Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
1 \/olt egy anya, aki újságíró- V ként kereste a kenyerét. Volt egy kisfia, egy apróság, akinek általában igaza volt: nem tűrhette, hogy a mamája munkába járjon. Ezért mindig akkor betegedett meg, amikor édesanyja éppen fontos, és ritka érdekes feladatot kapott. Amióta fia született, valahogy százezer- szerte jobban érdekelte minden, ami a gyermekvilágról szól. Így aztán nem csoda, hogy örült, amikor éppen a gyermek és ifjúsági tévéműsorok fesztiváljára nélkül is nagyjából követni tudta, miről van szó. Közben kínokat élt át, mekkora bűnt követ el saját csemetéje ellen, miközben nézi a gyermekeknek szánt műsorokat. Azzal sem tudott vigasztalódni, hogy a világon vannak ennél sokkal szörnyűségesebb dolgok is. A dán tévésorozat egyik epizódja, a Samroeng esete például azt dokumentálja, hogy Bangkok tájékán olyan szülök is vannak, akik gyermekeiket ismeretlen helyre, embertelen körülmények közé küldik munkára, s miután egyiküket holtan hozzák haza, az ügyet bíróságra adják: a gazdag munkáltató elnyeri „méltó“ büntetését, egyhónapi fogságra ítélik! Eközben a világsajtó is olyan napi híreket tálal, hogy dél-amerikai szülők, szervátültetés céljából, eladják gyermekeiket. Oda nem kell tévé, sem gyermekfilm-fesztivál. Persze a mamának más élménye is akadt: a japán NIPON kellett volna mennie. Mert mindent szeretne megadni gyermekének, még a jó tévéműsorokat is. Természetesen rendszeresen nézi az esti mesét. Ebben nincs semmi különös, csak az a baj, hogy az újságíró valahogy mindig más szemmel néz mindent. Az viszont már érthetetlen, hogy még akkor sem lehet „csak“ anya, ha megbetegszik a gyermeke. A főnökök az ilyesmit sportosan veszik, úgymond, az olvasókat ilyesmi nem érdekelheti. A lényeg, hogy a lapban benne legyen, aminek benne kell lennie. így aztán a mama ahelyett, hogy fájós fülű fiacskáját ápol- gathatta volna, verte az írógépet, s rettegett: mi lesz ebből, s hagyta a fenébe a mosogatnivalót is. A versenyprogramokat is úgy nézte a tévében, hogy közben a kis fájós fülű, légcsőgyulladásos mászott a nyakába, azt akarta, ót szeresse, s „hallgassuk a Sehallselát Dömötört“. Az volt a mama egyetlen szerencséje, hogy diákkorában megtanult angolul, s nemzetközi tévéfesztiválról lévén szó, a legtöbb film angol feliratos volt, így hang tévétársaság, filmje arra döbbentette rá, hogy már ott, náluk is sok minden a pénz körül forog. Melyik gyermeknek adatik meg akár nálunk, hogy a papája a dzsungelbe vigye, és életre szóló élményeket szerezhessen a nyári szünidőben... Ennek a fiúnak bizonyára nem lesz gondja a pályaválasztással. A versenyprogramok közvetítése után nemsokára az esti mese következett. Ugyanaz a televízió, a bratislavai sugározta ezt is (a többi program a mi házunkban nem fogható, bár az illetékesek parabola antennát is ígérgetnek, aztán még egy közönségeset sem képesek felszerelni.) Szóval a kicsi a „házmesét“ várja, ami igazán szép, neki való. És megtörténik, amitől sok szülő retteg: ma este más mese lesz, új sorozat kezdődik. S jön a sirás, amit nem könnyű elviselni. Mit tehet ilyenkor a szülő? Elgondolkodik. Elgondolkodik azon, hogy ugyanebben a házban a második emeleti, lakásban az nem lenne probléma, hiszen van képmagnó. Csak ott meg gyerek nincs . . HARASZTI ILDIKÓ Mutattak egy képet róla; azt mondtam: tiszta apja. Öze Lajos, tizenkilenc évesen. Békés, engedékeny arc, harmatos ártatlanság a szemekben, de az ajkakon már fékekkel küzdenek az indulatok. Hihetetlen hasonlóság - adtam vissza a képet. Másnap mégsem ismertem meg, mert kopasz fejjel egészen máshogy fest. Filmszerephez kellett az új arc. Szász János Szédülésében ö a rajongással, vágyakozással teli Kölyök, aki ugyanabba a lányba szerelmes, mint az apja és a bátyja. Évekkel korábban A zöld torony című tévéfilmben kapott kiemelkedő feladatot. Akkor még „csak“ ügyes, talpraesett, érzékeny fiú volt, ma, a szín- művészeti főiskolán, kivételes tehetség.- Arról az örökké éhes, farkasétvágyú kamaszról, akit A zöld toronyban játszottál, mi jut eszedbe ebben a percben?- Az, hogy apu hatalmas botrányt akart csinálni, amikor megtudta, hogy filmezni járok. Anyu aztán beszélt vele és tompította a helyzetet, de akkor sem örült ennek. Mindig azt mondta: nektek még tanulnotok kell. Mindegy, hogy mit, csak tanuljatok.- Az utolsó együtt töltött napotok milyen volt?- Olyan, mint a többi, hiszen akkor még egyikünk sem sejtette, hogy vége. Kórházban volt, ott láttuk őt utoljára. Gábor is, én is, mindig éreztünk vele szemben egyfajta félelmet... még azokban az órákban is. Erős, szigorú, keménykezű embernek tartottuk őt, szinte félelmetesnek. Még ha kedveset mondott, a hangjában, a szemében akkor is izzás, feszültség volt. Egyszer anyu nélkül, ketten mentünk csak be hozzá; kerestük lent, a fák között, valamelyik pádon, de sehol sem találtuk. A kórteremben feküdt. Szólt a rádiója, ö meg aludt. Ettől én is, és a bátyám is megkönnyebbültünk. Fel sem ébresztettük öt... igen, enhyire féltünk tőle. Akármekkorák voltunk is, mindig olyan hangnemben beszélt velünk, mint férfi a férfival, olyan intenzitással, olyan gesztusokkal.- Tanított, foglalkozott veled?- Nem. Hetvennyolc óta nem is élt velünk, és még csak azt sem mondhatom, hogy vasárnapi apa volt, mert hol jött, hol nem. A színháznak, a hivatásának élt, de annyira, hogy magával sem nagyon törődött. Ha úgy ment volna el tőlünk, hogy utána sosem látogat, az egészen más, csakhogy ó fél évben egyszer feljött és nálunk vacsorázott. A feszültség, az maradt meg bennem, talán örököltem is tőle, de konkrétan az, hogy apa, férfi... tőle még csak tanácsot sem tudtunk kérni. Én kifejezetten anyás voltam, ami könnyített a helyzetemen, a bátyám viszont, aki egy évvel és egy nyárral idősebb nálam, gyökeresen más, mint én. Most éppen katona... már a maga útját járja. Bátor fickó, otthagyta a gimnáziumot és elment szakmát tanulni. Elektroműszerész lett, prémiumokat kap, elismerik öt... büszke vagyok rá. Olyan mély, olyan szoros érzelmi kapcsolatban vagyunk, hogy azt meg nem bonthatja semmi, még az sem, ha elmegy tőlünk. Inkább anyut féltem, neki ez nagyobb törést okoz majd, mint nekem. Hatalmas beszélgetéseink vannak, ebből tudom. Anyu olasz-spanyol tolmács a nagykövetségen, mellette mindig biztonságban érzem magam. És a nagymamám... ha hallanád, amikor mesél!- A színművészeti a te ötleted volt?-Az az enyém. A faipari szakközépiskola viszont nem. Állattenyésztői szakközépbe készültem, de elpo- énkodtam a felvételit. Amikor azt kérdezték tőlem, milyen magas a kukorica, visszakérdeztem, hogy mikor? Az ültetés vagy a törés idején? Még nagyobb baklövés volt, hogy a tehénre azt mondtam: bika. Aztán a matek felvételi is hátulról ért. Eszembe sem jutott, hogy példákkal várnak. Meg sem oldottam egyiket sem, úgy adtam vissza a papírt, ahogy elém tették. így jött aztán, ma sem sejtem, kinek a közbenjárására, a faipari, ahol nagyon jól éreztem magam, de különösebben sokat nem tanultam, önmagamat is csak most kezdem vizsgálgatni. Más ám az ösztönösen tudni valamit, és megint más figyelni, mit monoasz, hogy cselekszel, hogyan alakítod az életedet. Néha olyan bonyolultnak látok mindent, hogy az egyenesen elkeserít.- Ha nem jutottál volna be a főiskolára...- ... akkor díszletezőnek mentem volna. Mert az is érdekel. Most azt tanulom, mi zajlik a színfalak előtt, de bele akarok majd kóstolni abba is, ami az asztalosműhelyben történik. Még érzem az orromban a fehér bükk illatát...- A Szász János filmjében játszott Kölyökkel könnyen „megbarátkoztál“?- Én értem őt. Fiatal kora ellenére sok megrázó dolog történt vele. A film elején meghal egy ember az ölében. „A lubickolásnak vége “ (Palós György felvétele) Ettől teljesen összetörik. Később nem is tudja eldönteni, valóság-e vagy csak álom, hogy ott ült a halottal a villamosban. Apjával haveri viszonyban van, de elég felszínes a kapcsolatuk. Nincs nevelés, nincs nagy beszélgetés, veszekedés, csak egy szövetség, bezárkózás, egymás mellett élés. A bátyjával szorosabb kapcsolatban van, de rá sem számíthat igazán. Inkább csak felnéz rá, irigyli őt a barátnője miatt. Amikor rádöbben, hogy ö is szerelmes a lányba, sőt az apja is, nem lát más megoldást, mint azt, hogy elszakadjon tőlük. El is utazik Amerikába. A nyiratkozás, az, hogy tövig vágatja a haját, és hogy apja öltönyében flangál a lakásban, az már a menekülés előjátéka.- Most te is utazol.- Megyek, de csak néhány napra. El sem akarom hinni: New Yorkban fogunk forgatni. Aztán ismét a főiskola. Kemény évek jönnek... a lubickolásnak, úgy érzem, vége. Most kezdődik a neheze.- Fel vagy vértezve?- Ha fel lennék, akkor már távolodnék az őszinteségtől, a természetességtől, én viszont pontosan azt szeretném megőrizni magamban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Gyerekek, akiket a tévé formál és... deformál A televízió előtt ülő serdülő szörnyülködve figyeli, hogy a képernyőn vér folyik, supermanek lövöldöznek, banditák garázdálkodnak, áldozataik vérét isszák a vámpírok. Több szakember úgy véli, hogy az ilyen időtöltés - és a gyerekek naponta átlag 5-6 órát ülnek a képernyő előtt - igen károsan hat pszichikumukra. A képernyőn figyelemmel kísért erőszak a társadalomban hasonló magatartáshoz vezethet, sőt mint a statisztika bizonyítja, már vezet is. Ám a kutatók nem egységesek következtetéseikben. A francia Monde nemrégiben közzétette Beatrice Bantman cikkét, amelyben tudósok vallanak arról, hogyan formálódik a serdülök személyisége a televízió hatására. Az alábbiakban rövidítve közöljük a cikket. A gyerekek több időt töltenek a képernyő előtt, mint az iskolában. S a francia nebulók, akik évente 1200 órát ülnek a televízió előtt (az iskolában töltött 900 órával szemben), ebben a tekintetben nem utasítják maguk mögé a kis amerikaiakat és japánokat. A pszichológusokat és a tanárokat követően a gyermekgyógyászok is aggodalommal elemzik a századunk végén kialakult elválaszthatatlan gyerek-televízió kettőst. Mennyire megváltozott a televízió néhány év alatt! Észrevehetően megnőtt a tévécsatornák száma, a műsorszórás gyakorlatilag folyamatos, reklám uralja a képernyőt. Mindez nagyon távol áll a 70-es évek televíziózásától! Manapság kivétel nélkül minden lakásban van tévékészülék, minden negyedik lakásban kettő is. Franciaország mégis elmarad az Egyesült Államoktól, mert ott a családok 20 százaléka három készülékkel rendelkezik, de Japántól is, ahol nem megy ritkaságszámba a családonkénti négy televízió. Vajon nem vezet-e patologikus következményekhez ez a túlzott televíziózás? Hogyan hat az erőszak a gyermekre olyan korban, amikor alakul szervezete, személyisége? Rémlátások, pánikhangulat és kiábrándultság, az erőszakra való hajlam kialakulása a nézőben - mindez felróható a televíziónak. A tévézéssel közvetlenül összefüggő patológiai elváltozások kifejezettek. Akárcsak a mozi, a televízió is közvetlenül hat a szervezetre: megfájdul a gyermekek háta, feje, elfárad a szemük, egyes esetekben elváltozások figyelhetők meg az elektrokardiogramban és az encefalogramban. Más elváltozások akkor lépnek fel, ha a gyerekek naponta több mint két órát töltenek a televízió előtt. Ilyenkor álmatlanságban szenvednek, kevesebb idő jut az alvásra. Álmuk annál nyugtalanabb, minél „agresszívebb“ volt a megnézett film. A gyerekek ásítanak az órákon. Az Egyesült Államokban végzett felmérés szerint 25 év alatt 40 perctől 15 percre csökkent a gyerekek koncentráló-képes- sége az órákon. A televízió előtt mozdulatlanul eltöltött hosszú órák a szenvedélyes tévénézőknél elhízást okoznak a táplálkozási rend megváltozása miatt. A mozgáshiány a túlságosan édes vagy zsíros ételekkel együtt elősegíti a súlygyarapodást. Az amerikaiak még nevet is találtak az ilyen gyerekeknek, „díványkrumpliknak“ csúfolják őket. Másrészt az amerikai és európai felmérések azt jelezték, hogy a televízióban látottak imitálására való hajlam hozzájárul a gyerekek agresszivitásának növekedéséhez. Az erőszak propagálása eltorzítja egyes gyerekek, azok értékítéletének rendszerét, akik nem tudnak határt vonni a tévéműsorok és a valóság között. Ezeknek a felméréseknek vannak ellenzői is, akik azzal vádolják a szerzőket, hogy leegyszerűsítik a dolgokat. „Meglepő, hogy ennyi pénzt és időt fordítanak az ún. erőszakhatás tanulmányozására, bár köztudott, hogy maga az erőszak jóval az audiovizuális tömegtájékoztatási eszközök megjelenése előtt is létezett - írták Robert Caplan és Robert Singer amerikai tudósok, válaszul e problémával foglalkozó kormány- beszámolóra. - Háborúk, bűncselekmények, öngyilkosságok, az embertelenség forrása igencsak távol áll a televíziótól, bár az utóbbi vég nélkül demonstrálja ezeket a jelenségeket.“ Egyesek úgy vélik, hogy a gyerekek különbözőképpen reagálnak a képernyőről rájuk zúduló durvaságokra, és éppen a legagresszívabbakat és a legkönnyebben dühbe gurulókat éri ez a hatás fokozottan. „De másrészről nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a szegény családok gyermekei számára a televízió az az egyetlen cérnaszál, amely összeköti őket a valósággal és a társadalommal“ - írja Marié Francois Lewis, a párizsi gyermekintézetböl. „A valóságban - írja Pierre Rouaet, a párizsi Nemzetközi Gyermekközpont professzora - a televízió nem vétkes a neki tulajdonított bűnökben. Hiszen csak kihangsúlyozza a valóság kontrasztjait.“ Mindazonáltal a televízió alapvető szerepet tölt be a gyermek tudatának ébredésében és formálódásában. „A televízió teljes mértékben transzformálta a gyerekeket, megjelenése előtt a gyerekeket csak a szülők, a családi környezet vezette be az életbe. Most pedig a mindennapokba behatol a mindenütt jelenlevő televízió“ - jegyzi meg L. Lursa A gyermek a televíziós feltételek között című könyvében. A televízió által gyakorolt potenciális negatív hatás elkerülésére a gyermekgyógyászok azt javasolják, hogy a televíziónézést korlátozzák napi két órára. Ezt úgy magyarázzák, hogy a gyermek szabadideje igen korlátozott, és ha nem marad ideje a játékra, a fantáziálásra, sőt az unatkozásra (ennek hasznosságát több pszichiáter is hangsúlyozza), a gyermek a reális életből és a természetből csak annvit ismer meg, amennyit a televízióban lát. BORBÉLY EDIT ÚJ szú 14 1989. X. 13.
