Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 36. szám
Kölcsönös bizalom, hatékonyabb együttműködés Az utóbbi időben egyre gyakrabban olvashatunk a sajtóban az iskolával, az ifjúság nevelésével és oktatásával foglalkozó cikkeket, melyekben a szerzők a bírálat eszközét felhasználva javaslatokat tesznek a nevelés és képzés területén felmerülő gondok megoldására. E problémák gyakran az iskola és a szülők együttműködésével, ennek tartalmával, formáival és intenzitásával kapcsolatosak. A véleményekből kiderül, hogy az iskola és a szülők együttműködése terén is tapasztalhatók hibák. Az iskola és a szülök kapcsolata közvetlenül hat a gyermekek nevelésére. Hosszú időn keresztül úgy tűnt, hogy e téren nincsenek komolyabb nehézségek. Felszínes értékelések alapján sokszor megállapították, hogy az együttműködés kielégítő. Ezt sugallja az a tény is, hogy napjainkban is vannak szép számmal olyan iskolák, amelyek szoros kapcsolatot építettek ki a szülői munkaközösséggel, és a gyümölcsöző együttműködés során szép eredményeket értek el mind a nevelés, mind az oktatás, mind pedig a kultúra területén. Vannak iskolák, amelyek létüket (felépítésüket) és viszonylag jó működési feltételeiket a szülők önzetlen segítségének köszönhetik. A legtöbb helyen akadnak szülők, akik aktívan bekapcsolódnak az iskola mindennapi életébe és segítenek a nevelési, oktatási és szervezési feladatok valóra váltásában; különböző, nevelési szempontból jelentős akciókban vesznek részt, bekapcsolódnak az iskolai kirándulások előkészítésébe, lebonyolításába, szakköröket vezetnek vagy tisztségviselőkként vállalják az iskola gondjainak orvoslását. Követésre méltó példa tehát van, mégis egyre gyakrabban hangzanak el különböző fórumokon az iskola és a szülök együttműködésével kapcsolatos bírálatok, elégtelenséget kifejező megjegyzések. A korábban is ismert gondokon és véleménykülönbségeken kívül (a tanulók túlterhelése, túl szigorú elbírálása, laza fegyelem stb.) mostanában újabbak is felvetődnek. A múlt tanévben a közoktatás irányításának egyes szintjein gyakran elhangzott az a vélemény, hogy mérséklődött a szülők érdeklődése az iskola iránt. Hasonló a véleménye sok pedagógusnak is,-akik tapasztalataikra támaszkodva megállapították, hogy csökkent az iskola gondjainak a megoldásában aktivan részt vevők száma. Olyan szülőkkel, akik csak ritkán vagy egyáltalán nem érdeklődnek gyermekük iskolai munkája iránt, a múltban is találkoztunk. Ezek egyáltalán nem, vagy csak elvétve vesznek részt szülői értekezleteken. Az iskola rendezvényei, munkája, nehézségei nem érdeklik őket, mert - helytelenül - azt tartják, hogy gyermekeik neveléséért és oktatásáért egyedül az iskola a felelős. Szerencsére kevés ilyen szülő van, mégis szólni kell róluk, mert közömbösségük közvetve hat a többi gyermek nevelésére is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az iskolával szemben tanúsított elutasító vagy közömbös magatartás a nehezen nevelhető, illetve a súlyos tanulási nehézségekkel küzdő tanulók szüleinél szokott leggyakrabban előfordulni. Az ilyen tanulók nemcsak az adott osztály egészére hatnak kedvezőtlenül (rontják az osztály fegyelmét, zavarják a tanulást, rossz például szolgálnak a többi tanuló számára), hanem jelentős többlet- munkát igényelnek a pedagógustól is, aki ezt rendszerint csak a többi tanuló rovására tudja elvégezni. Sokkal népesebb azoknak a szülőknek a tábora, akik időnként ugyan felkeresik az iskolát, a szülői értekezleteken is részt vesznek, tájékozódnak az oktató-nevelő munkáról, de semmit nem tesznek azért, hogy az iskolát valamilyen módon segítsék. Gyermekeik tanul: lányi eredményeit és a viselkedésükkel kapcsolatos véleményt tudomásul veszik, de csak ritkán közük javító szándékú észrevételeiket, javaslataikat az értekezletek nyilvánossága előtt. Esetleges kételyeiket, ellenvéleményüket gondosan elhallgatják. Ez a passzivitás és álközömbösség azonban nem jelenti azt, hogy gyermekeik otthoni nevelésében mellőzik az iskola által kitűzött feladatokat és követelményeket. Ellenkezőleg, rendszerint nagy figyelemmel kísérik csemetéjük iskolai szereplését, és sokat tesznek azért, hogy az igényeknek megfeleljen. Gondjaikat, problémáikat azonban nem osztják meg ÚJ SZÚ sem a pedagógusokkal, sem a szülők nyilvánosságával. Viszonylag szűk réteget alkotnak azok, akik mindig figyelemmel kísérik az iskolai életet, és készek bármikor bekapcsolódni 1989. IX. 8. az iskola által kezdeményezett különböző akciók előkészítésébe és lebonyolításába. Rendszerint olyan személyekről van szó, akik időt és fáradságot nem sajnálva munkálkodnak az iskola és a család kapcsolatának elmélyíteni. Az ilyen szülök száma azonban - amint azt fentebb jeleztük - egyre csökken. Nem véletlen tehát, hogy az iskolák vezetősége, a tanügyi szervek, sőt a különböző pártfórumokon dolgozó tisztségviselők sem elégedettek az iskolák és a szülők együttműködésével, ennek hatékonyságával. Különösen sok bírálat hangzott el az utóbbi időben az ifjúság erkölcsi, politikai, világnézeti stb. fejlettségét, a munkához való viszonyát tekintve. Indokolt tehát, hogy foglalkozzunk az iskola és a szülök együttműködésének hatékonyságát gátló tényezőkel. A szülők közömbösségét kiváltó okok között elfoglaltságuk, a rohanó életmód, a felelősség áthárítása, az igénytelenség, a szülői hivatásra való felkészületlenség, a túlterheltség, a rendezetlen, zilált családi kapcsolatok, a felelőtlenség és olykor a sértődöttség szerepel a leggyakrabban. De a szülőkkel folytatott beszélgetések során kiderült az is, hogy passzivitásuk és látszólagos közömbösségük mögött nemegyszer a „Ne szólj szám, nem fáj fejem“ közmondásban foglalt tapasztalatok, az iskola szinte hagyományosnak tartott helyzeti előnyének elfogadása, a javító szándékú javaslatok- és bírálatok hatástalanságának és hiábavalóságának tudomásulvétele és még sokféle más ok is meghúzódik. Egyre gyakrabban elhangzanak olyan vélemények is, melyek szerint nem mindig adottak a feltételek az igazi (nemcsak kinyilatkoztatott) partneri kapcsolatok kiépítésére. Az iskola a kitűzött célok és nevelési feladatok megfogalmazásába, a különböző döntések előkészítésébe és meghozatalába gyakran nem, vagy csak formálisan vonja be a szülőket. Az iskola és a szülői munkaközösség együttműködésében gyakori a direktív elem és a formális megoldás, amely kedvét szegi a szülőknek. Az együttműködési program olykor differenciálatlan, maximalista, és nem tükrözi az adott iskola konkrét feltételeitől adódó sajátos, ténylegesen létező aktuális feladatokat. Az egyik városi alapiskolában például egy tanév eleji osztályszülői-értekezleten a tanítónő szakmai szempontból kifogástalanul összeáll!-, tott nevelési terv ismertetésekor több mint egy tucat feladat közös megoldására szólította fel a szülőket. Eljárása, bár megszokott, mégsem tartható célszerűnek, mert nem hatott serkentőleg a szülőkre. Helyesebb lett volna, ha a feladatok közül néhányat kiemel, és azok teljesítésére kéri fel őket. A teendők szinte áttekinthetetlen sokasága nem ösztönzőleg, hanem bénítólag hatott a szülőkre. Nagyobb hiba azonban - s ebben van a megoldás formális jellege -, hogy az első szülői értekezlet óta a közös feladatok megvalósításának ellenőrzésére és értékelésére véletlenszerűen és felületesen került sor. Ilyen és ehhez hasonló esetek bizonyára más iskolákban is előfordulnak. Az említett értekezleten a szülők (miután tudomásukra jutott, hogy egy napköziben foglalkoztatott nyelvtanárnó hajlandó lenne nem kötelező tantárgyként angolt tanítani, ha azzal az iskola igazgatója egyetért) kérték az idegen nyelvek nem kötelező tantárgyként való bevezetését. Kérésüket az igazgatóhelyettes azzal az indokkal utasította el, hogy a központi utasítások értelmében a nem kötelező, választható tantárgyak közül a testnevelést és a sportjátékokat kell előtérbe helyezni, nem az idegen nyelveket. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy tudomásom szerint a testnevelés és sportjátékok tantárgy bevezetése máig is várat magára.) Az eset bizonyára nem tekinthető tipikusnak, mégis említést érdemel, mert utal arra, hogy a helyi lehetőségeket figyelmen kívül hagyó formális megoldás, a központi előírásokhoz való merev ragaszkodás semmiképpen sem járul hozzá a szülők és az iskola kölcsönös megértésen alapuló partneri kapcsolatainak és gyümölcsöző együttműködésének elmélyítéséhez. Az együttműködés javítása és a formalizmus felszámolása szempontjából nem tartom a legjobb megoldásnak a szülök pedagógiai és pszichológiai művelését szolgáló előadások témáinak központi meghatározását sem. Tapasztalatból tudom, hogy a szülök igénylik a jól előkészített, lényegretörő, aktuális témákról szóló pedagógiai és lélektani előadásokat. Különösen a fiatal szülők számára lenne szükséges felújítani a szülök szabadegyeteme keretében a múltban tartott előadásokat, melyekre az utóbbi időben sajnálatos módon egyre ritkábban került sor. Megkérdőjelezhető azonban az a gyakorlat, amely a szülők pedagógiai ismereteit kampányszerűen igyekszik gyarapítani. A témák kijelölésekor a felettes szervek nincsenek tekintettel az egyes iskolák sajátos igényeire, kürülményeire és a résztvevők összetételére. Márpedig az együttműködés elmélyítését is szolgáló pedagógiai továbbképzés e szempontok figyelembevételével lenne igazán eredményes. A kötelezően előírt témák nem mindig esnek egybe az adott iskola aktuális nevelési problémáival. Formálisnak, ezért kevésbé hatékony formának tartom azt is, amikor például az elsős tanulók szülei számára ugyanazokat a központilag meghatározott témákat adják elő (az ifjúkori bűnözés, az alkoholizmus és a narkománia elleni küzdelem), mint az idősebb tanulók szüleinek.Mind a nem kötelező tantárgyak, mind a szülők pedagógusi művelődését szolgáló előadások megválasztásakor, mind az együttműködés megtervezésekor és az adott iskola feltételeinek jobban megfelelő tartalmának kidolgozásakor és a szülőket is közvetlenül érintő döntések meghozatalakor az eddiginél jobban figyelembe kell venni a szülők véleményét és javaslatait. Ehhez nagyobb szabadságot kell biztosítani az iskolák igazgatói és a pedagógusok számára. Minden eszközt fel kell használni a formalizmus felszámolására. Társadalmunk átalakítása önálló, kezdeményező és alkotó személyiségeket igényel. E feladatok teljesítése azonban csak akkor jár sikerrel, ha az iskola és a szülők lényegesen nagyobb gondot fordítanak a kölcsönös bizalomra épülő, igazi partneri kapcsolatok kialakítására és elmélyítésére KULACS DEZSŐ Krascsenits Géza felvétele Az ember időnként elmereng azon, milyen kedvesek is a böl- csödés, óvodás korú gyerekek. Milyen üdítő csilingelő kacagásuk, s mennyire igazak, olykor szégyenkeztetőek bájos tudálékossággal összetákolt mondataik. Élik gyönyörúszép meseéletüket, melyben jó királyfik küzdenek vérengző sárkányokkal, s szemérmes, szeretetre éhes törpék óvják az árva Hófehérkét. Ők nem Ismernek középutat. Varázslatos álmaikban jó harcol rossz ellen, s a harc kimenetele csupán egy lehet: győz a jó! Még nem tudják szegénykék, hogy a mesék utópiák, melyeket a felnőttek eszelnek ki azért, hogy általuk hazudhassák gyermekeiknek azt, ami nincs. Gyatra, tökéletlen világukat rejtik álszemérmes szégyenükben agyafúrtan kifundált propagandatörténetek mögé... Aztán a gyerekek felcseperednek. Az egyiknek nagy, húsos orra nő, a másik fiatalon kopaszodni fog, a harmadik vénlány marad. De legfőképp jellemük változik, melynek formálásában az iskola nagyon fontos szerepet játszik. S e szerep - most bizonyára sokan felkapják a fejüket - igencsak negatív. .. Azon kétségtelen tényen kívül, hogy komoly tudás birtokába halmazokat ver a fejébe, a botfü- lú Imrének négyest ad énekből. Az efféle, nem testhez álló követelmények indítják be aztán a tisztátlan védekezési mechanizmusokat. Mert a gyermek sarjadó jelleme nem tesz különbséget a védekezés különféle móhogy róla már az iskolában megmondták, hogy hülye zenéből. És élnek boldogan, boldogtalanul, tarsolyukban a sok negatív tulajdonsággal, melyet az iskola nevelt beléjük. Félreértés ne essék! Nem a pedagógus, hanem az iskola nevű intézmény. A jó pedagógus harcol. Megpróbálja semlegesíteni e böhöm nagy építmény jellemromboló hatásait. Éppen ezért vannak tiszta, becsületes emberek. A harc azonban egyenlőtlen. Vizsgáljuk meg környezetünket. Úton-útfélen magányos, elveikért küzdő emberekkel találkozunk, kiket buzgón igyekszik víz alá nyomni az iskola nevelése: az átlag. Ezek az emberek, mint hajdan a kedves tanítónak, bizonyítani szeretnének. Csakhogy az szinte lehetetlen, mert ha nagy célokat tűznek maguk elé, s netalántán elérik is azokat, azzal az átlag átlagosságát bizonyítják. .. Eddig szerettem volna eljutni. CSÓKA FERENC Fejre, fiú! avagy a gyermek és az iskola jutnak, ott tanulnak meg félni (a feleléstől, a gyenge jellemű pedagógustól), súgni, magolni, puskázni, hazudni (otthon felejtettem az ellenőrzőmet), szimulálni, felnézni valakire, lenézni valakit, s ott válnak önteltté, mert felnéznek rájuk, morcossá, zárkózottá, mert lenézik őket. A ma iskolájának lényege a kényszer, az állandó követelés. A kis dagit fejen állásra kényszeríti, a parasztlurkónak dozatai között. Úgy viselkedik, mint egy kis állatka, ha sarokba szorítják. Később a dagi szakácsnak megy, mert mindig is szeretett ételek közt forgolódni, a tornát örökre megutálta, a parasztlurkó, hacsak nem valami fenomenális tehetség, beáll az édesapja mellé a ,,jéerdébe“, mert ott jól lehet keresni, a botfülü Imre meg lekapcsolja a rádiót, ha zeneszó hallatszik a hangszóróból, mert-
