Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 33. szám
3tt az ősz, mindig arról ni, hogy a természet- n elrendezve, ahogy mi , kitartó a tél, a télnél : ősz pedig egy pillanat lak előtt továbbröppen- r. tte hallgatni az erdész Vanya Maljavin. Nagy- kójából gyakran eljött ;aska vargányát hozott, lyát, hol pedig csak úgy leghallgassa beszélge- i Vokrug Szveta című ívfolyamai a kamrában isokkal meg egy öreg agadós fehér festékkel agy darabokban levált tt az öreg fa viaszillatot terestül kiásott kis nyír- > mohával takarta be, és dta pirulva. - Ajándék, igyék a meleg szobába, :? - kérdezte Ruvim. ( szomorkodnak a nyár lyapó aztán így okosított , ahol tavaly tűz volt, jk ott, akár a fű, lépni se vidd el Rum Iszajevics- öreg). Kesergett a nyár a nyárra emlékeztesse ára jókedvvel néz majd z udvaron szakad a hó, ‘ sokkal inkább az ősz Ruvim, és megérintette I egy ládát, telitöltöttük s nyírfát. A legnaposabb az ablakhoz állítottuk, és ágai föléledtek, az egész nég susogtak is, amikor , és szilajul csapdosta az z ősz, de a mi nyírfáink aradtak. Sötét bíborban slott a kecskerágó, a lu- a vadszőlő. Itt-ott a kerti t tűntek föl, akár a még ősz szálak. De szobánk- imást mind fiatalabb lett, lét nem láttuk rajta, ígérkezett az első talaját a ház ablaküvegeire- bepárásodtak tőle; szemcsés zúzmarával szórta be a háztetőket, kopogott a föld a lábunk alatt. Csak a csillagok ragyogtak sokkalta fényesebben, mint a meleg nyári éjszakákon, mintha megörültek volna az első fagynak. Ezen az éjszakán egy hosszan elnyúló, kellemes hangra ébredtem- pásztorkürt szólt a sötétségben. Odakint alig észrevehetően derengett a hajnal. Felöltöztem és kiléptem a kertbe. Hideg vízként csapott arcomba a friss levegő, tüstént kiment szememből az álom. Kigyúlt a kora reggel. Keleten az ég kékjét bíbor pára váltotta föl, távoli tűzvész füstjéhez hasonlított. Ez a pára világosodni kezdett, mind áttetszőbbé vált, mögötte már aranyló és KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ rózsaszínű felhők messzi, gyöngéd birodalmára lehetett látni. Nem fújt a szél, de a kertben hulltak, egyre hulltak a levelek. A nyírfák ezen az egyetlen éjszakán a koronájukig megsárgultak, lombjuk sűrűn, szomorúan esö- zött le a földre. Visszafordultam a házba. Bent álmosító meleg volt. A reggel halovány ragyogása övezte a ládában a nyírfácskát, de mindjárt észrevettem: ezen az éjszakán csaknem teljesen megsárgult, és néhány citromszínű levele már a padlón hevert. A szoba melege nem óvta meg a nyírfát. Egyetlen nap alatt egészen lehullatta leveleit, mintha nem kívánt volna elmaradni felnőtt társnői mögött, akik odakünn maradtak a hideg erdőkben, ligetekben, az ősztől didergő, tágas tisztásokon. Vanya Maljavin, Ruvim és mi mindannyian el voltunk keseredve. Már hozzászoktunk a gondolathoz, hogy a havas téli napokon zöldellni fog a nyírfa a szobában, amelyet bevilágít a fehér napfény meg a jókedvű kályhák bíborvörös parazsa. A nyár utolsó emléke szertefoszlott. Egy ismerős erdész mosolyogni kezdett, amikor elbeszéltük neki, hogyan próbáltuk megőrizni a nyírfa zöld lombját.- Ez törvény - mondta -, a természet törvénye. Ha a fák télire nem hullatnák el leveleiket, sok mindentől elpusztulnának: a hó súlyától, mert a hó megülne a leveleken, letörné a legvastagabb ágaj ' \ kát is, meg attól, hogy őszre a levélben sok só gyűlne össze, ez ártalmára van a fának; meg aztán attól is elpusztulnának, hogy a levelek tél derekán is tovább gyűjtenék a nedvességet, de a fagyott föld miatt ez nem szivárogna le a gyökerekig, és a fa óhatatlanul belepusztulna a téli szárazságba. A „Tíz Százalék“ ragadványnéven ismert Mitrij apó pedig, mihelyst tudomást szerzett a mi nyírfácska-históriánkról, a maga módján magyarázta:- Te, kedveském - szólt Ruvimhoz -, itt éldegélsz, e, aztán csak kötekedsz. Velem folyton folyvást csak huzakodsz, pedig nyilvánvaló, még nem volt rá érkezésed, hogy megfontold a dolgokat. Mibennünk, öregekben több a képesség a gondolkodásra. Kevés a tennivalónk, hát fölbecsüljük, micsoda mi célból van a földön, és minek mi a nyitja. Vegyük, lám csak, ezt a nyírfát. Ne beszélj nekem az erdészről, előre tudom mindazt, amit mond. Ravasz ember az erdész, amikor Moszkvában lakott, úgy beszélik, elektromos áramon főzött magának ételt. Lehetséges ez vagy nem?- Lehetséges - válaszolt Ruvim.- Lehetséges, lehetséges - utánozta Ruvimot az öreg. - Hát láttál te már elektromos áramot? Hogyan láthattad, hiszen nincs is neki formája; olyan, akár a levegő! A nyírfa dolgában hallgass ide! Van az emberek között barátság vagy nincs? Persze hogy van. De az emberek áltatják magukat. Azt hiszik, egyes-egyedül csak nekik adatott a barátság. Hogy ők különbek minden más élőlénynél. Pedig a barátság, barátom, az körös-körül mindenütt ott van, bárhova nézel. Itt a tanúbizonyság: tehén a tehénnel barátkozik, pinty meg a pinttyel, ölj meg egy darvat, a párja sorvadásnak indul, sírrí, helyét nem leli. És kell, hogy bármiféle fű és fa között is legyen olykor barátság. Hogyne hullatná le a levelét a te nyírfád, amikor az erdőben minden társa elhullatja?! Hogyan nézzen tavasszal a szemükbe, mit mondjon, hogy amikor azok télen senyvedtek, ő a kemencénél élvezte a meleget, bőségben, tisztaságban?! Lelkiismeret is van a világon!- No öreg, ezt jól kimódoltad - szólalt meg Ruvim -, veled nem lehet vitatkozni. Az öreg kuncogni kezdett.- Belefáradtál? - kérdezte gúnyosan. - Megadod magad? Velem te nem bírsz el. Kár a veszöd- ségért. Botjával kopogtatva, igen elégedetten ment el az öreg, meg volt győződve arról, hogy ebben a vitában mindannyiunkat lepipált, velünk együtt az erdészt is. A kertbe, a palánkhoz ültettük ki a nyírfát, sárga leveleit pedig összeszedtük és lepréseltük a Vokrug Szveta lapjai közé. Ezzel végződött próbálkozásunk, hogy a nyár emlékét télire megőrizzük. DALOS LÁSZLÓ fordítása ud- i ek yos lak, itra yhe ion, vo- sak ítni, ltot, iyek tett, e. ires eliogy Egy i. t...t iezába, ugyanabba az osztályba jártak valamikor. Azonnal észrevette, hogy egykori iskolatársa meghízott, erőteljes tokája is ezt mutatta. A széles tréfáltam... - nevetett a férfi. Lahtinen olyan álmos volt, hogy semmi sem jutott az eszébe. Volt egy új barátnője, akinél az este megittak ESA SARIOLA száj és az orr ugyanaz volt, mint régen, de zsíros haja és szennyfoltos ruhája miatt ápolatlanabbnak tűnt, mint valaha.- Hát emlékszel rám? - nevetett a férfi. - Adj egy márkát...-Pillanatnyilag nincs nálam pénz - mondta Lahtinen.-Na, nem is kell... csak csaknem egy egész üveg konyakot.- Pedig már tíz éve... - mondta az idegen. - Befejezted a tanulmányaidat?- Már régen - felelte Lahtinen.- Biztosan főnök lett belőled...- Nem vagyok főnök, de nem is keresek rosszul...- Meséld el, hogy lehet valakiből eredményes ember- kérte a másik.- Te abbahagytad a tanulást?- Igen...- Be kellene fejezned!- tanácsolta Lahtinen.-Az a nő a feleséged, akivel már az iskolában jártál? - folytatta a kérdezőskö- dést a másik.- Igen.- Jól mennek a dolgok?- Hehehe... - nevetett erőtlenül Lahtinen.- Üdvözlöm!- Ismered?...- Hozzá járt az egész város... A fülkébe egy vézna kalauz nézett be, talán még a fogai számát is meg lehetett volna számolni az arcán keresztül. Amikor a kalauz elment, Lahtinen felállt, és kiment a folyosóra. A másik követte.- Sose voltál különösebben tehetséges... - mondta Lahtinennek. - De meghívlak egy „Lahtinen-sörre“. Úgy hívnak, nemde? A vonat éppen beérkezett a pasilai pályaudvarra, a sínek nedvesen csillogtak. Lahtinen szó nélkül leszállt, és szinte menekülve elsietett a peronon keresztül. A taxiban érezte, hogy remeg a keze. összeszorította, szétnyitotta ökleit, és keserűen elmosolyodott. A legjobb szándéka ellenére sem jutott eszébe, mit fog mondani a feleségének... ANTALFY ISTVÁN fordítása IILOSLAV SVANDRLÍK Valamikor a családokban tíz-tizenöt yermek is volt, és legfeljebb az utolsó lutatkozott géniusznak. Ma más a helyet. Azt szeretnénk, hogy géniusz szüles- ék mindjárt az első kísérletre. Ezért az- in törődünk vele. Például a Novák családban. Eliska sszony úgy vélte, hogy leendő zongora- irtuózt szült. A férje fogadni mert volna, iogy wimbledoni teniszcsillag lesz a gye- ekböl. Könyörtelen harc kezdődött. Drá- nai jelenetek után a kisfiú meggyőzte az ínyukát, hogy zenei hallása egy szala- nandráéval azonos. JiFÍ papa kitartóbb olt. Vásárolt vagy kilenc elsöosztályú eniszütőt, ám mindegyik kiesett a kis Martinék kezéből. Ráadásul egyre nyilvánvalóbbá vált a kisfiú túlsúlya. Ha Jiri apuka álma teljesülne, minden idők legkövérebb teniszbajnokát ünnepelhetnénk.- A zongoránál ülve hízott meg - állapította meg a papa leverten. - Ha futna és súlyzókat emelgetne, erős, megtermett fiú lehetne.- Nem is kövér - mondta az anyuka -, és egyébként is, ha zenei hallása lenne, a túlsúly nem is olyan nagy baj. Kiváló művészek egész sora volt kövér!- Az lehet - jegyezte meg a papa -, de Wimbledonban még egyetlen hájtömeg sem győzött! Úgy látszik, mindkettőnk terve meghiúsult.- Egyelőre - mondta Eliska asszony ugyanis lehetetlen, hogy a mi Martinunk semmihez se értsen. Bizonyára van benne valamilyen rejtett tehetség, amit eddig nem vettünk észre. El voltunk telve saját elképzeléseinkkel, és sok fontos dolgot nem vettünk figyelembe. Aztán nehogy egyszer majd a szemünkre hányja!- Mindent megtettünk, amit tehettünk - mondta a papa. - Ha az én szüléimre gondolok...- Vagy az enyémekre - vágott közbe az anyuka -, már régóta hárfaművésznö lehetnék a nemzeti színházban. De a papa mindig csak horgászfelszereléseket vásárolt magának, s mégsem fogott soha semmit.- De mit csináljunk Martinnal? - tért vissza Jirí papa az eredeti témához.- Nem tőle kellene megkérdeznünk, hogy mi érdekli? Miben szeretne kitűnni az életben? Eliska mama egyetértett. Mégsem lehetséges, hogy az 6 fiacskájának ne legyenek eszményképei! Vagy példaképei, akikre a tévében felfigyelt. Este aztán a szülök leültek a gyermekükkel szemben, hogy behatoljanak annak pubertáskor előtti leikébe. Biztatták, legyen messzemenően őszinte.- Nos, Martin! - sürgette öt a papa.- Mégsem szemlélheted a világot közömbösen! Én a te korodban ökölvívó akartam lenni, anyukád pedig hárfaművész. Áruld el nekünk, te mi szeretnél lenni? A gyerek ábrándosán elmosolyodott.- Én - mondta nagyot sóhajtva -, világbajnok szeretnék lenni szilvásgom- bócevésben! SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Stefan stráZay Háború után Mindig szép a gyerekkor? S mindenkié? Háború volt, nem nálunk, de itt is mindenbe belegázolt: a fiúk játékaiba, a fiatal nők álmaiba. Mélyek voltak a telek, öblösek voltak a nyarak, zamatos barackok húsé, liliomok lélegzete, s az akácsorban fénylő, illatos por kavargóit, lányok locsolták a járdát, mielőtt férjhez mentek. Az árvácskákat szeretted, az ibolyaszínt, a fáradt szirmokat, s azt, hogy oly titokzatosak. A front, amely kikerült minket, hátulról visszatért: teherautók, holtak. Nem kerülhet ki semmi lényeges. A háború nem volt szép, habár a repülők sztaniol-csíkokat dobáltak, és este a láthatáron, < mint egy távoli lámpás, égett a pozsonyi Apollo. A nyüzsgő áprilisban elmentek az ismeretlen orosz katonák, s a sötét első szobában, a magasra vetett ágyon ottmaradt a titokzatos, érintetlen hangszer. Megkezdődött a béke, a fellélegzés. Túlterhelt mozdonyok, zsúfolt vonatok; az ablakon át emeltek be a mama térdeire. S hazajöttek a mieink, talán kevésbé boldogan mint azt ma hisszük. Megjött a fogságból a mama fivére is. Nem tért mindenki vissza, s szinte minden hiányzott: a gyufa, az élelmiszer, a benzin. Csak emlékekből volt elég. Minden felosztatott, mindenkit az egyenlő nincstelenség fütött, mindenki egyenlőségről álmodott. Sorok az üzletek előtt, élelmiszerjegyek, később, melegítöfelsöben, utak az iskolába, a kirakatok arcképei, jelszavak, faliújság. Apa szerelő lett, állandó utazgatás, csak szombat este volt otthon és vasárnap. A hivatalnok-feleségek csak lassan álltak munkába, hétköznap cukrászdái köpenyre cserélték az ünneplő ruhát. Egynémelyik a háztartásban maradt, ebédre tej, jegygyűrű az ujjon. Meg voltál győződve róla, hogy nincs szükséged magántulajdonra, s nem is volt semmid. Szabad voltál. Későn vetted észre a magántulajdon mögött egyesek harácsolását. Nem mindenkiét, de senki sem szűkölködött. A jólét és a tehetetlenség szavára elkeseredett építkezésbe fogtak, házakat, rezidenciákat emeltek; a luxusra végső soron a művészetnek is szüksége van, s mindent az ekonómia irányít. De benned az egykori, csaknem elfelejtett múltból maradt valami meghatározó. A tieidről kell gondoskodnod, de gondolnod mindenkivel. A kötelesség köteléke. A munkásnak nem kell sem kevesebbnek, sem többnek lennie a többinél. Gyerekeinek szintén kijárna az egyforma esély. Hát Így alakult: megszülettek az új félreértések, keserűségek. Ma senki sem ruhátlan, senki sem éhezik. De hisz erről volt szó. Igaz, másról is. A vonat A vonat, amelyre felszálltál, nem indult előre bejelentett állomásra. A kacskaringós pályán sokáig egyetértés honolt, s az ablakon bámészkodás eufóriája sikeresen elfojtott minden józanabb gondolatot, habár, szokásosan, neked az elején sem volt szavad, amíg a többiek beszéltek. Később, midőn a vonat balra loccsantotta a visszatérő esőt, megélénkültél, s úgy tűnt, értelme van a sok beszédnek a túlfűtött kocsiban, s megdönthetetlen igazságoknak tűntek a banalitások is. A nők, mint áltlalában, definitiven ültek, csak a gyerekek sírtak felváltva, szokás szerint. Dagadt táskáik mélyéből cigányasszonyok édes kiflit szedtek elő fekete ujjaikkal, csokoládé ezüstpapírját bontogatták, a párás ablakokon túl háztetők éles négyszögei derengtek. Mindenütt megálltatok, és mindenhonnan továbbmentetek. Kicsi, még kisebb állomások sorjáztak, mezőn is álltatok. A legkevésbé sem voltál türelmetlen a hosszú út során. Mindenki tudta: az élet akkor logikus, ha előrehalad. Nem volt kizárt a baleset lehetősége sem, ám a napidíj fölött érzett elégedettség kizárta a ravasz kétségeket. Mi mindent szállított az a vonat, s kiket! És kiszálltak, és átszálltak, de te, szokás szerint, a döntő pillanatban mindig maradtál. » őzben nőtt a papírpohár-hegy, csutkahalom, ntözték a padlót, kitört a vonat ablaka, kicsavarták az égőt, letépték a függönyt, és összevagdalták az üléseket. De ez a vonat a te vonatod volt, hisz ő is választott téged, a saját felelősségedre utaztál, mentél ki a peronra, tértél vissza a helyedre, már csak a te helyedre, amíg az állomások neve egyre olvashatatlanabbá vált, s végül egy vakvágányon megálltatok. Utolsóként szálltál ki a fáradt, másnapos, kialvatlan utasok közül, s úgy érezted, mintha te lennél a felelős mindenért; s az is voltál, minden bizonnyal. KÖVESDI KÁROLY fordításai I
