Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-29 / 39. szám

E

lőző írásomban a mérnöki diploma értékéről szóltam, és megígértem, hogy folytatásban szólok néhány időszerű problémáról a főiskolai oktatás területéről. Ehhez kapóra jött Földes László mérnök válasza a Vasárnapi Új Szó 35. számában, aki szerintem félreértette mondandóm lényegét. Tökéletesen egyetértek vele abban, hogy a vállalatoknak nem jó diákokra, hanem jó mérnökökre van szükségük. Sajnos, a cikkében sugalmazottakkal ellentétben, ezt a két dolgot éppoly lehetetlen egymástól elszakítva vizs- gálgatni és tagadni bárminemű összefüggést közöttük, mint mondjuk szemre is beteg palántából egészséges növényt nevelni, vagy rossz alapokra felhőkarcolót építeni.

A tárgyalt témára jellemző, hogy azon abszurditások halmazába tartozik, melyeken jószerint manapság már senki sem lepődik meg. Egészen hétköznapi példával élve, a henteshez eleve azzal a tudattal megyünk be. hogy ha nem vagyunk elég szemfülesek, könnyen zöld szalámit csomagolunk ki otthon, vagy egyéb vásárlások alkalmával már annak is örülni tudunk, ha az elárusító legalább leplezi személyünk iránt érzett tökéletes érdektelenségét. Egyébként a másik felet is meg lehet érteni, mert elég groteszkül hatna a különben lehangoló kínálatú boltban egy szupermarketbe illő vevöcsábító mosoly. Úgy hiszem, az lenne a normális, ha az ember nem kényszerülne minduntalan „szerezni“, hanem egyszerűen a munkaidő leteltével, illedelmes, tapintatos és előzékeny boltosoktól vásárolhatna, ha nem kellene a bejelentett hibára kivánszorgó, basáskodó szerelőkre heteket várni, hanem azonnal gyors, ügyes és segítőkész szakemberek érkeznének.

Mindezekhez hasonlóan tehát az lenne a helyénvaló, ha a jó hallgatóból jó mérnök, tanár, biológus válna, ugyanúgy, mint ahogy a rügyből levél fakad, vagy ahogy a magból hajtás nő. Soha senkinek eszébe nem jutna kételkedni egy-egy, Oxfordban, Cambridge- ben, Sorbonne-on, vagy az egyik leghíresebb magánegyetemen, a Yale-en tanult diplomás rátermettségében. Berkeley-ben a University of California jellemző módon egy időben több Nobel-díjas professzorral büszkélkedhetett, mint az összes amerikai egyetem együttvéve. Elvétve akad csak olyan végzőse, aki miatt szégyenkeznie kellene az alma maternek. A hírhedten nehéz és igényes West Point vagy Annapolis elvégzése pedig egyenesen ajánlólevél a sikeres karrierhez. (E témáról ír Clay Warren „Minnesota megvár“ című, önéletrajzi elemekkel tarkított regényében, melynek cselekménye az annapolisi akadémián játszódik.) A jónevü egyetemeken szerzett diploma tehát még a munkanélküliséggel küszködő világban is nyílt utat jelent nemcsak a termelésbe, a tervezőintézetbe, hanem a tudomány fellegváraiba is.

Nekünk nem lehet megelégedni Földes László azon kijelentésével, miszerint ,,Van, akinek nem járna diploma, mégis megkapja“ de ezt „...szinte lehetetlen kiküszöbölni“ - mert akkor ezek szerint gazdasági bajainkra sincs gyógyír, az Oravan színes televízió is hiánycikk lesz az idők végeztéig, és alig reménykedhetünk, hogy valaha is megoldódik a lakásprobléma. Igaz, itt az Új Szó hasábjain - frappáns megoldások híján - legfeljebb csak elgondolkodhatunk azon az aggasztó tényen, hogy miért csak elméletileg szavatolja például a Szlovák Műszaki Főiskola vörös diplomásainak képességeit, holott Szlovákia legnagyobb és legjobb főiskolájától joggal lehetne elvárni azt, hogy minden kitüntetéssel végzett növendéke maradéktalanul megállja helyét a gyakorlati élet széles frontvonalán. Ugyanez természetesen más hazai főiskolára vonatkoztatva is érvényes.

Mielőtt azonban elindulnánk oknyomozó kőrútunkon, talán érdemes szót ejteni a Szlovák Műszaki Főiskola küldöttségének tengerentúli tapasztalatairól, melyet a New York állambeli Buffalo állami egyetemén (Buffalo State University of New York) szereztek. Szinte mindannyiunk hitetlenkedve és értetlenül fogadta a hírt, miszerint a „Buffalón“ a szemeszterenként esedékes 5-6 vizsgára mindössze egy hét áll a hallgatók rendelkezésére, és naponta legfeljebb két vizsgát tehetnek le. Nem lenne teljes a kép, ha nem tennék említést a legfontosabbról, hogy tudniillik minden tárgyból mindenkinek maximum egy, azaz egyetlenegy lehetősége van! A sikertelen vizsga eltanácsoláshoz, jobb esetben a szemeszter megismétléséhez vezet. Nem tartott azonban sokáig, míg kollégáimmal tisztáztuk a miérteket.

Gondoljuk csak meg! Nálunk az a bevett szokás, hogy a vizsgaidőszak beköszöntével a szemesztert „átlebzselö“ hallgató könyvekkel barikádozza körbe magát és fél év tananyagát mint valami sűrített tápot nyeli le néhány nap alatt, és elindul szerencsét próbálni. Ha elsőre nem sikerül, jönnek a további kegyelmi terminusok, egészen a rektori vizsgáig. Legtöbbször csak az „átcsúszás“ sikerül. De kérem tisztelettel! Vajon milyen lehet az a tudás, amit éjszakázva, kimerült idegrendszerrel, stresszállapotban, jószerint undorral tuszkolnak önmagukba a hallgatók? Állíthatom, hogy egy lyukas garast sem ér!

Az ideális állapot az lenne, ha tudásuk a szemeszter előrehaladtával arányosan bővülne, fokozatosan akkumulálódna, érlelődne és kissé ülepedne. Az lenne a jó, ha új tananyagot csak akkor vennének át, ha az előző, amelyre a folytatás épít, már biztosan el lenne sajátítva. Ha tehát egy buffalói hallgató a szemeszter folyamán rendszeresen és becsületesen dolgozott, akkor valószínűleg semmi szüksége gyanúsan nagy adag koffeinre és görcsös erőfeszítésre a vizsgák előtt, hiszen felkészülése jószerivel csak ismétlésből, laza gondolatrendezésböl áll. A másik dolog pedig, hogy a vizsgán szerzett érdemjegy erőteljesen tükrözi a szemeszter alatt felmutatott eredményeket is.

De vajon hogyan van ez mifelénk? Felkészíthetik-e érdemben hallgatóikat azok a főiskolai pedagógusok, akiknek a termelésről, a valós gazdasági és műszaki problémákról csak másodkézből kapott információik va- nak? Tény ugyanis, hogy a műszaki főiskolák tanári karának túlnyomó többsége - elnézést a kifejezésért - „belső tenyésztés“. A középkorú és a fiatalabb tanársegédek szinte kivétel nélkül az egyetem végzős növendékeiből

verbuválódtak, ami még nem is lenne baj, ha legalább némi csekélyke gyakorlati tapasztalattal rendelkeznének. Sajnos, az a bevett szokás, hogy a diploma átvétele után a friss diplomás rögtön ott marad a tanszéken, megszerzi a tudományok kandidátusa címet, aztán rögvest felcsap oktatónak. Siralmas az eredmény, ha aztán olyan valaki próbálja a hallgatókat modern tervezésre, nagyüzemi automatizációra tanítani, aki soha egyetlenegy igazi tervet sem írt még, vagy pedig egy technológiai folyamatot irányító vezérlőrendszer működését sem tapasztalta valós körülmények között. Nem csoda hát, ha a hallgatók ösztönösen elfordulnak az ilyen „szakemberektől“, hiszen a fiatalok nagyon gyorsan kiszúrják a mellébeszélő, hiányosságait fölényességgel leplezni próbáló előadót.

Ebben a tekintetben összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vannak az orvosi karok, mert az egyetemi előadók és a gyakorlatokat vezető tanárok túlnyomórészt aktív gyógyító tevékenységet folytató, hatalmas tapasztalattal rendelkező orvosok. Alig akad köztük olyan, aki úgy beszélne például a gyulladásokról, hogy ne alkalmazott volna saját maga is hatékony módszereket különféle gyulladásos betegségek leküzdésénél. Ezzel szemben nem rendhagyó dolog, ha a mérnök előadó úgy ad elő mondjuk a számítógépek felépítéséről, hogy még életében nem végzett logikai szondával avagy oszciloszkóppal egyetlenegy érdembeli mérést sem egy komputer részegységein.

A témában járatosabbak kifogásolhatnák érvelésemben azt, hogy az általam megnevezett kimagasló felsőfokú intézményekben is, az oktatók, munkatársak felvételekor előnyt élveznek a helyben végzett növendékek, mivel már járatosak az egyetemen meghonosodott módszerekben, ismerik a kutatási feladatokat, és végső soron az intézmény sem vesz zsákbamacskát.

A dolog lényege abban rejlik, hogy a jó hírű egyetemek rendkívül kifinomult módszerekkel tudják megválogatni munkatársaikat, hiszen létkérdés számukra a legjobb növendékek felkarolása, akikre nélkülözhetetlen szükség van, nem is annyira az oktatásban, mint inkább a kutatásban. A dolog buktatója tehát abban rejlik, hogy míg nálunk a fiatal kolléga rögtön tanítani kezd, addig a Princeton Egyetemen lehetősége van a kutatásban, kiváló munkatársak körében egyedülálló tapasztalatokat gyűjteni. Jellemző adat, hogy például az amerikai és a brit csúcsegyetemekhez hasonlóan a Moszkvai Energetikai Főiskolán és a Lomonoszov Egyetemen egyetlen pedagógusra három kutató jut. A Szlovák Műszaki Főiskola Villamosmérnöki Karán ez az arányszám tíz az egyhez. Konkrétan a technológiai folyamatok automatizációja tanszéken a 30 oktató mellett mindössze két (!) kutató dolgozik. Világos tehát, hogy ilyen helyzetben alapkutatásra még álmukban sem gondolhatnak a tanszékvezető tanárok, hiszen kutatóik, a hiányzó laboránsok és szakközépiskolát végzett mesterek helyett önmaguk kénytelenek karbantartó munkát végezni azért, hogy a szemináriumokon használhatóak legyenek azok a műszerek, amelyeken szemléltetni lehet az átvett tananyagot. Az alapkutatás viszont shakespeare-i létkérdés a főiskolák számára, amelyek arra hivatottak, hogy mindenkor a tudományos-műszaki haladás élén álljanak. Az alapkutatást nem végző főiskolák kénytelenek lesznek beérni azzal, hogy vagy a gyakorlatból vegyék, vagy pedig más intézményektől szerezzék be az oktatáshoz nélkülözhetetlen tananyagot, különben fokozatosan elszakadnak a valós világtól.

Az alapkutatásba fektetett óriási beruházásoknak köszönhetően a Massachusetts Institute of Technology (MIT) oktatói nemigen szorulnak rá arra, hogy idegen toliakkal ékeskedjenek. Vezető ipari világcégek árgus szemmel, ugrásra készen figyelik a MIT laboratóriumaiból felszálló híreket, hogy elsőként vásárolhassák meg egy-egy szabadalmazott csúcstechnológia licencét, biztosítva ezzel saját kulcspozíciójukat a piacon. A MIT szomszédságában, a bostoni elővárosban, Cambridge-ben nem kell messzire menni, hogy egy másik nevezetes felsőoktatási intézmény, a Harvard Egyetem előtt álljunk, mely a Nobel-díjas kutatók másik fellegvára.

Az oktatásügyi tárcának, szerény véleményem szerint, mihamarabb orvosolnia kellene azt a korábbi szerencsétlen döntést, melynek értelmében központilag különválasztották az oktatást és a tudományos alapkutatást. Ezzel ebek harmincadjára kerültek a főiskolai élet mozgatórugói, megcsappant az információ- bázis, s alig vannak a tanszékeken nemzetközileg is elismert szaktekintélyek. A sarkalla- tosan fontos alapkutatásnak köszönheti például a már említett Moszkvai Energetikai Főiskola is a Szovjetunió energetikai iparában betöltött kulcspozícióját, hiszen gyakorlatilag majdnem minden lényeges villamos- és hőenergetikai kutatásban döntő szerepet játszott tudományos kollektívája. így a főiskola végzősei első kézből értesülhetnek nagy horderejű tudományos-műszaki eredményekről és újonnan kidolgozott módszerekről.

Végezetül pedig az igényesség, a precizitás, az alaposság fontosságára hívnám föl a figyelmet. Ezek nélkül nem volt, nincs és nem is lesz soha színvonalas oktatás semmilyen főiskolán. Amíg norma az emberségesnek minősített elnézés, a középszerű teljesítménnyel szembeni tolerancia, és despotiz- musnak, maximalizmusnak, kegyetlenkedésnek számít a következetesség, a gyengécske teljesítmény kategorikus elutasítása, addig aligha várható a jó diák és a jó mérnök közötti mai disszonancia megszűnése. Ezen elvek értelmében nem tudom elfogadni Földes László azon kijelentését sem, hogy „...nem az határozza meg a mérnök milyenségét, hogy tanulmányai alatt mivel töltötte a szabadidejét“, mert szerintem összehasonlíthatatlanul jobb mérnök lesz abból, aki szabadidejében tunert, erősítőt, komputert épít, mint abból, aki egyik presszóból ki, a másikba be, s gyakori másnaposságai miatt az előadásokon alig-alig látják. A két véglet között persze sok árnyalatnyi átmenet létezik, ami viszont nem mond ellent a hasznosan eltöltött szabadidő jellemformáló tényének.

RÉPÁS ISTVÁN mérnök

Avagy: jó főiskolák

jó szakembereket képeznek

ÚJ SZÚ

c

E

1

szülőföldemre gondolok, mindig a nyarak integetnek vissza: derűs egek, virágbóbitás dombok s erdőkkel beszegett sziklás hegyek. A Sajó partja földöntúli fényben ragyog, s korhadt, iszapos fúzfaágak törik meg a víz sodrását. A folyó két partján almáskertek nyújtóznak, mar- garétás rétek integetnek csábítón, hogy hancúrozzunk egy kicsit a zöld selyemben.

Ahogy száll fölöttem az idő, egyre vonzóbb az emlék, a gyermekkor évei s az ifjúság öröknek tűnő időszaka. Akármerre járok, akármit nézek, a valóság mögött mindig ott látom a múltat. Néha csöndesen lapulnak a régi tájak, máskor előtérbe tolakodnak, hívogatnak, csalogatnak, s én úgy érzem, csak ki kell nyújtanom a karom, s megsimogathatom a Kecskedomb sombokrait. Olyan varázslat ez, amelynek a jó tündérek a varázskörét újra- meg újrarajzolják, átrepitve bennünket a közönyös időn.

Mindenek között azonban a kertünket szerettem a legjobban. Nem tudtam betelni az őserdőre emlékeztető kerttel, amelyben minden szabálytalan volt. A fák girbe-görbén, egymásba gabalyodva nőttek. Sűrű élósövény határolta a kertet, mogyoróbokrokkal, vadmeggyel, magasba törő bogánccsal tarkítva. Kedvére tenyészett itt a bodza is, a kecskerágó meg a galagonya. A kert végében hevenyé ■ szett köpalánk állt, egymásra dobált terméskövek, amelyeken elnyújtózott a bársonyos moha.

Sűrű és magas volt a kert füve, ritkán látott kaszát. Leginkább a vadzab tanyázott benne, de volt bőven a zsurlóból, a heréből és a vadkaporból is. Itt-ott szarkaláb és margitvirág ágaskodott a nap felé. A kömény magját gyakran

pörgettem tenyeremben, figyeltem a hangyák nyüzsgését vagy a méhek szorgos munkáját, hogyan bujkálnak a virágok kelyhében nektárt gyűjtögetve. A sövény mentén kövér leveleket hajtott a keserű bürök, amelynek húsos szárából sípot farigcsáltam. A bogáncsbokrokon, amelyek a kövek közt is megkapaszkodtak, lila lángocskák virítottak, alattuk gazdagon burjánzott a zsíros levelű útilapu és a cserbóka.

Nyár zöldje, napfény, levegő

A vadmeggy vére kicsordult, ahogy leszakítottam az ágról. Édes-fanyar izét még most is az ínyemen érzem. A vörös- meg feketeszeder ugyancsak a sövény, között tenyészett, szőrös-szúrós ágaival ráfonódott a fák törzsére.

Földöntúli érzés volt heverni a fűben, hallgatni a bogarak zümmögését, s a távoli erdők alatt megszólaló kakukkot. Fejem fölött halványan derengett a lombok áttetsző zöldje, azon túl az ég szelíd kékje, a homorú magasság sejtelmes óceánja, amelyén pöttömnyi felhők fehér vitorlái ragyogtak.

Nemcsak élő, hanem érző lényeknek tekintettem a fákat, virágokat. Úgy éreztem, szólnak hozzám, valamit el akarnak mondani. Hányszor elgondolkoztam azon, milyen titokzatosak és milyen gyönyörűek a fák, virágok, bokrok, füvek, milyen csodálatos egyetlen levélszerkezet, szimmetrikusan futó erezetével, karéjos vagy dárdás alakzatával, utánozhatatlan színezetével, amelyet a napfénytől kapott. Nincs maradandóbb esztétikai élmény, mint a természet, s nincs nála változatosabb szín- és formavilág. Minden művészet csak dadogás mellette, az igazi költészet maga a természet.

Nem csoda, hogy minden ember vágyik egy falatka föld után, egy kert után, amely enyhet ad a testnek és léleknek. Akinek nem volt soha kertje, nem tudhatja, milyen érzéseket ébreszt a kert, a kerttel való foglalatosság. A rügyfakadástól a lombhullásig tartó gazdag időszak, a ribizkeszüret, a szilvarázás vagy az almaszedés. Még ma is érzem a rotyogó lekvár illatát, látom a rézkondérban hánykolódó, pöfögő, felhólyagzó feketésvörös masszát, ahogy nagyanyám egy nagy deszkalapáttal ütemesen kavargatja. Olyan élmény ez, amelyet nem lehet elfelejteni, s a mai ifjúság alig-alig ismeri.

Karr Alphonse hires könyvében, az Utazás a kertem körül-ben írja: „Ha olykor az tűnik ki a szavamból, hogy az embereknél többre becsülöm a fákat és növényeket, ezt nem csupán azzal okolnám meg előtted, hogy a fáknak és a növényeknek folytonosan meg-megújuló gyönyörűségeket köszönhetek, és hogy az emberek, igen kevés kivétellel, mindig csak gáncstevőim és rosszakaróim voltak..Talán sokak előtt túlzásnak hat ez a vallomás, de annyi bizonyos, hogy a természet közelsége megnyugtatja, földeríti az embert, különösen az idősebbeket, akiket már megtépázott az élet, s a fákat, füveket, virágokat érzőbb szívvel ölelik magukhoz. DÉNES GYÖRGY

1989. IX. 29.