Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-27 / 4. szám

I miatt a gyár Útnak látszott, ap lett volna, ratatlan dolga Db árnyékban dig fázós, fél- ott nagyabla- 3 tovább a ke- ak a második ián volt vala- tőség. Itt, az ndezett helyi- jpek zaja sem óan hús leve- e még a nap- rennyiségben sei között. Ám láló berende- ;ott a diszkrét is nyugalmat, ;gek számára szinte elvisel- sleget. Arcán ttak, még az ntha megnöt- gott, tarkóján ta megvadult iának. jyesült Zúzá­ján még nem I volt elfoglal- everő tárgya- sszenléti álla­dó örömmel a helyén van, éré áll. Végül egy könnyű, t a katonás rközök közül, elyezte. (Ezt te, baráti kör- 3 jegyezte: ez ír, de ha kell, 3gy nehezeb- és húzza elő- arckifejezése biztatónak is ött osztályve­j izgatott volt, ást nem vette ogott, miköz- nagyarkorlat- al a bőrfotel itt. Tulajdon- atnánk, hogy ibb járunk az 3rde, a lélek :ítő testtartást k nevezzük, ugyanis nem n elnehezült mélységeibe, én egyensú- e-hóba meg- ídókra emlé- jsítva önnön lerészkedtek jyönyörű ülő- dí, intimebb id, Marcikám 3nö, felismer- szerv higgadt 3 a kezét, és Máskor sem gja a dolgok csak úgy in éle bonyolult neg ráadásul apotban volt, visszatérve í akklimatizá­sak sorjában, zó tulajdon­- Arról, igazgató elvtárs, hogy itt néhány embernek már nagyon kinyílt a csipája, arról!... Nagy dolgok történ­tek itt, míg nem voltál itthon! Matuska Jenő nosztalgiával gon­dolt vissza a gondtalanul eltelt tíz napra. Napfény, kékesen csillogó víz­tükör, homok és sok-sok lebarnult női test. Az utóbbi években mindig vala­melyik tengerparti üdülőbe ment kipi­henni a fáradalmait. Indulása előtt így búcsúzott a munkatársaitól: Remélem, nem irigylitek tőlem ezt a kis kikapcso­lódást? Egy évre megint feltöltőd­tem ... A munkatársak, ha irigykedtek is, nem tették szóvá. Viszont a javukra kell írni, hogy távollétei alatt az Egye­sült Zúzalékgyár élete sohasem bénult meg, s még az sem fordult elő, hogy visszatérte után valamelyik beosztott­ja azzal fogadta volna, hogy baj van... Hiába, az idők változnak. S mintha az elkövetkezendő kínos pillanatokat akarná elodázni, hátrafordult a titkárnő félig nyitott ajtaja felé:- Beácska, legyen szíves, főzzön nekünk két kávét!- Spacsekról van szó, igazgató elv­társ, arról a Spacsekról, tudod, aki a múltkor azt mondta nekem azon a gyűlésen, hogy izé... összekeverem az igét meg az alanyt... Matuska ugyan már régen és ala­LENDVAY TIBOR sem képesek, hogy az alanyat az állítmánnyal tisztességgel egyeztes­sék. iÉs akkor példaként, mindenki megdöbbenésére, Kis Márton nevét említette. A kínos esetet nyilván az osztályve­zető emlékezete is megőrizte, mert hirtelen felpaprikázódott: - De honnan veszi ez az ember a bátorságot, hogy így beszél velem? Velem!?... Aki mégiscsak valaki vagyok! Ö meg csak egy villanyszerelő, egy nagy senki! Menjen a francba az alanyjaival együtt!...- Nyugalom, Marcikám, nyugalom. Mit csinált már megint ez a Spacsek, míg nem voltam itthon?- Kérlek szépen, igazgató elvtárs, el sem fogod hinni: beírt az újságba. Mit szólsz hozzá?... Annyira elszem- telenedett már, hogy egyszerűen fogta magát, és beírt az újságba. A hír meglepte Matuska Jenőt. Már egy cseppet sem tartotta nevetséges­nek az osztályvezető ideges kapko­dását.- Beácska - szólt hátra elkomorult arccal a titkárnőnek -, konyakot is legyen szíves!... És mit írt ez a Spa­csek? - kérdezte az osztályvezetőtől, és a Spacsek szót kissé gúnyosan elnyújtotta. ES ALLITMANY posan ismerte osztályvezetőjét, ha kellett, félszavakból is megértette, most mégis értetlenül ráncolta a hom­lokát.- Hogy van ez? Semmit sem értek... Mielőtt azonban Kis Márton szóhoz jutott volna, az ajtónyílásban megje­lent Beácska kedvesen mosolygó ar­ca, s készséges magyarázatba kez­dett:-Az úgy volt, igazgató elvtárs, hogy Spacsek azt mondta Kis elvtárs­ról, hogy nem tudja az alanyt egyez­tetni az állítmánnyal. A májusi terme­lési értekezleten mondta... ott is tet­szett lenni... Matuska Jenő arcán egy halvány mosoly futott át. Megsimogatta diva­tos, őszülő szakállát. A jelenet benne is felidéződött. Emlékezett Spacsekra is - egy vékony, de határozott fellépé­sű villanyszerelő volt. Azokat a vezető embereket ostorozta, akik felkészület­lenül állnak ki a dolgozók elé, s nem­csak hogy szakmai kérdésekben hor­danak össze hetet-havat, de még arra-virággal. } pillantva él véghez, skedsz! hazatérve d, váratlan iber, hogy erez. gondolom, köpött egy ittam azon t csak va- szerezhet­m neki az iséges ér- a hiányzó sgvesszük gúnyosan. >pen most, ágod az új ikéket ve- az erdőbe!- Akkor nem eszem! - mondtam, bevágtam az ajtót és elmentem a kocsmába. Nagyon jól éreztem ott magam a barátaimmal, hiszen öt­ezer korona nem kis összeg! Per­sze, tizenegykor záróra volt, hétfőn reggel pedig munkába kellett menni. Vasárnap és hétfőn a barátaimnál aludtam, más mulatókat is felkeres­tünk. Kedden elfogyott a pénzem és barátaim feleségének a türelme, ezért ismét haza kellett mennem. A nejemn®k virágot akartam vinni, de előző tapasztalataim alapján nem mertem. Különben is, már csak két szál szegfűre, azaz négy pilzeni sör­re futotta. Minek a virág. Úgyis a fe­jemhez vágja! Előnyben részesítettem tehát a négy üveg pilzenit. Azokat már nem dobhatja ki az ablakon. Mikor hazamentem, hozzámta­padt. Szorosan magához ölelt és sírásra görbült szájjal Így szólt:- Ernő! Mégiscsak visszajöttél? Nem is tudod, micsoda örömet sze­reztél nekem! SÁGI TÓTH TIBOR fordítása- Hát először azzal kezdte, amiről manapság annyit beszélnek, hogy a demokráciát el kell mélyíteni. Aztán azzal folytatta, hogy vannak olyan munkahelyek, ahol a vezetők elsza­kadtak a tömegektől, csak messziről látják őket, nem ismerik a dolgozók problémáit, nem lehet bírálni őket, meg ilyeneket. Csupa felforgató dol­got. Igazgató elvtárs, a nyakamat mer­ném rátenni, hogy Spacsek ránk gon­dolt.- Badarság - legyintett az igazga­tó. - Erről Spacsek az égvilágon sem­mit sem tud. Spacsek ahhoz nagyon kis ember, hogy a mi demokráciánkat fel tudja forgatni...- De írt róla! S ha nem is írta ki a nevünket, biztosan ránk gondolt, a gyárban legalábbis mindenki ezt hiszi... Csak azt nem tudom, hogy milyen jogon írta... Igazgató elvtárs, te tájékozottabb vagy, nem lehetne valahogy ezt az újságot figyelmeztet­ni... szóval, hogy ne tegyenek ki akár­mit a lapjukba. Neked vannak össze­köttetéseid, szólni kellene valakinek magasabb helyen... Matuska Jenő elképedve nézett az osztályvezetőre.- Marcikám, te megbolondultál? Hol élsz te egyáltalán? A Nép Hangját mi nem figyelmeztethetjük. Kiröhög­nének, ha ilyesmivel próbálkoznánk.-Jó, jó - intett mérgesen Kis Már­ton. - Akkor hagyjuk egyelőre a Nép Hangját, de remélem, azzal egyetér- tesz, hogy ezt az ügyet nem hagyhat­juk szó nélkül. Spacsekot is ki ken rúgni!- Ki kell rúgni, ki kell rúgni - horkant fel türelmét vesztve Matuska Jenő.- Könnyen beszélsz, Marcikám. De milyen címen? Azon a címen, hogy bírál engem vagy téged? Hogy bírál azért, mert nem tudpd az alanyat az állítmánnyal egyeztetni?...- Azon a címen, hogy bírálja a tár­sadalmat, bírálja a rendszert és hogy szocialistaellenes kijelentéseket tesz! Matuska Jenő kínjában felnevetett:- Marcikám, értsd meg, Spacsek nem a rendszert bírálja, hanem téged!- Jól van, jól van, de akkor mit csináljak? - jajdult fel kétségbeesetten Kis Márton. - Ez az ember már telje­sen tönkretesz. Már beszélni sem me­rek előtte, mindig azt a gúnyos mo­solyt látom az arcán. Sohasem tudom, mikor mondok valamit jól, vagy mikor mondok valamit rosszul. Mit csináljak? Kezdjek el tanulni, könyvtárba járni, mint egy kisdiák? Az igazgató elgondolkozva nézett maga elé. - Nehéz ügy - állapította meg. Aztán az osztályvezető tanács­talan, feldúlt arcára pillantva hozzá­fűzte: - Neked a könyvtár már késő, de Spacsekot sem lehet kirúgni csak úgy... Hacsak... Kis Martont ez a hacsak a kétség- beesés széléről rántotta vissza. Arcá­ra várakozás és szent áhitat telepe­dett. Előre hajolt, és mintha egy régi kinyilatkozatatást, úgy várta főnöke szavait.- Hacsak - folytatta Matuska a gondolatot -, nem tudjuk elérni azt, hogy saját magától menjen el. Bizto­san vannak olyan módszerek, ame­lyekkel elérhetnénk, hogy ne érezze jól magát a gyárunkban. Es akkor nem is küldjük el, hanem ö adja be a fel­mondását. Nem akarok tippeket adni, mi mindent lehetne csinálni, tudod te már ezeket. Elhallgatott. Kis Márton elhatalma­sodó jókedvét látva, egy másodpercre enyhe lefolyású lelkiismeretfurdalás borzongatta meg tengervíztől s nap­fénytől megerősödött kedélyét. Kéte­lyei támadtak, talán mégsem kellett volna ilyen egyértelműen és nyíltan az osztályvezető kezére játszani Spacse­kot. De ezeket a szentimentális érzé­seket gyorsan elhessegette magától, Spacsek csak azt kapja majd, amit keresett magának.- Meg leszel elégedve, kérlek szé­pen - fogadkozott Kis Márton. - Ha az alanyt nem is tudom micsodálni - Spacsekot elintézem. Még azt is meg fogja bánni, hogy a világra jött. Aki nem tud hozzánk alkalmazkodni, annak nincs prémium, dolgozhat, ahogy akar. Akinek nem tetszik az én modorom, veheti a kalapját!... De van itt még valami. Mi lesz azzal, amit Spacsek írt az újságba, hogy nálunk nincs demokrácia, meg elszakadtunk a tömegektől... Nem kellene valahogy ezt megcáfolni? Matuska Jenő ebben egyetértett az osztályvezetővel. Mint mindig, ha erő­sen gondolkozott, ezüstös szakállát. simogatta. Töprengés közben a füg­göny rései között az udvart nézte. Olyan válaszon törte a fejét, amelyik gyorsan és sok emberhez eljut. Aztán amikor a tekintete a bejárat melletti jókora hirdetőtáblára tévedt, hirtelen eszébe jutott a megoldás. Néhány másodpercig még várt, aztán hango­san is kimondta:- Arccal a tömegek felé! Kis Márton, mint aki nem hisz a fü­lének, közelebb hajolt, és értetlenül a főnökre hunyorított.- Nem értettem, kérlek szépen. Mi­ről van szó? Matuska Jenő nem is igyekezett leplezni az arcára kiült félig atyáskodó, félig ironikus mosolyt. Arra gondolt, hogy ez a Márton, ha korlátolt is, ha az alanyt nem is tudja egyeztetni az állítmánnyal, legalább veszélytelen. Az bizonyos, hogy az ő fején nem fog túlnőni. Csak az ilyen gátlástalan Spa- csek-félék a veszélyesek. Ezeknek semmi sem drága, az ilyen önpusztító kamikázék mindig kimondják azt, ami­re gondolnak. Ezek belelátnak a kár­tyákba, s nincs előttük biztonságban egyetlen vezető sem. Még arra is vigyázni kell, mit gondol előttük az ember.- Arra gondoltam - mutatott az ud­var felé -, hogy van nekünk egy nagy hirdetőtáblánk ott a bejárat mellett. Éppen a minap néztem, hogy a jelszó milyen kopott már rajta. Illene már egy újat ráfesteni, sokkal esztétikusabb lenne, mondjuk ezt: Arccal a tömegek felé!... Mit szólsz hozzá? Kis Márton előbb szemügyre vette a hirdetőtáblát, aztán örvendezve fel­kiáltott:- Zseniális, kérlek szépen! Ez egy nagyszerű ötlet: Arccal a tömegek felé! No, most süsse ránk valaki, hogy nem figyelünk a tömegekre! Mi ez, ha nem demokrácia?... Még Spacsek is meggyőződhet róla, ahányszor csak elmegy mellette. Ekkor, mint egy végszóra, kitárult az ajtó.- Kész a kávé! - libbent óe rajta Beácska, kezében egy fényes tálcát egyensúlyozva. S néhány másodperc múlva a feszültségnek nyoma sem volt. A mindent betöltő kellemes kávé­illat az összekoccanó konyakospoha­rak halk zenéjével együtt olyan meg­hitt hangulatot árasztott, mintha a je­lenlevők valami rendkívüli eseményt ünnepeltek volna. Ady Endre Mag hó alatt Gyötrött és tépett magamat Régi hiteleiben fürösztve vérből, jajból és lángból Szedegetem össze S elteszem mint életes holtat. Kell még Tegnapról hív tanú S kell talán az én hadi-sarcom Hogy drága mementóként Fölemeljem arcom Egy új emberű új világra. Vád nélkül széttekintgetek Majd vertségek és diadalmak Földjén, hogy a káoszból Harcos igét halljak , Vagy harcos igét én hallhassak. Hős emberségem, várakozz, Szép álmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom, Hívni fog az élet S föltámadások örök Rendje. Most tél van s szegény mag-magam Megnémítva és behavazva Rendeltetés hitével Őrzöm meg tavaszra, Igazimnak sarjadásáig. A mindegy átka Sorakoznak s elfutnak a hetek, Mintha kórház-szagtól futnának. Talán nem volt soha ilyen beteg Az Élet, mely szennyesen bukdos S nem tud eljutni tiszta kúthoz. Máskor se volt itt élni jó dolog, De viharok sűrűbben jöttek És többen voltak zúgó bátorok. Most már a reménytelen Mindegy Túlságosan meggyőzött minket. A Mindegy, mi ma mindent összetört, A lágy ujjakat összefonja, Hogy nem szorul össze az ököl. S hogy itt még valami teremjen, Gyertek, menjünk a Mindegy ellen. Igenis: kell a bátor lobbanás S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden vannál mindig jobb a más. Gyújtsuk ki jól a szíveinket: Csak azért se győzhet a Mindegy. Az én két asszonyom És meghalok és semmi, semmi. Körülbelül két asszony fogja Észrevenni. Az egyik az édesanyám lesz,- A másik meg egy másik asszony, Ki sirasson. Be szép lesz: egy idegen sírra Két asszony hordja a virágot És az átkot. A ló kérdez Lovamra patkót senki nem veret, Be szerencse, hogy senki sem szeret: Kocogok, lógok követlen úton S hogy merre megyek, nem nagyon tudom. S a rossz úton, mert minden ellovan, Felüti néha fejét a lovam És megkérdi, míg szép feje kígyói: Hát mi lesz ebből, tekintetes úr? 5%

Next

/
Thumbnails
Contents