Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 28. szám
I szú 3 A nagy francia forradalom 200. évfordulója A mikor 1789. július 14-e éjszakáján Liancourt herceg közölte XVI. Lajossal, a francia feudális önkényuralom immár utolsó koronás főjével a Bastille elestét, a király megdöbbenésében így szólt: „Ez lázadás“... (C’est une révolte). Mire a herceg: „Nem, Sire, ez forradalom“ (C'est une révolution). Liancourt-t e történelmi érfékú megállapítás a halhatatlanság szférájába emelte. Nem azért, mintha a párizsi eseményekben felismerte volna a beláthatatlan következményeket. Annyi történt csupán, hogy a korabeli francia publicisztika fogalmait használva jelezte a királynak, a Bastille bevételével elkezdődött valami, amit nem lehet közönséges lázadás gyanánt kezelni. A július 14-ét követő események azonban jóval meghaladták Liancourt sejtéseit. Nem egyszerűen csak fordulatot hoztak - ahogy Franciaországban a forradalom fogalmát akkor értelmezték -, hanem az önrendelke- zö nép győzelmét, ami Franciaország történetében közvetlenül, Európa-szerte pedig a francia forradalmi eszmék által közvetítve egy új korszak kezdetét jelentette. A nagy francia forradalom jelentőségét nemcsak az adja, hogy végleg felszámolta a feudalizmust és megnyitotta az utat a kapitalista vállalkozás és a szabad polgárjogok társadalma felé. Ilyen értelemben is klasszikus példája lett a mindenkori burzsoá forradalomnak, és a történetírás azóta minden korábbi és utóbb lezajlott polgári forradalmat a vele való összehasonlítás alapján mér és ítél meg. A nagy francia forradalom még ennél is tartósabb értékeket hagyott a mindenkori forradalmárokra: ihletést és tapasztalatot, megfogalmazott emberi ideálokat és célokat. Olyan értékeket, amelyek nemcsak az eljövendő polgári forradalmak számára váltak követendő példává, hanem minden olyan forradalom számára, melynek célja az ember felszabadítása, fölemelése s egy igazságos, szabad társadalom létrehozása. S e tekintetben minden olyan vitának, amely a forradalmak értelmét boncolja és keresi azok helyét az emberiség történetében, vissza kell térnie a nagy francia forradalom tapasztalataihoz és eredményeihez is. A nagy francia forradalmat természetesen nem a Bastille ellen indított támadás idézte elő. Európa legősibb abszolút monarchiája a 18. század folyamán látszólag észrevétlenül sodródott az általános válság felé. A felvilágosodás eszméinek hatására terjedő antifeudális és abszolutizmus-ellenes mozgalmak feltörését az önkényuralom hagyományrendszere és a még jól működő központosított állammasinéria egy ideig vissza tudta szorítani. A feljövőben lévő polgárság, a burzsoázia ugyanakkor már néhány évtizeddel a forradalom kitörése előtt szövögetni kezdte terveit Franciaország új politikai berendezéséről. Az 1789- ben jelentkező első politikai és hatalmi konfliktusok változásra érett forradalmi helyzetről tanúskodtak Franciaországban. A harmadik rend (amely a nemességen és a főpapságon kívül minden társadalmi réteget felölelt) képviselőinek ama döntése, miszerint a rendi gyűlés feloszlatását célzó királyi parancsra válaszul nemzetgyűléssé statuálta magát, betetőzte az addig alkotmányos keretek között zajló mozgalmat. A párizsi nép július 14-én fegyveres felkeléssel tette egyértelművé a forradalom kitörését. A forradalom kezdetén a „harmadik rend“ külsőleg egységesen lépett fel az abszolutizmus megszüntetését követelő programjával. A forradalmi erők élén akkor, amikor azok a monarchia alkotmányosítá- sáért harcoltak, a liberális arisztokrácia (Lafayette és Mirabeau vezetésével) valamint a fölerősödő burzsoáziához erősen kötődő városi értelmiség (Desmoulins vezetésével) állt. Mindkét csoportot nagymértékben befolyásolta a felvilágosodás hazai hagyománya, de az amerikai forradalom eszméi is. Az ellenzék, amelyre magas fokú elméleti érettség volt jellemző, röviddel a forradalom kitörése után előterjesztette a polgári társadalom átgondolt politikai koncepcióját - Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. A Nyilatkozat (Lafayette, az ellenzéki arisztokrata fogalmazta meg), az új társadalom alapelveit a következőkben jelölte meg: „Minden ember szabadnak és egyenlőnek születik és az is marad... minden társadalom célja az ember természetes jogainak megvédése. E jogok a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás joga. A törvény a közakarat kifejezése; alkotásában minden polgárnak joga van személyesen vagy képviselői révén közreműködnie. Senkit meggyőződései s vallási nézetei miatt háborgatni nem szabad... A gondolatok és a vélemények szabad közlése az embernek egyik legbecsesebb joga...“ A Nyilatkozat tehát a személyes szabadságjogokat, az elnyomással szembeni ellenállás jogát az ember és az állampolgár legbecsesebb, szent és sérthetetlen jogának nyilvánította. Viszont ugyanezt kimondta a tulajdonra való jog közti ellentmondás a forradalom polgári jellegéből adódott. A Nyilatkozat olyan korban született, amikor még a forradalmárok sem képzelhették el a társadalmat a magántulajdon megtartása nélkül. A szabadság- és egyenlöségeszményt a társadalom feudális felépítésével való konfrontáció alapján fogalmazták meg, s e tekintetben a tulajdonra való jog a feudalizmus kiszolgáltatottjai számára a szabad életlehetőséget, s ezáltal a legfontosabb emberi jogot jelentette. így kell értelmezni a dokumentum korabeli jelentőségét is, amelyről még ma, kétszáz év távlatából is elmondható, hogy időszerű örökség, s az emberiség történetének egyik legfontosabb írásos dokumentuma. térjünk vissza a forradalmi folyamathoz. A forradalom radikalizá- lásával párhuzamosan cserélődtek ki a hatalom gyakorlásában a burzsoázia egyes rétegei és frakciói és süllyedtek el ugyanakkor az ellenforradalom kátyújában a polgárság és polgári értelmiség más csoportjai Marx megállapítása szerint „...a konsti- tucionalisták uralmát követte a girondis- táké, s a girondisták utalmát a jakobinusoké. E pártok mindegyike a haladóbb pártokra támaszkodik. Mihelyt eléggé messzire vitte a forradalmat, úgy, hogy többé nem tudja követni, s még kevésbé tud élén járni, a mögötte álló merészebb szövetséges félretolja, s a guillotinra küldi. A forradalom vonala eképpen felfelé halad“. A forradalmi osztályként fellépő, s a forradalmat vezető burzsoázia sikereit teljes mértékben meghatározta az, hogy élvezte a legszélesebb paraszttömegek, illetve a város kispolgári és plebejus népi tömegeinek támogatását. A néptömegek forradalmi fellépései lendítették a forradalmat mindig előbbre és határozták meg polgári demokratikus jellegét. A forradalom csak addig haladt előre, amíg a néptömegek aktívan vettek részt benne. S ez az aktivitás csak addig volt jelen, amíg a tömegek úgy érezték, hogy a forradalom kifejezi érdekeiket. A forradalmi hullám feltörésének idején a forradalom hajtóerejét a párizsi iparosok és a plebejus lakosság jelentette. Július 14-e után viszont a parasztság. A forradalmi parasztmozgalmaknak az ún. „nagy félelem“ (grand peur) mozgalom hatására sikerült elérniük, hogy a nemesség lemondjon kiváltságairól és a személyi feudális jogokról, a legfontosabb feudális terheket pedig pénzen megvásárolhatóvá tegye. A feudális kötelezettségek végleges felszámolására a jakobinus diktatúra feltételei között került sor 1793-ban. Ez a tény a parasztságot oly mértékben kielégítette, hogy a továbbiakban már a maradványai sem vettek részt a forradalomban, sót helyenként csatlakoztak az ellenforradalomhoz. A forradalom első szakaszában (1792- ig) valósultak meg azok az alapvető változások, amelyek által megszűnt az abszolutizmus és a rendi kiváltságok: a harmadik rend - a polgárság és a városi értelmiség képviselői által - az egész nemzet képviselőjévé deklarálta magát; megszületett a nemesség feudális kiváltságait és a jobbágyi személyi kötelességeket eltörlö dekrétum; az egyház hatalmának korlátozásáról és vagyonának konfiskálásáról szóló rendelet, valamint Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amely megfogalmazta az 1791 -ben jóváhagyott első francia alkotmány alapelveit. A felsorolt változások eredményeként új politikai rendszer jött létre - alkotmányos monarchia, amely megvonta a királyi jogkör határát, elkülönítette a törvényhozó és a végrehajtó hatalmát, deklarálta a tulajdonjogot és megadta a politikai jogokat, de csak a vagyonosaknak. Az alkotmány életbelépése után a „harmadik renden“ bejül végbement politikai differenciálódás eredményeképpen kiéleződött a feszültség az egyes csoportok között. A burzsoázia nagy része és a tömegek további változásokat követeltek, ezzel szemben a nagyburzsoázia és a forradalom kezdetén pozitív szerepet játszó liberális arisztokrácia a forradalmat befejezettnek tekintette. A feszültséget fokozta a király taktikázása, az ellenforradalmi megmozdulások és a készülőben lévő külföldi intervenció (az európai monarchiák találkozója Pill- nitzben 1791. augusztus 2-án), amelynek célja az abszolutista monarchia megújítása volt. A törvényhozó gyűlés a tömegek nyomására rákényszerítette a királyt, hogy hadat üzenjen saját szövetségeseinek, de mivel a hazai ellenforradalom és maga a király is folytatta az áskálódást saját népe ellen, a forradalmi erők a monarchia megdöntése mellett foglaltak állást. Az új nemzetgyűlés, a konvent, 1792. szeptember 21 -én kikiáltotta a köztársaságot. (Ezután a királyt és családját bebörtönözték, XVI. Lajost 1793. január 21-én, hozzátartozóit pedig később kivégezték.) A köztársaság 10 hónapos fennállása alatt a politikai harctéren három pol-* gári irányzat kristályosodott ki, s csapott össze. A girondisták, akik a vidéki burzsoázia támogatását élvezték, s kezdetben a konvent fő hangadói voltak, de akik a leginkább szembefordultak a népi radika- lizmussál és elutasítottak minden további engedményt a gazdasági állapotok megjavítására. A másik csoportot az ún. „Hegy“ (Mon- tagnard) képviselte, amelyben közösen léptek tel a jakobinusok (Robespierre vezetésével) és a cordelierek (Danton vezetésével). A harmadik csoport a konvent radikális balszárnya volt, amelyet a girondisták „veszettnek “ neveztek el. Ez az irányzat terjesztette elő a másik kettőhöz viszonyítva az emberi egyenlőség, a nyomor és éhség megszüntetését célzó legradikálisabb javaslatokat. A három irányzat között nem születhetett kompromisszum, hiszen mindegyik meg volt győződve a saját tévedhetetlenségéről. A politikai harcok során azonban a girondisták közelebb kerültek a nagyburzsoáziához és az ellenforradalmárokkal közösen kon- ventellenes lázadásokat szítottak vidéken. Ugyanakkor a jakobinusok és a „veszettek“ között is elmélyült az ellentmondás a „ve- szettek“-túl radikális követelései miatt. A jakobinusok képviselőiben (Robespierre és Marat) mindinkább megérett a meggyőződés, hogy csak a diktatúra mentheti meg a forradalmat. A jakobinusok a köztársaság legváíságo- sabb időszakában kerültek hatalomra, amikor a forradalom lendülete a mélypontra zuhant. Ez a körülmény, s a kilábalni akarás végső soron kihat a diktatúra belső lényegére is. Viszont, ami létrejött, merő ellentéte volt annak, aminek indult. 1793-ban Robespierre úgy vélekedett a jakobinus diktatúráról, hogy elkezdődött „...a legszebb az összes forradalmak közül, az egyetlen, amelynek célja méltó az emberhez: hogy megteremtse az egyenlőség, igazságosság és az ész halhatatlan elvein nyugvó politikai társadalmat“. Az eredeti célt, a szabad polgárok demokratikus társadalmát a jakobinusok kezdetben az ellenforradalom és az intervenció ellen folytatott harcok miatt nem valósíthatták meg, később pedig maga a diktatúra, s az általa bevezetett harci módszer, a jakobinus terror lett annak döntő akadálya. így csak alkotmányából szerezhetünk tudomást arról, hogy milyennek készült. A jakobinus alkotmány a rousseaui eszméket foglalta törvénybe és kimondta, hogy „a társadalom célja a közösség boldogulása“. Széles körű politikai szabadság biztosítására törekedett, amely kiterjedt a gyülekezési, szólás- és sajtószabadságra, valamint a közvetlen és általános választójogra. A társadalom számára kötelezővé - — tette, hogy biztosítson munkát a munkaképeseknek és tartsa el a munkaképteleneket. Az alkotmány szentesítette a népfelkelés jogát is, „ha a kormány megsérti a nép jogait“. A jakobinus demokrácia egyfajta belső ellentmondását támasztotta alá az, hogy az alkotmány ugyan „természetes jognak“ tüntette fel a magántulajdont, de kimondta, hogy belőle nem fakadhatnak politikai előjogok. A politikai egyenlőség és a magántulajdon jogának ellentmondásából fakadó dilemmát a kispolgárság azután sem, egyetlen későbbi polgári forradalomban sem tudta megoldani. V ajon Vergniaud-nak volt-e igaza, amikor még a jakobinus diktatúra létrejötte előtt kijelentette, hogy „a forradalom, mint Saturnus falja fel gyermekeit“, vagy St. Justnek, Robespierre tanítványának, ßki később így válaszolt: „Nem a forradalom falja fel a gyermekeit, hanem a köztársaság semmisíti meg az ellenfeleit“. A terror következményeként a diktatúra a politikai kisebbség diktatúrájává szűkült, sőt még azon is túljutott: a demokratikus jelszavak mögé rejtőző személyi diktatúrában tetőzött. 1794. július 27-én a konvent fellázadt Robespierre ellen és megbuktatta. Az utókor már tudja, hogy akkor csúcsosodott ki a forradalom. A forradalmi ciklus ezután visszafordult a zenitről. A jakobinus diktatúrát a nagyburzsoázia thermidori reakciója váltotta fel. Itt nemcsak a robespierre-i frakció diktatúrája ért véget, hanem a további fejlődés demokratikus lehetősége is. Az új rendszer nem vezette be a jakobinus alkotmányt. Megtartotta ugyan az alapvető állampolgári jogokat, de a választójogot ismét leszűkítette a vagyonos polgárokra. Az állam élére új szerv került, a Direktórium. Ennek reakciós jellege ellenére is sikerült megvalósítania a gazdasági konszolidációt és jelentős eredményeket ért el a frontokon is. Napóleon neve bejárta a világot. 1799. november 10-én (a forradalmi naptár szerint brumaire 18.) Bonaparte megvalósította államcsínyét és ezzel lezárult a forradalmi folyamat, amely az abszolutista monarchiából indult ki, majd az alkotmányos monarchián, a polgári köztársaságon, a jakobinus diktatúrán keresztül (a forradalom csúcspontja) visszafordult és a thermidori reakción keresztül eljutott Napóleon egyeduralmához, s a Bourbonok restaurálásával fejeződött be. A francia társadalom tehát új fejlődési szakaszba lépett. Egy nagy forradalom tapasztalataival a háta mögött kialakult az újkori francia nemzet és a nemzeti jelleget a mai napig is erősen meghatározó demokratizmus. A nagy francia forradalom - a forradalmak és forradalmárok ihlető példája nemcsak kora Franciaországára és a 18-19. század Európájára hatott. A proletárforradalmak eszmei ihletői és forradalmárai is a jövő iránti nagy felelősségtudattal fordultak a francia történelem eme szakaszához és merítettek tapasztalatot tartalmából, jellegéből egyaránt. a 21. század küszöbén a haladás hirdetői közül aligha kételkedik valaki is abban, hogy az „egyenlőség, testvériség, szabadság“ eszméje megközelítésének alapvető feltétele a szociális egyenlőség megteremtése, tehát a magán- tulajdon felszámolása. De vajon ez-e az egyetlen feltétele a szabad emberek igazságos társadalmának? Mi az oka annak, hogy a szociális igazságosságon alapuló társadalmakban is voltak - vannak diktátorok, legújabbkori robespierre-k, voltak koncepciós perek és megsértett emberi jogok? Ha ilyen szemszögből tekintünk vissza a nagy francia forradalom eszmei hagyatékára, akkor bizonyára kibontakozik a ma számára is aktuális üzenet. Egyetemes érvényű, nagy és súlyos eszmét hagyott a francia forradalom az emberiségre: az emberi szabadságeszményt, amelyet nem lehet burzsoá jogként értelmezni. Egyetemes emberi jogról van szó, amelyet egyetlen társadalom sem kezelhet elvont és megközelíthetetlen fogalomként, de igazságalapjából származó automatikus következményeként sem. A szabadságeszmény ideál is, álom is. Az emberiségnek mindig voltak és lesznek is álmai. Az álmok megvalósítását célzó törekvés hajtja a fejlődést, a haladást előre. A legigazságosabb, legszabadabb társadalomnak is lesznek feladatai: úgy valósítja meg önmagát és önmaga előbbrejutását, hogy a lehető legköze- lebbre kerüljön az emberiség által megálmodott és célul kitűzött ideálokhoz, „az ember természetes és elévülhetetlen jogai“ megvalósítását biztosító és elősegítő realitáshoz. De addig is, amíg odajut, nagyon kell ügyelnie, hogy minden állampolgára szabadon gyakorolhassa (nemre, fajra, nemzetiségre való tekintet nélkül) az alkot- mányosított polgárjogokat. Talán ebben van a nagy francia forradalom ma is aktuális üzenete. Ez az üzenet ott él ma abban a forradal- miságban is, amellyel a Szovjetunióban az átalakítást akarják megvalósítani, hogy azok felé az eszmények és értékek felé haladjanak, amelyeket a civilizáció megteremtett, az ember szabadságának és boldogulásának eszményei felé. KONRÁD INGE
