAT NEM ALKALMAS Ami a további modulok késését illeti, a Szocialisztyicseszkaja In- dusztrija napilapban nemrég megjelent riport szerint ennek egyik oka az volt, hogy jóllehet, a Proton rakétákat, az űrállomásokat, az űrhajók különböző típusait, valamint a szóban forgó modulokat gyártó M. V. Hrunyicsev Gépipari Művekben a „D" modult még az elmúlt év júniusában elkészítették, s azt kísérleti telepen való kipróbálásra át is adták, bizonyos belső tartozékokra azonban várni kellett, mert az ezeket kivitelező társszervezetek a „Burán“ programot részesítették előnyben. A késés másik okának szélesebb „űrtechnikai“ összefüggései vannak. A nagyobb tömegű Progressz űrhajók csatlakoztatása során ugyanis azt tapasztalták, hogy az űrállomás helyzetének csekély megváltozása is jelentős manőverezési problémákat okoz. A 23,5 tonnás „D“ modult ezért először az úrkomplexum szabadon hagyott végén, az űrállomásnak a Kvant modullal alkotott tengelyében csatlakoztatják, hogy az esetleges oldalra való kilengés az ütközés következtében minimális legyen. Később a saját motorokkal rendelkező modult leválasztják az űrállomásról, és az „finom művelettel" oldalról csatlakozik az űrállomáshoz. Ezzel azonban egy újabb probléma merül fel, mégpedig az, hogy egy ilyen L alakú, az űrtechnikai szakemberek által „csizma“ alakzatúnak nevezett űrkomplexumot nehezen lehet irányítani. s az egész aszimmetrikus egységet legfeljebb csak három hónapig lehetne a keringési pályán fenntartani. Ez a probléma csak úgy oldható meg, ha rövid időn belül egy másik modul csatlakoztatása is bekövetkezik, mégpedig a már bekötött „D“ modullal szemben, hogy ezáltal kialakulhasson egy jól irányítható T alakzat. Hiába volt tehát készen a „D“ modul, meg kellett várni a másik elkészítését is, hogy ne legyen túl nagy idóeltérós a két modul csatlakoztatása között. Hangsúlyozni kell, hogy ez a másik modul elsősorban technológiai, főleg monokris- tály-növesztö berendezéseket fog tartalmazni, így érthető, hogy az elkészítése hosszabb időt vesz igénybe. Ez volt tehát a késedelem másik kézenfekvő oka. Az illetékesek korábbi előrejelzései szerint a „D“ modul fellövésére szeptember végén, október elején kerül sor, így az is lehet, hogy e cikk megjelenésekor már az űrkomplexum részét fogja képezni, mert a kézirat leadása és az újság megjelenése között ugyancsak hosszú idő telik el. A másik, technológiai modul fellövését eredetileg decemberre-januárra tervezték, de lehetséges, hogy az említett összefüggések miatt hamarább megvalósul. A „D“ MODUL BERENDEZÉSEI Maga a „D“ modul három szekcióból áll, mégpedig egy műszer- szállító, egy tudományos-kutatási részlegből, valamint egy zsilipkamrából, vagyis a világűrbe való kilépésre szolgáló fülkéből. A modulban tartalékolt üzemanyagot az egész ürkomplexum manőverezéséhez is fel lehet használni. Külső felületére napelemtáblák is szerelhetők, ezek elhelyezése az űrhajósok feladata lesz, amihez ki kell lépniük a világűrbe. A modul műszerei között említést érdemel a „Volna-2“ készülék, amely a kapilláris erők hatását vizsgálja súlytalansági állapotban, továbbá az „lnkubátor-2“ fürjcsibe- keltetó, az MKF-6MA spektrozoná- lis fényképezőgép, valamint a Csehszlovákiában gyártott forgatható té- vékamerás-talapzaí, amellyel a Hal- ley-üstököst vizsgáló űrszondák is el voltak látva. A modulhoz összesen négy tévékamera fog tartozni, a negyedik tökéletesített és nagyobb teljesítményű, korszerű tévékamerát, valamint a KAP-350-es fényképezőgépet egy külön teherszállító űrhajó viszi majd fel az úrkomplexum fedélzetére, mert ezek a berendezések már meghaladták azt a tömeget, amely Proton rakétával még szállítható. Az új tévékamerát szintén az űrhajósoknak kell majd felszerelniük a modul külső felületén elhelyezett forgatható talapzatra. „ŰRBICIKLIN“ KÖZLEKEDVE Az elmondottakból az is kitűnik, hogy az űrhajósokra a „D“ modul üzemeltetésével kapcsolatban számos külső szerelési és egyéb munka vár, amihez speciális felszerelésre van szükség. A bevezetőben már említettük, hogy a modul érkezésével egy fontos eszközzel is gyarapodik az űrkomplexum műszaki ellátottsága. Nos, ez a fontos eszköz egy olyan alkalmatosság, amelyre szkafanderben rá lehet ülni, s a világűrben bármilyen irányban lehet vele közlekedni. Ezt a szerkezetet a szakemberek tréfásan és találóan űrbiciklinek nevezték el, jóllehet, nincs kereke, „motorja“ azonban van, amely 32 nyíláson át kivezethető sűrített levegővel működik. Az „ürbiciklit" természetesen nemcsak a Mir űrhajósai, hanem a Burán űrrepülőgép utasai is használhatják a jövőben. Egyelőre azonban ki kell próbálni, ezért az első kísérletek során a járművet egy hatvan méter hosszú, múszálas zsinórral az űrkomplexumhoz kötik. Eleinte csak szerény próbálkozásokra kerül sor, mindössze hat-hét méterre távolodva az űrkomplexumtól, majd pedig annak teljes hosszában, egészen a Kvant modulig. Ha minden jól megy, s az űrhajósok kellő jártasságra tesznek szert az egyszemélyes űrjármű kezelésében, az előirányzott külső szerelési munkák is elkezdődhetnek. Az úrbicikli zsinór nélkül akár száz méterre is eltávolodhat az űrállomástól, s a sűrített levegő takarékosan adagolva mintegy 6 órás űrsétát tesz lehetővé. Megemlíthetjük még, hogy az egyszemélyes űrjárműnek főleg a különböző úrobjektumok, távközlési, meteorológiai és egyéb műholdak megközelítésénél, ezek karbantartásánál, javításánál, esetleg a Földre való visszaszállításánál lesz fontos szerepe. Különösen a Burán űrrepülőgéppel összefüggésben, melynek felületét törékeny kerámialapkák fedik, s nem helyezhetők el rajta összeköttetést biztosító fogantyúk mint az űrállomások és a modulok felületén, de tágas belső térsége alkalmas lehet különböző szállítási feladatok ellátására. Nem titok, hogy a szovjet űrhajózási szakemberek idővel a Burán és az űrállomás összekapcsolását is tervezik, ez azonban bizonyára csak a távolabbi jövő feladata lesz. MAKRAI MIKLÓS Mikor indul a japán HOPE? A NASDA (National Space Development Agency of Japan - Japán Nemzeti Úrfejlesztési Hivatal) által közzétett, tervek szerint a japán s* szakemberek egy HOPE elnevezésű, kisméretű teherszállító úrrepü- lógép kifejlesztésével kívánják megszerezni a szükséges rutint az automatikus űrrepülésben, a Föld körüli pályán való manőverezésben és a leszállásban, s csak ezután kezdenék el az „igazi" japán űrrepülőgép kifejlesztését. íjíí: A HOPE (H-2 Orbiting space Plane Envisagement = H-2 Keringő Six Űrjármű Elképzelés) tömege 8,8 tonna, hasznos terhelhetősége tví:; 1,2 tonna lenne. Bár a HOPE építéséhez felhasználandó anyagokat :S:S még tanulmányozzák, előreláthatólag szálerősítésű polimerből, külön hőálló anyagokból, valamint fémekből fog elkészülni. Mivel a két hajtóműből álló rendszer a HOPE hátulján helyezkedik el, egy •:*>: közbülső adaptergyűrűt is illesztenek a H-2 rakéta és az űrrepülőgép közé. A HOPE hossza 11,5 m, szárnyszélessége 6,2 m, magassága 2 m. •$:$ A NASDA főmérnöke szerint a dupla deltaszárny jól összehangolja az emelési jellemzőket a hiperszónikus és a kissebességű repülésben. A szárny vezetöéle 48 °-os, felülete 24 m2, így induláskor könnyen megbirkózik az aerodinamikai problémákkal. :❖>?: A jármű rakterében nem lesz túlnyomás, a felszállított tárgyakat légmentesen záródó konténerekben helyezik el. A HOPE tervezése során nagy gondot fordítanak a hóvédelemre, hiszen a súrlódásnak :*•>: legjobban kitett felületek akár 1700 °C-ra is felmelegedhetnek. •>:*: Érdekes módon a japán szakemberek a fémszerkezetet tartják jobbnak a hövédó csempékkel szemben. Ennek fő oka, hogy a esem- ii;:- péknél javítási problémák merülhetnek fel. Ezért a tervek szerint 550 °C-ig főként titánötvözetú fémszerkezeteket használnak, a mele- gebb helyeken - például az űrrepülőgép alján pedig 1100 °-C-ig jxg ellenálló nikkelötvözetet. Habár sok titánötvözetű anyagot fejlesztet- tek ki, a legígéretesebbnek a „többfalú" tűnik. Ez a rendszer rétegekben elhelyezett horpadozott és sima titánfóliákból áll, mintegy szendvicsszerkezetet képezve. Ez a struktúra négy rétegben megfe- •$¥: lelő védelmet biztosít az űrrepülőgép számára. A védőanyag tömege |ííx négyzetméterenként 3,5 kg, a nikkelborításnál pedig 4,4 kg. Ezekkel az értékekkel a japán szakemberek elégedettek lehetnének, ók azonban sokallják. Ezen a téren tehát további változások várhatók, íííij sót a HOPE fő méretei is megváltozhatnak. Az előzetes becslések szerint a HOPE legkorábban 1996-ban indulhat a világűrbe. >*•$ (Technika) ::í::í Erdőtüzek felderítése kamerával Egyes országokban, pl. Franciaországban évente több ezer hektárnyi erdőterület ég le a gondatlanságból és egyéb okokból keletkezett erdőtüzek miatt. Franciaország déli megyéit és Korzikát különösen gyakran pusztítják az erdőtüzek. A Cerberus-Gui- nard gyár mérnökei sokéves munkával kifejlesztettek egy infravörös kamerát, amely lehetővé teszi a tűzfészkek korai felderítését. A kamera egy oszlop tetejére van erősítve, s állandóan pásztázza az erdős terepet. A mérési adatokat számítógépes központ összesíti és értékeli. Az erdei tűzjelző rendszert nemrégiben sikerrel próbálták ki az ország déli részén elterülő Cévennek hegységben. Az infravörös kamera különböző távolságokból észlelte a tűzfészkeket. Az egyik kísérlet során a detektortól 2 kilométer távolságban meggyújtottak egy újságot. Egy másik próba során 10 négyzetméter kiterjedésű tűzfészket hoztak létre a detektortól 8 km távolságra. A detektor mindkét tüzet sikeresen bemérte. Az intravörös kamera nemcsak a lángokat észleli, hanem a tűz során keletkező meleg gázokra is reagál. A kamera optikája távirányítható. Az automatikus rádió-adóberendezés erdőtüzek keletkezésekor riadójelzéseket továbbít a legközelebbi tűzoldóparancsnoksághoz. A Cerberus-Guinard cég mérnökei vízfüggönyök és oltóhabok kifejlesztésével is foglalkoznak, amelyek megakadályozzák az erdőtüzek terjedését. A víz- és a habtartályokat a földbe telepítik, s a víztartályokat csőrendszerrel kötik össze. A nyomás alá helyezett víz vízfüggönyt képezve állíthatja meg a terjedő erdőtüzet. Az eddigi tűzvédelmi kutatások azt bizonyítják, hogy ezek a kissé költséges módszerek hatásosak lehetnek a tűz okozta károk megelőzésében. A további erdőtelepítések során azonban inkább vágatokkal akarnak védósávokat kialakítani, valamint az erősen gyúlékony fenyóerdót bükkösökkel és tölgyesekkel kombinálják. (T) Jelentős lépések várhatók a Mir űrállomás modulrendszerének kialakításában Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko, a Szojuz TM-8-as űrhajó parancsnoka és Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov fedélzeti mérnök az őszi hónapok során fontos feladatokat lát el a Mir űrkomplexum további műszaki fejlesztésében
