Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 33. szám
TOKÁR MÁRIA Józsi bácsival az erdőn sétáltunk. Egyik nagy fa tövénél méteres átmérőjű kerek hangyabolyra mutatott.- Nézd csak! Erdei vöröshangyáké. .-Hú, de nagy! Legalább fél méter magas. Mi az a madár, amelyik most repült fel mellőle?- Harkály. Belakhatott hangyával. Egyik fő ellenségük. Pedig ez hasznos hangyafaj, ezerszám pusztítja az erdőt károsító rovarokat. Nézd csak, a harkály ütötte lyukat már foltozzák is a boly lakói. Közben a bolyhoz vezető hangyaösvényre lettem figyelmes. Százával jött-ment rajta az aprócska nép, akár egy forgalmas országúton.-Az ösvény túlsó végén tudod, mit találnánk? - kérdezte Józsi bácsi. - Olyan fát vagy bokrot, amit levéitetvek szálltak meg. Igaz, hogy az erdei vörösSzimbiózis az állatvilágban. Levéltetveket fejő hangya. hangya ragadozó, vagyis zömmel húsevő, de szereti az édességet is.-Én is... - méláztam el az ebédre ígért krémesre gondolva -, de mi köze az édességnek a levéltetvekhez?-Hát csak annyi, hogy ami neked a krémes, az a hangyáknak a mézharmat, a levéitetvek cukortartalmú ürüléke, örömmel felnyalják, sőt csápjukkal cirógatva, nyalogatva a tetveket, arra ösztönzik azokat, hogy fokozzák mézharmatürítésüket. A vöröshangya csak a vadon élő tetveket feji meg, de vannak olyan fajok, mint a fekete fahangya vagy a borostyánsárga hangya, amelyek valóságos háziállatként tenyésztenek tetveket, főként gyökértetveket. Ezekhez annyira ragaszkodnak, hogy veszély esetén magukkal cipelik őket, petéiket télen megőrzik, a tavasszal kikelő nemzedéket pedig legeltetik a megfelelő gazdanövényen. Ezek bizony már károsak számunkra.- Nahát!... Sosem gondoltam volna.- Pedig vannak még érdekesebb fajok is. Az Amerikában hírhedt levélvágó hangyák például leszabnak egy kétcentis levéldarabot, rágóikkal fejük fölé csapják, mint hajdani kisasszonyok a napernyőt, és hosszú oszlopokban menetelve viszik haza a bolyba. Ott aztán megrágják, ezáltal nyálukkal keveredik, ürülékükkel megtrágyázzák, és máris kész a kitűnő gombatáptalaj. Fej nagyságú, külön gombatermelő kamráik vannak, ahol a gombaspórával beoltás után dúsan tenyészik a bolylakók által serényen legelt gomba; a közben keletkező hőenergia pedig elég a boly fűtésére. A királynő dolga, hogy költözködéskor gombaspórát vigyen magával az új bolyba.- Ez igaz, nemcsak mese?- Igen, de ha tetszik, igaz mese. Van még ilyen furcsaság bőven hangyáéknál. Például a szövőhangyák összehúzott levelekbe készítik a fészküket. Néha olyan messze álló levelekből építkeznek, hogy több összekapaszkodott hangyából álló függőhíd kell az áthidaláshoz. Amikor már közelebb húzzák a leveleket, egy hangya kiáll a sorból, ismét húzzák, ismét kiáll egy, és ez addig megy így, amíg a levelek össze nem érnek, és már csak rögzíteni kelt. Ezt is eredeti módon teszik, saját lárváikat használják ragasztós tubusként. A lárva ugyanis levegőn megszilárduló fonalat választ ki. Megfog a dolgozó egy lárvát, odanyomja a levél pereméhez, ezzel fonalat ragaszt oda, a másik levél pereméhez nyomja, majd ismét az előzőhöz, és ilyen módon szilárd varrat készül. Varratot készítenek velük a bennszülöttek is, méghozzá sebvarratot, de más módon. A szövóhangyák rágói hosszan megnyúltak, és annyira harcias állatok, hogy amit egyszer megragadtak, nem engedik többé el. Erre a kérdésre száz éwel ezelőtt bizony nem volt könnyű felelni. Az akkor még új önjáró kocsit, vagyis az autót gyanakodva figyelték a polgárok, mert ugyan ki hallott már olyat, hogy se ló, se ök|jr nincs elé fogva, mégis nekilódul?! Az irigység tárgya - mint a jólét szimbóluma - változatlanul a hintó maradt. A motoros járművek megszállottjai tehát egészen a századfordulóig hintószerúvé próbálták alakítani az automobilok karosszériáját, talán azért is, hogy kocsijaiknak legalább a külsejével bizalmat ébresszenek. Olyan magasak voltak ezek a hintóautók, hogy hetvenötnyolcvan centis lépcsőn lehetett csak beléjük szállni. Ráadásul eleinte teljesen nyitottak voltak, és ki sem világították őket, így esőben vagy sötétben nem volt tanácsos útra kerekedni velük. Az előbbi gondon hátrabillenthető sátortetővel igyekeztek enyhíteni, a kivilágítást pedig faggyúgyertyával, petróleumlámpával és fojtogató bűzú karbidlámpával kísérleteztek megoldani. 1910-ben készült a Zeiss- gyárban az első fényszóró, 1911 -ben találták fel az ablaktörlőt, 1912-ten, a párizsi világkiállításon mutatták be az első elektromos autóvilágítási berendezést. Az akkori kocsik legtöbbjében az utasteret még fal választotta el a vezető ülés ítól, a hátul utazók a sofőrrel kis beszélöcsövön át érintkeztek. (kun) A levélvágó hangya testéhez képest óriási levéldarabot cipel a bolyba. A szétnyílt sebek széleit tehát összeharaptatják a szövőhangyával, aztán a törzsét levágják a fejről, ami szilárd sebvarratként kitart a seb gyógyulásáig.-Brrrl... Nekem szinte félelmetesek ezek a hangyák. Hallottam egyik barátomtól, hogy bizonyos bennszülötteknél az ellenség legkegyetlenebb kivégzése az volt, hogy élve hangyaboly fölé kötötték ki, és azok ették le róla a húst. Elképzelhető ilyen?- Elképzelhető. Talán a bennszülöttek által sziafuknak nevezett hangyákról van szó. Ezeken a hangyákon időnként fantasztikus vándorösztön vesz erőt, nem akadály nekik a víz sem. Kisebb patakok áthidalásához például eleven függöhidat alkotnak magukból. Ha megjelenik egy ilyen hangyakaraván, ember és állat rémülten menekül, mert a hangyasereg útjába kerülő legnagyobb állatból vagy otthagyott gyerekből is csak a csont marad meg. Viszont nagytakarítanak is, megeszik a rovarokat, egereket, kígyókat, amelyektől szívesen szabadul a telepes. Egyéb fajok, például a mag- gyűjtő hangyák olyan hatalmas készleteket halmoznak fel szemtermésből, hogy az ókorban törvény rendelkezett arról, kiket illet a hangyavárakban talált gabonakészlet. BETUSALÁTA Ábránkon melyik betű szerepel a legtöbb példányban? MICSODA MOZAIK! Mit gondolsz, a bácsi feje fölötti három fekete résszel melyik három fehér darabka fedhető le teljesen? MEGFEJTÉS Az augusztus 4-i számunkban közölt feladatok megfejtése: 26 db kutya; nincsen párja a jobb szélen fent látható kis csészének, és nem teljesen egyforma a két gomba. Nyertesek: Sörös Zoltán, Nagymegyer (Calovo); Gróf Tamás, Gabcíkovo; Ibos Magdolna, Rimaszombat (Rimavská Sobota); Tóth Angelika, Szőgyén (Svodín); Dobos Krisztina, Ipolybalog (Balog nad Ipfom). ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM Csehszlovákiai magyar írók vallomásai MIKOLA ANIKÓ Legkedvesebb íróim egyikének, Lé- nárd Sándornak valamelyik könyvében azt olvastam egyszer, hogy a könyveknek sorsuk van és az olvasónak is van. Minden attól függ, mikor találkoznak. Az én találkozásaim a könyvekkel szerencsések voltak, s nemcsak azért, mert majd mindenfajta irodalommal a maga idejében, a lehető legkedvezőbb pillanatban találkoztam, hanem azért is, mert ezekhez a találkozásokhoz adott volt egy megfelelő színhely is. Erre majd később még visszatérek. Az első könyv számomra maga volt a titok. Csak a képek voltak érthetőek, a betűkké varázsolt mese azonban csak anyám vagy apám hangján szólalhatott meg. Benedek Elek Hetvenhét magyar népmeséje volt ez a könyv, amelyhez máig is vissza-visszatérek, ha úgy érzem, Könyvek a lakatlan szigeten hogy beszédemre és gondolataimra ráférne már egy kis tisztálkodás, ha a hivatalos stílus és a szakmai tolvajnyelv salakjával, üledékével szennyezettek. Elmerülni ezekben a népmesékben, mint egy kristályosán tiszta forrásvízben, maga az újjászületés. A népmesék újraolvasása kiváló ellenszere a szókincs elszegényedésének is. Abból az időből, amikor már kezdtem önállóan olvasni, az első igazán nagy élményem egy verses meséket tartalmazó fordításkötet volt. Nem tudom, ki volt a szerző, ki a fordító, ki az illusztrátor, csak azt tudom, hogy nagyon szerettem ezt a könyvet, mert ez is afféle „szerencsés találkozás“ volt. S azon sincs semmi csodálkozni való, hogy a költészet ajtaján nyitva jutottam be a könyvek világába. Nem tudom, hogy a lélekbúvárok igazat adnak-e nekem, de állítom, hogy a gyermek számára a vers közelibb és érthetőbb is, mint a prózai szöveg. Hiszen az olvasás előtti korszakát élő gyermek a felnőttek térdén lovagolva mást se hall, mint rímekbe szedett mondókákat és versikéket. Ez a könyv volt tehát az első önálló kalandozásom színhelye, és sajnálom, hogy azóta sem találkoztam vele; az ötvenes évek elején szárnyait bontogató fordításirodalmunknak ezzel a kis remekével. Hadd írjam le azt a négy sort, amely majd negyven év távolából is a fülemben maradt: „Ring a kalász, lángol a nyár, / pipacsok közt fogolymadár. / Mozdulatlan ül a fészken, / búzatábla közepében." Any- nyira emlékszem még ködösen, hogy a madárnak egy fészekalja fogolycsibét kellett megvédenie valami szörnyű ellenségtől, s ebben derekasan helyt is állt. Szerencsések voltak a könyvvel való találkozásaim azért is, mert nálunk a könyv és az ajándék fogalma egyet jelentett: az ünnepet a szívszorítóan szép- külsőségekben talán kicsit szegényes, de belső tartalmában annál gazdagabb- karácsonyokat, születésnapokat, vagy egy-egy sikeresebb tanévzárást. A könyv volt tehát maga az Ajándék, amit fősem éreztem kevésnek, vagyis, aminél többet elképzelni sem tudtam, mert három nagy lehetőséget tartogatott számomra. Először: el lehetett olvasni egyszer, kétszer vagy többször. Másodszor: meg lehetett írni a folytatását. Legkedvesebb olvasmányaimnál sosem tudtam beletörődni, hogy véget értek. Ezért hát meg kellett írnom a folytatásukat, legalább egy fejezet erejéig. így írtam bele például Cooper Vadölöjének második kötetét egy iskolai füzetbe. Harmadszor: A könyvekben olvasott történeteket meg lehetett jeleníteni. Kemény kezű rendező voltam, testvéreimnek és barátaimnak szó nélkül vállalniuk kellett a rájuk osztott szerepet - többet is, ha a helyzet úgy kívánta, öcsém például Zrínyi tragikus élettörténetében hol ló volt, hol pedig vadkan, de el kellett játszania Rómeó szerepét is, késsel a hóna alatt haldokolva a konyhaasztalon. Emlékezetes olvasmányom marad egy meglehetősen giccses történet egy árva gyermekről, akiből sikeres cirkuszi artistát nevelnek. Ennek előadására hetekig készültünk a templomkert vénséges diófái alatt, igazi lengőtrapézzal, kifeszített harangkötéllel, bravúros gyakorlatokkal. A premier valódi siker volt - megúsztam bordatöréssel. Robinson hajótörése és lakatlan szigete új fejezetet nyitott az életemben. Éveken keresztül nyár elejétől késő őszig élhettem abban az álomvilágban, amelyet a lakatlan szigetté nyilvánított parókiakert jelentett, s amit én népesíthettem be Vadakkal, két és négy lábon járókkal egyaránt. A kert végében faágakból, kerítéslécekből házat építettünk, ide gyűjtöttük be „inségesebb időkre“ a gyümölcsös és veteményes kert kincseit, itt tervezgettük, hogyan fogjuk átvészelni a telet, hány szem diót ehet meg egy személy naponta, hogy kitartson a készlet és hogyan lehetne hasznosítani a vadgesztenyét. Elfelejtettem mondani, hogy testvéreimen és barátaimon kívül mindenkori háziállataink is szereplői és cselekvő részesei voltak ennek a külön világnak. Még egy nagy olvasmányélményről kell szólnom, A dzsungel könyvéről. Mint minden nagy élményemhez, ehhez is visszatérek időnként. Ebből a könyvből tanultam emberismeretet, mert szereplői, mint Sir Kán, a tigris, Akela, a farkas, vagy kedvencem, Balú, a bölcs, öreg medve, mind- egy-egy embertípust testesítenek meg. A pletykás, fecsegő, gerinctelen ember máig is Bender Logot, a majmok népét, a távolságtartó, zárkózott személy pedig Kát, az óriáskígyót juttatja eszembe. Kulcs ez a könyv az emberi társadalom dzsungelének megismeréséhez, törvényeinek megtanulásához is. Az igazán nagy gyermekkori olvasmányélmény egy életen át társ marad. Elkíséri az embert a felnőttkoron át egészen az öregséget jelentő feledésig. Kívánom, hogy minden gyermeknek legyenek ilyen élményei. ÚJS 1989.
