Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-16 / 24. szám
Rudolf Sloboda Barátaim azt állítják... ESSZÉ Eredeti tervem szerint egy. tizenkét fejezetből álló esszét szeretnék írni. Nem tudom, miféle műfaj ez, az Irodalmárok és mandarinokban említi a kínai szerző. Jövendő tanácsosok írták, nyilván valamiféle doktori munka lehetett. Elképzelésem szerint egy könyv terjedelmének megfelelő dolgozat, s most én szeretném majd a tizenkettedik fejezettel lezárni. Meglátjuk, sikerül-e. Ráadásként, elő- és utószót írnék hozzá. Külön fejezetben foglalkozhatnék a költészettel. Az Irodalmárok és mandarinok olvasása közben rádöbbentem, mily kötött szabályai vannak az esszének. Már a regény elején egy bölcs kritizálja a császárt, aki elrendelte, hogy a hivatali tisztségeket sikeres esszéírók foglalják el. A bölcs úgy vélte, hogy ez csalásra, kiváltságokra ad lehetőséget, miközben el- prédálódik az eredeti tehetség. Az egész regény ezzel foglalkozik. Bár a vizsgák nagyon szervezettek és szigorúak voltak, a vizsgáztatók személyes ízlése mégis befolyásolhatta az eredményt. Ugyanis a művészeti kivitelezést is értékelték. A bölcs - aki kritikusan lépett fel - nem volt ellene a tudományos igénnyel írt vizsgafeladatoknak, de az esszé műfaját ez esetben nem tudta elfogadni. A szerző, Wu Tying Ce, hűen ábrázolja a tévedéseket, a javításokat, az eredményesség megítélésének melléfogásait, s kihangsúlyozza, hogy gyakran nagy tudású férfiak éppen a stílusuk hiányosságai miatt nem jutottak magasabb hivatalokba. Az esszé nem mindenki számára elérhető. Vajon az európai filozófiai tanulmányok nem esszésze- rüek? Vajon Platón dialógusai - mindenekelőtt - nem művészi alkotások (mondjuk: regények?) Vajon a kétszáz évvel ezelőtti olvasó elolvasta volna Wittgenstein Filozófiai kísérleteit? Vajon nem szükségeltetik-e biztató mecénás az olyan egyéniség számára, mint Wittgenstein, hogy alkotó munkájához elegendő bátorságot nyerjen, majd müvét a nagyközönség elé tárja? Vajon nem tragikus-e, hogy egynémely politikusnak bizonyos szöveg felolvasásakor meg kell jegyeznie, hogy amit kijelentett, az bizony nem közhely? (Vagyis az előadásában nincs magabiztosság!) És miért nem lehetne valamit közhelyként elfogadnunk? Vagyis a kínai császár tévedése nem volt olyan szélsőségesen nagy. Az egyének a hivatalokba úgysem kizárólagosan a hasznosságuk révén kerülnek, egyéni értékeik egy része bizonyos értelemben cserélhető, tehát beépíthető az adott viszonyokba, amelyek a tudomány jelenét meghatározzák; s az új hozadékokat valahogy bele kell ültetni az általános gondolkodási sémába, olyanná kell változtatni, hogy a tudomány őre már a kapuban elfogadja őket. Mily nehezen fogan meg a rég bizonyított állítás, például a mi kritikánkban, miszerint, ha az író önmagáról ír, akkor is az általános emberi vonásokat jegyzi le, legfeljebb arról van szó, hogy az anyanyelvével segít, amelyet elsajátított, s amelyhez ért, mert az övé, és reméli, hogy érthetősége a lehető legjobb út ahhoz, hogy mecénás nélkül, közvetlenül jusson az olvasóhoz. Hiszen egyetlen szerző sem akar önmagához cízmett regényt írni! Sőt, nem is önmagáról akar az embereknek beszélni. Lehet, hogy az egyes szám első személyben írt müvek nagyon emlékeztethetnek a gyónásra. De a gyónás tartalma sem kizárólagosan a vétkesé, sőt, inkább az egyházé! Vajon az ember önként fedezné fel a társadalom összefüggéseit, ha senki sem ösztönözné erre? Arra, hogy ezt-azt megvall- jon? Miért ezt gyónjuk meg és nem azt? Bizony, senki sem határozza meg a gyónásait- önmagáról. A szembesülés előli menekülésre tehát valamilyen tiszta, pozitivista stílus a legjobb lehetőség. S a közvetítőnek a szubjektív formulával szemben semlegesnek kell lennie. Mondhatnám azt is, hogy, immár levizsgáztatva, ama könyvek után, amelyekről előző esszéim szakaszaiban vallottam, megértettem ezt a problémát. Miközben már nyugtalanított az énközpontúságom. Kíváncsi voltam, vajon képes vagyok-e valamit önmagámról írni? Megkérdeztem atyámat, mesélne-e valamit a háborús élményeiről. És ő - mint az elbeszélés szereplője- egyes szám első személyben beszél, de a mondataiból az is kitűnik, hogy valaki ösztökéli a vallomásra. így készült el a Vereség című elbeszélésem. Lényegében a bekezdések válaszok voltak egy-egy kérdésemre, amelyeket nem jegyeztem le. Atyámnak természetesnek tűnt fel a katonák felszerelése, ezért feleslegesnek vélte, hogy részletesen lejírjuk őket. Megmagyaráztam neki, hogy a mai katonai felszerelés más, és a mai fiatalok már képtelenek lennének elképzelni a hajdani katonák öltözetét. Magam is meglepődtem, hogy a frontra induló katonák két-két kézigránátot kaptak, s ezeket mindig maguknál tartották. Úgy vélem, a fiatal olvasó élénkebben elképzelheti a katonákkal zsúfolt vagonokat, ha valameny- nyiüknél élesre töltött gránátok vannak, tehát a felszerelés leírása már az elbeszélés hangulatát is meghatározta. Közben, amikor írni kezdtünk, még fogalmam sem volt, hogy ezzel a kihallgatással mit is érek el. Mikor elkészültünk vele, elolvastam, és kicsit javítottam a szövegen. Maga atyám is meglepődött, amikor a gépírást elolvasta, hogy menynyire másképpen hangzik ugyanaz. Már munka közben úgy vélte, hogy bizonyos dolgoknak túl kevés figyelmet, másoknak pedig túl sokat szenteltünk. A párbeszéd-módosítást szinte nem is tudatosította. Később arra lettem figyelmes, hogy atyám háborús élményeit már az irodalmiasított változatban mondta el másoknak, ami, meglehet, még inkább kihangsúlyozta a mondandó lényegét. Szerette volna, ha arról is írunk, hogy milyen volt a hazatérése után - 1944-ben- a helyzet. Meggyőztem atyámat, hogy annak már egy másik elbeszélésnek kell lennie, de neki lett igaza, nem nekem. Az ö tapasztalatai és érzései érvényesültek idehaza. Megérezte a háború és a béke közti laza összefüggést, amit én nem vehettem észre. A Felkelésben más hangulatot akartam alkalmazni, ám az olvasók közül néhányan ezt úgy értelmezték, mint a téma iránti értetlenségemet. Egyesek svejkségnek tartották az elbeszélést. (Tekintettel a Svejk tolmácsolásmódjára ez még dicséret is lett volna, de ők másképpen gondolták, humorizálásnak a háborúról és a szlovák nép szent dolgairól.) Megint más korlátoltak úgy tekintettek az elbeszélésre, mint hit nélküli kapcsolatomra a Felkeléssel, és végtére is nem tudák megérteni, hogy miért kell ezt a meggyőződés nélküli vonzalmamat bemutatni az irodalomban. Mások viszont akkori ellenségeinkkel létrehozott álcázott békekötésként tartották számon. Naponta a kávéházban ültem. Néhányan, már csak a tájékozottság kedvéért is, elolvastak tőlem ezt-azt, így megismerkedhettem a fogadtatás változataival. Az egyik pincér kinyilvánította, hogy a Vereség című elbeszélésemet a németek bizonyára nagy örömmel olvasták, mert úgy írok róluk, mintha olyan emberek lennének, akik nem félnek, ezzel szemben a szlovákokról, tehát édesapámról, mint aki állandóan rettegett, és még az is meglehet, hogy azzal a náddal készakarva sértette meg az arcát, hogy úgy nézzen ki, mintha megsebesült volna. Vajon nem félünk-e ma is a háborútól? Az olyan hősökkel, mint apám - így vagy úgy, de- megnyertük a háborút. De hát ezt jtem ildomos annyira komolyan venni. A félelem pedig nem eléggé tisztázott ügy: egyik pólustól a másikig imbolyog, és az író dolga, hogy éppen ezeket a változásokat rögzítse. Az Iliászban sem mindenki bátor: az egyszerű katonák tömegei lelkesen fogadták Odüssze- usz hamiskodó kihívását, hogy szüntessék meg a trójai támaszpontot, és az akhájok térjenek haza. Terszitész volt az egyetlen bátor, aki nyíltan Odüsszeusz ellen szegült. A mai napig emlékszem, mennyire megrémített a gépfegyver ropogása, amikor először használtam. Bár később megszoktam, mégis átéltem egy másik félelmet is, amire gondolni sem mertem. Új lőteret próbáltunk ki, s én önkéntesként a földhányás mögött feküdtem, felettem világítógolyók süvítettek. Bizony, a fejemet sem mozdítottam, hogy megnézzem, hová hullanak, pedig az lett volna a köteleségem. S a végén kétszer is meggyőződtem róla a rádió segítségével, hogy a lövészet már befejeződött, míg visszatértem az egységemhez. De hát mindenhez hozzá lehet edződni. Csakhogy irodalmunkban kevés szó esik azokról, akik csak a megszokások elején tartanak, legalábbis fiatalabb éveimben keveset írtak róluk. Kivétel nélkül hősöket ábrázoltak, a háború mesterségének szakképzett művelőit. Nem tudom, miért kellene az olvasónak csodálnia azokat, akik úgy fogadják a háborút, mint kedvtelést, mint kalandot, mint valamilyen fenséges élményt. Hiszen így azokat az embereket is csodálnia kellene, akik kedvtelésből lopnak vagy kártyáznak. A katonát csak akkor lehet csodálni, ha az irodalomban igazságosan ábrázolják, úgy, mint embert, mint közülünk való - egyetlen - személyiséget, tehát félelmével, keserűségével együtt. A Vereség című elbeszélésem a Hlboky mier (Mélységes béke) című könyvemnek volt nem központi írása. Átmeneti írásmünek kellett volna lennie a képzelt és a valós világ között, a jelen realitásába átvezető történetnek. Amelyen túl már egyszerű hősök élnek, akiknek nem könnyű szokványos munkásemberré válniuk. Olyan egyszerű ez? Mi az, hogy egyszerű polgár? Vagy mi az a formula, hogy „a dolgozó ember rendezett életét éli"? Ne felejtsük, hogy az emberek közt akadnak bűnöző és egyéb típusok is, de a többségnek természetesen semmi köze a bűnözéshez, így számukra természetes állapot, hogy a dolgozó emberek rendezett életét élik. Évente átlagosan huszonötezer ember áll nálunk bíróság előtt. És miért? Nyilván nem csak azért! És mennyien vannak, akik nem kerülnek bíróság elé! Ha leszámítjuk a gyermekeket, akiket még nem ítélhetnek el, s az öregeket, akiknél a bűnözés már nem gyakori, ez a szám bizony nagy. Riasztó tény, hogy ezt az évi huszonötezret nem ugyanaz az embercsoport alkotja. Mintha valamennyi szlovák szeretne megfordulni a bíróság színe előtt. Ha ebből a számból leszámítjuk a visz- szaesőket, hozzá kell adnunk a garázdákat. Olyan egyszerű tehát a többséghez tartozni? Hisz az emberek nem látják maguk közt a többséget, a fiatalok ellenben - többnyire - szívesen tartózkodnak ott, ahol a kihágásokat elkövetik. Barátaink az elítéltek, vagy ellenségeink, esetleg hozzánk tartozónak tartsuk őket? Hogyan küzdjünk meg velük! Van elegendő bátorságunk? Vajon nem nagyobb a mi félelmünk velük szemben, mint a Felkelésben volt az idegen haderőkkel szemben? Vajon azt mondjuk-e a tolvajnak, hogy tolvaj vagy és nem a dolgozó ember rendezett életét éled? Ha tehát az író tiszta emberekről ír (meglehet, naivakról), nem teszi-e ki magát a veszélynek, hogy esetleg nevetségessé válik? És az efféle írót nem kiáltják ki bátornak. Sőt, prózánk fő áramlatának peremére kerül, éspedig azért, mert nem hősökkel foglalkozik, hanem egyszerű emberekkel, akik legfeljebb arra képesek, hogy elkerüljék a bíróságokat. Persze, néhány embernek nem okoz különösebb gondot rendesnek lenni. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ha az irodalomból kihúzzuk a szolid, rendes, tisztességes emberi ideált, aki elégedett a képességeivel és a fizetésével, és helyette értékesebbnek tesszük meg a zsenit, aki futószalagon gyártja az újítási javaslatokat (mintha ez lenne az emberiség végső ideálja), ha a nemzetet állandóan a konfliktusokba és ellenségeskedésekbe kergetjük, ki lesz az a jó, becsületes, aki elégedett lesz az 1800 koronás fizetésével, és ebből még a családját is eltartja? Hiszen a feltalálókból, a művészekből és egyéb sikeres emberekből sohasem lesz több az állampolgárok 5-6 százalékánál. Miért gyártunk túlzott elvárásokat magáról az emberről? Valahogy így, vagy haspnlóképpen tűnődtem, amikor a Nedel'ná Pravdában közöltem a kisemberekről szóló elbeszéléseimet De, hogy a tárgy mennyire talált megértésre, kitűnik a Mélységes béke című könyvem fogadtatásából, amikor az egyik recenzens azt írta, hogy hőseim ugyan jó emberek, de együgyúek, és kívül élnek a „hősi kor" áramvonalain. (A hősi kort én idözőjeleztem, mert erről a hősi korról regél a fönti adat is. És ama bizonyos hősökből sincs olyan sok! Sajnos, az én kisembereimből sem lesz egy idő után sok.) Nem volt könnyű dolgom. Éppen nagy elődöm, Lev Nyikolajevics Tolsztoj felfogásában kezdtem érteni az életet és az irodalmat, az ó erkölcsi küldetésének szellemében. Leginkább a könyvismertetésekben fokoztak le, leggyakrabban a tehetségemet és a lelkiismeretemet kérdőjelezték meg. Jó barátaim azt állították, hogy elszunnyadóban vagyok, hogy elveszítettem a józan ítélőképességemet stb. Nekem pontosan az ellenkező véleményem volt, az, hogy végre bölcs vagyok, és kezdek íróvá válni. Amikor a trécselések során nem lelkesedtem a képzeleti realizmusért, a maradi jelzőt akasztották rám, aki a korszerű próza csúcsait már képtelen elérni. S a hetvenes évek a nagy tündöklések, a különböző személyes hamiskodások s a realizmus kötetlen megnyilvánulásai felé vezető igenléseké voltak. Egész életemben úgy éreztem, hogy az emberek túl sokat lelkiznek, közben megfeledkeznek a gyönyörről. És most mit láttam? Éppen a fordítottját. Igyekezetem, hogy prózámban gátat szabjak az elmélkedéseknek, most bumerángként ellenem fordult. Az írói gördülékenység s könnyedség undorított, leginkább akkor, amikor ráeszméltem, hogy sokan, hamis prófétákként, a jóság és a tisztesség ellen használják fel azt. Az én szatíráim ugyanis egyfajta mintává váltak a tehetségtelen grafomániások számára, akik éppen engem utánoztak. Szereplőim vajúdását egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Azt is a fejemre olvasták, hogy hőseim teli vannak bűntudattal, éspedig a szexuális élményeik miatt. Ezt úgy fogom fel, mint az ember átkát, pedig úgy kellene írnom róla, mint örömteli eseményről. Feltételezem, hogy azok a fiatal szerzők, akik a prózámból másolták a könnyedséget, fejlődésükben nem voltak önállók. Sokat ártott a kritikusok bölcselkedése is, akik az én könyveimben nem találkoztak a saját elméletükkel. Ha el is ismerték küzdelmeimet, mint egyszeri impulzusokat, sohasem magát a témát, amellyel éppen foglalkoztam. Az a vélemény alakult ki rólam, hogy olyan író vagyok, aki nincs tisztában azzal, mit is ír, talán csak „kedvesen fecseg". Ám ezt kegyesen megbocsátották nekem. VAJKAI MIKLÓS fordítása
