Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-01 / 35. szám

DUBA GYULA *1 Tavasz közepére kiürült a pelyvás. A te­reket, vágott répával keverve, megették a tehenek, a pelyvát pedig, korpával dúsítva és vízzel megöntözve, elfogyasztották a lo­vak. A helyiséget megtették hajóépítő mű­helynek. Védett, száraz hely, felülről nádte­tő fedi, oldalt szalmakazal határolja, a má­sik oldalán nádfal, bejárata vesszőből font, széles kapu. Bertalan és Kisgál itt építik a tutajt. Friss szelek fújnak, a percről percre változó kékségben fehér felhők szállnak az égen. A pelyvásból, a félig nyitott kapu mögött fűrészelés és kopácsolás zaja hal­latszik - zömök, erős tutaj készül. A tutaj: két darab kétméteres, vastag fenyórúd az alapja és kerete, melyekre léceket és deszkákat szegeznek. Az utastér felülete két négyzetméternyi, egyenetlen deszkalap, göcsörtös, szoros rostély, szű­kösen elég a két utasnak és némi útipogy- gyásznak. Nagy gonddal, hetekig épült a tutaj, a pelyvás agyagtalaját vastagon fedte a fű­részpor, rozsdás, öreg szegek hevertek szanaszét. Huzatos, hűvös hely volt a pely­vás, de fűtötte a munka láza és az aprólé­kos tervezgetés.- Árboc is kellene... - fontoskodott Ber­talan, ravaszkás mosollyal mindenbe bele­szólt, nem lehetett tudni, komolyan veszi-e az utazás tervét, vagy újra uralkodó hajla­mainak engedelmeskedik -, vitorla és árboc is kellene, hogy hajtsa a szél!- Nem lehet - rázta a fejét a tervező és építőmester -, az árboc nem fér át a hidak alatt, a vitorla beakadna mindjárt a Balázs- hídba és felborulna a tutaj, a Nagyhíd alatt se férne át az árboc, elhiszed?- Árboc és vitorla nélkül nem boldogu­lunk a tengeren - makacskodott a másik -, evezőnk sincs, hogyan akarsz árboc és vitorla nélkül hajózni a tengeren! A készülődés megoldhatatlannak látszó gondokat vetett fel. Aztán elkészült a tutaj, s a próbaút követ­kezett. Feltétlenül ki kell próbálni indulás előtt, hogy megtartja-e a víz, vagy sem! Ehhez azonban nagy eső kellene, kiadós tavaszi zápor, amely megdagasztja a Patakot, any- nyira megtölti a medrét, hogy a két part közt folyó, sebes áramlás hátára vehesse a tu­tajt. Akkor majd ketten - Bertalan és Kisgál - felavatják a jármüvet, vízre szállnak vele, és kipróbálják. Megtapasztalják, hogy alkal­mas-e a nagy útra, képes-e arra, hogy elérjék vele a tengert. A kedvező vízáramlásra május végéig kellett várniuk. Délutánonként rendszeresen vizsgálták a délnyugati látóhatárt, ahonnan' a nagy nyári záporok szoktak érkezni vil­lámlás és félelmetes mennydörgés kísére­tében. Aztán egy forró napsütéses délutá­non, távoli morajlás kíséretében, sötét felhő tűnt fel délnyugaton, és gyorsan, mogorván elterpeszkedett a látóhatáron. Vakító fé­nyekkel és hatalmas csattanásokkal érte el a falut, az ördögök hordókat görgetnek az égben, mondják ilyenkor a hosszú, elnyúj­tott mennydörgésre, nemsokára sűrű, kövér esőcseppek bombázták a földet. A víz elő­ször tócsákba gyűlt, majd erekben folyt tovább, már széles patakokban ömlött a lej­tőkön, a pléh esőcsatorna úgy dobolt, mint­ha az utolsó ítéletet jövendölné. Áldásos májusi zápor, a próbaút is lehetségessé válik biztosan! Sokáig zuhogott az eső, a vihar kelet felé vonult, majd a dombok felett meggondolta magát, és visszatért. Mérge alábbhagyott, megszűnt a villámlás és az égzengés, de a vizek bőven ömlöttek, már az utakon is patakok folytak rjiindenfelé. A vízzel vert táj, a felázott föld jószagúan, melegen gőzöl- gött. Mire elállt az eső, megtelt a Patak medre, a Három-forrástól gyors, zavaros vizek jöt­tek, és átrohantak a falun. Zuhogtak a hidak alatt, hevesen acsarkodva és csapkodva ostromolták a Nagyhíd repedezett, szürke pilléreit. Fut az áradat, mintha kergetnék, tajtékzik a dühös, elszabadult elem. Aztán a vízszint növekedése megáll, egy ideig tartja magát, amíg a kertek és az utca csermelyei és erei belefolynak és táplálják, majd apadni kezd. A vízállás éppen kedve­ző, sietni kell, szél nincs, a nap már mele­gen süt, itt az alkalom. Együtt vitték a tutajt az utcára, nehezen * * Részlet a szerző Aszály című, készülő regényéből. cipelték, a szerke?et lehetett vagy harminc kiló. nincs árboca, sem vitorlája, két négy­zetméternyi sima felület. Tolórúdja sincs, evezője se, tulajdonképpen kormányozha- tatlan, a víz kénye-kedvére játszhat vele. A rohanó víz nem veszélytelen, ijesztő, ám egyben elszántságra késztet, már nincs visszaút.- Hajóra szállnak a felfedezők - mondta 'fellengzősen Bertalan -, elsőnek te szállj fel, én majd vízre tolom a tutajt, és utánad ugróm.- Egy mindenkiért, mindenki egyért! - tette hozzá Kisgál. - Vár a tenger, előre hát! A tervezések és álmodozások pátosza élt bennük, romantikusan és gyanútlanul. Az előkészületek tanúi, a házak előtt álló asszonyok, fiatalok, érdeklődéssel szemlél­ték a nagy utazást. A felfedezők egészen a part szélére tolták a tutajt, hogy a zavaros ár már a szélét nyaldosta, és hullámokat vetve aláfurakodott. Egyharmada már vízen van, de a felázott part még tartja.- Rajta testvér - kiáltotta Bertalan —, lépj fel! - A nagy utazó habozás nélkül engedel­meskedett. A tutaj kissé megbillent, a viz felé csúszott, Kisgál már rajta kuporgott, Bertalan pedig lökött rajta egyet, s a jármű az ár tetején táncolt, mohón és gorombán elkapta a víz. De nemcsak elkapta, hanem vitte magával, vadul táncoltatta és sodorta a nagyobb patakok, folyók, a tenger felé. Felemelőn gyönyörű, félelmetes pillanat volt: így kezdődött a nagy utazás! Veszélyes a kezdete, s a vége belátha­tatlan, a rohanó víz szeszélyesen játszik a tutajjal, a parthoz löki, himbálja és már- már felborítja. Utasa támasz nélkül billeg rajta, térdelve lekuporodik, és a lécekbe, deszkákba kapaszkodik. Bertalan nem ju­tott fel a járműre, talán az utolsó pillanatban meggondolta magát, vagy valóban nem tudott ráugrani, rohanva követte a parton, nagyokat ugorva futott, mint a játékos kos­bárány, és izgatottan kiabált. Kidülledt szemmel figyelmeztette Kisgált a veszélyre.- Hasalj le, kapaszkodj, mert lesodor a híd! Halálveszély, hallod, elsodor az ár! Később Kisgál azt mondta, hogy nem félt. Állította, hogy biztonságban érezte ma­gát a tutajon. A jármű teljesen megbízható volt, komoly útra lehetett volna indulni vele. Akkor azonban felismerte a veszélyt, hasra feküdt, és a deszkákra lapult, éppen átfért a helyreállított Balázs-híd alatt. Újabb hidak következtek, a Pécsi-híd, a Párizs híd, a keskeny erős fatörzsek keresztbe fektetve a viz felett. Döbbenetes gyorsasággal köze­ledtek, a tutaj alig fért el alattuk - hősi és veszélyes utazás, hajmeresztő kaland. (Na­pok múlva könnyed hangon beszélt róla, kiszínezve mesélte, hogyan kapaszkodott meg a deszkákban, és tanulságként vonta le, hogy a tutajt kapaszkodó szíjakkal vagy kötelekkel kell ellátni.) Bertalan nagy kosug­rásokkal rohant mellette a parton, el-elma- radozott, jól szórakozott, bár közben félt, hogy ha baj történik, őt vonják felelősségre. A ház előtt álldogálók, a külső szemlélők számára félelmetes látvány lehetett az uta­zás, később sokat beszéltek róla, legendás történet kerekedett belőle, melynek a leg­drámaibb jelenete csak ezután következett. A tutaj előtt feltűnt a Nagyhíd, vészesen közeledett. Megszürkült, repedezett és nyálkás mohával borított, vastag tartóoszlo­pait szilajon csapkodta, félelmetesen susto- rogva otromolta a zavaros víz. A Nagyhíd alatt az oszlopoktól nem fér el a tutaj, biztosan felborul! Kisgál nem fogta fel még a veszélyt, elszántan kapaszkodott a lécek­be, Bertalan azonban látta az oszlopok előtt tornyosuló, kavargó hullámokat - valóban volt bennük valami tengerszerű -, és őszin­tén megrémült.- Menekülj... ugorj le róla, szétzúzódik a tutaj az oszlopokon! - ordított. - Ugorj a vízbe, mert a Nagyhíd alatt elsüllyed a tutaj, micsoda hajótörés... Kimeredt szemmel kiabált Bertalan. A látvány valóban félelmetes volt. A tutaj az oszlopnak rohant, és keresztbe fordult a zajló vízen. Először keresztbe fordult, majd egyik oldala könnyedén és termé­szetellenesen felemelkedett. Fennakadt az oszlopokon, alulról ostromolta, feszítette a víz, a jármű széles torlaszt képezett, mely előtt a vízszint megemelkedik, és az áradat örvényleni kezd, bömbölve sír, és fenyege­tően átkozódik. Kisgál lecsúszott a tutajról, a vízbe esett, és eltűnt az áradatban. Berta­lan nem ugrándozott már, mint a hetyke kosbárány, a Nagyhíd túloldalára rohant lélekszakadva, és szemét meresztve leste, hogy a barátja megjelenjék. A Nagyhídtól lejjebb kiszélesedik a Patak medre, a víz lelassul és elsekélyesedve szétfolyik, ha­ragja lecsendesedik. Ebből a zavaros tóból bukkant elő Kisgál, az apró termetű vízi ember - az a bizonyos Hány Istók a legen­dákból és Jókai regényéből -, kiemelkedett a zavaros vízből és támolygott, haja csap­zott és iszapos, ruhájából cipóiból folyt a szennyes lé, feltápászkodott, és kibotor­kált a partra. Köpködött és krákogott, telje­sen megzavarodott, de lassan magához tért.- A Nagyhíd alatt vigyázni kell a tutajjal- ez volt az első szava -, alaposan ki kell még próbálnunk, mielőtt elindulunk a tenger felé... Bertalan felelősségre vonástól való fé­lelme elmúlt, ijedsége elszállt, azonnal megnyugodott, hogy Kisgált meglátta, és egyszerre nagyon jól érezte magát a pom­pás kaland után, s bár nem ő volt a főhős, kitűnően mulatott.- Tyű, te jól nézel ki, hékás - vihogott -, olyan vagy, mint akit kimentettek a tenger­ből, a viharos tengerből. Hihihi. Nagy voltál, biz’isten, igazi hős! - Vidáman nézte, és csúfondáros iróniájával már fölébe kereke­dett, újból kiterjesztette rá akaratát, és sza­vaival céltudatosan formálni kezdte, hogy úgy gondolkodjék a történtekről, ahogy ő akarja. - Hősiesen viselkedtél - lelkende­zett a próbaút sikerült, sokat tanultunk belőle az igazi utazás előtt. A tutaj alkalmas az útra, de kormányrudat kell rászerelnünk, hogy átevezzünk vele a Nagyhíd alatt! Kisgál ruhája a testére tapadt, csöpögött belőle a víz. Izgatott volt, és csak az igazi utazásra gonolt, felfokozott lelkiállapotában csak az ügy járt eszében, és nem vette észre, milyen nevetséges.- A vitorlát csak a Garamon húzhatjuk fel- mondta, s már vacogott a foga -, s hidak alatt nem fér el az árboc meg a vitorla!- Át kell öltöznöd - nézte a másik, s kis­sé megsajnálta -, majd eljövünk a tutajért... A parton mentek hazafelé, kerülték a ház előtt álló embereket, gúnyolták őket. Egy kamasz csúfondárosan rájuk kiáltott:- Hol akartatok kikötni, tökfilkók? Hono­luluba igyekeztetek? A kapuban már várt rájuk Gál István.- Te bolond - szólt a fiához kemény, visszafogott hangon, enyhén arcul ütötte, nem szokta verni, először ütötte meg a fiát -, elment az eszetek? - Látta, hogy fiának könnybe lábad a szeme, de nem szól, száját makacsul összeharapja, és nem sír, csak néz szerencsétlenül. Ismét elfogta az a furcsa érzés, hogy a fia más lesz, mint ő. Van benne valami érthetetlen idegesség, másság, melynek okát nem tudja, de időn­ként tapasztalja, megrökönyödve és ta­nácstalanul. Komor lett, kissé zavart, harag­ja Bertalanra zúdult. - Nagyobb vagy, még sincs eszed, szamár. Okosnak hiszed ma­gad, mégis buta vagy, a puruttya minde­nedet! De az már szedte a lábát, és nyargalt a felázott utcán, a ragadós sárban, már újra nagyokat ugrott, mint a kosbárány.- Vetkőzz le, száradj meg...! - Már nem haragudott, sajnálta előbbi indulatát. - Ne barátkozz azzal a nagyokossal, úgyis be­csap! Nyugtalanul figyelte a fiát, amióta iskolá­ba jár, megváltozott. Gyakran érthetetlen érzések és vágyak élnek benne, nem pa­raszt tulajdonságok. Alkatra gyenge, elma­radt a növésben, csak olvasna, ábrándozik, és hóbortos ötletei érdekében képes lenne elemészteni magát. Mi lett volna, ha vízbe fúl? Tutajjal indul a Patakon a tenger felé! Képzelődik és a játékai érthetetlenek. Tan­kot épít magának, és egyedül háborúzik a világ ellen. Meggondolatlan, néha szinte hős, máskor pedig félénk, határozatlan, visszahúzódik az emberektől. Egyetlen ba­rátja az a nagyokos és hazudozó Bertalan, ez mindent elhisz neki. Ilyen természet csak veszedelmet hozhat a parasztra, ezek a tu­lajdonságok nem a természettel és a földdel való küzdelmet szolgálják, a természetes ösztönökkel éppen ellentétesek. A tutajért mégis elment, és hazahozta.- Felhasználom kerítésnek - magyaráz­ta az embereknek. De tudta, hogy nem veszi el a fiától, magának készítette, legyen az övé. Érezte, hogy nem veheti el tőle, mert képzeletben valóban tutajon utazik, talán távoli folyókon és messzi tengereken jár vele, és közben elemében érzi magát, olyan valóságban él, melyhez más nem ért. Nyugtalanul ég aggódva, de bizonyos tisz­telettel csodálkozott a fián, mintha nem is az ő utóda lenne, kitől örökölt ilyen szokatlan, ennyire más tulajdonságokat?- Nem bántom többet - ígérte a felesé­gének -, ilyen a természete, nem tehet róla. Sok gondunk lesz még vele! - Szinte pa­naszkodva töprengett. - Csak tudnám, kire ütött... nem Gál fajta, annyi biztos, de nem is a te fajtád, a Balázsok is parasztok, született gazdák, nem ilyen kótyagos áb- rándozók, mint ez a gyerek. Talán a Nyírők- től örökölte vonásait. Néha olyanokat kér­dez, hogy zavarba hoz, nem tudok válaszol­ni neki. Az öregek tudtak róla, hogy nagyon régen volt egy bolondos Gál, Boldizsárnak hívták, az lehetett ilyen nyugtalan, világgá ment, és elveszett valahol!- Ne beszélj! - szólt közbe izgatottan a gyerek anyja. - Sokat olvas, okos gyerek, mit értesz te ahhoz! Okos ember lesz, ha felnő, megérti az életet, és ki tudja fejezni magát... A gyerek a napon szárítkozott, és szé­gyenkezett. Szégyellte, ami történt, bár ma­gában kicsit büszke volt, hogy a tutajon maradt, nem hátrált meg a veszély elöl. A pofon égette, az arcán érezte a nyomát. A legnehezebbnek mégis annak az új gon­dolatnak az elviselése bizonyult, hogy Ber­talan becsapja, orránál fogva vezeti, hazu- dozik, és rászedi, s közben magában kine­veti. Kínzó érzés volt, fájdalmas sejtés, szégyen és tehetetlenség közepette ébre­dezett benne a korai öntudat. Váratlanul jött, mint amikor egyszerre sötét titok világo­sodik meg, fátyol lebben fel a rejtélyről. Ennek megfelelően kusza és tisztázatlan, mint amikor megsejtünk egy drámai tényt, tragédia jöttét, de a bizonyosság tudatában még megközelíthetetlen, csak sejtés ma­rad, és kínzó szorongást okoz. Az önmagát vizsgáló lélek magánya ez, a tehetetlenség megérzése. Megsejtése - felismerése? - annak, hogy az életben vannak megma­gyarázhatatlan dolgok, melyekkel szemben egyedül vagyunk, magányra ítéltetünk. Kisgált megrendítette a felismerés, hogy barátjához ezentúl másképp kell viszonyul­nia. De nem tehet másként! Többé nem hihet neki. Rossz érzés, jobb volt hinni! Szép és könnyű volt Bertalannak hinni, felemelő és élvezetes. Mi lesz az ezután? Valami elmúlt, megszűnt, elveszett. Bizo­nyára a föld alatti ország, a Rendfőnök birodalma sem igaz. Bertalan kitalálta, be­csapta vele. De miért tette ezt? Miért hazu­dott? A megbántottság érzése haraggá nőtt benne, melyet bosszúvágy követett. Ho­gyan kérje mindezt számon rajta? Kénysze­rítse Bertalant, hogy azonnal vigye le a biro­dalomba? Ha néni teszi meg, vallja be, hogy hazudott? Aztán felezzék meg a kin­cseket, és adja vissza a töltényt, amit a tan­kistától kapott? A bosszú méreteit kissé eltúlozta, titokban arra is gondolt, hogy Bertalan kárpótlásul adja neki a kis nikkele- zett pisztolyát, de erről végül lemondott. (Úgysem adná, gondolta.) Mindennap azzal ostromolta Bertalant, hogy váltsa be ígéretét. Egyre nehezebben állhatott ellen neki, mert Kisgál következe­tes maradt, szemére vetette, hogy hazudik, megfenyegette, hogy elárulja a kincsek he­lyét, és másoknak is beszél a titokzatos föld alatti birodalomról. Bertalan gondterhelten hallgatta, aztán az iskolára hivatkozott. Nincs idejük lemenni, mert jön a kis vizsga, aztán a nagy vizsga, az esperes úr is itt lesz L.-ből, majd a vizsgák után lemennek, és egy egész napot ott töltenek. Végül - Kisgál gyanakvását nem sikerült eloszlatnia - ab­ban egyeztek meg, hogy a nyári szünidő első napján lemennek, és tüzetesen bejár­ják a Rendfőnök birodalmát. Elérkezett a nap, akkor ketten a Három­forrás felé tartottak.- Ott van a főbejárat - magyarázta Ber­talan lelkesedés nélkül. Kisgál nem szólt, de már nem hitt neki. Ez is új tapasztalat volt, hallgatott valakit, beszélt vele, és nem hitte, amit mond. De nem hozta a tudtára, várako­zott, ravaszul és kissé kárörvendőn alakos- kodott. Az az érzés, hogy nem hisz neki, s hogy tudja, csak csal, a fölény fensőbbsé­gét és a szerepjáts be. Átlát Bertalan nem engedi félreve data erőssé, szinte a helyzetet, és örör bánat zavarta, me a szép és a jó elmúlt, valami örök ben jó volt, azért k elkeseredett lett, r rossz, mert nem sajnálkozást. A Három-forrási Kisgál, s Várt. Be Titokzatos és fon titkok tudója és az nyese. Hosszan a helyzetet, jobb l sokba mártotta és az égre nézett, min nak megparancsol! nem szabad látnia beszél, a kapcsol tanúja, mert akkor Jól van gondolt; sem hiszek neked! Hallgatta, ahog; aztán óvatosan h£ dön térdelt, halk ha lyukra tapasztotta- Megfordulhats Felindult volt, nag' a szerepet, melyet zett.- Rettenetes tra - folytatta szerep; nők. Az egész biro gyászt rendeltek e az emberek fekete jajgat, kétségbe v; nak vendégeket.-Te hazug - ! hazudsz! Régóta zudsz, te hazuc magad?! Nyílt lázadás ve önérzete lázadt fe tűrhette. Elöntötte készség uralta, arr talanná tette a má rohant, feldöntötte térdelt, és gyors s közben elvékon bált.- Nagy hazudó; kell igazat mond; akarsz? Miért házi tál be, te nagy ház Olyan erő költc tehetetlenné vált. I az elmúlt szépség eszét vette volna, a másik meg ner Sokáig fekve maré már Kisgál sírva e tálán kábán, tehet Többé nem jál egymást azon a n Kisgál ősszel L. kezdetét vette, ide a jégmadarak koré múlt el az utolsó a korszakhoz tart fénylő, ezüstös ke morajlott. „Légive mételte komoran szertárban a telep ja. Szeptemberbei Az utolsó ősz ki torkollt, és Kisgál s lan gyerekkor viss \ Lőrincz Zsuzsa: Igézők

Next

/
Thumbnails
Contents