Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-26 / 21. szám
Megőrzés és megújulás A CSKP IX. KONGRESSZUSA NAPJAINK TÜKRÉBEN F orradalmi szakaszhatárként tartja nyilván a szaktudomány és a történelmi publicisztika Csehszlovákia Kommunista Pártjának IX. kongresszusát, mely 40 évvel ezelőtt, 1949. május 25-től 29-ig ülésezett. Jóváhagyta a szocializmus építésének csehszlovákiai fő irányvonalát. A szélesebb köztudatban azonban a szocialista irányú fejlődés kibontakozása magához az eposzi jelzővel illetett történelmi fordulathoz, a Győzelmes Februárhoz kötődik. A prágai Óváros téren lezajlott tüntetések mozzanatait őrző fényképfelvételek szimbólummá váltak, összefonódnak a szocialista építömunka lendületét idéző emlékképekkel. Korszakhatárok érzékelésében könnyen elmosódnak az átmenetek. Főként, ha a történelmi visszatekintés a társadalmi átalakulásban mindenekelőtt a minőségi választóvonalakat keresi. Hosszú időn át ez jellemezte legújabbkori történetszemléletünket. A népi tartalmú csehszlovákiai nemzeti-demokratikus forradalom átnövése a szocializmusba főként tézisként volt jelen a történeti tudatformálásban. A hangsúly a fejlődés dinamikájára, az előrehaladásra, a magasabb fejlődési fok elérésének kidomborítására helyeződött. A fokozatosság folyamatszerűségének az apró mozzanatokra érzékeny láttatása inkább csak a szakkutatás feladata maradt. De a szakmai vitákra is rányomta bélyegét a marxi -lenini forradalomelmélet értelmezésének egyfajta tételszerúsége. így például a hetvenes évek végén jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a demokratikus szakasz szocializmusba torkollásában csak az egyértelmű szocialista vívmányokat keresték, erőltetve azok meghatározott időponthoz kötését. Persze nem mondható, hogy ezekben elsikkadt volna az átmenet, az átalakulás bonyolultsága. Inkább arról volt szó, hogy a szocialista tartalom újszerűsége sokszor mereven szembekerült a korábbi demokratikus lépcsőfokok hozadékával. A meghaladást kimutatva valahogy elhalványult a megőrzés mozzanata. Az ilyesfajta korlátok leküzdésében új lehetőséget teremt az átalakítás folyamatában gazdagodó szocializmusképünk. Ennek tükrében határozottabb körvonalakat kap a sajátosságok értelmezése. A CSKP IX. kongresszusán jóváhagyott szocialista programmal kapcsolatban az eddigi értékelések hangoztatják a csehszlovákiai történelmi jellegzetességek alkotó szellemű figyelembe vételét. Csakhogy e sajátszerűség meglehetős felülnézetból kapott megvilágítást. Napjaink felismerései a fejlódésszálak idő és térbeni kötődéseit szinte mikroszkóp- szérűén kinagyítják. Kettős fejlődéstendenciák Programrendeltetést Klement Gottwald főbeszámolójának a szocialista célkitűzések átfogó jellege, egymáshoz igazodása, egymást kiegészítő kerek egybefogása adott. Az új feladatok a társadalmi élet egyes részterületein már korábban formálódtak, kristályosodtak. Központi és meghatározó szerepet játszott a hatalom jellegében végbemenő változás. A kommunista párt a demokratikus feladatok következetes megvalósítását szorgalmazva tett szert vezető szerepre. A februári győzelmet követően számos, még az 1946-os országépító kormányprogramból eredő teendő várt elvégzésre. Ezt mint ismeretes, a reakció ellenállása és cselszövése odázta el. Napirendre tűzésük egyet jelentett a demokráciával szembekerült polgári erők politikai hadállásainak felszámolásával. A Nemzeti Frontba tömörült pártok és szervezetek a reakciótól megszabadulva felsorakoztak a kommunista párt mögé. A népi demokratikus rendszer alkalmassá vált a szocialista feladatok teljesítésére. Figyelmet érdemel e változás korabeli felismerése és a belőle adódó következtetések levonása. Csehszlovákiában nem került sor a proletárdiktatúra olyan leegyszerűsítő értelmezésére, mint néhány szocialista útra tért országban. A gottwaldi vezetésen belül nem vált kizárólagossá és nem uralkodott el a szovjet forma, és a népi demokrácia merev szem- beállítása, az utóbbit a maga jellegzetességével alacsonyabbrendúnek minősítve. Persze mindez nem vehette elejét a koncepciós pereknek és egyéb törvénytelenségeknek. Ám mindenképpen a sajátosságok iránti érzékenységre vallott, akkor, amikor a szocialista építés elvi alapjaihoz és a programadáshoz a szovjet tapasztalatok jelentették az egyedüli gyakorlati forrást. Ma egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy e korabeli felfogás és annak átvétele nem értékelhető önmagában. A belőle kinőtt torzulásokat leküzdve is ez csak a teljes lenini örökséggel szembesítve jellemezhető, ami a társadalmi öntevékenységre épül. S e közelítés szemléletesebbé teszi, hogy négy évtizeddel ezelőtt milyen sajátosságok kerültek be, s milyenek rekedtek kívül - talán az okok jelzésével is - az akkori látószögön. Tény, hogy az eddigi szakirodalmi érdeklődés a szocializmushoz vezető népi demokratikus átalakulást illetően, a gazdasági életet vizsgálva sokkal inkább a vállalatok államosítására, mint a kisajátított üzemek irányításának kérdésére összpontosult. Pedig a február utáni szocialista államosítás a vállalaton belüli irányítás terén és a munkaközösségek javadalmazásában rendkívül figyelemre méltó kísérleteket eredményezett. Olyan irányítási rendszer kezdett meghonosodni, mely az államosított Bat'a cég mintájára úgynevezett vállalati önigazgatási központok létrehozásával számolt. Ezek a fogyasztás, a teljesítmény, a számvitel és a költségvetés eleve megszabott gazdasági-műszaki normái alapján az áru és pénzviszonyokhoz igazodva gazdálkodtak. A legátfogóbb, elméletileg megalapozott elképzeléseket az a törekvés szülte, hogy a szocialista termelési viszonyok a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra is kiterjedjenek. A párt mezőgazdasági politikájában a maihoz hasonlítható agrárkomplexumok létesítése is szerepelt. Ennek előfeltételeit az agrármonopóliumok és az agrártó- ke korábbi fokozatos kisajátítása, a földműves-szövetkezetek demokratizálása, majd a szövetkezeti törvény jóváhagyása teremtette meg. Hézagok mutatkoztak a kisipari termelés szocialista nagyüzemivé válásának elméleti kimunkálásában. Az első ötéves terv azonban az eredeti elképzelések szerint még a nemzeti jövedelem le nem becsülhető hányadát a kistermelőktől remélte. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szocialista építés irányvonalának kidolgozása az államigazgatásban is támaszkodott a korábbi időszakba visszanyúló demokratizálás elemeire. S a problémakezelés árnyaltságának bizonyos jelei az eszmei nevelés és a kultúrpolitika alapjainak lefektetésében is megmutatkoztak. Václav Kopecky beszámolójában már leegyszerűsítő felfogás érvényesült. Ennek értelmében az eszmei-politikai hatáskifejtés a polgári csöke- vények leküzdésére és a szocialista eszményt elutasító elemek elleni harcra korlátozódott. Hangsúlyt kapott ugyan a szocialista eszmeiség fokozatos elsajátítása, mégis a szocialista gondolkodás térhódításából valahogy kiiktatódott a politikai tapasztalatok és áz áttételek szerepe. Ennek ellenére a beszámolóban többször is egymás mellé rendelve esett szó népi demokratikus és szocialista ideológiáról. Érezhető, hogy egymásnak nem teljesen megfelelő fogalomként kaptak szerepet, s ebben a korabeli nézetek - mai szóhasználattal - talán pluralizmusának valamiféle tudomásul vétele is felfedezhető. Egyértelműen tágabb volt a szocialista realizmus értelmezése. Az alkotói-szemléleti tarkaság határát a szocialista politikai platform vállalása jelentette. Mindez, persze, a szocialista fejlődés programadásának a pillanatait jellemezte. Az elemzések arról tanúskodnak, hogy ez idő tájt a gazdasági, az államélet és a kultúrpolitika terén a centralizálás még nem volt meghatározó. Egymással összefonódva jelentkezett a korábbi demokratizálás kiteljesedésének és a központi irányítás meghonosításának igyekezete. Szaktudományi vélekedések szerint az irányítási rendszer további demokratizálására utaló törekvések erősen magukon viselték a rögtönzések nyomait. S ez talán magától értetődő jelenség. Hisz új utak és megközelítések keresése szükségszerűen együtt jár bizonyosfajta tapogatózással. Újabb keletű és friss szemléletű kutatások viszont igazoltnak látják, hogy e korabeli kísérletek figyelemre méltó, ez ideig kellően nem méltányolt mechanizmus kialakulását jelezték úgy, hogy annak életképessége és hatékonysága is egyre nyilvánvalóbbá vált. A korábbi tapasztalatok figyelembevétele ekkor azt az igyekezetét erősítette, hogy politikai felépítmény és gazdasági alap szorosan kapcsolódjék egymáshoz. A társadalmi tulajdon közvetlen emberi, közösségi birtokbavételének útjai, módjai kezdtek kirajzolódni. E kezdeti kísérletet azonban fokozatosan kiszorította a szocializmus korabeli értelmezése. Ezzel kapcsolatban felfigyeltető az a kutatói észrevétel: tulajdonképpen nincs arra utaló közvetlen bizonyíték, hogy felső utasításra alakult volna ki a központosított irányítás direktív rendszere. Kitérők vagy tartósodé jellemjegyek? Az okok keresésében szerteágaznak a vélemények. Meglehetősen mértékadóak azok a nézetek, amelyek a centralizmus eluralkodásának indítékait a nehézipar erőltetett fejlesztésében látják. Hisz a nemzetközi helyzet kiéleződésének időszakában a védelmi képesség fokozása feszített ütemet diktált. Ekkor még úgy tűnt, hogy mindez nem módosítja az eredeti gazdasági és szociális célkitűzéseket. Csakhogy a nehézipar-fejlesztés a mezőgazdaság és könnyűipar rovására történt. A szocialista iparosítás, mely a IX. kongresszuson még némi területi-ágazati árnyaltsággal fogalmazódott meg, eggyé vált a fejlődés exten- zív útjával. Eközben az előirányzatok rohamos emelését a szocialista építés meggyorsításával indokolták. Az 1953-as év közepén a beruházási politikában változás következett be, mely a társadalmi közhangulatra is kedvezően hatott. Az irányítás időközben kialakult rendszere azonban már hosszabb távú folyamatokat indított el. Igaz, a fejlődés egyensúlyzavarainak kiküszöbölését célzó törekvés a szocializmus lényegitartalmi kérdéseire terelte a figyelmet. Ugyanakkor a direktív irányítási rendszer Antonin Novotny személyében és környezete tagjaiban felszínre hozta a problémák elkendőzésének híveit is. Mindent elkövettek, hogy a gazdasági és a szociális kérdésekről ne alakulhasson ki érdemi vita. A politika és a gazdasági-szociális problémákat - amint azt kutatások is igazolják - igyekeztek ideológiai síkra terelni. így válik árnyaltabbá a hatvanas években kialakult válság elmélyülésének folyamata, ahogy az ideológiai köntösbe öltöztetett problémák orvén hatalmi-politikai harc indult meg. A hatvanas években már érzékelhetővé vált, hogy a termelő eszközök valódi társadalmasítása a munkahelyi közösségek gazdaszerepének erősítésétől függ. S a válságba torkollt korabeli kísérletek tanúságai a közösségi önszerveződés napjainkban időszerűvé vált kiteljesedését szolgálják. Alighanem felvetődik a kérdés: vajon a direktív irányítási rendszer kialakítása miként érintette a nemzetiségi közösségeket? A közösségi önértéktudat megnyilatkozása A négy évtizeddel ezelőtti szocialista irányt szabó pártkongresszus nem nélkülözte a nemzetiségi viszonyok szocialista alapokra helyezésének feladatát. A kongresszuson a két nemzet kommunistáival együtt - ekkor még a németeken kívül - a többi hazai nemzetiséghez tartozó küldöttek is részt vettek. Erre a kongresszusi jegyzőkönyv függelékében is utalás történik, bár maga a statisztikai kimutatás csak a cseh és a szlovák nemzetiségű küldöttek számadatait tünteti fel. A kongresszuson az egyes nemzetiségek nevében a küldöttek anyanyelvükön szólaltak fel. A csehszlovákiai magyar dolgozókat képviselő Árvái József is köszöntötte a kongresszust. Az akkor már napilappá vált Új Szó az egyébként rövid felszólalásból két mozzanatot emelt ki: az építőmunka frontján tanúsított felelősség- érzet és kötelességtudat demonstratív kinyilatkoztatását, s a szlovákiai magyar kisebbségnek a csehszlovák-magyar barátságot elmélyítő szerepét. Alighanem figyelmet érdemel, hogy az ukránul és lengyelül elhangzott felszólalás az építömunka lelkesítő vállalásán túlmenően a korábbi évekre is kitért. Utalás történt arra, hogy a keletszlovákiai lakosok a Svoboda-hadtest kötelékében részt vettek a felszabadító hadműveletekben. Az Ostrava környéki lengyel bányászok képviselője pedig a felszabadulás utáni, a burzsoázia pozícióit megtörő közös harcra hivatkozott. A visszapillantást nyilván mindkét esetben az időszerű politikai fejlemények és követelmények motiválták. De talán a közösségi önértéktudat jeleként és kinyilvánításaként is érzékelhetjük. S így akaratlanul is felvetődhet az alighanem történelmietlen kérdés: jogfosztottság nélkül, a forradalom demokratikus szakaszát végigjárva, vajon milyen többlettel gazdagodott volna a dél-szlovákiai magyarság? Persze a valósághoz tapadva inkább arra kell figyelnünk: a jogegyenlőség visz-, szaállításának folyamata úgy vett lendületet, hogy már közben erősödni kezdtek a direktív irányítás gyökérszálai. S itt nemcsak arról van szó, hogy ez együttjárt a leegyszerűsítésekkel: a társadalmi viszonyok azonosultak a tulajdonviszonyokkal, a szocialista tulajdon értelmezése leszűkült az osztályviszonyokra. E szemlélet elsősorban az állami szerveknek és a hatóságoknak az érdekviszonyok árnyaltsága iránti közömbösségével hatott. S így nem elhanyagolható, hogy milyen is volt a társadalmi ellenőrzés lehetőségeinek és hatósugarának tényleges korabeli szerepe. A nemzetiségek helyzetének alakulása Áz alkotmány a csehszlovákiai nemzetiségeket jó ideig állampolgárok összességeként jellemezte. A közösségi létforma belső elrendezésének, szociális szerkezetének kezelése megrekedt az ösztönösség szintjén. S a fejlődés által felvetett követelmények is sokszor ugyanígy jelentkeztek. Mindez máig ható beidegződéseket eredményezett. Tudjuk, Dél-Szlovákiában regionális kötöttségek és nemzetiségi-etnikai keretek nem fedik egymást. A nemzetiségi lét jogi, gazdasági, kulturális és egyáltalán intézményes feltételeinek összehangolásé sajátos megközelítést kíván. S ezt a kölcsönösen érzelmi indíttatású és töltésű reagálás csak nehezíti. Megalapozott, körültekintő döntéshozatal és társadalmi ellenőrzés jelenti a fejlődés biztosítékát. Az érzelmi-indulati ítélkezés a szocialista értékek továbbvitelének sem kedvez. A szocialista fejlődés hazánkban is együttjár a győzelmek táplálta lelkesedéssel és a sikertelenség okozta csalódottsággal. Mindkettőnek megvan a lenyomata - érzelmeinkben és tudatunkban. A múlt azonban tanulságaival épül a jelenbe. S ez valósághű történelmi látásmódot kíván, amely magában foglalja mind a korabeli beágyazottság figyelembevételét, mind pedig a széles időkeretben mozgó értékelést. A korabeli feltételrendszer érzékelése persze nem eredményezhet a fejlődésre gyakorolt el- rendeltetésszérűséget. Főként nem igazolhatók vele a kitérők, a hibák és a torzulások. De a minősítés sem függetleníthető tértől és időtől. Megkésett felismerések sem mindig kérhetők számon a korábbi nemzedékektől. A megőrzés értékgyarapításának és a megújulás lendítőerejének lehetőségeit és gátjait egyaránt meg kell ismernünk. így válhat mércévé az eredeti marxi-lenini szocialista felfogás, melynek tengelyében az emberi és a közösségi önmegvalósítás áll.
