Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-19 / 20. szám
BRÚNÓ FRANK Alexander barátom mesélte: Dover meredek krétaszirtjei kiemelkedtek a tengerből, s máris kedvem lett volna a következő gőzösre felszállni s visszatérni a kontinensre. Az idő ronda volt, a tenger fekete, s Anglia szigete kimondhatatlanul elutasítónak és ellenségesnek tűnt. Nem egy ok vezetett Londonba. A hiva-, talos nem a legfontosabb volt, de a kíváncsiság sem. Azért utaztam oda, hogy megszabaduljak gyűlöletemtől, ami szégyennel töltött el. A háborúban angol fogságba estem, s nem valami jól ment náluk a sorom. Nem bántalmaztak, egyáltalán nem éheztettek, de úgy bántak velünk, mint valami hatodrangú emberekkel, akiket, mivel sajnos a nemzetközi jog és az égiek védelme alatt állanak, mégsem lehet csak úgy kiirtani. Az első parancsnok uralma alatt még ment a dolog úgyahogy. Ez egy idősebb őrnagy volt, akit Indiában nyomorékká lőttek, s aki végül is beláthatta, hogy még mindig több köze van hozzánk, mint az afrigikhez, különben csak a bridzs és a kutyaszaklap érdekelte. Ót azonban nemsokára leváltotta egy egészen fiatal férfi, rangjára nézve főhadnagy, aki Flandriában tüntette ki magát, ott is sebesült meg. Már a fiatalsága is megalázó volt számunkra, s ezt élénken meg is vitattuk. Nemsokára más megvitatni valónk is akadt. Minden kedvezményt megvontak. Az új parancsnok csak a legszükségesebbre szorítkozott. Ami fölösleges volt, talán a szükségesnél is fontosabb, azt megvonta. Nem sportolhattunk többé- a sport embereknek való. Nem kaphattunk több könyvet, a könyveket kultúrlegé- nyeknek írják. Nem énekelhettünk három- szólamú dalokat, az ének szabad lelkeket illet meg. Vigasztalanság és búbánat ülte meg a egész tábort, a napok háromszor olyan hosszúra nyúltak, úgy tűnt, minden reményünk füstbe ment. Megpillantottuk. Elegáns tiszt volt, nagyon egyenes; szabályos, de semmitmondó arc. Karja felkötve, s a mellén négy hadi kitüntetés. Mikor szemlét tartott- s gyakran megtette -, senkinek sem nézett a szemébe. De hát az istállói fölött szemlét tartó földesúr nem néz a tehenei szemébe, hanem a tőgyükre, vagy máshova. Az őrszemélyzet hangja is tüstént megváltozott. Túlkapások ezentúl sem fordultak elő, sem tulajdonképeni törvénysértés. Hanem az angol katonák egyszerre csak nem emberek voltak velünk szemben, hanem őrködő gépek. Egy látszólagos szabálytalanságért a parancsnok elé rendeltek. Néhány szóval sikerült a félreértést tisztáznom, az ügynek nem lett folytatása. Senkit sem büntettek meg. Mégis dühtől és gyűlölettől' forrongó szívvel léptem ki az irodából. Üres, buta gyermekszemeivel átnézett fölöttem, olyan hangon beszélt hozzám, mint aki minden szavával mérhetetlen kegyet gyakorol. Felismertem. Maga volt a nemzet, amely gyarmati háborút folytat Európa kellős közepén. A civilizációért harcolt, nem voltak kétségei. Hitt a hunok- . bán, hitt minden rémtettben. Számára csak fekete és fehér, bűn és tisztaság létezett, nem gondolkozott el a történelmi események mögött lappangó okokon. Számára a nagy szavak jelentették a valóságot, értük menetelt, értük volt itt. Egyáltalán nem értette volna, ha egy barbár emberi módon akart volna vele beszélni. Szegény szűk, száraz agya mindent rég eldöntöttként fogott fel, tulajdonképpen nem is létezett soha semmi eldönteni való. Anglia az erényért viseli háborúit; egy angolnak és egy hölgynek mindig igaza van; aki kézfogáshoz nem húzza le a kesztyűjét, az nem gentleman. Egy mészkőszirten állt. Tizennyolc hónapig tartott parancsnoksága alatt sivár nyomorúságunk. Mély undort éreztem Anglia és az angol szellem iránt, mire hazaértem. Méltatlannak éreztém magamhoz. Hiszen ismertem az országot, a népet, tudtam, hogy nemcsak az én silány kis tisz- tecském angol, hanem az volt Keats, Shelley és Swinburne is például. De verseik, amelyeket valaha annyira kedveltem, most nem vertek visszhangot bennem. Az ő hideg, élettelen kamaszhangján hallottam őket, s eltűnt belőlük a varázs, az illat. Egykor tetszettek nekem az angol otthonok, mostanra csak unalmas tiszteletreméltóságuk emléke maradt meg bennem; az angol merészség is kedvemre volt régen, csak most fantáziátlanságot láttam benne, amely a halált elképzelni sem tudja, régen csodáltam az angol becsületességet, most úgy éreztem, nincs mögötte szív, melegség. Szégyelltem magam. Éreztem, milyen undorító lepra a lelkemben a nemzetgyűlölet. Beszéd közben rajtakaptam magam, hogy angol halvérúségröl beszélek, angol bigottságról, angol képmutatásról, mint holmi újságolvasó. így keltem végül is át, hogy a nagy ország való életében mossam tisztára magam minden képlettől és képtől és szólamtól és tábori életem fatális benyomásaitól. Az első londoni napokon nem jutottam előre. El kell ismernem, üzleti ügyeimet egy-kettőre, könnyedén és kényelmesen elintéztem. Aztán néhány ismerőssel találkoztam, két vagy három családhoz is ellátogattam. Olyanok voltak, mint régen. Én azonban megváltoztam, az elszenvedett méltánytalanságok a mellemre nehezedtek és torkomat fojtogatták. Mindenütt velem ült az asztalnál az én főhadnagyom, hidegen, ízetlenül, balgán és megközelíthetetlenül. Taktikát változtattam. Mint egy idegen, aki először száll ki a Vic- toria pályaudvaron, egyedül jártam be a várost, hogy újra lássam Anglia nagyságának arcát. Üzletzárás idején, mint régen is oly sokszor, á London Bridgehez mentem, s ott vártam be a City felől közeledő emberáradatot. A harangszó után özönle- ni kezdtek. Ezrével, tízezrével, százezrével, gyors ütemben, tolongás nélkül, a legkisebb perlekedés nélkül, hangtalanul. Itt éreztem át mélyebben, mint Anglia bármely más részén, az ország nyugalmas erejét. Most automaták hatalmas felvonulásai láttam, amelynek vértelensége, élet- telensége mindenféle rendetlenséget eleve kizárt. Az én főhadnagyom, százezerszeresen. Megpróbálkoztam a dokkokkal is, és - mint egykor - órákig sétáltam az áru- és csomagolóraktárak, a boltívek között, egymást keresztező daruk alatt, a bevágott medencék mentén, ahol mindenféle nagyságú és eredetű hajókon mindenféle színű emberek különféle tartalmú bálákat, hordókat és ládákat toszogattak. Negyedórányi járásra minden olajszagú volt, aztán negyedórányira kávé, majd bor, bőr, dohány és olyan fűszerek szaga érzett, amelyeket még azonosítani sem tudtam. Aki olyan fantáziátlan, mint az én főhadnagyom, annak, gondoltam, bárhonnét jöhet a nyereség, nincs min fennakadnia. A vallás ott, abban az országban még hatalom, természetesen társadalmi, de lelki is. Vasárnap egy magas méltóságú pap prédikált a katedrálisban. öreg volt és kövér, de ahogyan beszélni kezdett, holdvilágarca mögül az én tisztem vékony fiúarcának vonásai rajzolódtak ki előttem. Négyféle ember van, mondta Öméltósága. Először, akik becsületesek, de nem jámborak. Ezekből még lehetnek jámborak; másodszor, akik jámborak, de nem becsületesek, ezek még válhatnak becsületessé is. Harmadszor, akik becsületesek és jámborak is. Ezek mindnyájunk számára követendő például szolgáljanak. Negyedszer, akik se nem becsületesek, se nem jámborak. Ezekért imádkozzunk. Matematikailag helytálló, vigasztalan prédikáció volt. S ahogy kijövet a közösségen áthaladtam, mindenkinek a nyakán az én főhadnagyom feje ült. A nagy birodalmi kiállítás hónapjában voltunk. Olyan volt minden amilyennek elképzeltem: óriási anyag, amelyet az én főhadnagyom hordott ide össze és halmozott fel. Poros utakon tolongott elő az egyöntetű tömeg az unalmas paloták közül, amelyek kínos erőlködéssel próbálnak egzotikusnak látszani. Igen, ez Dél- Afrika, ez Ausztrália, ez India akar lenni. És bent bemutatták, hogy Fokvárosban ugyanazt a kalapot viselik, mint Madras- ban, és hogy Sheffieldben ugyanolyan kádban fürdenek, mint Liverpoolban. így volt ez helyes és tisztességes. Az én főhadnagyom minden tisztességtelen egzotikum felett győzedelmeskedett. Az angol nép hatalmát kellett megmutatni, és megmutatták; mintha valami egyöntetúsí- tó ragyogás vonta volna be a föld valaha olyan érdekes változatosságait. Az egyik pavilonból fülhasogató zene hangjai hallatszottak ki, az ismeretlen hangszerek hangjaira elmélyült arcú burmaiak ropták a táncot. Itt a ragyogás egy kis részen hiányzott. Megdöbbentő, szinte bántó hatással volt az emberekre. így fogadta a közönség is, amely nyársatnyelten ülve a fapadokon, az én főhadnagyom üres szemeivel figyelte őket. Iskolásgyermekek roppant csapatait terelgették a paloták közötti utakon. Egy-egy csoport tagjai ugyanolyan ruhában, s már az arcuk is egyforma volt. Siralmasabbnak találtam, mint bármit annak idején a táborban, undort keltett bennem a tömeges egyformaság. Felbőszültén szégyenkeztem saját magamon. A gyógymódom csődöt mondott. Holnap hazautazom. Miközben a kiutat kerestem a poros labirintusból, gigantikus unalom egy másik birodalmába tévedtem, a mutatványosok parkjába, egy hatalmas sátor- és barakkvárosba. Főhadnagyomnak láthatólag nem támadt használható ötlete, tulajdonképpen csak kínzó intézményeket láttam. Forgatótárcsákat, hullámvasutat, rafinált szerkezeteket, hogy a tengeri betegségnek legellenállóbb gyomrokat is felfordítsák. Én azonban nem vágytam ilyesmire. Nem tudom, milyen erő fogott vállon, egy pénztár felé fordított, egy schillinget dobatott velem egy dobozba, majd bevezetett egy kocka alapú épületbe. Nem éppen illett rá a „szépség temploma" név. Amikor beléptem, láttam, milyen furcsa helyre kerültem. A belső részben egy csomó egyforma nagyságú szoba sorakozott egymás mellett, félkörben, különféle koroknak megfelelően bebútorozva, s az üvegfalak mögött, mindegyik kalitkában egy-egy nő mozgott hangtalanul. Ott volt Kleopátra, vastagon aláfestett szemét kifordította, közben hagyta, hogy egyfolytában marja a kígyó; itt tanulta Sarah Sidons a szerepét egy vastag könyvből, amelyen nagybetűkkel állt a cím: „Macbeth". Itt vojt madame Pom- padour, berizsporozott fejét kacéran ingatta, szemét kifejezéstelenül meresztette a semmibe, aztán leült, hogy egy bizalmas levélkét fogalmazzon; amott a fájdalommal és szeretettel eltelt Stuart Mária, a skótok Mary királynője térdelt sápadtan egy kereszt előtt a térdeplőjén, kezét esdeklőn felfelé emelve. Mindegyik nőnek mozgott a szája, talán beszéltek is. De a tetőig érő vastag üvegfalon semmi hang nem hatolt át. És e kísértetek között halálos komolyan, pisszenés nélkül, el- mélyülten hullámzott a tömeg. Ez, csak ez hiányzott még nekem, maradék humorom is odalett. Ez adta számomra a megoldást. Ilyen meleg és látszatéletet élő ez a föld, ez a nép. Kleopátra örökké így fogja maratni magát a kígyóval, Pompadour örökké intrikálni fog, a színésznő is mindig a szerepét tanulja, ilyen lapos és kietlen Anglia szelleme, ilyen laposan és kietlenül tolmácsolta a világot. Ez a hideg értelem: ez a halál. Az én főhadnagyom a halál. És megjelent előttem ö, akit gyűlöltem. Valóban láttam. Nem úgy, ahogy naponta, óránként szoktam, mióta angol fűre léptem, hanem őt, őt, őt magát láttam, testi Valóságában. A hallgatag tömeg Stuart Mária üvegkalitkája elé sodort. Ott állt ő is, egy kicsit hátrahúzódva, hátát a középső tartóoszlopnak támasztva, és kifejezéstelen fiús tekintetét a királynőt alakító színésznőre függesztette. Nem egyenruhában volt, bizonyára már réges-rég leszerelt. Szürkésbarna, nem túl jó) szabott tucatöltöny volt rajta, lerítt róla, hogy nem Londonban lakik, vidéki. Különös érzés lett úrrá rajtam ezekben a percekben. Hányszor elképzeltem magamnak álmomban és ébren is a vele való találkozást, és közben nem éppen barátságos kívánságok munkáltak bennem. Végtére is lelkemnek egy jó része az ő lelkiismeretét terhelte. Még csak meg sem lepődtem. Pedig mégiscsak meglepő véletlen volt, mely a sok millió ember közül pont minket kettőnket hozott itt össze, éppen itt, a szépségnek ebben a templomában, ahol semmi keresnivalónk nem volt. Ó, mégis. Neki itt volt a helye. Éppen ezért nem fogott el engem sem döbbenet, sem bosszúvágy. Áhitatosan, mozdulatlanul állt Stuart üvegkalitkája előtt. Szerette ezt a királynőt. Igaz, ezt nem volt nehéz leolvasni róla. 0 a királynőt szerette és nem a fökö- tős nőt, akinek nyakfodrai közül ezüst kereszt lógott bársonyruhájának mellére, és nyilvánosan imádkozott. Az én tisztem ott állt, és egy fogalmat szeretett, a szépséges fiatalságot, aki egyszer megfeledkezett magáról és most bűnhődik érte. Az én főhadnagyom hitt. Hitt Mary Quenn of Scotsban, ahogy a hunokban hitt. Nem volt bolond, tudta, hogy az üvegfal mögött nem egy uralkodónó imádkozik, de hitt a lélek egyszerű valóságában, amely itt közszemlére tette ki magát. Ó, ez csakugyan teljességgel reá vallott. Hideg elutasító megvetése a német katonákkal szemben, mert barbárok lévén nem beszéltek angolul, rajongása ez iránt a történeti színesnyomat iránt ugyanarról a tőről fakadt. Megkérdeztem a teremőrt. Igen, úgy van; itt már ismerik. Mindennap eljön, s odaáll az imádkozó elé. Olykor órákig ott posztói. Már azon gondolkoznak, hogy többletet fizettetnek vele.- Akkor sem megy el, mikor a hölgyek váltják egymást? - kérdeztem -, biztosan váltják őket, mert nem hinném, hogy ezt élő ember két óránál tovább bírná.- Három - mondta a felvigyázó. - Minden harmadik órában más áll be. Nemsokára jön is a következő Stuart, ötkor. Megköszöntem az őrnek. Megindító volt látnom, ahogyan az én emberem mindent elkövetett, hogy magára vonja királynője figyelmét. Arcokat vágott, ügyetlenül mozgatta egyik kezét a feje előtt. Annyi nap alatt nem jött rá, hogy a nő fényben úszó üvegkuckójából őt nem vehette észre a kinti szürke félhomályban, a tömegben. Betegesen körülsminkelt szeme mintha mindenkire nézne, de senkit sem látott. Mit gondolhatott az én emberem? Semmit. O csak hitt. Bent Stuart összefogta a szoknyáját, s mintha egy szomszédos helyiségben keresne valakit, egy hátsó kis tapétaajtón kiment. Odaléptem a tiszthez.- Fel fogják váltani - mondtam nagyon közömbös hangon. - Igen, felváltják, most átöltözik. Használja ki azt az időt, kerüljön a ház mögé. Mintha villám csapott volna be. Nem utasított rendre, nem szólt semmit. Egy pillanatra mintha földbe gyökerezett volna a lába. Elfehéredett, mélyet lélegzett, s ezzel már ki is fordult. S mikor ismét benéztem az üvegfülkébe, már egy más Stuart imádkozott a másiknak a ruhájában, hasonlított is hozzá, mégis egészen, de egészen más nő volt. Én is kimentem, az épület mögé kerültem, és láttam, ahogy azok ketten éppen elmentek. A lányon csinos szürke kosztüm volt, fején kék kalap. Valószínűleg az imént szólította csak meg. Félarccal fordultak egymás felé. A lány arcán az országszerte szokásos megbotránkozás éppen most oldódott barátságos kifejezéssé. A férfi arca pipacsvörös volt. Soha, igazán soha nem hittem volna, hogy ez a jófiú így el tudjon pirulni. Visszatértem a városba. A Marble Ach- nál leszálltam az omnibuszról és betértem a parkba. Szép kisgyerekek jöttek édesanyjukkal, a sétáló férfiak közül soknak beszédesen nyílt volt az arca, s volt rajtuk valami sokatmondó. Mindenütt nyugodalmas derű, az este szépnek ígérkezett s én kezdtem itt is otthon érezni magam. B. FEJÉR GIZELLA fordítása Geraszim Uszpenszkij Vöröses fénnyel, frissen köszöntött a taj- gára a reggel. Enyhe fagyot hozott magával. A gyantás fenyő és a vízirozmaring csodálatos, feledhetetlen illata kellemesen csiklandozta orromat. Már napkeltekor útnak indultam. A pompás, vad őserdő nyomasztó hatással volt rám. Hatalmas fák meredeztek az ég felé, bozontosán csüngött róluk a szürke zuzmó - mint a mesebeli óriások szakálla. A csomós ágak sűrű függönye mögül csak igen gyöngén törtek elő a napsugarak. A földön örökös nedvesség és félhomály uralkodott. A mohlepte fatönkökön óriási gombák, taplófélék nőttek. A fák között itt-ott sziklatömbök bújtak meg. Úgy látszott, mintha- Nem azt mondom. Csak hogy sótlan.- Nekem elég sós.- Afelől semmi kétsége nek főzted.- Utánasózhatsz. Most több lehetséges vetkezhet. A reakcióskála les, egyik végén az étel k sével, a másikon az után: Olgával leginkább a közép szadozunk. Ez többnyire hangulattól, az idöjárástó sunktól vagy egyszerűer hogy éppen veszekedni va vagy megbékélni. Csak örültem ennek a levesn rémesen hideg van, h: semmi más nem tudta tai a lelket, csak az a go odahaza forró házi marha egy darab hússal, sárgaré| pontosabban nem házi, metélttel, a leves (azon egyike), melyet remekül örömmel hallja, amikor épi dóm róla: remek), a leves, árad, amely felüdülést ígi munkanap után. Rendber minden - na a leves kellí ahogy nem az, mivel Olga a pontos adagolás és méi gát, és nem tart be semmi se előírást, amelyek megk ativitását és korlátozzál ségét.-Tudom.-No hát akkor... Csakhogy nem felejti könnyen, mivel nem cser köztünk minden: ha nem I: im a jövőben is elintéztetm gyintéssel.- A no-hát-akkor germi- Te magad is egy na: mus vagy. Reggel óta va: te meg jössz és szekálsz.- Nem szekállak, csak I leményemet. Remélem, i hogy alakoskodjam. Olga ki nem állhatja a I- Nem alakoskodásról tudtomra adhatnád eml is,nem?- Kérlek, mit adhatok tu adhatom tudtodra, miről I istenért? Hisz én egészer közlöm veled, magyarázón tem, mint egy idióta, he ugyanaz, utánasózni, utóié mindennek, érted, minden van a levesben, ha sós v más, ha csak úgy úszká lében, érted, én Kialudt a villany. x Egy objektív, függetler most idézhetné a szavak elakadtak, megfagytak az: dául a nőéit: „Nem vagyok újra meg újra elismételd, n júnak. Azért még nem ke Ne ordíts, kérlek, nem ve Elvégre itt se kéne lennem, miért várok rád már öt órája it:„Én nem akarom, hogy I de az embernek néha az mintha direkt csinálnád. I miért olyan nagy csoda e; tudod megjegyezni. Ha el: volna elő, nem mondom, miért kell mindig könyör ilyen természetes dolog mi egy kicsivel jobban figyeln csinálsz, egyszerűen el hetnéd." Érdekes lenne megálla mégis mit mondtak el lélek! bői. Annak a sötétségnek ezek a kőtömbök sőt szétrombolt, elpusztult radványai lennének. A nőit, melyet csak a h: csolása és a havasi i futkározó fakúszók hall meg. Messziről, a vízvála felől gímszarvasok bő: Hirtelen vihardöntöt ütköztem, és tétován gyek? Kerüljem meg vagy pedig vágjak n Rövid gondolkodás utá tülgázoltam az össze-' átmásztam a kidőlt fát: A vihardöntötte fák s megállás nélkül mente egy nem túl mély has térségre jutottam, aho hevert szétszórtan. Elhatároztam, hogy gyújtok! Letelepedtem szabadítottam meg vál tói, levettem a vállamoi lacsot meg a tarisznyá Kisvártatva olyan é valaki merőn néz rám. milyen élőlényt sem Iá
