Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-28 / 17. szám
Munkásfolklór - sok szerepben Az elmúlt évtizedek számos résztanulmánya, kisebb-nagyobb összefoglalása nyomán elérkezettnek látjuk az időt a munkásfolklór és munkáshagyományok összefoglaló bemutatására és értékelésére. Ortutay Gyula írta egy magyar népköltési antológia bevezetőjében: „Annyi már most is bizonyos, hogy a magyar munkásosztály is részt vett alig évszázada történt kibontakozása óta a magyar nemzeti költészet gazdagításában. A mi kötelességünk, hogy a népköltészetnek ezt a ma még jórészt ismeretlen tartományát teljes egészében felfedezzük és a magyar irodalom, a magyar népköltészet szerves részévé tegyük. “ (1955.1. 73.) Az első bányászok német földről kerültek hozzánk, és magukkal hozták saját folklórjukat, melynek hatását napjainkig követhetjük; kisvárosi céheink pedig a paraszti hagyományhoz közel álló szokásokat alakítottak ki. A jobbágyi kötöttségek felszámolása után felduzzadt az agrárproletariátus, melynek folklórja már nem feudális jellegű; a paraszti folklórból elsősorban azokat az alkotásokat őrizték meg, illetve fejlesztették tovább, melyek kifejezték ébredező öntudatukat; ilyenek a népdalok, a választási rigmusok, az úrellenes történetek és más hasonló műfajok. Ezek eredete visszanyúlik a korábbi századok antifeudális mozgalmaiig. Ez a folklór népi és nemzeti jellegű volt. A gyári munkásság első nemzedékei viszont nem magyar eredetűek, így bizonyos nemzetközi hagyományok éltek közöttük, de idővel körükben is kibontakozott az agrárproletárokéhoz hasonló munkásfolklór. Az ipari munkások saját életkörülményeik kifejezésére hagyományos népdalokat, munkadalokat, új mű- dalokat költöttek; pihenőiken különféle „igaz történeteket" meséltek. Az utóbbiakat az a körülmény éltette, hogy a hallgatóság különböző helyekről verődött össze, szívesen hallgatta a másutt lejátszódó eseményeket. A munkások egyleti élete is teremtett művészkedési alkalmakat: az otthonokban munkásénekkarok, színjátszó csoportok működtek. A korai munkáshagyomány főként a régi céhek és manufaktúrák folklórjából táplálkozott, így az ipari munkások folklórja szükségszerűen lett internacionalista jellegű. Később, a munkásmozgalmak kibontakozásának idején, már alig-alig jutott hely a népköltészetnek: mindössze a kortesdalok és * * A szöveg a szerző Magyar munkásfolklór című, 1987-ben megjelent könyvének a bevezetője. választási rigmusok sorolhatók ide. A választójogi küzdelmek, továbbá a helyi zendülések és sztrájkok során is gazdag folklóranyag keletkezett, a harmincas években pedig a Tanácsköztársaságról szóló prózai és verses visszaemlékezések egész sorozata szélesítette a hagyományt. A felszabadulás óta eltelt évtizedekben az ipari munkásság létszáma a korábbinak többszörösére duzzadt, alávetett osztályból vezető társadalmi erővé vált, és ezzel párhuzamosan szinte minden hagyományos közösség is felbomlott. A mai munkásosztály tehát nem alkotott új folklórt, és nem is fejlesztette tovább a régit: ezt a szerepet a hivatásos művészeti formák vették át. A munkásfolklór kezdetben természetesen nem terjedt ki a magyar nyelvterület egészére, csak néhány helyen fejlődött ki, így a bányvidékeken és a nagyobb ipari központokban. De később a vándormunkások révén másutt is terjedni kezdett, amiben a sajtó is közrejátszott: sorozatban jelentek meg munkás- daloskönyvek és -kiadványok. Ami pedig történeti rétegeit illeti, legkorábbról a felvidéki, szlovákiai, túlnyomórészt német ajkú ércbányászok folklórját ismerjük; egyleti dalaik, ünnepi színjátékaik az első világháborúig fennmaradtak, sőt még napjainkban is gyűjthetők. Brenn- bergbánya, Baranya megye, továbbá Nagybánya kétnyelvű bányászainak verses folklórját jóval később, a XVIII. század végétől művelik. Ezeken a helyeken a prózai hagyományok: a mesék, hiedelemtörténetek terjedtek. A munkásmozgalom szolgálata jellemzi Pozsony, Nagyvárad, Resica, Salgótarján, Ózd fiatal, mintegy százesztendős folklórját. A fővárost övező negyedek (Újpest, Kispest, Csepel, Pesterzsébet) munkásai „friss" jövevények, ők a múlt század végén olvasóegyletekbe, műkedvelő társulatokba tömörültek; székházaikban talált otthonra a munkásfolklór; a munkásmozgalmak dalainak, szokásainak, visszaemlékezéseinek javát tőlük ismerjük. A forradalmi mozgalmakat mindig forradalmi dal kísérte. Legális és illegális csatornákon, kéziratban, kezdetleges sokszorosításban, nyomtatásban, daloskönyvekben, élőszóban, munkásénekkarok, pártsejtek előadásában, emlékezet útján terjedt, s így részben felvette a szájhagyományozódás vonásait. Ezért találunk változatokat, amelyekben a szájhagyomány megkezdte a közösségi csiszolást. E dalok keletkezése és elmúlása történetileg olyan rövid idő alatt ment végbe, hogy a formai hibák, a münépdalok kevésbé szerencsés fordulatai, a jelentéktelenebb dallamokat átvevő névtelen szerzők költőietlen megoldásai nem tűnhettek el. Ezért a munkásfolklór átmeneti, zavaros formákat is felmutat, s a szocialista tartalom sem mindig található meg benne kiérlelt formában. E fogyatékosságokkal együtt is megőrzésre méltó öröksége népköltészetünknek és nemzeti irodalmunknak: az öntudatra ébredt munkásság forradalmi harcának tanúja, kísérője, részese és biztatója volt. A téma kutatása a felszabadulás után vett igazi lendületet. A munkát nehezítette az interdiszciplináris, átmeneti jelleg, a félnépi, amatőr, illetve hivatásos eredet, az összetettség. A történelmi, antifeudális mozgalmak folklórjelenségei, a céhes idők folklórja, az agrárszocialista mozgalmak népköltészete számos kapcsolódó, átvezető motívumot tartalmaz az ipari munkásság hagyományaihoz - folklórjához. A munkásság aktív politikai harcának nagy korszakai egybeesnek ama harc nagy korszakaival, amelyeket a munkásság a hatalomért és egyben az igazi művészet meghódításáért is vívott. A nagy társadalmi megmozdulások: háborúk, forradalmak időszakában a munkásdalköltészet mindig megújult, és a forradalmi tömegek az adott kor harci dalaival indultak küzdelembe. így volt ez a legutóbbi időkben is: számos forradalmi dalt ismerünk az első és a második világháborúból, az antifasiszta és partizánmozgalmakból, sőt a koncentrációs táborokban is keletkezett ilyen ének. Az 1919-es anyaggal kapcsolatban érdemes idézni az alábbi, általánosítható igazságokat tartalmazó sorokat. „Az 1919-es magyar forradalmi dal- repertoár beszédes bizonyítéka annak, hogy mennyire hamis az a szemlélet, amely a munkásdalt az idegen és a dilettáns fogalmával kapcsolja össze. Ez a repertoár mélyen gyökerezik a magyar népi és nemzeti tradícióban, mint ahogyan a munkásmozgalom a nemzeti függetlenségi és a polgári demokratikus mozgalmak örököse. A nemzetközi kölcsönhatás persze a munkásmozgalommal új fokra lép, mint a népi és hivatásos oldal kölcsönhatása. De már Szabolcsi Bence kutatásai is beszédesen bizonyítják, hogy a magyar új stílusú népdalok hátterében, legalábbis a 16. század óta, széles, nemzetközi kölcsönhatások állottak.“ (Maróthy-Szatmári, 1973: 275-276.) így tehát a magyar munkásság - eddig ismert - dalai beilleszthetők a néphagyományba, ugyanakkor összenőnek a hivatásos művészettel is. Ha a hagyományokban a politikai és munkásdalok a paraszti népdalokkal együtt szerepelnek, ezt egységesnek és szervesnek kell tekintenünk, és méltán sorolhatjuk ezeket a teljes népdalkincs körébe. Az ide tartozó dalokat nem az esztétikum felöl közelítjük meg: politikai mozgalmak dokumentumai ezek, s ezért a tartalom oldaláról vizsgáltuk azokat. A népköltészet kutatásában új színt jelentettek az ipari munkásság dalai, hagyományai; ezen belül a magyar munkásdal átmeneti formának tekinthető: a kispolgári műdalhoz viszonyítva folklorisztikus, a népdalhoz képest pedig műköltészeti jellegű. Eredetét tekintve olyan vegyes, mint amilyen maga a munkásosztály is. Eszmeileg azonban - érthetően - minden más műfajnál tudatosabb: nem a magánélet problémáit feszegeti, hanem közösségi ihletésű, politikai tartalmú. Munkásaink - bárhonnan verbuválódtak is - ismerték a népdalokat, a magyar nótákat, és érzelmeik kifejezésére ezeket esetenként aktualizálva dalolgatták; a külföldről származó dalokat pedig tudatosan is alkalmazták környezetükhöz. A szorosan vett munkásdalok jó része egyébként is tudatos alkotás: többségük szöveg- és zeneszerzőjét ismerjük, illetve ki tudjuk mutatni az alapul vett eredeti szövegeket vagy azt a dallamot, amelyre az új szöveget alkalmazták. A munkásdalok a maguk idejében fontos szerepet töltöttek be: elősegítették a munkásság eszmei tudatosodását, osztályharcát, s összekötötték a nemzetközi munkásmozgalommal; közelebb vitték a tömegeket a művészetekhez is. Erről a folyamatról írta Mesteremberek című szabad versét a lakatoslegényből lett költő, Kassák Lajos: Mi nem vagyunk tudósok, se méla aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába Tegnap még sírtunk, s holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. „A néphagyomány, a folklór időközben visszaszorult, elhalványult - írja Voigt Vilmos -, de utóbb beleépült szocialista nemzeti kultúránkba, tehát közösségi jellege voltaképpen nem szakadt meg, sót a neofolklorizmus révén bizonyos továbbélő - a városi fiatalok körében mutatkozó - formái is vannak. Ez az ősi és folyton változó hagyományos műveltség életformát és eközben tartalmat, szerepet és formát váltott, de népi-nemzeti jellegét mégsem veszítette el. Régi és egyben modern, nemzeti és egyben nemzetközi; összeköt bennünket a múlttal és jövővel, szomszédainkkal és a világ többi népével, s felsegíthet a hivatásos művészet csúcsaira is. “ (A magyar folklór, 1979; 36.) NAGY DEZSŐ ÚJ SZÚ Ne tarts fel a munkában! Verőfényes tavaszi nap van, illatos, hamisítatlan. Meg- bizsergeti az izmokat, kitágítja a tüdőt. Hajat kócot, áthangolja a feszült idegeket, s kiűz a városból, ki a szmogból, tülekedésből. Ásózunk a kertben. Jóféle föld, barna, elomló, helyenként homokos, szinte foszlik az ásó nyomán. Dobásnyira tölünk aranyeső sárga lángolása, mint egy ártalmatlan, színpompás tűzvész, végig a kerítés mentén. Odább, a szomszédos kertben tulipán-ágyás - jókora vérvörös szőnyeg. Csupa jelkép, és ugyanakkor csupa kézzel fogható, érzékelhető valóság. Akárcsak ez a nekihevült napsütés, ez a korai nyár a tavaszban. Akár az ásó nyele: hiába jó a fogása, a meleg növekedtével egyre súlyosabb, egyre keményebben nyomja az ember tenyerét. Egyre szaporábbak a pihenők, a derék- egyengetések, az izzadság-patakok egyre fürgébben cikáznak le az arcon. Honnan, honnan nem, egyszer csak ott terem a fiam, szedné ki az ásót a kezemből. ,,Nem lúdnak való a széna", jut eszembe apám élcelődése sijvölvény koromból, ha valami erőmet meghaladó dologba fogtam. Valamit morgok, ne tarts fel a munkában, vagy effélét, kicsit huzakodok vele, inkább csak úgy tessék-lássék, végül engedek. Hadd lám, mire megy a kilenc évével s a tőle hosszabb ásóval. Várom, meddig ér a türelme. Néha oda-odaszólok: Mélyebben szúrd az ásót, de kevesebbet vegyél rá! Fordítsd át rendesen, a fű kerüljön alulra! Jókora a kert, kicsi az emberke. Cserélnék, nem hagyja. Most az egyszer örülök a makacsságának. Nem, nem is makacsság ez, talán a palántányi férfiasság nyiladozása: helyt akar állni előttünk, bírja ő a felnőtt munkát is. A végén már csak a becsület hajtja, mozdulatai kapkodóvá, szeresévé válnak, inkább az akarat dolgozik benne. De nem hagyja abba, míg rá nem szólok: Fújd ki magad, kisöreg! Kisvártatva újra ott van mellettem, kerített egy ásót. Most már együtt dolgozunk a kertben, amely nem is a miénk (barátainknak segítünk), mégis élvezzük a munkát, mert így, együtt, könnyebb. Csak úgy, a munka öröméért. A munka öröme. A munka becsülete. A munka ünnepe. Igen, a munka ünnepe, ha úgy tetszik, ünnepélye. Nem, nem a hangzatos jelszavakra gondolok. Nem a devalválódott, elhasznált fogalmakra, amelyeket annyiszor raktunk étire, lapjára, annyiszor ragasztottuk falra és transzparensre, hogy a felismerhetetlenségig fakultak. Az értelmes munkára gondolok, az alkotómunkára, a nyugodt lelkiismerettel befejezett munkára, amelyet szívesen vállal az ember, amelyről tudja, hogy hasznos volt. S amelyet kellőképpen megbecsülnek. Persze, tisztában vagyok vele, hogy igazán könnyű, boldogító munka nemigen létezik, csináljon bármit is az ember, ha jól akarja csinálni, fáradnia kell. Ám nem is a fajsúlyon, a nehézségi fokon van a hangsúly. Azon, hogy hagyják az embert, hadd csinálja. Időnként eszembe jut az a szövetkezeti vezető, aki a melléküzemágnak cipőfelsőrész-gyártó gépsort vásároltatott, hogy hasznosítva legyen a fölös munkaerő. Az anyaüzem elhasznált, elavult gépeit, amelyen ugyanolyan teljesítményt kell nyújtani a dolgozónak, mint a nagyüzemének, csak míg amaz korszerű, új gépeket kapott, emezek kiselejtezésre szánt, leírt gépen dolgoznak. S ha megszakadnak is, csak a felét keresik meg amazok fizetésének. Ezeknek az embereknek, azt hiszem, egy ideig magyarázhatják az átalakítás lényegét, s buzdíthatják őket alkotó kezdeményezésre! Hogy elégedettségről, örömmel végzett munkáról ne is szóljunk. Ha lehet valamit csodálni, talán a türelmüket. Egy kutatóintézet dolgozója mesélte a minap, hogy náluk, az átalakítás hevében a buzgó vezetők bevezették a kártya- rendszert. Ha mástól hallom, el se hiszem. Első a pontosság és a fegyelem! Ugyanakkor a külföldi szaklapokhoz egyre ritkábban jutnak hozzá, s szemmel látható a protekcionizmus. Azt hiszem, ezek a vezetők végzetesen félreértették a munkafegyelem fogalmát. De ne menjünk messze: az alapiskolák harmadik oszíá- lyainak szánt honismeret tankönyvben a szerzők formalitások keretében mutatják be a nebulóknak, hogyan dolgoznak a szüleik. Mert a munkahely alfája és ómegája: reggel és fájrontkor kártyát pecsételni, ebédszünet stb. Vagyis: a rezsim, nem a munka lényege, jellege, netán varázsa. Aki ismeri a ,,7esz-vesz város" könyveit, tanúsíthatja, óvodás szinten, meseszerűen, humorral jobban kifejezik a munka lényegét, mint a tankönyv. A szavak, fogalmak ugyan átértékelődnek időnként, ám az emberi léptékű munka mindig is megtartja lényegét. Az ünnepek díszleteit lebontják, elszállítják, elraktározzák a következő alkalomra, ám az esztergapad esztergapad marad hétfőn és vasárnap is, az ásónyél sem fényesedik ki bizonyos napokon. Legfeljebb a munkát ízlelgető kisember arca, akit nem tolnak félre, mondván: Ne tarts fel a munkában! KÖVESDI KÁRÓL Y 1989. IV. 28.
