Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
Lubietovára utazom - mondtam az ismerőseimnek.- Lubietovára? Hát az meg hol van? - csodálkoztak. Akkor is csak hümmögtek, amikor elmagyaráztam, hogy ez a falu a Banská Bystri- ca-i járásban a kerületi központtól 20 kilométernyire, Brezno irányában, a Vepor hegy tövében fekszik. A további kérdéstől, hogy mit keresek ott, kissé meghökkentem, mert hogyan kanyarítsam vissza az emlékezetüket 45 évvel ezelőtti eseményekhez, értessem meg velük, hogy olyan emberek után indulok, akiknek a sorsa a véletlen folytán összefonódott az én sorsommal és akikkel a közös szándékkal vállalt közös veszedelmek egy életre összekötöttek? Hogy mégis eleget tegyek azok kíváncsiságának, akik még nem hallottak Lubietováról, utánanéztem nemcsak a falu jelenének és közelmúltjának, hanem a régmúltjának is. A lexikonok szerint: 1382-ben, gazdag aranybányái miatt királyi várossá lett, s az egyL. GÁLY OLGA: !■■■■■■■■! mert ók most komfortosítanak, hogy egyetlen lányuknak, a közlekedésiközgazdász mérnök Lydiának eszébe se jusson elhagyni a családi fészket. Ami a házban stabil, az a házigazdák vendégszeretete, szívélyessége. Sajnos, nem mindenki él már a régi barátok közül. Nincs már az egykori mokány ember, a szép szál, nagy bajuszé Jani bácsi, Simon édesapja. Tanult mestersége az ősi hagyományokhoz híven a kerékgyártás volt (kerékgyártó szlovákul „kőtár“), ezért a család görögösen hangzó neve mellé a faluban mindig hozzáteszik a Kolárt. Mert vannak más foglalkozású Filadelfik is. Jani bácsi a háború és a felkelés idején a faluhoz tartozó hegyaljai településen, a „Podlipán" lakott. Ott' épült szoba-konyhás kicsi háza, amelyben feleségével, született Emília Vaculíkovával és négy gyermekükkel: Jankóval, Ernával, Simonnal és Milkával éltek. Erna korán férjhez ment, de az édesanyja idő előtt meghalt, Így a házban maradt három férfi ellátásának gondja az alig 14 éves Milkára maradt. Végezte is a dolgát zokszó nélkül, ahogy a családban mindenki a magáét. Lubietová mást követő uralkodóktól különböző kiváltságokat nyert. Száz évvel ezelőtt Libetbányát (Libethent) nagyközségként jegyzik, 1779 lakossal, jelentékeny kádáripa'rral, vasércbányával és vasgyárral. Ma ennek a községnek a nevét hiába keressük a felkelés nevezetes helyszíneit rögzítő térképen. Talán azért, mert nem perzselték fel, nem lőtték szét, nem folytak benne vagy érte emlékezetes, tragikus, látványos harcok? Vajon hányán és kik tartják számon, hogy az erdöborította Vepor hegy aljában meghúzódó falu lakóinak zöme hogyan élt a fasiszta szlovák államban és mit tett a felszabadulás ígéretét közelebb hozó nemzeti felkelés ügyéért? Azt hiszem, ezt aligha, vagy legalábbis kevesen kísérik figyelemmel, s ennek oka sok mindenben kereshető. A felszabadulás óta nemegyszer jártam a faluban, megtartó barátságban vagyok az egykori bajtársakkal, ők is jártak már az én fővárosi otthonomban, így volt alkalmam beszélgetni a kialakult körülményekről, amíg a környéken számos más kisebb község fellendült (például Slovenská Lupca), ahol a Biotika, népszerű nevén „penicilinka“ gyógyszergyár nyújtotta lehetőség hozta a felvirágzást, addig Lubietová a nehezen induló földműves-szövetkezeten és a kerámiaüzemen kívül mást nem igen tud felmutatni. Új ház is kevés épült, azok is főleg az idegenből idekerült elöljárók számára, és bár az én barátaim valameny- nyien szorgalmas, józan életű emberek lévén szintén civilizálták, kom- fortosították egykori egyszerű otthonaikat, mégis azt kell mondanom, hogy a község lakosainak nagy része (főleg a fiatalok) elköltözött, az egykor szép, masszív házak eiro- mosodnak, régi gazdáik aránylag olcsón eladják a nagyvárosokból érdeklődőknek nyaralók céljaira. Talán a levegő az, ami változatlanul jó maradt a Vepora alji községben. A munkalehetőséget, azt másutt találják meg a fiatalok. A Filadelfi-Kolár család Amikor Filadelfi Simonéknak telefonáltam, hogy szállásra lenne szükségünk, Irenka, Simon felesége keserű aláfestésű nevetéssel mondta:- Mi szegény falu vagyunk, nincs nálunk se szálloda, se étterem. Itt csak kocsma van. De azért csak jöjjenek. Emeletes házba érkeztünk, amelyben minden mozgásban van, Ján Filadelfi-Kolár a szlovák nemzeti felkelés idején Erről beszélgetünk már a Podlipán az őszülő szőke Pohorelcová Milkával. Ó is négy gyermeket nevelt fel, három lányt, egy fiút - már mind kirepültek a házból, amelyet most meg sem ismernék, olyan bővítésen, átalakításon ment át. A bejárati ajtóhoz szinte virág-alagúton át jutunk, az előszobából a nappaliba, de van külön hálószoba, korszerű konyha és gusztusos fürdőszoba is. A régi talán csak a belső udvar, agaz- dasági részleg és az erdőre nyiló hátsó kertkapu, meg a lánc a kutya nyakörvén, mert persze a kutya már nem ugyanaz... Milka még ma is az erdőgazdálkodásnál dolgozik, facsemetéket ültet, vagy az erdő tisztogatásában vesz részt. Rendesen megfizetik, jól jön a pénz, ha valakinek 13 unokája van! Milka is megözvegyült már, de kiegyezett a sorsával, mindent úgy fogad, mint annak idején, 45 éve. Amikor felteszem a kérdést, mi késztette ezt a családot, amely békés biztonságban élhetett volna a háború végéig ebben az erdóalji házban, hogy veszélyeket vállalva belesodródjon a történelembe, a két túlélő, a 66 éves Simon és a 60 éves húga az apjukról kezdenek beszélni. Ők is úgy érzik, én is úgy emlékszem, hogy ő képviselte a családban a gerincességet, a tisztességet és a példamutató erkölcsi hozzáállást az élet dolgaihoz. A fiait a sajátjánál modernebb mesterségre adta. Mind a kettő Rimaszombatban (Rimavská Sobota) tanulta a szűcsmesterséget. Ott érte őket 1938-ban az államfordulat is, ottmaradtak a mesterüknél, még magyarul is megtanultak. Ám mikor katonának kellett volna bevonulni, már csak haza igyekeztek a szülőhazájukba. Második kísérletre sikerült is átszökniük a határon, de az otthoni sorozást már lekésték. így egy besztercebányai szűcsmesterhez jártak dolgozni.- Én eleinte nem kapcsolódtam be az ellenállási mozgalomba - kezdi a saját krónikáját Simon. - Fiatal is voltam, meg dolgozni akartam, hogy keressek pár koronát. De egyszer, ahogy gyalogosan mentünk munkába a bátyámmal, felfegyverzett civil férfiak állítottak meg bennünket. Azt mondták, ők partizánok, felkelést szerveznek, álljunk mi is közéjük. Amikor nemet mondtunk, azt kérték, legalább mutassuk meg, hol van a Vepor aljában a csendőrök szállása. Velük mentünk, megmutattuk. Másnap a mesterünk alig akarta elhinni, hogy miért nem jöttünk munkába. A partizán szervezkedés egyre erősebb lett, nagy forgalom volt nálunk a Podlipán és sokan álltak be a partizánok közé Lubietováról is, vagy legalább segítettek nekik fegyvert szállítani Hriadelről a Praáivára. A vége az lett, hogy én is jelentkeztem a felkelési hadseregbe. Először a Jesenské Hóiéra vezényeltek, ott kaptam egyenruhát, kiképzést és fegyvert. Innét Hriadelre, majd Kyslá Vodára mentünk. Sok helyen megfordultam: Martinban, Staré Horyn, Král'ovská Studnán, Mot'óvská- és Gaderská Dolinán. Itt már össze is csaptunk a németekkel, akik akkor még erősek voltak. A mi csapatunkat kisebb egységekre szaggatták. Mi Morvaország felé akartuk átverekedni magunkat. Eljutottunk Prie- chodig, ahol az egyenruhánkat civilre cseréltük és partizánokkal tevékenykedtünk tovább. Személyazonossági igazolványokat kaptunk, hogy a községekbe is bejuthassunk. Eljutottunk a szülőfalumba is. Apánk akkoriban egy fűrésztelepen dolgozott. Amikor Rimaszombatból hazamentem, meglepetve láttam, hogy kis házunkban nyüzsögnek az idegen emberek. Voltak vagy húszán is. Nálunk kapott menedéket Berger, a fűrésztelep zsidó vezetője is a feleségével, aki terhes volt és hamarosan bement szülni Lubietovára. Meg is menekült az egész család. Láttam, hogy az apám teljes mértékben részt vesz a partizánok támogatásában. így én is ottmaradtam mellette és vele együtt vettem részt az akciókban.- Volt nálunk kilenc csendőr is, akik részt vettek a felkelésben. Hoztak valahonnan lencsét, én meg is főztem nekik és csak a tányéron láttuk meg, hogy tele van zsizsikkel. Aztán jártak hozzánk úgynevezett összekötök Bratislavából, egy Rudo nevezetű is, akik a kofferjukban fegyvereket, meg gránátokat hoztak. A kamra padlójából nyíló krumpliveremben talán több volt a fegyver, mint a krumpli - emlékezik Milka. A találkozás-Október végén a hadsereg és a partizánok a hegyekbe vonultak- mondja tovább Simon. - A mi Veporunkon is két tábor tanyázott: a Cervená jamán (Vörös gödör) fából épített barakkokban a felkelési hadsereg egészségügyi, gyógyszerész tisztjei meg közlegényei a gyógyszerkészletet helyezték biztonságba. Feljebb, a hegy gerincén, a Hrbon, Kalicsenko kapitány szovjet partizánegysége vert tábort, akikhez idővel más nemzetiségű, még francia partizánok is csatlakoztak. Ezekből a táborokból indították az akciókat a környék községeit időnként megszálló németek ellen. A Vörös gödörben kezdetleges eszközökkel, de kisebb aknákat is gyártottak és nemegyszer sikerült a körzet vasútvonalain közlekedő német páncélvonatokat felrobbantani.- Hát az a sok kenyér, amit mi asszonyok itt lent sütöttünk, ti meg apával a hátatokon, batyuban hord- tátok fel a táborba - szól közbe Milka, a háziasszonyunk.- Igen. Elég sűrűn hordtunk fel az apámmal a Vörös gödörbe, sőt néha a Gerincre élelmet, főleg kenyeret. Egyik ilyen alkalommal találkoztunk az erdőben a felkelési hadsereg két egyenruhás, géppisztolyos katonájával, a maga férjével és társával- fordult hozzám Simon.- Ók is a partizántáborba akartak eljutni, de nem ismerték az utat- feleltem. - Egy szerencsétlen véletlen folytán elszakadtunk a katonai egységünktől és már napok óta egy szikla alatt tanyáztunk. A férfiak a nagy hóban nem tudták meglelni a táborba vezető utat.- No, mi az apámmal másnap eljöttünk magukért és elkísértük a Vörös gödörbe. A kapcsolatunk nem szűnt meg, hiszen mi továbbra is feljártunk az élelemmel, másrészt a két katona aktívan bekapcsolódott a harci tevékenységbe. Nekünk nagyon imponáltak és egy fubietovai, ugyancsak fiatal társammal, Aló Ma- yerrel ennek a két bátor bajtársnak; Vojtonak és Pal'onak szinte az adjutánsai lettünk. A hátsó kertkapu, amely az erdőre nyílt - Simon és Milka (Lőrincz János felvételei és fotoreprodukciója)
