Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
H allgattam ünnepi szónoklatok fennkölt szavait, mesélők meghatott múltidézését. Ültem évfordulók tábortüzei mellett, amikor nemzedékek találkoztak, hogy felidézzék a hősi harcok napjait. Néztem, hogyan enyhülnek mosollyá a nők arcán az elszántság kemény vonásai, a komor és fáradt férfiszemekben hogyan villan fel az ifjúi tűz, amikor egymásra néznek. Tiszteletet parancsoló volt mindaz, amit önmagukról, küzdelmeikről elmondtak. Mi, akik gyermekként sem emlékezhettünk azokra az időkre, személyes élményeink alapján, figyelmes és lelkes felnőttként hallgattuk, s jegyeztük minden szavukat, hogy továbbadjuk példájukat, erkölcsi tartásuk, helytállásuk titkát, szemléletük lényegét, magatartásuk krédóját. Most, amikor legendák köde helyett az igazság mindent bevilágító fényét keressük, a szépítő emlékezet helyett a történelem hitelességét akarjuk, úgy tűnik, a felkelésről megírt és elmondott sorainkat tekintve is mulasztás terhel bennünket. Hiába ültük körül meghitt beszélgetésekbe merülten a tábortüzet, a magasra lobogó lángok mellett mégis sok arc árnyékban, más félhomályban marádt. Van, akinek egy-egy rebbenés- nyi mozdulata, félmosolya, elharapott mondata vetül elém azóta is, a legtöbb azokból az évekből, amikor az emlékművek, márványlapok között kerestük a magyar résztvevőkért állítottakat. Miért tettem fel én is, mint a többiek az eszmébe vetett hittel és mérhetetlen bizalommal s szinte sablonná egyszerűsített kérdéseket, s írtam le önmagámmal elégedetlenül a válaszokat, amelyek alig különböztek egymástól. Miért nem vettem észre, hogy minden embernek külön sorsa van, s hogy mennyi mindent hagy kimondatlan? Tudván tudhattam volna, mint ahogy mások is, amire az egyik legilletékesebb, Vladimír Minác figyelmeztetett ,,A Felkelés“ címen, 1973- ban írt esszéjében: „A történelmet nem lehet megsemmisíteni. Hiába vagdalnánk le Prokrusztész módjára a végtagjait, s megnyújtani is hiába akarnánk: teljes marad és érintetlen. Magunkévá tehetjük, de nem sajátíthatjuk ki. Intézhetjük úgy az életünket, hogy a történelem bennünk és velünk étien, de nem intézhetjük úgy, hogy - mint valami tőkéből - megéljünk belőle. “ Miért nem gondoltam át már akkortájt alaposabban, hogy vajon mennyiben és hogyan érvényes ez az egész történelemre, annak egyes szakaszaira és tényeire, mennyiben a felkelésre vonatkozóan? Hiszen ugyanebből az írásból kiderül, milyen széles és sokrétű volt az antifasiszta ellenállás frontja Szlovákiában. Hogy nemcsak a kommunisták harcoltak, s hogy egy ideig, közvetlenül a felszabadulás után hogyan alakult, változott az érdemek megítélése. Vagy, hogy a szovjet hadtörténészek által is elismert, a legkiválóbbak közé sorolt egykori partizán, akia,,vesztes“ oldalról állt a harcolók közé, hogyan vált mellózötté. Bármilyen nagyok voltak is az érdemei, mások hosszadalmas utánjárása, külön kérvényei alapján kaphatta meg a mindenki másnak természetesen kijáró magasabb nyugdíjat. Meg íratlan sorsok, példák, életek... Azt akarjuk, hogy az unokák ösztönzőjévé, tovább élő hagyatékává váljon a felkelés eszméje, követendő magatartássá annak testvérisége, internacionalizmusa. Egy hazában élünk. Tudatosan vállalt, harcokban edződött sorsközösségben. Ami által egyetlen akarattá forrott egykor a szlovák nemzeti felkelésben minden szándék, a szabadság kivívásának vágya, annak szépségét és nagyságát nemzeti önbecsüléssé érlelte az idő. De ahhoz, hogy a nemzeti önbecsülés minden nép, minden nemzet és nemzetiség megbecsülését is jelentse, teljesebb emlékezetre, alaposabb történelmi ismeretekre van szükség. Hogy így legyen, nekünk, újságíróknak is pontosabban kell kérdeznünk, az igazságra következetesebben törekedve írnunk. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Lőrincz János felvétele turtirh EI EMlEll> < Hl
