Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
: . r :■ Az ablaknál állok, s a kórház udvarát bámulom. Ahogy rátelepszik az alkony szürkesége, úgy gyérülnek benne az emberek. Vége a látogatási időnek. Az udvaron két mentőautó, közöttük cigarettázó sofőrök. A magasabbik széttárja a karját, elneveti magát, majd mindketten az ápolónő után fordulnak, aki átvágva az udvaron, a felvételi iroda felé tart. A főportán kigyullad a fény. Ez a pihenés ideje, csak a vacsoraosztás után kezdődik ismét a munka. Addig meg kellene írnom a zárójelentéseket, hogy az estém a folyóiratok tanulmányozására maradjon, mert a szakirodalmat mindig az éjszakai ügyeletre tartogatom. Az anyámat is fel kellene hívnom, mert nem jól érzi magát, a második infarktus után gyenge a szíve, gyengébb, mint hinné. Meg kellene tudnom a tátrai szeminárium pontos idejét, ahol előadást tartok. Nem nagy dologról, nem világrengetőről, csak kiegészítő információkat a leukémiával komplikált kezdődő cukorbajnál alkalmazott új gyógyszerek hatékonyságáról. Mintha egy betegség nem is volna elég! A fóbe- számolót a - nemsokára kerek születésnapját ünneplő - professzorunk tartja. El kellene olvasnom az előadásom piszkozatát, és végleges formába önteni. kellene... Csak állok, háttal az ajtónak, s az arcomon patakzik a könny. Hangtalanul sírok, csendesen, a sírás valahonnan a mélyből szakad fel, s mielőtt előtörnének s érezném az arcomon a könnyeket, a sírás végigjárja egész bensőmet. De nem hoz megkönnyebbülést, csak újabb fájdalmat. Képzeletemben napok és hetek képei villannak fel, olyan pontosak és részletesek, hogy beleborzongok - milyen elevenen őrizzük meg az emlékeket. Miloát Adela vette fel, de nem lévén szabad ágya, hozzám került. Nem hitte, hogy komoly beteg, nem sejtette, hogy a fehér vérsejtek patologikus özöne majd legyengíti a testét, megfosztja ellen- állóképességétől és az erejétől. Kórházi ott-tartózkodását tévedésnek hitte, amely gyorsan tisztázódik, és nemsokára visszatérhet a szövetkezetbe, a zöldségeihez meg a gyümölcsfáihoz. Hogy ne fecsérelje az időt, hozott magával néhány könyvet, az éjjeliszekrényre tette, s órákon keresztül lapozgatott bennük. A fajok, a fajták, a mesterséges beporzás, a cukortartalom csökkentése -, hogy a gyümölcs a cukorbetegek számára is fogyasztható legyen - védősáncot vontak köréje, s ezen keresztül alig jutott el hozzá információ a betegségéről. Három -éve fejezte be a főiskolát. Lehetőséget kapott, hogy megmutassa, mit tud, és két kézzel kapott rajta. Én is örültem. Az a páciens, aki nem szakítja meg a kapcsolatát a külvilággal, anélkül, hogy tudatosítaná, harcol a betegséggel. Talán nem pontos a meghatározásom, és a prof megszidna érte, de én hiszek benne. Az ilyen páciensek hasonlóak azokhoz, akik, ha kútba esnek, nem maradnak fekve a mélyben, hanem felfelé kapaszkodnak, még ha a mentőkötél pókháló vékonyságú is. Aki csak feljött a várpsba, egyszer ezt, másszor azt hozott Milosnak. Almát, körtét, szilvát, meg sárgarépát és édes karalábét is. Nemcsak neki meg a szobatársainak jutott belőle, megkínálta az ápolónőket, a laboránsnőket - akik a vérmintákat vették - és engem is. Mindig elvettem valamit, és beszélni kezdtem az almáról vagy a körtéről. Miloá azon nyomban felélénkült, a könyökére támaszkodott, és nemegyszer egész históriát kerekített egyik vagy másik fajta köré. Az előadásba - nem is tudatosította - beleszötte a terveit is. Múzeumot alapít. A régi iskolában, amely már néhány éve szolgálja a gyerekeket, mert a falu kiépült, s a dombon új iskolát építettek, megalapítja a zöldség- és gyümölcsritkaságok és -rendellenességek múzeumát. Otthon már van néhány szerzeménye. Egy körtén két szilva - közvetlen egymás mellett fejlődtek. Úgy tűnik, mintha a szilvaszemek az éretlen vajkörtéből dudorodnának ki. Egy vázához hasonló karalábéja is van. Minden egyes mulatságos alakú terménynek nevet ad, konzerválja, s ha elegendő lesz belőlük, megnyitja a múzeumot. Szemében ilyenkor felvillant a lelkesedés. Lélekben már látta a majdani szentélyébe betérő látogatókat. Talán valamilyen különös alakú gyökeret is kiállít a múzeumban, tűnődött hangosan, bár a falujukban nincs sok fa. Az ember már rég megfosztotta a síkságot ettől a szépségtől, szüksége volt rá, hogy teremjen a föld, s ha itt-ott akad is fa, mérföldjelzőként áll a határban. A vén füzek csak a kis patak kanyargós útján kísérik. Volt mit tennie, hogy ne szabályozzák a patakot, s ezzel ne húzzák le feleslegesen a talajvizet még mélyebbre... Magam sem tudatosítottam, hogy abban a szobában, ahol Milos fekszik, kissé hosszabban időzöm, mint a másik kettőben, amelyek, mint osztályos orvoshoz, hozzám tartoztak. Hallgattam Miloát, néha közbe is szóltam, bár, mint városi gyerek, a zöldséget és a gyümölcsöt csak a boltból ismerem. A betegsége azonban nem javult, a laboratóriumi eredmények egyre rosz- szabbak voltak. Tanácskoztam a professzorral, kombináltam az orvosságokat, de Miloá szervezete sosem a feltételezések szerint reagált. Megállítani sem sikerült a folyamatot, holott más pácienseknél ez a diagnózis mindennaposnak számított. Az egyik hosszú - péntektől hétfőig tartó - ügyeletem alatt Miloát megint az elmaradhatatlan könyvével találtam. Feküdt. Karja a feje alatt, s merőn bámulta a mennyezetet. Tudja, mindent tud. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy megtudta az igazságot az egészségi állapotáról. Rá volt írva az arcára, a testhelyzet, ahogy feküdt, szorosan összezárt, vértelen ajka, rezzenetlen tekintete erről árulkodott. Amíg az ágyához közeledtem, lázasan töprengtem, mit mondok neki, ha megkérdezi, mit gondolok a betegségéről. Gépiesen kitapintottam a pulzusát. A verőér hevesen dobolt az ujjbegyemen, de csak rövid ideig, mert Miloá nyomban elhúzta a kezét, hogy tenyerébe fogja a kezemet, és erősen, fájdalmasan megszorítsa. Fogta a kezem, nem engedte el, én meg csak álltam az ágya mellett és hallgattam. Mit mondhat ilyen pillanatban az ember? Hazudjon? Mondja meg az igazat? Olyan nyilak ezek, amelyek közvetlen a szívbe hatolnak. A mai napig nem tudom, ki és mikor mondta meg neki, honnan tudta meg. Korábban még csak ejtett néhány szót a gyógymódról, azután soha többé nem hozta szóba. Csak azt láttam, milyen sóvárogva vár, minden mozdulatomat kíséri, minden szavamat figyeli, amit hozzá vagy a többi pácienshez intézek, s mennyire örül a legkisebb érintésnek. Azt mondják, a szerelem bűvölettel kezdődik, olyan, mint a szép és hosszú napot ígérő napfelkelte, szenvedélybe csap át, majd fokozatosan válik szerelemmé, s akár a gyémánt, mind állandóbb formává csiszolódik. Nem voltunk egymástól elbűvölve, nem is égtünk a vágytól, mégis, bár még teljes egészében nem fogtam fel, a szerelemhez közeledtünk. A bűvöletet a fájdalom helyettesítette, az érzékiséget a tehetetlenség, s amikor az orvos-beteg kapcsolat érzelmi kapcsolattá válik, az orvost kétszeresen gyötri, ha nem segíthet. Sose mondta, hogy szeret, és én sem mondtam ehhez hasonlót. Egyáltalán nem biztos, hogy a szó a legmeggyőzőbb szerelmi vallomás. Beértük azzal, hogy mindketten örültünk, ha Miloá az éjszakai ügyelet alatt bejött hozzám, megkérdezte, maradhat-e egy kicsit, leült a keskeny heveróre, a könyökére támaszkodott, és némán figyelte, amint jegyzeteket készítek, a kórlapokat tanulmányozom vagy orvosságokat írok fel. Valahányszor felemeltem a munkából a tekintetemet, elmosolyodott, jelezve, ne zavartassam magamat. Két kezemen megszámolhatnám a látogatásait, amikor így üldögéltünk. Milos teát ivott, én kávét forráztam magamnak. Jól éreztem magam, egyúttal féltem attól a naptól, amikor majd nem bír felkelni az ágyból, magas láza lesz, vérzés lép fel, és kihúnyó gyertyává változik. Ezt mind át kell vele élnem, döbbentem rá, amikor egyedül maradtam és nem bírtam elaludni. Egy elkeseredett pillanatban, kétségbeesett tehetetlenségemben meg akartam kérni a professzort, tegye át Miloát egy másik kórterembe, másik orvoshoz, ahová csak látogatóba járhatok. Határozottan mentem a kárpitozott ajtóig, ám hirtelen megtorpantam, s mint a tolvaj, menekültem, nehogy a profesz- szor, véletlenül kilépve, észrevegyen. Szinte naponta átvillant az agyamon az a mondás, amit Gurská kolléganő fél ív papíron, az asztal üveglapja alatt tartott: Jtz orvosnak szeretnie kell a pácienseit, de egyikbe sem szabad beleszeretnie.. . Miért? Akit szeretünk, annak mindent odaadunk. Vagy nem így van? A szerelem miatt vajon nem kezdjük önmagunkat és a beteget is ámítani? Be kellett ismernem, hogy eljutottam eddig a határig. A legszívesebben meghamisítanám az eredményeket, hogy jó hírt vihessek Miloának, vagy a megengedettnél nagyobb gyógyszeradagot rendelnék, abban a reményben, hogy nem öli meg a pácienst, hanem az alattomos betegségre mér halálos csapást. Este, mielőtt elutaztam a háromnapos tátrai szimpozionra, Miloá az ügyeletén várt. Éppen konzíliumról jöttem, megmostam a kezem, levetettem a köpenyemet. Miközben a tükör előtt rendbe hoztam rövidre nyírt hajamat, hirtelen - még mindig háttal állva Miloának -, ráparancsoltam, hogy menjen vissza az ágyba. Nem engedhetjük meg, hogy visszatérjen a nagynehezen leszorított láza, indokoltam. De a tükörben láttam, hogy feláll, és lassan felém jön. Megfordultam és eléje mentem. Megöleltük egymást. Csak egy szót súgott a fülembe: Mariana... be sem zárkóztunk, magától értetődően, őszintén és tisztán szerettük egymást, örültem, hogy él, s egy kurta pillanatig hittem, hogy most mentettem meg. Aki szeret s akit szeretnek, nem halhat meg, nem múlhat ki. Nem tűnhet el, hogy csak emlék maradjon. Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor a szimpozionról visszatérve üresen találtam Miloá ágyát. Gurská kolléganő közölte velem: a páciens saját felelősségére a fővárosi klinikára távozott, mert ott állítólag modernebb és hatásosabb gyógymódot alkalmaznak. A professzor megerősítette a kolléganő szavait, ó maga adott neki címet és egy levelet, kihez forduljon. Megbántva, becsapva éreztem magam, megcsalatva. Miloá, mint egy kisfiú, gyáván megfutamodik. Egy nőt el lehet hagyni, de megszökni nem szabad tőle. Ilyet csak azok tesznek, kik sosem szerettek igazán. Belevetettem magam a munkába, hogy minél előbb elfeledjem. A kutató- program nagy részét - amelyben a klinikánk részt vett - a többiek helyett is húztam. Délutáni és éjszakai ügyeleteket vállaltam, külföldi folyóiratokat tanulmányoztam, egy készülő gyűjteménybe osztályoztam az anyagot. Talán két hét múlva jött az osztályos- nővér, hogy mi legyen Miloá kórlapjával. Nem adta le az archívumba. Gondolta, a fővárosi klinika majd kikéri, de senki sem jelentkezett. Nem érdekelné őket a korábbi gyógykezelés és az eredmények? Különösnek találtam. Fogtam a telefont, és felhívtam azt a kollégát, aki szintén részt vett a szimpozionon. Meghallgatott, kis ideig csönd volt a telefonban, majd közölte, hogy ilyen nevű páciensük nem volt és jelenleg sincs. Hazamenet futott át az agyamon. Nem az első, nem is az utolsó. A sors elleni tragikus lázadás ez, a fiktív egészségbe való menekülés. De, amikor már képtelenek orvosi segítség nélkül létezni, sajnos, valamennyien visszatérnek. Ó sem lesz kivétel. Ismét elfoglalom a helyemet. Amennyire az erőm és a tudásom engedi, megkönnyítem számára... Találgattam, mikor várhatom Miloá visszatérését. Egy hónap, kettő múlva? Legfeljebb fél, esetleg háromnegyed év múlva, még ha szedné is ambulánsán valamennyi gyógyszert... Minden nap figyelemmel kísértem az újonnan felvett páciensek névsorát. Miloá nevét kerestem, egyszersmind féltem is tőle. Milyen állapotban lesz? Mit tehetek még érte? De nem jött, s én kezdtem hinni, hogy csoda történt. Egy azok közül, akik fölött az orvosok megvonják a vállukat. A páciens meggyógyul, és senki sem tudja pontosan megállapítani, mi okozta a fordulatot a gyógyíthatatlan betegségben. No, várj csak, fogadkoztam, egyszer megleplek. Talán almaérés idején... Elképzeltem, hogyan kísérget majd a kertben, lelkem legmélyebb zugában sem számolva azzal, hogy esetleg nem szeret. S egyszer megláttam a járóbetegek rendelőjének várótermében. Ott állt, illetve a falhoz támaszkodott. Látszatra nem változott. Ellenkezőleg, mintha kissé meghízott volna, bár az arca betegesen beesett, szeme alatt baljós, kékes- szürke zacskók. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Vártam egy picit, csak aztán léptem ki a függöny mögül, amerre a mellékfolyosón át az osztályra lehet jutni.- Milos, miért nem jössz beljebb? - nyújtottam felé a kezemet. - Elfelejtetted, hogy...- Én nem Miloá vagyok - felelte és ellépett a faltól. - Miloá a bátyám volt.-Volt? Alig észrevehetően bólintott, és azt suttogta:- Egy hónapja meghalt.- Nem!...- Ikrek vagyunk. Matejnak hívnak. És... - nem fejezte be, ami a nyelvén volt, a homlokára apró izzadságcseppek ültek ki. Miloá! Ó, Miloá! Hát így... Nem akartad, hogy haldokolni lássalak. Nem futa- modtál meg, férfi módjára mentél el, aki tudja: több szerelmet már nem adhat a szeretett lénynek.- Ó mondta, hogy jöjjek el magához, doktornő - mintha nagy távolságból hallottam volna Matej hangját. - A felismer- hetetlenségig hasonlítottunk egymásra. Egypetéjű ikrek. Az orvosi irodalom gyakran ír róluk. Arról, hogy... Inkább nem gondoltam végig. Az ablaknál állok és sírok. Nem hangtalanul, mint az előbb. Hangosan szipogok, akár egy gyerek. Az asztalon Matej kórlapja, s mellette a laboratóriumi eredmények. Nincs hozzá bátorságom, hogy megtegyem azt a néhány lépést és belenézzek. Úgy érzem, Miloá jött vissza, hogy befejezze a maga meg az én történetemet. KOPASZ CSILLA fordítása FARNBA i Ki a fi az égi De a 1 hogy í Dóm Dús te melyik Váltig - venr Negyv Donr u a ar „r Sors ii eq me ös. F Egymí térkép az idő Pillám múlt ft jövőmi A való arcom sarkul Kötést tisztult a teler * A verseket Fát Hizsnyai Zoltán To kok című kötetébi tek meg a Madách A király ke házába, hogj téntekról. A f a király: ,,Nagyon r téged nem tu az asszonyt. Élt egyszer egy asszony és egy férfi, akik nagyon szerették egymást. Megtudta ezt a király. Elhatározta, hogy próbára teszi a házaspár szerelmét és hűségét. Maga elé hívatta a férfit és megkérdezte tőle: „Szereted a feleségedet?“ „Nagyon szeretem“ - felelt a férj. „Kapsz tőlem egy sokkal szebb asz- szonyt, mint a tied, de meg kell ölnöd a feleségedet" - mondta a király. „Nem tehetem“ - válaszolt a férfi. „Gazdagon megjutalmazlak“ - sürgette a király. „Gondolkoznom kell“ - mondta a férfi. „MIKOR kapok választ?“ - kérdezte a király. „Hét nap múlva“ - felelt a férfi. Mikor hazament, faggatta a felesége: „Miért hívatott a király?“ „Munkát akar "adni nekem“ - hazudta a férfi. Nem árulta el a hitvesének, mit kér tőle a király. Hét nap múlva megjelent a király színe előtt. „Itt vagyok, ahogyan megígértem. Alázatos szolgád vagyok, mindent megteszek, amit csak parancsolsz nekem, de a feleségemet képtelen lennék megölni.“ „Jól van, menj haza!“ - parancsolta a király. Pár nap múlva az asszonyt szólította maga elé a király. Szép férfit, gazdag jutalmat ajánlott neki, ha meggyilkolja a férjét. „Jól van, de gondolkoznom kell“ - felelt az asszony. öt nap elteltével jelent meg a király előtt: „Meggondoltam a dolgot. Adjon valamilyen fegyvert!“ Miután fegyvert kapott, hazament. A hetedik napon finom vacsorát készített a férjének, vacsora után pedig szerelmi játékaival kifárasztotta és elaltatta. Mikor a férje álomba merült, megölte. Elment a királyhoz: „Teljesítettem a parancsodat.“ Volt egyszí Történt pedig lányt szült. Pá tos lány lett. E „Feleségül „Az én lám lenkezett a ve „Akkor is i - makacskor a lányt. Egy házat, abba vi egy hosszú lé a szultán fia. I magával vitte, gét mindenfa akarta, hogy I A baobab < öreg nénike la gén szultán a városba, két emberekkel, a leforgása alatt hallotta, hogy Szuahéli mesék
