Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-12 / 19. szám
I í > ÚJ szú K étmillió német él a Szovjetunióban. Múltjukról és sorsukról a közelmúltig szinte alig írtak. Konsztantyin Iszakov, a Novoje Vremja hetilap tudósítója az Altaji határterületre és Kazahsztánba utazott, kikereste a régen elfeledett levéltári dokumentumokat. A hetilap két részben publikálta Iszakov írását, amelyet némi rövidítéssel közlünk. Bár a német kereskedők, építőmesterek, felcserek és katonák már a középkorban megjelentek Oroszországban, a németek krónikáját csak 1764-től jegyzik, amikor II. Katalin cámó rendelkezett az idegenek letelepítésének engedélyezéséről és jogaikról. 1764 és 1768 között nyolcezer német család, vagyis körülbelül 30 ezer ember települt át Németországból a Volga vidékére. Ekkor itt 104 kolóniát hoztak létre. A német telepesek második hulláma a 18. század utolsó évtizedében jött Oroszországba. Ók többségükben porosz mennoni- ták voltak, akik a hadkötelezettség elöl menekültek Oroszországba, mivel hitük tiltotta a katonáskodást. A telepesek további csoportjai a 19. században érkeztek. A cári kormány földet, függetlenséget ígért a telepeseknek, jelentős pénzösszeget folyósított letelepedésük támogatására. Az Ígéretekből azonban nem minden teljesült, s a pénz egy része is eltűnt a hivatalnokok zsebében. Gyakran fordult elő, hogy a letelepedésre kijelölt területekről utóbb kiderült, már foglaltak. így történhetett meg, hogy a német telepesek körében is terjedt az elégedetlenség, s tíz évvel megérkezésük után már csatlakoztak Jemeljan Pugacsov parasztfelkeléséhez... Az első világháború kitörése után az oroszországi németekre hárították a világ minden bűnét. Néhány helyen pogromokra is sor került. 1915-ben olyan törvényeket fogadtak el, melyek alapján megfosztották volna „az idegen állampolgárokat" a földjeiktől és „kártalanították" volna őket. A törvények hatályba lépését azonban halogatták, egyrészt az orosz földbirtokosok ellenállása miatt, akik attól tartottak, ez precedensként szolgálna a földek kisajátításához, másrészt azért, mert rendkívül súlyos volt az élelmiszerhelyzet. Ugyanakkor a vol- ga és a dél-ukrajnai német falvak nemcsak az ipari területeket látták el gabonával, hanem ók biztosították a gabonakivitel jelentős részét is. Csak az októberi forradalom hárította el a veszélyt a német parasztok feje fölül, hogy kitelepítik őket a már otthonukká vált területekről. A szovjethatalom egyik első dekrétumában biztosította minden nemzetiség számára az egyenlő jogokat. Viták a népbiztosok tanácsában 1918 áprilisában Moszkvába utazott a volgai német kolóniák delegációja a javaslattal, hogy egyesítsék a kolóniákat. A napot, amelyen a népbiztosok tanácsa jóváhagyta az erről szóló döntést, s Lenin aláírta a határozatot a volgai németek autonóm területének létrehozásáról, olyan események előzték meg, melyek - véleményem szerint - számos okot adnak az elgondolkodásra... Szaratovban létrejött a volgai németek ügyeivel foglalkozó népbiztosság azzal a feladattal, hogy szervezze a német telepesek egyesítését. Vezetői közé tartozott Emst Reiter, Kari Petin, Alexander Moor, Adam Emich, Gustav Kiinger és Georg Dinges (sorsukról, sajnos, semmit sem tudunk, csak azt, hogy a harmincas években valamennyiüket üldözték). A népbiztosság nagy jogkörrel rendelkezett, nemcsak a német telepesek önkormányzata tartozott a hatáskörébe, hanem a szovjet köztársaság ellátása is. 1918-1919-ben a Volga vidékéről 30 millió púd élelmiszert szállítottak Moszkvába, Pétervárra és más nagyvárosokba. A népbiztosok tanácsa kétszer is foglalkozott a német autonóm terület létrehozásával, a tagok helyeselték is azt, de amikor a dekrétum aláírására került volna sor, a belügyi népbiztosság képviselői kifogásokkal éltek, „nem lenne marxista intézkedés", ha nemzetiségi összetétel alapján alakítanának ki körzeteket. Az ilyen ellenvetéseket azonban elutasították, ugyanúgy, mint azt az érvelést, hogy megoldhatatlan a települések felaprózottsága miatt. Nem is szólva arról, hogy nem volt példa a német és az orosz lakosság ellenségeskedésére. „Nincs semmilyen nyomós ok arra, hogy ne ismerjük el az újonnan kialakult közigazgatási egységeket“ - ezzel a megállapítással zárult a vita. Virágzó köztársaság 1924 elején az autonóm területből az Oroszországi Föderáción belül megalakult a Volgai Német Autonóm Köztársaság, fővárosa Engels lett. A Volga alsó folyásán terült el 28 000 négyzetkilométeren, s 28 kantonra (járásra) oszlott. Az 1939-es nép- számlálás adatai szerint 605 600 lakosa volt, kétharmada német. Számos tény bizonyítja a német települések magas fokú gazdasági fejlettségét. Az orosz parasztok milliói még a szovjethatalom éveiben is faekével szántottak, míg a német telepesek már a 19. század 70-es éveiben gépieket használtak. 1930-ban az itteni kolhozokban 83 százalékos volt a gépesítés. A köztársaság a Szovjetunióban az egyik vezető helyen állt az új mezőgazdasági technika bevezetésében. Tény, hogy a volgai németek autonóm köztársaságában bevezették a kötelező anyanyelvi oktatást, s ez volt az egyik első köztársaság, ahol teljes mértékben felszámolták az írástudatlanságot. 196 nemzetiségi iskola volt itt, 11 ipari iskola, 3 munkásfakultás, 5 főiskola. A köztársaság területén 5 színház működött, 29 lapot adtak ki, ebből 21-et német nyelven. 1933 és 1935 között, mindössze három év alatt 555 német könyvet adtak ki, összesen 2,861 millió példány - számban. Emellett nem szabad elfelejteni, hogy a szovjet németek kulturális élete nem korlátozódott csak saját köztársaságukra. Voltak német nemzetiségi járások (ugyanúgy, mint más nemzetiségi járások is) és nemzetiségi iskolák, színházak, intézmények és szerkesztőségek más városokban is, olyanokban, ahol sok német élt, így a Kaukázusban, Ukrajnában, a Krímben, Kazahsztánban és Szibériában. Sajnos, a szovjet németek köztársaságának felvirágzása nem tartott soká. Megsemmisítő határozat A szovjet németek számára csak a háború első hónapjaiban bekövetkezett tragédia előjátéka volt az országban terjedő sztálini megtorlások sora. Az egész szovjet nép számára fájdalmas események a szovjet németek számára kétszeresen fájdalmasak voltak. 1941. július 15-én jelentette a Pravda Engelsból: „A köztársaság dolgozóinak ezrei fegyverrel harcoltak a veszett német fasizmus ellen. A Seelmann kanton Neu- Warenburg falujában a napokban nagygyűlést tartottak... A szónokok beszédei bizonyították a volgai német parasztság nagy hazafiasságát. “ Heinrich Hoffmann volgai német kom- szomolista hősiességéről a Komszomolsz- kaja Pravda írt. Az újság részletesen beszámolt arról, milyen kegyetlenséggel kínozták halálra a fogságba esett Heinrichet, aki maga is német volt, de a fasisztákat rettenetesen gyűlölte. Ezek a sorok augusztus 24-én jelentek meg. Négy nappal később a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége határozatot adott ki, ebben már arról van szó, hogy a Volga mentén élő német lakosság körében „ezrével és tízezrével vannak diverzánsok és kémek'". Ezeknek az embereknek „a Németországból kapott jelzésre robbanásokat kell előidézniük a járásokban", ahol élnek. „A diverzánsok és a kémek ilyen nagy számáról" a németek közül „a szovjet hivatalokat senki sem tájékoztatta". Az Elnökség tehát arra a következtetésre jutott határozatában, hogy „a Volga menti járások; német lakossága rejtegeti a szovjet nép és a szovjethatalom ellenségeit". Annak érdekében, hogy elkerüljék a Volga menti német lakosság egésze elleni büntető akciókat, elkerüljék a vérontást, „a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége szükségesnek tartja az egész német lakosság kitelepítését". Szemtanúk beszélnek arról, mi történt a határozat elfogadása előtt és után. Michail Hektt képzőművész. Meghatározták az egyes falvak és kantonok kitelepítésének időpontját. Mindenki csak annyit vihetett magával, amennyit elbírt. Még a termést sem takaríthattuk be, pedig abban az évben nagyon ígéretes volt. Minden úgy maradt, ahogy volt: a gabona a földeken, a fejősre váró tehenek az istállóban... Mindenki zokszó nélkül, fegyelmezetten szállt hajóra. Andrej Kramer író: 1941 -ben a karéliai és az északnyugati fronton harcoltam. De nem sokáig. Szeptember végén vagy harminc társammal együtt az ezredparancsnokhoz hívattak. Parancsot kaptunk, hogy menjünk az állomásra. Ott már állt egy vonat, zsúfolva németekkel. Bár senki nem tudott semmi pontosat, éreztük, valami szörnyűség történt. Az egyik állomáson a szintén német munkásoktól megtudtuk, hogy az autonóm köztársaság már nem létezik. Eduard Eiricti, a Szovjetunió érdemes edzője: A tragédia és a hősiesség elválaszthatatlanul együtt járt. Talán csak a szovjet németeket sújtotta ilyen sors? Ugyanígy jártak a kalmükok, ingusok, csecsének, a krími tatárok. Nehéz elképzelni, mennyire várták ezek az emberek a győzelmet. A munkára vezényelt katonák alakulatait 1946 tavaszán kezdték feloszlatni. 1948 novemberében újabb határozatot hozott a Legfelsőbb Tanács Elnöksége, eszerint a németeket végérvényesen kitelepítették, s ha a belügyi szervek különleges engedélye nélkül hagyják el kijelölt lakhelyüket, akár húsz évi kényszermunkára is ítélhetők. GerokJ Berger író: Engelsben születtem de az Isim [jártján, egy kis kazah aulban nőttem fel. Kazah iskolába jártam és a moszkvai nemzetközi kapcsolatok főiskoláján szerettem volna tanulni. Micsoda ötlet! Hiszen nem léphettem át a járás határát sem! Emlékszem, amikor a negyvenes évek végén apám engedélyt kért a járási parancsnokságtól, hogy a kerületi kórházba vihessen, megbeszéltük, az emberek előtt oroszul fogunk társalogni. Lelkesen igyekeztünk megérteni egymást: apám néniét, én pedig kazah akcentussal. De így jobb volt és biztonságosabb. Hiszen akkoriban nem tartottak minket sem elvtársnak, sem állampolgárnak, kizárólag különleges kitelepített eknek. Megtanulható iskolában a „hochdeutsch“? Hogyan élnek ma az altaji és a szibériai német falvakban? Erre a kérdésre Podszosznovo falu Kirov kolhozának elnökétől, Friednch Scheidertól, a szocialista munka hősétől kértem választ.- Különösebb előnyökkel sosem kényeztettek minket, de a gyakran ideérkező vendégek mindig csodálkoztak - mondta az elnök. - Nincs itt semmiféle titok. A munka nyilván a vérünkben van, egymást ösztönözzük. Valóban gazdag a szövetkezet, van saját malma, téglagyára, sör- és tejgyára, az asszonyokat télen a varroda foglalkoztatja, s az üzlet polcai sem üresek. A tízéves iskolában félszáz gyerek tanul, ezenkívül van zene- és sportiskolájuk, képtáruk és múzeumuk. Érdeklődtem a helyi iskolában, miért tanítanak orosz nyelven. A tanítók szomorú történeteket meséltek sírról, hogyan szorgalmazták maguk a szülők az orosz oktatást, fontosabbnak és perspektivikusabbnak tartva ezt a nyelvet. így tehát a „hoch- deutsch" nem tanulható az iskolában. Nincs módszertan, nincsenek segédeszközök, kevés a tankönyv, ami van, nem megfelelő színvonalú. A külügyminisztérium sajtóközpontjában az egyik sajtóértekezleten hallottam, látszólag milyen meggyőző a hivatalos statisztika. „A Szovjetunióban 120 iskola van, ahol a német a fő oktatási nyelv" - mondta a külügyminisztérium munkatársa. (Csakhogy a 2 millió német számára ennyi iskola kevés, ráadásul ezekben csak egyes osztályokban, egyes csoportokban oktatják az anyanyelvet. Sót, számuk az Altaji határterületen csökkent: 1957-ben 79 volt, mára 22 maradt.) „Ezen iskolák számára a pedagógusokat Omszk, Barnául, Novoszibirszk, Kokcsetav és Orenburg főiskoláin képezik. “ (De a német katedrákra kevés diákot vesznek fel, s ók is gyakran idegen nyelvként oktatják később a németet.) Elhangzott, hogy három stúdió sugároz német műsorokat, de tény, hogy kevés a németül jól beszélő újságíró. Három német napilap jelenik meg: Moszkvában a Neues Leben, Alma-Atában a Freundschaft, Alfajban a Rote Fahne. (Csakhogy kicsi a példányszámuk: 100, 15 és 3 ezer.) „Németül ír több mint száz költő és prózaíró." (De könyveiket jelentéktelen példányszámban adják ki.) Az anyanyelv használata a családokra korlátozódik, ahol nem az irodalmi nyelvet beszélik, hanem a számtalan dialektus valamelyikét. Ez a másik ok, miért olyan nehéz az iskolában megtanítani az irodalmi német nyelvet. Nem csoda, hogy kevés német érti. Ami azt jelenti, nem értik azt a kevés újságot, rádió- vagy tévéműsort sem, ami van. 1959-ben a szovjet németek 75 százaléka vallotta anyanyelvének a németet. Ez a szám 1970-re 66,8 százalékra, 1979-re mindössze 57 százalékra csökkent. S a következmény? Ahol nem voltak német ábécés könyvek, helyükre a biblia lépett. Az egyház vált fokozatosan a német nyelv és a német hagyományok őrzőjévé. Amikor ezen a cikken dolgoztam gyakran elgondolkodtam azon, nem hozzuk-e létre mesterségesen a szovjet németek kérdését? De itt vannak a tények. Karagandában közöltek velem néhány számadatot: a kerületben 130 ezer német él, tehát a lakosságnak több mint 10 százalékát teszik ki. A harmincas években több mint ötezer kuláktala- nított német parasztot telepítettek ide, 1941-ben a Volga vidékéről további 70 ezer németet hoztak, a háború után 20 ezer repatriált érkezett Németországból, 1955-1956-ban még 30 ezer a szibériai táborokból és a munkaszázadokból. Munka volt elég: ekkor kezdtek itt szenet és ércet bányászni, kialakulóban volt az ország harmadik legnagyobb energetikai bázisa. Ám a szociális szféra fejlesztésének kevés figyelmet szenteltek a helyi hatóságok... Ez is oka volt többek között, hogy sokan a kivándorlás mellett döntöttek. Ma már az olyan jelenségnek, mint az emigráció nem lenne szabad sokkolnia. De semmi esetre sem lenne szabad sértő analógiákhoz vezetnie. Végső soron a társadalom demokratizálása azt jelenti, hogy mindenki szabadon megválaszthatja lakhelyét. Az idén januárban 6 ezer szovjet német távozott a Szovjetunióból, 3,3-szer több, mint az előző év januárjában. Tavaly összesen 52 ezren emigráltak, ami 3,3 szerese az 1987. évi számnak. Helyhrehozhatók a hibák? Daheim - annyit jeleneti: nálunk. Nagyon sok szovjet német számára nagyon konkrét jelentése van: daheim - nálunk, a Volgán. 1979-ben az ország akkori vezetése mégiscsak megpróbálkozott a „történelmi tévedés" helyrehozásával. De a német autonómiát nem a Volga mentén, hanem Kazahsztánban állították volna helyre. A helyi lakosságot senki sem kérdezte meg. Ez vezetett ahhoz, hogy egyes nacionalisták kiprovokálták a kazahok akcióit az ilyen megoldás ellen. Ma, amikor történelmünkben egyre kevesebb a „fehér folt", ideje átgondolni, nyugodtan és megfontoltan elemezni ezt a bonyolult és nagyon kényes kérdést. A németek törekvése az autonómia helyreállítására megmagyarázható és emberileg érthető. De megold-e az autonómia minden kérdést? S valóban az autonómiáról van szó? Beszéltem olyanokkal, akik egyáltalán nem gondolnak emigrálásra, de aggódva kérdezték, ha lesz autonóm területük, nem kell majd oda költözniük? Alá lehet-e becsülni az ilyen és hasonló kérdések súlyosságát? Hiszen nemcsak az ország tekintélyéről és presztízséről van szó, hímem emberi sorsokról és emberi tragédiákról. ÜEK A SZOVJETUNIÓBAN Vádak és sorsok IKgm ftxtixn fiitmif »í« ffioif > unt a&íitittVöWjfófm ofwp/ ben Snrjrijrt bkftí — — grtilctig fm ---------------- |( tt n etdut válA/O #aum étint ’tivsnA ttift ÜRunb Jtíim kr SmfafcX $--------------m4 — iu hifiit j ungefiinbert pm hiú pirrfíto |tt Ufa mb ejtifa XtQttrfUBtfdt Mn per j tttMrtm. tltfunMi<$ US Wtgcbrucftm ttot Unfctfcpift Untefórift 9Wfeobtit' Egy 1808-ban Oroszországba érkezett német telepes útiokmánya
