Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 35. szám
H allgatom Simon enyhén raccsoló beszédét (amit nyilván szász őseitől örökölt), és elevenen magam előtt látom a 45 évvel ezelőtti 20 év körüli szőke, kék szemű fiút. Újra ott vagyok a Vörös gödör tábori konyhájában, hajnali fél öttől sütögetem a nagy, épített tűzhely forró lapján a kis sóval ízesített, lisztből, vízből gyúrt lepényeket, amik időnként a kenyeret helyettesítették két kenyérszállítmány között. Ha Jani bácsiék megjöttek, forró konzervkávéval vendégeltük meg őket a katonaszakáccsal, aki engem Duáenkónak szólított és velem izgult, hogy az alig néhány hónapja férjem, Voj- to, és hű társa, Palo, szerencsésen visszatérnek-e az akciójukból. Közeledett a karácsony és az öreg Filadelfi (nekem akkor öregnek tűnt - 51 éves volt!) felajánlotta, hogy menjünk le velük, töltsük az ünnepeket az ö Dodlipai házukban. A kemény L. GÁLY OLGA: Ondro Fiiadéi fiók háza. Már csak Irena lakja--------------------------------------► ért nem fordultak élelem- és gyógyszersegélyért az ottani parancsnokhoz, csak természetes, hogy megsegítette volna őket! Az orvos ekkor nézett először a kérdező szemébe.-Természetes? - mondta lassan. - Mi megkerestük a parancsnokot. Eleimet vagy gyógyszert csak pénzért vagy ékszerért adott. Adtunk, amíg volt, de már nincs semmink, így elpusztulunk, éhenhalunk, hiszen hol van még a tél vége vagy a szabadulás lehetősége? Palónál volt valami gyógyszer, mert a térdét ízületi gyulladás kínozta. Odaadta a tablettákat az orvosnak, hátha hasznát veszik. Azután szétváltak az útjaink, de már nem láttuk az erdőt szépnek, a napfényt sugárzónak. Vojto felháborodottan emésztgette magában a táborparancsnokról hallottakat.- Ennek utánanézek - mondta. télben a németek nem mutatkoznak, meg aztán ők közvetlenül az erdő aljában laknak. Elfogadtuk a meghívást. Nemcsak mi - más partizánok is, a szomszédjukban például egy gyógyszerész hadnagy készült ünnepelni hetedik hónapos terhes feleségével. A szakács szerzett nekem egy aránylag kicsi katonabakancsot (csak 40-eset!), mert az én téli cipőm gyenge volt, és elindultunk Jani bácsiék- kal lefelé a hegyről. A kabátom zsebében papírba csomagolva egy szelet kenyér meg két magam sütötte lepény lapult. A délutáni téli napsütésben gyönyörű volt a fákon, a bokrokon, a kis tisztásokon púposodó érintetlen hó. A lépteink zaján kívül legfeljebb fenyőrigó pity- tyentését, a megreccsenó gallyakról leporló hó surrogását hallgattuk. Annál meglepőbb volt, amikor egy bokor mögül váratlanul egy ember lépett elénk. De miféle! A lába rongyokba burkolva, felhajtott kabátgallérjába húzott kötött sapkás feje reszketett, az arca borostás, a szeme gyulladt volt. Remegő hangon szólalt meg, hogy adjunk valami ennivalót, mert ö is, meg a családja is éhezik. Elképedve néztük a megrendítő jelenséget. Én kivettem a zsebemből a kenyeret meg a lepényeket és a férfi reszkető kezébe adtam. Vojto megkérdezte tőle, mit keres itt az erdőben? A válasz még elképesztöbb volt. Kiderült, hogy az aggastyánnak ható toprongyos ember még korántsem öreg, hogy a martini kórház sebész-főorvosa, mint üldözött zsidó már hetek óta a Vörös gödör környékén a hegyoldal egyik barlangjában rejtőzik a családjával. Nem ők az egyedüliek. További barlangokban más zsidó családok húzódtak meg. Sajnos gyakori köztük a betegség, gyógyszer- és élelemhiánnyal küszködnek. Megrendülve hallgattuk a halkan, szinte mormogva beszélő orvost. Vojto megkérdezte még, vajon tudnak-e a Vörös gödör barakk-kaszárnyájáról. Az igenlő válaszra tovább faggatta, miAzután leértünk a Podlipára. Az egy szoba-konyhában úgy helyezkedtünk el, hogy a házastársi ágyban középen én, egyik felől Vojto, másik felől Milka aludtunk, a földön szalmazsákon Palo feküdt, a konyhában Ondro mindig a lovak körül dolgozott egy díványon Jani bácsi aludt Simonnal. A főzésbe Palo is nagyon besegített, egyszerű, ízes ételeket tudott készíteni. Ott tanultam meg, mi az a „mrvenic- ka“, tejlevesbe főzött tarhonya, amivel viszont Milka tömte meg a hasunkat reggelente. És volt elegendő kenyér, nem porciózva, mint a táborban. A kenyeret azóta is imádom. A férfiak esténként a fegyvereik tisztogatásával, olajozásával foglalkoztak. Én valamit értettem a szabás-varráshoz, hát nekifogtam és ruhát varrtam Milkának karácsonyra kockás szövetből. Rakott szoknyásat. Máig sem értem, hogyan merészeltem és hogy milyen csoda folytán sikerült. Alig volt szegénynek egy rendes öltözéke. Vasárnap templomba is az én agyon- strapált télikabátomban ment, mert az övé még vedlettebb volt.- Milyen szép is lett volna az a közös karácsony, ha nem jön közbe annak a cigánynak az árulása - sóhajtja most Milka. Erre versengve meséljük, hogyan is volt az azon a Luca-napi hajnalon. Érdekes, hogy mindegyikünk egy kicsit másképp emlékezik. Simon most sok mindent másképp említ, mint sok évvel ezelőtt, amikor ugyancsak náluk jártam anyaggyűjtés, az emlékek pontosítása céljából. Lám, milyen megbízhatatlan az emberi emlékezet. A lényeg azonban így is összeállt. LUCA-NAPI FORDULAT Talán hajnali öt óra lehetett, még teljesen sötét volt, amikor arra ébredtünk, hogy az ablakon zörögnek. A konyhaablakot megnyitó Jani bácsi Erna lányát látta kint kenyérdagasztó fatek- nővel a hóna alatt.- Apa, azonnal meneküljenek a partizánjai, mert gestapósok fésülik át a Podlipát. Nálunk, a szélső házban kezdték, valami lista is van náluk, kérdezték, ki merre lakik. A maga neve is rajta van. Azért rohantam ide, figyelmeztetni - suttogta lihegve és már el is tűnt a sötétben. Több se kellett, magunkra dobáltuk a meleg holmikat és Jani bácsival együtt a hátsó kertajtón át rohantunk fel a Veporra. Az öreg még utasította Simont, menjen gyorsan az istállóba fejni, Milka tüntesse el az éjszakai fekhelyek nyomait és tegyen úgy, mintha most ébredne. Ha az apjukra kérdeznének, mondják, hogy előző nap bement a faluba disznótorra és még nem jött vissza. Én még gyorsan megtömtem a kabátzsebeimet szaloncukorral az asztalon álló dobozból (micsoda életösztön!), és azután már csak rohantunk felfelé zihálva, fagyökereken botladozva, havas farönkökön átmászva amíg Jani bácsi azt nem mondta: elég! A fenyőfák között hatalmas tölgyfa bokrok borították a terepet, jó menedéket nyújtva.- Itt várjatok, idejön valamelyikünk értetek, hogy elkísérjen, .mert magatok nem találnátok el a Vörös gödörbe - mondta Jani bácsi. - Én lemegyek a faluba, ott lakik az anyám, meg az öcsém, megtudom, mi a helyzet. Maradjatok nyugton, aki sötétedés előtt értetek jön, azt fogja fütyülni: ,,Naáa Aniőka, len za Janiőka“ - ismeritek a dalt? - Ezzel elment. Mi kilihegtük magunkat, majd a nagy szikla alatt szerzett tapasztalataink alapján fenyőgaly- lyakat téptünk, hogy azokra telepedhessünk. Lefelé figyeltünk, Podlipa irányába. Elég magasan voltunk, de még elég közel ahhoz, hogy a tiszta hajnali levegőben eljussanak hozzánk az erősebb hangok. Előbb zavaros ordítozás, azután dühödt kutyaugatás, majd lövés dörrent és a kutya fájdalmas, lassan elhaló nyüszítése - csak nem a Jani bácsiék láncon tartott kutyáját lőtték le? Az alig derengő hajnalban sápadtan néztünk egymásra. Mi A most 75 éves Irena régi emlékek, fényképek között keresgél (Lörincz János felvételei) történhet lent? Csak nem esik baja Milkának és Simonnak? Palo cigarettázott és most kivételesen Vojto is rágyújtott. Erősen gondolkodott.- Idefigyeljetek - szólalt meg. - Nekem itt a csizmaszáramban van a revolverem. Remélem a tiéd is nálad van? - fordult Pa- lohoz.- Nálam nincs fegyver - válaszolta Palo nagyot nyelve. - Bedobtam a krumpliverembe...-Gondolhattam volna. Mindig beszari alak vagy, ha nélkülem döntesz. Na, mindegy. Azt akarom mondani, ha a németek felmerészkednének idáig és nem sikerülne elmenekülnünk, én három golyó kivételével beléjük eresztem a többit. De az a három a miénk lesz. Beleegyeztek, hogy inkább én lőjelek le titeket, mint a németek? Először Palot, azután Olgát, végül magamat? Nagy csend támadt! Az ébredező erdő neszein kívül semmi sem hallatszott. Előbb én szólaltam meg: akarom. Azután Palo: akarom. Béla ibolyakék szemeiben furcsa szikrácskák villogtak, ahogyan a szemembe nézett. Nem szólt, csak a fejével biccentett. Vártunk. Semmi sem mozdult. A nap már az égen járt és kicsit melengetett is, amikor ismét lárma riasztott fel hallgatásunkból! Leselkedtünk lefelé. Jóval alattunk egy keskeny ösvényen embersor vonult. Elöl civilek - a fatörzsek függönyén át úgy láttuk, mintha gyerekek is lettek volna köztük, mögöttük német egyenruhás katonák. A sort egy botorkáló civil alak zárta le. A németek ugató hangja a dobhártyánkat tépte: Los, los, ein, zwei...- összeszedtek, elfogtak valakiket - sziszegte gyűlölettel Vojto (úgy is mondhatnám, hogy Béla, hiszen egymás közt magyarul beszéltünk). Tehetetlenül néztük a szomorú menetet. Bizonyára nem csak az én fejemben fordult meg: ez legyen a mi sorsunk is? Nem! Kik lehetnek a szerencsétlen áldozatok? A kérdésre egyelőre választ úgysem kaphattunk. Üldögéltünk fenyőgallyakból aljazott fészkünkön mint lenyesett szárnyú madarak. Palo kövérkés testével akár egy túzok, Béla mint foglyul ejtett sólyom és jómagam akár fészekből kiesett fecskefióka. Dél tájban megettük a zsebembe gyömöszölt szaloncukor! És vártunk. Néha lövéseket hallottunk, azután újra csend lett. ÚJ S3 4 1989. i:
