Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-30 / 26. szám
L osonc (Luőenec) és Léva (Levice), majd Ógyalla (Hurbanovo). Városnevek, amelyekről most már elmondható, hogy évtizedekig magyar nyelvű óvónőképzés otthonai voltak. Részlet Bőgi Bélának, az ógyallai pedagógiai középiskola egykori igazgatójának, majd az utódiskola igazgatóhelyettesének az 1987-1988-as iskolai értesítőben megjelent írásából: Ógyallán a Pedagógiai Középiskola tíz évvel ezelőtt létesült. Folyamatosan alakult ki a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság határozata értelmében a volt gimnázium mellett. Az új kétnyelvű oktatási intézmény tevékenységével főként a nyugat-szlovákiai óvónőképzést szolgálta. Léte mindössze egy évtizedre terjedt. Ám e rövid időszakot is, mint az előző éveket az iskola életében, az egyre teljesebb értékű, a társadalmi igényeknek megfelelő pedagógiai munka anyagi és személyi feltételeinek a megteremtése jellemezte. Ez az iskola sajátos humanitárius jellegével épült be közvetlen környezetébe, ahol mind társadalom-politikai, mind kulturális-nevelő küldetését tekintve igen kedvezően hatott. Sokoldalú oktató-nevelői munkáját a felsőbb iskolaügyi, párt- és állami szervek támogatásával, valamint a helyi és testvériskolák szoros együttműködésével igyekezett biztosítani, hogy méltó legyen társadalmi közösségünk bizalmára. Az eltelt 10 esztendő alatt évi 1-1 szlovák, illetve magyar nyelvű osztályban, valamint a dolgozók 2 magyar nyelvű esti osztályában összesen 607 tanuló tanult. Szlovák tanítási nyelven szerzett képesítést 277 tanuló, magyar nyelven pedig 330. (Ebből a dolgozók esti osztályában 51.) Az SZSZK Oktatási Minisztériumának rendelkezése alapján továbbképzés keretében a tanulmányi szakbővítésre is lehetőséget adtunk. Iskolánkon egy nevelönő tett kiegészítő érettségi vizsgát óvónői szakon, és 48 óvónő szerzett nevelői képesítést. “ Nem véletlenül. A Bogi Béla által közölt adatok is jelzik, hogy a magyar nevelési nyelvű óvodák kínálta munkahelyek számánál jóvgil több a végzett óvónő. Sokan a kilátásokat mérlegelve döntöttek úgy, hogy az alapiskolák napközijeiben keresnek munkát, ezért megszerezték a nevelői képesítést. Ez a tény állt annak a döntésnek is a hátterében, hogy Ógyallán fokozatosan megszűnt a pedagógiai középiskola, s helyette építészeti szakközépiskolát alapítottak, amelynek évfolyamonként a szlovák mellett két párhuzamos magyar tanítási nyelvű osztályában minden évfolyamban magasépítészeti szakon tanulnak a diákok. A pedagógiai iskola, illetve a magyar nyelven folyó óvónőképzés körüli bizonytalanságokat tükrözi, hogy miközben már lefutóban volt Ógyallán a pedagógiai képzés, az 1985-1986-os tanévben Léván azzal a szándékkal indítottak ismét magyar tanítási nyelvű óvónői osztályt, hogy kétévenként rendszeresen nyílik majd egy-egy osztály. A kisváros abban a poros nyugalomban várja az estét, melyet csak a diákotthonok valamikori lakói ismernek. A vacsora utáni kötelező tanulás unalma fokozza a gondolkodást semlegesítő, az alkony félhomályában az álmodozást elindító hangulatokat. Ebben a lelkiállapotban akár mentőövként is felfogható egy-egy váratlan látogató. A mezőgazdasági iskola diákotthonában lakó lánycsapat szinte pillanatok alatt a nagyteremben nyüzsgött. Ők azok, akik 1985-ben még azzal a reménnyel jelentkeztek a lévai óvónőképzőbe, hogy nem maradnak egyedül, s nem lesznek az utolsók. Szinte egymás szavába vágva fűzik egybe gondolataikat. Elmondják többek között, mindvégig úgy érezték, hogy „magányos osztály vagyunk". Továbbá, hogy az iskolában különösebb nyelvi nehézségeik sohasem voltak; hogy a tanárok segítő szándékához kétség nem férhet; hogy a huszonnyolc lányból húsz-huszonegy mindig kitüntetett volt. Dolník Erzsébet, az akkor még közvetlenül az érettségi előtt álló lányok osztályfőnöke nem volt jelen a beszélgetésen. A következőket mondta el nekem:- Negyedikeseink jelentkezési körülményei rendhagyóak voltak. Négy évvel ezelőtt, ama szokásos tájékoztatóban, úgy tüntették fel, hogy Ógyallán nem nyitnak első osztályt. Később néhány alapiskolába Riportsorozat egy írásban küldtek értesítést, hogy Léván mégis nyílik egy első osztály. Ha jól emlékszem, az Uj Szó is közölte a felhívást. Nem tudva erről a lehetőségről, sokan eleve a szlovák tanítási nyelvű osztályba jelentkeztek, majd később léptek át a magyar osztályba. Ebben az évfolyamban, a IV. A-ban és a IV. B- ben, a lányok egyharmada magyar nemzetiségű. Az induláskor még úgy tudtuk, hogy évente egy-egy osztályt nyithatunk. A következő esztendőben aztán már olyan utasítás jött, hogy Losonccal felváltva, minden második tanévben nyílik majd magyar osztály. Utána újabb határozat született, mely szerint Léván végleg megszűnik az újra elkezdett magyar nyelvű képzés. A losonciak bizonyára nyomós érveket vonultattak fel, s így ők kapták meg a magyar nyelvű óvónőképzés országos privilégiumát. Ha lesz rá igény, bizonyára folyhat újra óvónőképzés Léván a magyar nevelési nyelvű óvódák számára, és nyílhatnak újra más magyar tanítási nyelvű középiskolák vagy osztályok is. A nyolcvanas évek elején megnyitott gépipari szakközépiskolában csupán öt évfolyam érettségizett. Tavaly végzett az utolsó osztály. A városnak elég nagy a nemzetiségi vonzáskörzete, ráadásul az utolsó húsz esztendőben bekövetkezett iparosítás nyilván elóbb-utóbb megkívánja, hogy magyar tanítási nyelvű középiskolák létesüljenek. Imrich Lukác, a Lévai Pedagógiai Középiskola igazgatója 1970 óta áll az intézmény élén. Amikor a magyar tagozatról kérdeztem, nem lepődik meg. Igazgatásának majd húsz esztendeje alatt másodszor fejeznek be egy megkezdett - ideig-óráig tartósnak hitt - folyamatot. Egyáltalán, lehet-e folyamatnak tekinteni ezt a szakaszosságot?- Tantestületünket kétszer is újjá kellett szervezni. Először, amikor Ógyallára került a teljes magyar tagozat. Voltak tanárok, akik máshol kerestek állást. Ez a bizonytalanság nyomta rá bélyegét a négy éve újrakezdett magyar nyelvű képzés egészére is. Akkor még úgy tudtuk, hogy Losonccal váltakozva, két évenként nyithatunk magyar tanítási nyelvű osztályt. Majd a két év elteltével kiderült, hogy végleg Losonc kapta meg a magyar tagozatot. Ez érthető is, mivel ott több az olyan tanár, aki csak a magyar osztályokban tanított. Azt már senki sem vetheti az itteniek egy részének a szemére, hogy a bizonytalanság nyomán néhányan ismét más munkahelyet kerestek maguknak. Az igazat megvallva, mi most is képesek lennénk a magyar tagozatot fenntartani. Az viszont realitás, hogy magyar óvónőkből fölösleg van. Lehet, hogy mindez két-három évig tartó állapot, hiszen azt senki sem mérte még fel, hogy a következő években hány óvónő lesz nyugdíjjogosult. Ha változna a helyzet, mi készek vagyunk ismét magyar osztályt nyitpálya kilátásairól II. ni. Ehhez mind a személyi, mind a tárgyi feltételeket képesek vagyunk megteremteni. Persze, ha lesz igény ilyen osztályra. Losoncon az egész iskola a futballpályán tolongott. A pedagógiai iskolák országos sportversenyének döntői folytak. Fehér Józsefet, az iskola igazgatóhelyettesét keresve, már tudtam, hogy alkalmatlan időpontban érkeztem. Klára Miáútová igazgatónak nemcsak a sportversenyekre érkezett iskolák vezetőit kellett fogadnia, de aznap a városban ülésezett a középiskolai felvételi döntéseket megfellebbező kérvényeket elbíráló bizottság is. Mire délután kettőkor mindketten megérkeztek a megbeszélt találkozóra, már magam mögött tudtam egy galérialátogatást is. Hosszú ideig tanulmányoztam a folyosóablakból jól látható napóra árnyékvonalának lassú mozgását, a belső kapu fölött lógó kis harangot; megnéztem tucatnyi tablót - nem titkolt szándékkal -, ismerősöket keresve. A nyugat-szlovákiai magyar nevelési nyelvű óvodák óvónői Léván, a közép- és kelet-szlovákiaiak Losoncon végeztek. Ennek a középiskolának legalább olyan patinája van, mint a lévainak. Szakértelem, nemzetiség iránti tolerancia, tanári tisztesség és a lányok többszörös túljelentkezése itt is jelenségértékű. Fehér József egy, akkor még friss hírrel fogad:- Kórusunk, amelyben a szlovák és a magyar tagozatos lányok együtt énekelnek, kategóriájában 2. helyen végzett a Csemadok Csengő Énekszó kórusversenyén. Nekünk ez már szinte természetes, hiszen a jövendőbeli óvónőknek az amatőr művészet valamilyen ágát illik művelni. Meg aztán oszlói ismét nyitunk szakosító osztályokat, ahol a kétéves képzés után gimnáziumokban érettségizettek szerezhetnek nevelői képesítést. Az 1989-1990-es tanévben egy magyar tagozatos első osztályt és két szlovákot nyitunk. Kelet-Szlovákiából 8-an, Közép-Szlovákiából 3-an, Nyugat- Szlovákiából 18-an és a fővárosból 3-an jelentkezhettek a magyar tagozatra. Ez összesen 32 diák. A fővárosból - érthetetlen módon - egyetlen felvételizőnk sem volt, így a meghatározott irányszámot a felsőbb szervek jóváhagyásával a nyugatszlovákiaiaknak engedtük át. Jelenleg minden évfolyamban van magyar tanítási nyelvű osztály. Az elsőben 34, a másodikban 28, a harmadikban 41 és az idén érettségiző osztályban 34 lány tanul. Azt, hogy a magyar tagozat ügyét szinte teljes egészében Fehér József képviseli, Klára Misútová többször is hangsúlyozta:- Számunkra az iskolánkat érintő valamennyi kérdés azonos fontosságú. Ezért sem mindegy, hogy a magyar tagozat gyakorlati óráit Füleken (Firakovo) vagyunk kénytelenek tartani. Sajnos a Losonci Városi Nemzeti Bizottság mindeddig nem respektálta kérésünket, hogy itt is nyisson legalább egy magyar nevelési nyelvű óvodai osztályt. Fehér elvtárs is bizonyíthatja, hogy a Csemadok városi szervezete is foglalkozott az üggyel, a kisgyermekes szülők is érdeklődnek. Természetesen Füleken megfelelőek a körülmények, bár a felújított épületben, ahová a magyar óvodai osztályok költöztek, kicsit szűkös a hely. A lányok valamennyien távolról érkeznek. Diákotthoni elhelyezésükről mi gondoskodunk, s rendszeresen felügyeljük a diákotthonokat.- Szabadidejüket is igyekszünk úgy megszervezni, hogy valamilyen módon hasznát lássák a pályájukon - veszi át a szót Fehér József. - Idén hárman szerepeltek a Jókai-napok vers- és prózamondó versenyében. Éneklőcsoportunk rendszeres résztvevője a Tavaszi szél... népdal- versenynek. Mindehhez természetszerűleg konszolidált tantestületre, áldozatkész pedagógiai munkára van szükség. Bizonyára így van. Az azonban elgondolkodtató tény, hogy városok és falvak szerint is nyilvántartják, honnan hányán tanulnak iskolájukon. Láttam azt a jegyzéket, amelyen a helységnevek mellett évfolyamonként egy, kettő, három, esetleg négy strigula is volt. Az iskola vezetői tisztességes szándékuk tudatában közölték: mivel a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság csak a felveendők számát közli velük, s a járásonként eloszlást nem jelöli meg, maguk segítenek a dolgon. Két azonos felvételi vizsgaeredményt elért diák közül azt veszik fel, amelyiknek falujából, városából senki sem, vagy kevesebben tanulnak az óvónőképzőben. Az eljárást csak az menti, hogy egyre nehezebb magyar nevelési nyelvű óvodákban elhelyezkedni. Az óvónői pálya iránt továbbra is nagy az érdeklődés, így a beszűkült osztálylétszámokat egyre szigorúbb vizsgák után töltik be. A rátermettséget a zenei tudás és az anyanyelvi beszédkészség alapján döntik el. Ez érthető, hiszen a jelenleg érvényes előírások szerint ezekből a tárgyakból érettségi vizsgát is kell tenniük. így nem marad más hátra, minthogy az óvónői hivatást választók a felvételire készülve zenei és anyanyelvi ismreteiket is gyarapítsák. A pályára készülőknek az igazi reményt a magyar nyelvű óvodák számának gyarapodása adhat. Ehhez viszont az óvodáskorú gyerekek magyar nemzetiségű szüleinek öntudata, az anyanyelvi oktatás iránti bizalma szükségeltetik. DUSZA ISTVÁN Merre tovább, óvónőképzés? IJSZÚ 89. VI. 30. Szénaillatot sodor a szellő Az öregember fölébred. Régen világos van már, de az ég borongós. Hol kisüt a nap, hol meg elfészkelő- dik a felhőkben. Az orvos tanácsára most ki kellene ugornia az ágyból, frissítő tornát végeznie, hogy helyrerázza csontjait. De nincs kedve hozzá. Hiába az orvosi tanács, ha az embernek se hangulata, se ereje. Érzi, ma nem megy. Törődöttnek érzi magát. Biztosan a változó időjárás miatt. Fekszik hát mozdulatlanul, szemét lehúnyja és arra gondol, ifjúkorában mennyire semmibe vette, ha az öregek panaszkodtak. Nagyanyja gyakran ismételgette, derekában érzi az esőt, csontjában az időjárásváltozást. Nem szerette hallgatni az öregek panaszkodását. Neki nem fájt semmije. De most már neki is elnehezedett a teste. Valahogy minden megváltozott, szinte észrevétlenül. Már nem ö parancsol a testének, teste szorítja rá a lemondásra. Ma már a keskeny árkot sem meri átugorni, mert nem engedelmeskedik a lába. Suhancko- rában úgy fölszaladt a hegyre, alig lihegett. Ma már egy kisebbfajta dombon is nehéz fölkapaszkodnia, mert a szíve a torkába ugrik. Kintről behallatszik az utca zaja. Villamos zakatol, autók zúgnak. A toronyház eresztékei ilyenkor mintha megrázkódnának kissé. Vagy csak ó érzi ezt a finom vibrálást? A nap hirtelen kikukkant felhő- takarójából, a sugarak betűznek a szobába. Szénaszagot sodor be a szellő a nyitott ablakon. Tegnap kaszálták a ház előtti füves térséget. Micsoda szörnyű kaszálás volt az! A törpe, motoros kaszálógépek olyan élesen berregtek, mint a traktorok. Nem is sorban kaszáltak, csak úgy, szeszélyük szerint. Mélyet lélegzik. A keserédes szénaszag visszaindítja a hajdani mezőkre, gyermekkorába. Ott jár a kövér, margarétás réteken, a derékig érő fűben. Méhek, bogarak zümmögnek, tücskök ciripelnek, az erdő felől ütemesen kiált a kakukk. Egy percre magafeledten hallgatja a kakukkot. Bentröl, mélyről jön a hang, a régi erdők alól, az ifjúság napsütötte mezejéről. S megint a villamosok csörömpölése. Erőszakos hangja kettévágja az idős ember álmodozását. Érzi, illő lenne már fölkelnie, az asszony mintha kiáltott volna is a konyhából, hogy kész a reggeli. Kibújik az ágyból, lassú, szögletes mozdulatokkal öltözik. Mióta nyugdíjba vonult, engedett idegeiben a feszültség, hiszen senki, semmi nem sietteti. A begyakorolt mozdulatok még élnek, de már nem szítják fel a kedvet indulásra, rohanásra. Ráérősen mozog. Reggeli után kiül a ház előtti pádra. Körötte nyurga fák lombjában motoz a nyáreleji szellő. E fákat akkor ültették, amikor ideköltöztek. Azóta jócskán megnőttek. A csemetékből derék, sűrű üstökű fák fejlődtek. Üldögél a pádon. Nézi az utcán fel- s alárobogó villamosokat, a városi forgalmat, amelyet megszokott, de nem kedvelt meg. Egy fiatalasz- szony kézenfogva vezeti kisfiát. A gyerek cseresznyét majszol. Eszébe jut, hogy az idén még nem is evett cseresznyét. Pedig szerette volna megkóstolni. De sokba kerül, meg aztán várhat is még egy-két hétig, amíg olcsóbb lesz. Pillantása a kiköpött cseresznyemagokra téved. Megint elméjébe tolakodik a gyerekkor. Abban az időben faluhelyen még nem volt érték a cseresznye. Minden gazban termett. A gödrös, hepehupás domboldalakon vadon termett a cseresznyebogyó. Fekete, rózsaszínű, sárga meg piros. A gyerekek csapatostól jártak cseresznyézni. Annyit sze- melgettek, hogy feszült a hasuk, mint a dob. Az idős ember elmosolyodik. Arcát a nap felé fordítja. Kedveli a meleget, hiszen még alig köszöntött be a nyár. Eleddig szinte mindennap hűvös volt, esett az eső. Érzi, még ez sem az igazi. De majd csak beköszönt a kánikula. Fölnéz a toronyházra, az erkélyen muskátli lángol. Kényelmes ez a városi élet, túlságosan is kényelmes, szinte az unalomig. De nem az igazi. Nincs itt elég hely sem a szívnek, sem a szemnek. Csak a sok ház, a zaj meg a füst. Csak a zsúfoltság, rohangálás. Akkor más volt. Ifjúkorában. Amikor a falu rétjein, ösvényein lányokkal csatangolt, esténként meg felnézett a csillagsúrús égre. De az már nagyon régen volt. DÉNES GYÖRGY