Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 22. szám
Vége a háborúnak - van ok az örömre Az ENSZ-főtitkár és az iraki külügyminiszter kézfogása. Pérez de Cuellar vitathatatlanul óriási szerepet játszott abban, hogy végre befejeződött az öldöklés (A CSTK-felvételei) Majd meglátjuk Szavazók: írástudók és analfabéták • A hazáért ~ sokféle módon • Politikai menetrend ajd meglátjuk - ez a leggyakoribb válasz Irakban a jövőt firtató, a jövendő esélyeit kutató kérdésekre A vezetés magabiztos, vagy legalábbis önbizalmat mutat, a hirtelen szavazópolgárrá avanzsált felnőtt lakosság pedig bízni szeretne. Reménykedni a jövőben - a lassan mögöttünk maradó keserves évtized után. Ezeket az esztendőket mindenképpen a háborúval, az irakiiráni fronton zajló értelmetlen öldökléssel azonosítja majd a köztudat. Nincs az a politikái manőver, az a csakugyan közérdekű vagy csupán látványosan demokratikus teljesítmény, amely feledtetné a háború miatt még sokáig sajgó sebeket De az ember bízni akar, szeretné, ha valódi oka lenne az optimizmusra, ha a vágyait nem sodorná magával a politika, a történelem áradata. Ez az emberi reménykedés az iraki belpolitikai élet egyik formálójává vált. Épített is rá az ország vezetése, amikor kiírta a parlamenti választásokat és széles körű nemzetközi nyilvánosság mellett megrendezte a szavazást, xxx A Belgrád-Bagdad repülőjárat késő délután indul, az utasok meggyötörtek, arcukon fáradtság. Kedvüket nem állítja helyre sem a frissítő, sem a vacsora. Csak jóval később, Anatóliát elhagyva oldódnak a kedélyek. Szomszédom az órájára néz, és megfellebbezhetetlenül megállapítja: már Irak felett vagyunk. Csodálom a helyzetfelismerést. Jó párszor repültem már Irakba, de soha nem hittem, hogy így „civilben", tízezer méteres magasságban meg lehet állapítani azt a határt, amelyet a földön sem jelöltek ki pontosan. De Hamid professzor készült az útra. Tizenhat éve, amióta az emigrációt választotta, a legtöbbet a hazatérésre gondol. Kívülről tudja a tavalyi, a tavalyelőtti és a még régebbi menetrendeket Őt nem érhette váratlanul a hirtelen jött alkalom, a hazatérésre bátorító amnesztia. A hazatérést követi a visszatérés a politikai életbe: Hamid A. G. szavazással kezdi új életét régi hazájában, Irakban. Irakban április elsején tartották a parlamenti választásokat. Többszörös halasztás után nyíltak ki végre a szavazóhelyiségek. Ám most, bő hét hónappal azután, hogy életbe lépett az iraki-iráni tüzszünet, hogy az ország civil és katonanépe is szeretne valamit látni a háború alatt több ízben beígért demokratizálásból. és a nemzetközi közvélemény figyelmét is sikerült felkelteni az iraki parlamentáris demokrácia lehetőségei iránt, semmiféle ok nem volt a további halogatásra. Főként pedig arra nem, hogy későbbre tolják ki az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, ezzel az alkotmányozási folyamat kezdetét. Hiszen az alkotmányozás késlekedése elhalasztja a többpártrendszer bevezetését, enélkül pedig Irak bajosan tartja meg azt az egyébként ellentmondásoktól nem mentes nyugati rokonszenvet, amelyet a háború folyamán, különböző fórumokon ugyan, de mindig érzékelt. Bagdad számára a tüzszünet életbe lépése után a legnagyobb belpolitikai gondot valószínűleg a választások dátumának kitűzése jelentette. Kora tavaszra sikerült mindent „összehozni". Majdnem félezer külföldi megfigyelő érkezett az országba a világ legkülönbözőbb pontjairól. Amerikai szenátorok, szovjet parlamenti küldöttek, belga, kínai, dél- koreai és más megbízottak. Volt miniszterek, jelenlegi és régebbi képviselők, újságírók, egyetemi rektorok, társadalmi szervezetek vezetői. Olyan emberek, akik „kívülről", megfigyelőként hitelesíthetik a legteljesebb nyilvánosság előtt lezajlott eseményt. A körültekintő szervezők aprólékos műgonddal javasolták a legkülönbözőbb választókerületeket, falvakat, városokat a vendégnek. Szemmel láthatóan arra számítottak, hogy az ország sok választókerületéből, szavazókörzetéből, választási helyiségéből szerzett sokszínű, de egyértelműen pozitív benyomások kialakítják majd az egész országról kívánatosnak tartott vonzó összképet. A háború idején Irakot megjárt újságírók zöme azonban ragaszkodott ahhoz, hogy viszontlássa a két, három vagy nyolc évvel ezelőtt látott városokat, falvakat: a mostani beszámolók hitelességét, élményszerűségét csak fokozhatták a régebbi állapotokkal történő összehasonlítások. így az újságírók többségé eljutott az iraki délvidékre, a „városok városába", Bászrába és a súlyos véráldozatokkal visszafoglalt Fao-fétszigetre. Bászrában két szavazókörzetet mutattak meg a tévéseknek, rádiósoknak és hírlapíróknak. Igazán a televíziósok „arattak". A harmincfokos száraz melegben egymás sarkát taposó választókon látszott: most ismerkednek a technikai lebonyolítás részleteivel. De a különböző választási tagok, a még délután is élénk aktivisták fáradhatatlanul segítettek a szavazópolgároknak, akiknek a nevét meg kellett keresni a nagy táblákra kifüggesztett választói névjegyzéken. Ez volt az első teendő - de az öregebbek közül sokan erre sem készülhettek fel: negyven-ötven évvel ezelőtt még eléggé hézagos volt az oktatási rendszer. És, persze, ellenőrizték a fényképes igazolványokat. Azután ki-ki kezébe kapta a szavazólapot. A tágas, szellös párthelyiségben berendezett szavazókörzetben huszonegy név szerepelt a listán. Ebből kellett kiválasztani azt az ötöt, akit a szavazópolgár szívesen látna a parlamenti padsorokban. Az alkotmányozó nemzetgyűlésbe ugyanis csak azok a nők és férfiak ülhetnek majd, akik a szavazatok összeszámlálása után az első öt hely valamelyikére kerültek. A többi tizenhat - legfeljebb a következő választásokon, próbálkozhat. A szavazás titkos volt -, de a diszkréciót nem egészen úgy kell értelmezni, mint néhány ezer kilométerre északabbra. Hiszen az írástudatlan honpolgárnakegy-egy segítőkész aktivista olvasta .fel a „választékot" - a névsorból aztán ki-ki kiválaszthatta az öt favori- tot. Több házaspár nem kért a hivatalos segítségből: magukkal vitték iskolás fiukat, lányukat, így könnyedén túljutottak ezen a kellemetlen akadályon. Ám kérdés: kinek mit is mond egy-egy név? A kétszázötven képviselői mandátumra ki- lencszázötvenketten pályáztak. A legtöbb helyen kötelező volt a többes jelölés. A választási propaganda költségeit a kormány fedezte. Mindenkinek a fényképe megjelent a tévé képernyőjén, és a televíziósok szóban és írásban elmondták: mik is a jelöltek fő érdemei, amelyekkel méltóak lettek - és lehetnek - a választópolgárok bizalmára. És a falakon megjelentek a választási plakátok. A jelöltek portréit kommentáló szöveges rész ugyancsak ismertette az aspiráns emberiés politikai kiválóságait. Nem feledhetjük: alig pár hónappal vagyunk a háború, a véres csaták után. Becslések szerint Irak mintegy egymillió embert tartott fegyverben a fronton és a hátországban - így a háborús helytállás az érdemek érdemei közé került. Még akkor is, ha nem csupán katonák és volt katonák vannak a jelölőlistán. Minden tizennyolc éves polgár szavazhatott, és minden huszonöt éveset meg lehetett választani. Egyéni választási programok nem nagyon kerültek nyilvánosságra - és nem is csoda. A törvényhozóknak alkotmányt kell adniuk a népnek - az alkotmánytervezetről pedig már azelőtt sok mindent meg lehetett tudni, mielőtt még érdemi vitára bocsátották volna. A háború alatt a legjobban csengő jelszó a haza védelme és az igazságos béke volt - most a parlamenti demokráciáról, a többpártrendszerről, az alkotmányreformról és a reprivatizálásról beszélnek a legtöbbet. Az alkotmányozási folyamatban - ahogy Izzat Ibrahim alelnök mondta „fellépnek majd" az új pártok a régiek mellett. A régiek azonban nem éledhetnek újjá maradéktalanul. Az Iraki Kommunista Párt a hetvenes évek elején kilépett a Nemzeti Frontból, és hivatalos vélemény szerint együttműködött az iráni ellenséggel. Ezzel kirekesztette magát a politikai életből. Az ezután életre galvanizálódó pádalakulatok a parlamenti erőviszonyoknak megfelelően meghatározzák majd a kormány politikáját és összetételét. Már az elmúlt hónapokban is volt példa miniszterek visszahívására: mintha csak szoktatni akarnák a közvéleményt, hogy az ilyesmit a jövőben természetesnek lehet majd tekinteni. A tervek szerint az elnök is felel majd a parlamentnek, - de a köztársaság elnökét közvetlen népszavazással választják meg. A legtöbb külföldi megfigyelő nem tudta titkolni elismerését: sikeresnek tartja a választásokat. Az elégedett idegenek között találkoztam elutazásom napján Hamid úrral is. A professzor sokatmondóan jegyezte meg: „Az emberek sok mindenre várnak. Reménykednek. Én sem tehetek mást, felfüggesztem a bizalmatlanságomat. És maid meglátjuk!" Ha Hamid úrnak sikerül beutaznia az országot -, bőven lesz „ meglátni valója". Hiszen az arab világ egyik kulturális központja, a nagy kikötőváros, Bászra romokban hever -, de a romok között, a falakon több ezer gép és több tízezer ember dolgozik fáradhatatlanul. A Satt el-Arabon még ott állnak a zátonyra futott, megrongált hajók, a vízszint alatt aknák lebegnek. A part mentén, a sekélyebb vízben a rohamcsónakok ellen telepített vízi drót és acélakadályok emlékeztetnek az ostromra. Délebbre, Fao-félszigeten, ahol a világ legnagyobb datolyaültetvényei virítottak, alig lehet ép pálmafát látni, - Fao városa - mintha csak egy gigantikus őrlómú darálta volna le - eltűnt a föld színéről. De északabbra, az ország északi kormányzóságaiban már termel a frissen kiépített vegyipar, építőipar, az utak, a sztrádák pedig már a jövő századnak készültek. Vasút is épült. Jó ideig folyt a lakásépítés is: úgy látszik, folyamatosan sikerült lecsípni valamit az arab testvérek háborús kiadásokra szánt dollármilliárdjaiból. A pénz viszont tönkrement: a feketepiacon a hivatalos ár egytizedéért kótyavetyélik el a nemzeti valutát, a dinárt. A hagyományos pártok illegalitásba kényszerültek: egyelőre nem sok sikerrel próbálták elöcsalogatni őket a föld alól. Van tennivaló. Felhalmozódtak a teendők. KRAJCZÁR IMRE Kitty Dukakis vallomása Már régen beiktatták tisztségébe az Egyesült Államok új elnökét, George Busht, amikor Bostonban sajtóértekezletet tartott Kitty Dukakis, a Demokrata Párt vesztes elnökjelöltjének felesége. Beismerte, alkoholizmusban szenved, s a férje választási vereségét követő három hónapban betegsége nagymértékben súlyosbodott, bár már jóval azelőtt is voltak ilyen jellegű problémái, hogy férje elkezdett a nagypolitikával foglalkozni. „A választási kampány ebben nem játszott szerepet - mondotta -, bármilyen más megrázkódtatás alkoholfogyasztásra késztethetett volna. Maga a részvétel a kampányban még a javamra is volt. Minden baj abból ered, hogy vesztettünk." Ha csak ez hangzott volna el a sajtóértekezleten, már az is elég lett volna egy kisebbfajta szenzációhoz, s megindulhatott volna a cikkek özöne arról, hogy a helyenként valóban könyörtelen, személyeskedő kampány hogyan tette tönkre az egyik elnökjelölt házasságát. Csakhogy az ominózus sajtóértekezleten maga Michael Dukakis is részt vett és bejelentette: minden tehetségeset megtesz, csakhogy segítsen feleségének megszabadulni ettől a súlyos bajtól. Kitty már a gyógyulás útjára lépett a Névtelen alkoholisták elnevezésű, az amerikaiak körében nagyon népszerű csoport foglalkozásaira jár. Mi késztette Kitty Dukakist erre a meglepő lépésre, erre a kegyetlenül őszinte kitárulkozásra? „Remélem, tettemmel a hasonlóan nehéz helyzetben lévő embereket sikerül arra ösztönöz- , nőm, hogy segítséget keressenek." Neki is igyekeztek segíteni: amerikaiak százaitól kapott együttérző leveleket, amiért férje vesztesen került ki a választási csatából. Meg is köszönte a bátorítást: köszönőlevele a sajtóértekezlet napján jelent meg az USA Today című lapban, ugyanabban a lapban, amely a választási kampány lezárulása után sietett megírni, milyen jól viselte Kitty férje vereségét. S erre kiderült, hogy á választási maraton mély nyomokat hagyott még egy olyan erős asz- szonyban is, mint amilyennek a massachusettsi kormányzó feleségét ismerte meg az ország. Pedig a Dukakis-csapat családi viszonyait firtató újságírók már jóval az elnökválasztás kezdete előtt arról írtak nagy szorgalmasan, hogy a kormányzó szinte papucsférj. írjanak bármilyen pletykákat a lapok az amerikai politikai személyiségek magánéletéről, egy dolog vitathatatlan: az elnökjelölt felesége mindig jelentős szerepet játszik a' kampányban. Gyakorlatilag ugyanannyi teher hárul rá, mint férjére: elkíséri ót a számtalan korteskörútra, vele együtt találkozik a választókkal, s természetesen állnia kell az amerikai sajtó rohamát - és ezt a sajtót igazán nem lehet félénkséggel vagy elfogódottsággal vádolni. Dukakis csapatának a kampány során nem egy váratlan támadással kellett szembenéznie. Rónáid Reagan pszichikai gyengeséggel vádolta Dukakist, a tévévita során pedig megkérdezte tőle, akkor is ellenezné-e a halálbüntetést, ha a gyilkos áldozata a saját felesége lenne?... De maguk a jelöltek sem kímélték egymást, minden eszközt bevetettek a győzelem érdekében. Mellesleg, ez nemcsak a választási kampányra jellemző Amerikában, hanem az egész politikai életre. S ezt nem minden férfi bírja - hát még az asszonyok! Miután eldőlt a választási csata, sokan feltették a kérdést, szerencsét próbál-e még egyszer Michael Dukakis? A végleges választ nyilvánvalóan csak a kővetkező elnökválasztáskor fogjuk megtudni. Egy azonban biztos: Kitty bostoni őszintesége nem fogja elkerülni riválisai figyelmét, könyörtelenül elő fogják rángatni a témát, igyekeznek majd jó nagynak feltüntetni ezi a foltot a Dukakis-család múltján. Vagy Massachusetts sikeres » kormányzója már végleg lemondott a Fehér Házról, mert elismerte, hogy a nyilván ismét induló Bush vitathatatlanul jobb nála? A sajtónak a jelek szerint más a vélménye. A szerkesztőségek mintha összebeszéltek volna, sorra azt firtatják, miért hallgat hosszú hetek óta az új elnök, mikor készülnek el végre az új kormány külpolitikai és egyéb koncepciói? Hogy hol van és hogyan van Kitty Dukakis, azt nem tudják az újágírók. így hát azt kérdik: hol van George Bush? (AP-g)
