Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! (ÓSTK-felvétel) Árvalányhajas kalapban legények, vászongatyás parasztok, sujtásos mentékben huszárok, boszorkánykülsejü öregasszonyok, szénnel pingált bajuszé sihederek, fülig éró mosolyé gyerekek állnak egymás mellett. Elöl két csizmás legény fekszik, fejüket kis híján a táblát tartó lányok ölébe hajtják. Falusi színjátszókról készült a kép, valamikor az ötvenes évek elején, a Csemadok első nekibuzdulásainak idején. Már nem tudom, mikor került a családi fényképalbum lapjai közé. Valószíné, hogy amégy hirtelenjében, jobb híján az albumba dugtam, miután kiderült, hogy az egyik riporthoz már nem fér be a lapba. Rengeteg ilyen „stílusé“ fotó készülhetett annak idején, hiszen, ha máskor nem is, a bemutató vagy a főpróba után „összefogództak“ a műkedvelő színjátszók. Ők még a „művet“ kedvelték, s a „színen“ játszottak. No, nem színt, hanem népszínművet, operettet, sematikus mai (akkori) színmüveket. Az utóbbiakban a nagygazda lánya mindig a szegény paraszt fiát szerette, s kifejlődött osztályöntudattal a nincstelenséget, majd a szövetkezetét választotta. Ezek mellett mégis megélt a traktorosból lett operettgróf, vagy a pénztáros kislányból kivetköztetett orfeumlány. Nem tudom, mennyire hittek abban, amiről ezek a műkedvelő előadások szóltak. Mondják azt is, hogy harmincszor- negyvenszer is előadtak egy-egy operettet. A szövetkezet egyetlen teherautója vitte a műkedvelőket, míg a díszletet egy pótkocsis traktor. Mai szemmel nézve, ez már csodának, missziónak, s nem tudom még minek tetszik. Emlékeznek sokan, hogy akkor még közösség volt a színjátszó csoport. Számtalanszor kiigazítom a dolgot, hogy ahol van ilyen, ma is közösség, mert akik „bezzeg a mi időnkben“ fordulattal kezdik a véleménymondást, elfeledkeznek sok mindenről. Egyebek között a leglényegesebbről: évekig hallgatásra kény- szerített etnikum kezdett el éjra beszélni. Beszélt, beszélt, éjjel-nappal, mint a szavak édességét először megérző gyerek. Varázslat volt, igazi közösségi élmény, amikor több százan, nem is egyszer, de ötször-hatszor hallgatták áhítattal az övéik szájából felhangzó szavakat. Ilyen lelkiállapotban egyáltalán volt-e valamilyen jelentősége a mit-nek, a hogyan-ról már nem is szólva. Közösség volt az ilyen színjátszó csoport, nem jobban, nem rosszabbul, mint az őket hallgató faluközösség. A szólás öntudatával, a nyelvhűség érzésével lettek ismét közösséggé. Ha az embernek a jogai deklarálásán kívül feladatokat is adnak, szabadnak érzi magát. Szabadnak, mint ama szegény parasztlegény a nagygazda megszeretett lányával a szövetkezetben. A leegyszerűsítés akkor is fennállt s jól is működött, legalább a színjátszó csoportok által játszott darabokban mindenképpen. Az „ahány falu, annyi szövetkezet“ lelkesedése olyan erős nyomokat hagyott az emberekben, hogy sokan még ma is visszasírják ama tehénistállós, egy sertésis- tállós, egy lóistállós, egy teherautós időket. Aligha a botladozó, az embereket egymásnak ugrató szövetkezetét emlegetik, mégcsak a „bezzeg“ színjátszócsoportokról mesélve sem a cifraszürös népszínműveket. A közösség-keresés effajta nosztalgiába oltott szándéka valójában az akkori szólás közös élményét keresi. Évtizedekbe tellett, s mennyi egyéni és közösségi áldozat- vállalásba, míg ennek a falunyi nagy összeborulásnak a szemléleti utózöngéit leküzdöttük. Legnehezebb és legmaradandóbb volt ebben a tekintetben a „mindegy, hogy mit és hogyan, fö az, hogy a mi nyelvünkön hangozzék" szemlélet, (gy aztán, amikor a rácsodálkozás, a kimondani engedett szavak varázsa elméit, megbillent a faluközösségek lelki egyensélya. Nem engedték azt visszabillenni azok a ma már nyilvánvalóan meggondolatlan közigazgatási intézkedések sem, amelyek nyomán első-, másod- vagy harmadrendű falvakban találták magukat az emberek. Sokan méltán érezték magukat hátrányos helyezetűnek, hiszen ha családi házat akartak építeni, építhettek, de csak a kivételezett szerepet kapott szomszédfaluban. Márpedig azokkal nemhogy egy faluban lakni, de még egy színjátszó csoportban játszani sem lehetett. Nyilván ebből az egyetlen példából is kiderül, hogy a fényképen megörökített színjátszó csoport valójában egy faluközösség erejének a külvilág felé való megmutatása volt. Ami mögött - a dolog természetéből eredően - ott volt a szülőhely szeretete, a visszakapott nyelv varázsa, az állampolgári egyenjogúságot bizonyító feladat, amelynek valóságos korlátáit akkor még nemigen tudatosították. Legföljebb ösztöneikkel a földhöz kitéphetetlen gyökerekkel kötődök érezték. Kimondva vagy kimondatlanul, ezek a színjátszó csoportok övéiket képviselték, önmaguk képességeit, rátermettségét bizonyították. Ha közösségeik összetartó erejéről beszélnek, akkor elsősorban az akkori falvak belső összetartó erejére emlékeznek. Arra már csak emlékezni lehet. Megszűnt a falvak bezártsága, az emberek többsége az atomjaira hullott közösségek romjain keresi egyéni boldogulását, s még jó, ha családok meg tudják őrizni önmagukat. Azok, akik manapság a színjátszó csoportokban megpróbálják a lehetetlent, általában egyéni ambícióik és igényeik ösztönzésére cselekszenek. A nagyobb közösség legfeljebb akkor kerül szemhatárukon innen, amikor törekvéseik, játékuk fogadtatását mérik le. Egyre sürgetőbb, hogy társadalmi szinten is megfogalmazódjanak azok a dolgok, amelyek majd az elavult szemlélet ellenében hatnak. Aligha lehet már a falusi művelődést úgy látni, hogy a kifűthetetlen művelődési ház nagytermében dideregve próbál egy színjátszó csoport. Ez akár metaforának is megteszi, ha a falusi művelődés jelenlegi állapotát tömören jellemezni szeretném. Elfeledkezünk arról, hogy a nagy közösségi nekibuzdulások ideje lejárt, s ez a. falusi kultúra esetében sokszorosan így van. Gyorsan helyet kell találni és kínálni a faluközösségeket fokozatosan ismét összekapcsoló létformáknak. Ilyen lehet, ha az egyéni érdeklődéstől vezérelve, az igényekből kiindulva a lehető legtöbb kis közösség alakul. Valójában a jól működő falusi művelődési intézmények munkájának nagyobbik hányadát a tömeges részvételre számító rendezvények teszik ki. Erre van pénz, mert nem ráfizetéses, viszont a kisebb-nagyobb amatőr művészeti cso- portocskák „legtöbbször csak viszik a pénzt“. Sürgősen szembe kell nézni és le kell számolni azzal a szemlélettel, amely a falusi művelődésben, a mítingszerü rendezvények esetében, az egykori nagy építő összeborulások idején meghatározó volt. Ma már az egyén és a kis közösségek sajátos érdeklődését kellene követnie és szolgálnia egy-egy művelődési háznak. DUSZA ISTVÁN KÖZDIIÍGEKEIKIRE1UE
