Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám

I

■

BAJOR ANDOR

Amikor Losonczy István már tíz éve vitézkedett a török hódítók ellen, a király Temesvár kapitányává nevezte ki.

Katonákat is rendelt melléje. Zsoldosokat, akik messzi nyugatról jöttek. Arany volt az övükbe varrva, amit eddig fegyverforgatásaikkal szereztek.

Értettek a' zsoldos katonák a háborúhoz, az volt a mesterségük. De volt egy gyöngéjük, mégpedig nagy. Jobban féltették

.CD

o

0 'S

1

3

O

■O

c

8

2

§

az aranyakat, mint az általuk védelmezett földet.

Tudta Losonczy a várőrség gyöngéjét, ezért erősíteni kezdte a falakat. Félig a téglában bízott, félig a zsoldosok verekedő szakértelmében.

És akkor megjött a török hadsereg. Nem volt se szeri, se száma. Fölállították a rengeteg sok ágyút, azután beüzentek: „Adjátok föl a várat!“

Losonczy azt felelte: „Nem adom föl, mert a szülőföldemet védem.“ A zsoldosok azt felelték: „Nem adjuk föl, mert elveszítjük a védelemért járó újabb aranyakat."

Erre a török ágyúk rontani kezdték a falakat. Rohamra is ment a török, de a zsoldosok háborús tudásukkal könnyen visszaverték.

Újra kezdődött az ágyútúz, a falrontás. Leomlott az egyik bástya, széles kapu nyílt a falon.- Vissza kell vernünk a rohamot - mondta Losonczy.- Vissza tudjuk verni - felelték a zsoldosok. - S most vissza is verjük!

A török újabb ostroma sem sikeredett, tovább lövette a falakat. Két nap alatt újabb rések támadtak, széles kapuk, bevonulásra valók.

És ekkor újra beüzent a török vezér.- Adjátok föl a várat!

Losonczy reménykedett a királyi segítségben, havasföldi katonák, magyar katonák fölmentő támadásában. De a török benn volt Havasalföldön, és övé volt

a puszta, ő ellenőrizte a folyók átkelőhelyeit.- Most már tárgyalni kell a tisztességes megadásról- mondták a zsoldosok. - Legalább annyi arannyal rr^aradjunk, amennyit megkerestünk a régi harcok folyamán.- Nincs tisztességes megadás - mondta Losonczy. - Csak az védi meg a vagyonát is, aki megvédi a szülőföldjét.- Az arany a miénk. A föld idegen - felelték a zsoldosok.

Tárgyalni kellett hát a törökök követével, aki magával hozta a vezér menlevelét a várvédók számára. „Ha a vitézek föladják a várat, elvonulhatnak békében, vihetik minden vagyonukat, ingóságukat“ - ezt írta a török vezér, esküvel erősítette.- Elvonulunk becsülettel - örvendeztek a zsoldosok.

• - Legfennebb ha az arannyal- válaszolta Losonczy.

Kitűzték a fehér zászlót, a katonák szép rendben vonultak ki Temesvár várából. Akkor a törökök megrohanták a hátul mene- telőket, és elszedték az aranyaikat.- Fújjátok meg a kürtöket, verjétek meg a dobokat rohamra- parancsolta Losonczy.- De hiszen a várat föladtuk- mondta valaki -, most már minek harcoljunk?- Csak a magunk tisztességéért - felelte Losonczy égő arccal. - A várban Temesvárért halhattunk volna meg. Most már csak azért halunk meg, mert emlékeztetni akarjuk a törököket az adott szó szentségére.*

Nekivágtak a török hadnak, halált osztogattak, amíg elvesztek mind egy szálig. Vitézek voltak, de nem a vár és a nép vitézei. A menlevelet védték, személyes jogukat. A falakon kívül haltak meg, hiszékenységükben, holott belül is meghalhattak volna, hitükben.

Megingásukban és végső szilárdságukban mégis nagy igazságot jelképeznek. Motyóját, fegyverét vagy aranyát csak az védelmezheti meg, aki a várat, s a szülőföldet, az országot és népét védelmezi. Ha a szülőföld pusztul, elvész a féltve őrzött picula is. A föladott vár után ugyanis a piculát is oda kell adni.

Kányádi Sándor

ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM

Csehszlovákiai magyar írók vallomásai

■■L BÁLLÁ KÁLMÁN

JOGOS FELHÁBORODÁS

A papa elkapja Gusztit, és alaposan elnáspángolja, aztán megkérdezi:-Tudod-e, fiam, miért kaptál

ki?- Hát ez már mégiscsak sok!- tapogatja a fenekét Guszti.- Előbb úgy megversz, hogy az már sajog, aztán kiderül, magad sem tudod, miért.

PÁRBESZÉD- Apa, mikor veszel nekem félcipőt?- Ha fél lábad lesz.- Akkor mit húzzak föl?- Egy vödör vizet a kútból.

DÍSZLOVÉS

Túl az Óperencián egy kisiskolás manó ágyúdörgést hall, és megijed.- Jaj, papa! Mi ez?- Fia született a tündérkirálynak.- Az pukkant ekkorát?

ÚJABB DÍSZLOVÉSEK

Egy kis hollandus ágyúdörgést hall.- Jaj, papa! Mi ez? ’- Megérkezett a svéd király.

Ebben a pillanatban újabb lövés. Mire a gyerek:- Ez is a svéd királynak szól?- Ez is.-Miért? Elsőre nem találták el?

KÖVETKEZTETÉS- Hol van Rozi?- Kiszaladt a pályaudvarra.- Ahá. Biztos megjön az esze.

(kun)

Gondolkodom, tehát,

Elszálltak...

Fölszálltak a csókák, elszálltak a varjak, az öreg toronyról hét határba tartanak.

Egy, csak egy maradt itt, az az egy is hallgat, süthet a nap és verheti a harmat.

El nem mozdul, mintha odafagyott volna, azt se tudjuk, vajon varjú-e vagy csóka.

Hiába vallatják a verebek - hallgat, némán ül hírnöke annyi zivatarnak.

Noszogatják, küldik: hussanj te is, menj ki zsíros barázdából eleséget szedni.

Megszólalt harmadnap, de csak annyit mondott: csiricsári népre nem hagyom a tornyot.

ill A

B*

®

4

El

m

É

£

á

«í

n 6

© f

T

fi

n

s

n

G

«I

m

é

15 11

ä ©

nJ

fii

□

V

16

•

É

«

m

—*— sí

m &

m

5?

30

Í1

m

b

é

É

* É

É

23

S

M

G

25

m

36

EJ

37

3a

J

É

30 36 ! £•

b

28

79

30

31

m

4

13

©

MIÉ.

33

m

33

#

0

35

m

SZEMTORNA

A bal oldali tablón látható ábrák többségének párja ott található a jobb oldalin is. Azonban mindkét táblán két olyan ábra is szerepel, amelynek nincsen párja. Melyek ezek?

MEGFEJTÉS

A június 23-i számunkban közölt feladatok megfejtése: az 5-ös számjegy; 7-a, 3-b, 4-c. Nyertesek: Szabó László, Rozsnyó (Roz- nava); Várady Attila, Dunaszerdahely (Dunajská Streda); Körtvé- lyesi Róbert, Abafalva (Abovce); Tamás Viktória, Szinyér (Svinice); Tőre Ildikó, Sávoly (Sávof).

OSZTOZKODÁS- Jóska, ha adsz egy koronát, mind a kettőnknek egyforma nagyságú ösz- szeg lapul majd a pénztárcájában.-Inkább te adj nekem egyet, Péter, mert akkor éppen kétszer annyi pénzem lesz, mint neked.

Ebből a párbeszédből meg tudod állapítani, hogy kinek mennyi pénze van eredetileg?

(Tóthpál Gyula felvétele)

LIq gyerekkorom olvasmányaira

íi Cl gondolok, mindarra, amit hattól tizennégy éves koromig elolvastam, akkor előbb elmosolyodom, aztán elszorul a szívem. Elszorul azért is, hogy mennyivel többet olvastam akkoriban. Nem volt gond keddtől péntekig vagy péntektől keddig (hetente kétszer lehetett kölcsönözni a falusi

Könyvínséges

idők

könyvtárból) elolvasni akár több vaskos kötetet. Ettől ma távol állok, persze az is igaz, hogy jobban megválogatom, mit veszek kézbe. Bezzeg, azelőtt nem a válogatás okozott gondot! - a mai mosolyom ennek szól. Gyakran történt, hogy többször is „kivettem“ vagy kölcsönkértem ugyanazokat a könyveket, s nemcsak mert tetszettek, hanem, mert nem akadt más, új olvasnivalóm. Aminek meglepő következményei is voltak. Hétéves koromban egy esztendeig a keresztanyáméknál laktam, hatodik gyerekként. Ottani öt unokatestvéremből három idősebb nálam, én meg rákaptam az iskolai könyveik, a felső osztályos tankönyvek (különösen a történelem, a földrajz, az irodalom) olvasására. Ez a szokásom még az egyetemen is megvolt, hasznom is volt belőle, hiszen így sokkal többet megjegyeztem, mintha kötelességből olvastam volna.

Igyekeztem én könyvhöz jutni; falubeliektől is, tanítóimtól is kértem, kaptam olvasmányt, s anyámnak is jutott évente egyszer- kétszer pénze, hogy könyvvel ajándékozzon meg. Időnként Prágába, a Magyar Kultúrába is adhattam fel rendelést. De azért leginkább a községi és az iskolai könyvtárra voltam utalva ínségemben. Talán régebben, 1945 előtt is volt könyvtár a falunkban, mindenesetre nem maradt nyoma. Ami pedig lett, annak kétféle könyv alkotta a magyar állományát: az 1950 utáni szlovákiai magyar könyvkiadás termékei, illetve az 1953 után Magyarországról érkező (többnyire közös kiadványként megjelent) müvek. A hatvanas évek első felében és javarészt a másodikban is, tehát én, aki szivacsként szívtam és szívtam volna magamba a tudást, bölcsességet és dőreséget vegyesen, arra voltam kárhoztatva, hogy idestova másfél évtized könyviadásából csipegethessek. Csipegethettem csupán, hiszen a tényleges választék csak kis része volt a magyar könyvkiadásnak. És ez a másfél évtized annak is egyik legsivárabb korszaka volt. És persze e sivár korszak termésének Dél-Szlovákiában hozzáférhető részéből sem jutott el minden a falusi könyvtárakba, amilyen a miénk is volt. Voltak ott klasszikusok, modern szerzők is, keletiek, nyugatiak is, mégis állítom: kulturális elszigeteltségben, szellemi gettóban éltem. Es aligha tévedek abban, hogy nem csak én. Az ellenkezője volt kivétel, hiszen hozzám hasonlóan, a szlovákiai magyar fiatalság zömében vidéki (falusi) és nem értelmiségi származású volt akkor.

Nemcsak a könyvek, hanem a sajtó is fontos olvasmányom volt. Sajtón az Új Szót értem, amelyet nyolc-kilencévesen már naponta elolvastam, és amellyel nagyon elégedett voltam, hiszen más hírlapot sokáig nem ismerhettem meg.

Érzelem-, gondolat- és igazságpótlékok hemzsegtek számtalan kötetben, tankönyvben is, amelyre időt pazaroltam. (Igaz, akkor nem szenvedtem hiányt legalább időben!) Sok sok olyan könyvet olvastam mégis gyerekfejjel, amit egyetlen későbbi olvasmányom sem múlt felül. Az élményt tekintve biztosan nem; pedig Kafkával, Blake-kel, Rimbaud-val csak fővárosi gimnáziumi éveim alatt ismerkedtem meg (ott volt a magyar könyvtár és az egyetemi, na meg a könyvesbolt és három antikvárium)... Az első két könyvet első osztályosként olvastam, mindkettőt első tanítóm adta a kezembe. Az egyik, a Kis gyermekek nagy mesekönyve, válogatás volt a világ népmesekincséböl, a másik meseregény, az Alice Csodaországban. Az utóbbi kissé nyomasztóan hatott, mégis számtalan regényt olvastam és olvasok azóta. A mesékről leszoktam, a népmesékből némileg kiábrándultam: zavar szervetlenségük, motívumaik és szerkezetük összeforratlansága. A legszebbekben mítoszok és sagák (hósmondák) lesüllyedt töredékei villannak föl. Európában főleg a germán, az északi mesék ilyenek. A történet közös a regényben és a mítoszban. Talán azért is nem szoktam rá akkoriban a versmondásra, mert a költészetben ugyanazt kerestem. Verset, bevallom, csak azóta olvasok rendszeresen, amióta írok is. Ám ez már nem tartozik a gyerekkoromhoz.

I

I

I

I

I

I

ÚJ SZÚ

18

1989. VII. 7.

Temesvár védői

Derű