Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-21 / 16. szám

ÚJ szú 1989. IV. 21. T ársadalmi kihívások, új igények jel­lemzik mai életünket, köztük az a tö­rekvés, hogy lépést tartsunk a fejlődő, válto­zó világgal. Érthetőek az életünk minden területén naponta sorjázó igények, hisz kar­nyújtásnyira van az új évezred, amely a tár­sadalmi és közélet mindennapjait is mássá formálja. Az átalakítás, a korszerűsítés igénye közoktatásunkat, művelődéspolitikánkat sem kerülheti el. Hovatovább már a múlté az a szemlélet, mely a korábbi évtizedek­ben a tudomány és az oktatás fejlesztésére szánt költségeket amolyan szükséges rossznak tekintette. Az elmúlt évek hazai és külföldi tapasztalatai egyértelműen azt bizo­nyítják, hogy ez a leghatékonyabban meg­térülő befektetés egy ország életében. A „kiművelt emberfők sokasága" olyan tő­ke, amely egyben a fejlődés motorja is. A közoktatás jelzőrendszere érzékeli azokat a teendőket, melyek a változás szükségességét jelzik. Oktatáspolitikánk az elmúlt évtizedekben történelmi jelentőségű változáson ment át. Mindenekelőtt a műve­lődés mennyiségi kérdéseinek megoldásá­ban értünk el kiemelkedő eredményeket. A két oktatási reform (az első 1948 után, a második 1976-ot követően) forradalmi változásokat eredményezett, mely a társa­dalom arculatát is mássá, homogénabbá, igazságosabbá tette. Az utóbbi évtizedekben az alapiskolák átépítése, az óvodák fejlesztése, valamint a szakképzés területén értünk el jelentős eredményeket. Adósak maradtunk viszont a folyamatos képzés rendszerének meg­szervezésével, a kötelező középiskolai ok­tatás bevezetésével, valamint a főiskolák fejlesztésével. Az értelmi nevelés terén is eredményeket értünk el, a vártnál szeré­nyebb eredmények születtek azonban az erkölcsi, esztétikai és világnézeti nevelés­ben. Az utóbbi oktatási reform több mint egy évtizedes tapasztalata viszont negatív kö­vetkezményekkel is járt. A múveltségigény felfokozott értelmezése miatt ugyanis növe­kedett a tanulók túlterheltsége, a befoga­dásra szánt tananyag mennyisége és ez hátrányosan hatott az ismeretszerzésre, a tananyag elsajátítására. A tartalmi átépí­tés káros következményei közé kell sorol­nunk azt is, hogy az oktatómunka folyamata jobbára passzívvá vált, a verbális tudásra épített, s módszereiben elmaradt az elvárá­soktól. Korrekciós intézkedésekkel próbál­ták ezeket a hibákat kijavítani (például a matematika tananyagának csökkentése, az alapiskolák hetedik és nyolcadik osztá­lyában a kötelezően választható tantárgyak megszüntetése, az anyanyelvi órák számá­nak növelése, valamint a zenei nevelés és énektanítás bevezetése). A gimnáziumok, a szakközépiskolák és a szakmunkásképző intézetek tanterve is vitatéma. Feladattá érett, hogy pontosabban meghatározzák a gimnáziumok oktatási programját, csök­kentsék a túlterhelést és bővítsék a saját hatáskörű döntések körét az egyes (vá­lasztható) tantárgyak esetében. Megoldás­ra vár a végzősök munkalehetőségének a biztosítása is azok számára, akik főisko­lai, egyetemi tanulmányokra nem jelentkez­nek. A középiskolai felvételi rendszerben ez évben már új szempontok érvényesülnek. Napirenden van az oktatási intézmények bürokratikus irányítási rendszerének meg­szüntetése is. elmúlt hónapokban - országos vitában - termékeny párbeszéd folyt az oktatásügy kérdéseiről. Ennek fon­tosságát jelzi, hogy a CSKP Központi Bi­zottsága március végén vitatta meg az oktatáspolitika feladatait. Erre azért is szük­ség volt, mert a társadalmi átépítés folya­matából az oktatásügy kritikus igényű meg­közelítése aligha maradhat ki. Nem lehet vitás az sem, hogy az oktató-nevelő mun­kában megkülönböztetett hely illeti meg a pedagógust. Az ő tudása, tapasztalata, megnyerése nélkül a legjobban kimunkált dokumentum is holt anyag marad. Sajnos, az utóbbi években (az adminisztratív meg­közelítés kényelme miatt) éppen erről feled­keztek meg. És arról is, hogy az oktatás színvonala, a nevelómunka eredményei elengedhetetlenül megkövetelik a pedagó­gus munkájának társadalmi megbecsülé­sét. Nemcsak erkölcsi (bár e téren is van mit tennünk!), hanem anyagi megbecsülésre is gondolunk. Az oktatás tartalmi átépítésében, az ex- tenzív fejlesztés szempontjai mellett foko­zottabban kell érvényesíteni az intenzív fej­lesztés igényeit. Mennyiség és minőség dialektikus összefüggésében a minőség szempontjai ma már egyre követelőbbek. A hangsúlymódosulásnak az 1976-os okta­táspolitikai dokumentum megvalósításában is tükröződnie kell. E téren ugyanis a fele­más megközelítés sem ritka. Míg ugyanis a társadalmi, gazdasági és közéletben a kö­zépszer ellen hadakozunk, az oktató-neve­lő munkában gyakran éppen a középszer, az átlag jut szóhoz. Holott az oktatási intéz­ményekben sokkal erőteljesebben kellene érvényesítenünk a differenciált megközelí­tést. Nevezetesen, hogy ne csak az ala­csony színvonalú iskolák felemelése foglal­koztasson bennünket, hanem a kiváló isko­lák, az országos hírű intézmények számá­nak növelése is. Ez nem sérti a szocialista egyenlőséget, sőt nélkülözhetetlen húzó­erőt jelenthet az oktatásügy egésze számá­ra. A versenyszellem, a teljesítményelv két­ségtelenül új terheket rak az iskolákra. A túlterhelés vagy a „félanalfabéták" (az alapiskolát el nem végzettek) számának növekedése, sőt a szelekciós torzulások veszélye is fennáll. Ezeket a torzulásokat azonban pedagógiai munkával, a társadal­mi jellegűeket pedig tehetségkutatással, a felnőttoktatás kiterjesztésével ki lehet kü­szöbölni. A nivelláló (egyenlösdi) nevelés hibáit, a tehetségek elkallódását azonban a későbbiek során már nehéz ellensúlyozni, és ennek elsősorban a társadalom látja a kárát. Az újítások, a korszerűsítések ak­kor lesznek eredményesek, ha nem „felül­ről" diktálják a pedagógusokra, hanem alul­ról, a pedagógusok közreműködésével va­lósulnak meg. Az adminisztratív terhek csökkentése, az élet- és munkakörülmé­nyek javítása egyengetheti ehhez az utat. Az oktatásügyről szólva, említést kell ten­nünk a nemzetiségi oktatásügy gondjairól is. Integrált része ez szocialista oktatáspoli­tikánknak. És a nemzetiségi oktatásügy - eredményességét tekintve is - lépést tart az oktatásügy színvonalával. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy a nemzetiségi iskolák színvonala megfelel az országos átlagnak, sőt egy-két tantárgy esetében az eredmények még kedvezőbbek is. Magától értetődő ez, hisz a tehetség a természetes kiválasztódás eredménye, tehát nem a nemzeti hovatartozás, hanem a személyi és társadalmi feltételek függvénye. A magyar nyelvű nemzetiségi oktatás a felszabadulást követően - negyven évvel ezelőtt, 1949-ben indult. Február szü­lötte ez is, mely együttjárt a magyar kérdés rendezésével. Alapelveit tekintve megőrizte azokat a hagyományokat, melyek a polgári köztársaságban érvényesültek, s amelyre 1918 után a kisebbségvédelmi nemzetközi jogszabályok kötelezték az új államot. Köz­tudott, hogy a kisebbségi kérdés megoldá­sában a két világháború között a CSKP is erőteljesen hallatta szavát. 1949 októberé­ben 154 osztályban és 5100 tanulóval kez­dődött meg az oktatás. Ezek az osztályok a szlovák iskolák mellett létesültek. Egy évvel később Dél-Szlovákiában megkezdő­dött a magyar tanítási nyelvű iskolák szer­vezése. Ezzel véget ért a magyar nemzeti­ségű fiatalok ezrei számára az az állapot, mely a nemzetiségi és emberi jogok hiányá­ban az anyanyelvi művelődés lehetőségei­ből is kizárta őket. 1950 októberében már 1260 osztályban, 30 ezer tanulóval indult a magyar tanítási nyelvű oktatás. A fejlődés méreteire jellemző, hogy 1960-ban 70 ezer, 1970-ben pedig (3871 osztályban) közel százezer tanuló járt Szlovákiában magyar tanítási nyelvű iskolába. J elentős minőségi változás volt ez a két világháború közötti állapotokhoz vi­szonyítva is. Hisz míg 1937/38-ban 36 óvoda működött 2670 növendékkel, addig 1970/71 -ben ez a szám 370 óvodai osztályt és 11 200 növendéket jelentett. Az alapis­kolák (elemi, polgári) száma 1937/38-ban 772 volt (2708 osztály) 90 507 tanulóval. 1970/71 -ben 492 iskolába (2902 osztályba) 71 605 tanuló járt. Az általános középisko­lák (gimnáziumok) esetében 1937/38-ban 8 iskola 32 osztályába 1065 tanuló járt (5 szakiskola 20 osztályának 840 tanulója volt), míg 1970/71-ben 22 középiskola 154 osztályát 3185 tanuló látogatta (a szakisko­lák esetében 26 iskola, 87 osztályába 2700 tanuló járt). A statisztika megértéséhez tar­tozik az is, hogy 1937-ben a magyarság lélekszáma közel hétszázezer volt, míg 1970-ben mintegy 572 ezer személy vallot­ta magát magyarnak. A főiskolások száma 1970-ben Szlovákiában 39 755 volt, ebből 1506 magyar nemzetiségű (3,78 százalék). A későbbi években különböző „bizonyta­lansági" tényezők (homogenizáló törekvé­sek?) nehezítették a nemzetiségi oktatás ügyét. Ezek között említhetjük a tanítási nyelv megváltoztatására irányuló szándé­kokat is. Bár az alkotmány biztosítja az egyenlőséget és az állampolgári jogokat s az oktatási törvény is tartalmazza az anyanyelvi oktatás elvét, az oktatásügyi szervek voluntarista intézkedéséi a hetve­nes évek végén hátrányosan érintették a nemzetiségi iskolákat. Bár részeredmé­nyei a kezdeményezésnek voltak, az akció megbukott a közegellenálláson. Elősegítet­te ezt az is, hogy a pártszervek végül is elutasították a törvény önkényes értelmezé­sét és az adminisztratív eljárást. Az ilyen kétes értékű törekvések egyébként óhatat­lanul azt a benyomást keltik, mintha a nem­zetiségi politika az oktatásügyben csupán a nyelvtanulásra szűkülne le, és nem a tu­dásra, az isméretek szerzésére vonat­kozna. Súlyos gondot okozott a Szlovákia-szer- te 1972-ben megkezdett körzetesítés. Az integráció ürügyén, bázisfalvak kijelölésével a falvak százaiban szűnt meg az iskola és ezzel a kulturális és társadalmi élet is a minimumra csökkent. Szlovákiában jelen­leg a falvak 30 százalékában nincs alapis­kola. A kérdést a szlovák közvélemény is rendkívül kritikusan ítéli meg. Az integráció (iskolák összevonása) következménye volt, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák szá­ma közel 50 százalékkal csökkent (494-röl 246-ra). A szlovák iskolák esetében - az 1970/71 -es tanévhez viszonyítva - a csök­kenés 38 százalékos volt, az osztályok több mint hat százalékát, a tanulóknak pedig alig egy százalékát érintette. A magyar tanítási nyelvű iskolák esetében az osztályok szá­ma 30 százalékkal, a tanulóké pedig 28 százalékkal csökkent. Sürgető kérdés te­hát, hogy a körzetesítés káros következmé­nyeit az illetékesek felülvizsgálják, s hala­déktalanul intézkedéseket tegyenek a meg­szüntetett iskolák újraindítására, önállósítá­sára, elismerve a szülőknek azt a jogát, hogy megválasszák a tanítási nyelvet. összehasonlításként említjük meg, hogy az 1985/86-os tanévben 336 óvoda műkö­dött 646 osztállyal és 15 635 növendékkel. Az alapiskolák száma 264 volt (1990 osz­tállyal), 49 222 tanulóval. Tíz önálló gimná­zium, valamint a közös igazgatású gimnázi­umok 130 osztályában 3100 diák tanult. Négy szakközépiskolában (139 osztály) kö­zel négyezer tanuló készült a műszaki- gazdasági pályára. Négy szakmunkáskép­ző intézetben (182 osztály) 4425 fiatal tanult szakmát. embeötlő fogyatékosságként em­líthetjük a szakközépiskolai háló­zatot. A meglevő szakiskolák nem elégítik ki a dél-szlovákiai viszonyokból adódó kívá­nalmakat (a hiánylistán említhetjük az élel­miszeripari szakközépiskolát), sem azokat az iparosítási törekvéseket, amelyek szük­ségessé tennék a szakemberképzést és csökkentenék a munkaerő-vándorlást. Szembeötlő a szakmunkásképző intézetek hiánya is. Az 1987/88-as tanévben mindössze 171 osztályban (4746 tanulóval) folyt az oktatás, míg a négyéves képzés terén ennél is rosszabb a helyzet. Az alapis­kolát végző magyar nemzetiségű tanulók­nak 60 százalékát várják a szakmunkás­képző intézetek, a jelenlegi körülmények között azonban az érdeklődőknek csak mintegy egyharmada tanulhat anyanyelvén. Az oktatásügynek a jövőben abból az elvből kellene kiindulnia, hogy a felnövekvő nem­zedék számára 18 éves korig biztosítja a különböző oktatási intézményekben a művelődés lehetőségeit. A felnövekvő nemzedék érvényesülése szempontjából nélkülözhetetlen szerepe van a többségi nyelv (szlovák, cseh) elsajá­tításának. Bár sokan - helytelenül - az egyenjogúság feltételét látják ebben, lénye­gében arról van szó, a többségi nyelv lehe­tőséget teremt arra, hogy a végzős növen­dék, szakember az ország bármely részén hasznosítani tudja tudását, a saját boldogu­lása és a társadalom javára egyaránt. Ép­pen ezért nem rendeletekkel, hanem a szükséges feltételek megteremtésével kell arra törekedni, hogy a szlovák nyelv tanításában az eddiginél is jobb eredmé­nyek szülessenek. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a folyamat már az óvodáskorban megkezdődik és még tíz-tizenkét évig tart, feltételezhetnénk, hogy viszonylag szolid nyelvi készséggel bocsátja útjára az iskola a növendékeit. Elsősorban a pedagógusok felelősségére kell itt utalnunk, s arra az igényre, hogy az oktatási szervek szaktan- termekkel, nyelvi laboratóriumokkal segít­sék az eredményesebb munkát. Mert a nyelvtanulást a nyelvi órákon kell biztosí­tani, ahogy a színvonalas matematikaokta­tásnak is a matematikaóra a műhelye. Éve­kig azonban gondot okozott, hogy lehet-e a szlovák nyelvet idegen nyelvként tanítani. Még ma is gondja a tanárképzésnek, hogy módszertanilag felkészítse a végzős hallga­tókat egy-egy idegen nyelv tanítására, be­fogadására más anyanyelvű közeg szá­mára. Az óvodák, iskolák szervezésében a nemzeti bizottságok is több rugalmassá­got tanúsíthatnának. Sokszor évekig vajú­dik egy-egy kérdés megoldása. Az óvoda­szervezés terén különösen a nagyvárosok - Bratislava, Kassa (Koáice)-lakótelepein sürgető a kérdés, de a vidéki városokban sem ismeretlen ez a gond. Az alap- és középiskolai oktatásban teljes mértékben érvényesül az önkéntesség elve. A hatéko­nyabb pedagógiai felvilágosító munkára azonban változatlanul szükség van. A szü­lőket sok esetben ugyanis a gyakorlati szempontok (nyelvtanulás, szakmatanulás stb.) vezetik, és ennek sokszor áldozatául esnek a tehetséges tanulók, akiknek útja nem a magasabb képesítést nyújtó taninté­zetekbe vezet, hanem megreked egy szak­mánál. T öbbször szóba került, hogy riasztóan kevés a magyar lakosság körében a főiskolát, egyetemet végzettek száma. Az ezer főre számított arány (az országos átlagtól jócskán lemaradva) a két százalé­kot sem éri el. Ennek köztudottan történeti okai is vannak, 1945 és 1947 között - a nemzetiséget sújtó intézkedések miatt - a magyar értelmiségiek jelentős része áttelepült Magyarországra. A főiskolai felvé­telik gyakorlata azóta sem enyhítette a hiá­nyokat. A szlovák nemzetiségű főiskolások közül jelenleg száz hallgató jut tízezer szlo­vák nemzetiségű lakosra, míg ez az arány a magyar nemzetiségűek esetében mindössze negyven hallgatót jelent. A főis­kolai felvételik során a felvetteknek mind­össze 4,8-5,2 százaléka magyar nemzeti­ségű, holott a lakosság lélekszáma több mint 11 százalék. A megoldást segíthetné a méltányosság elvének alkalmazása. Az a gyakorlat, mely a nemzetiségi keretszá­mot a sikeresen felvételizett jelentkezőkből töltené fel. Minőségileg új helyzetet e téren a jelenlegi felvételi rendszer megszűnése hozhat. Mérlegelni kellene azt is, hogy (tö­meges jelentkezés esetén) az egyes okta­tási intézmények tegyék lehetővé a magyar nyelvű felvételi vizsgát. Hasonló gyakorlatot vezettek be ezekben a hónapokban a Szov­jetunióban. Úgy véljük, az alkotó értelmiség sorainak rendezése fontos szerepet játszik a nemzetiségi lót kiteljesítésében, s ez lényegében társadalmi érdek. A közoktatásról szólva említsük meg azt is, hogy az elmúlt évtizedekben minőségileg módosult a műveltségigény. Az általános műveltséghez ma már hozzátartozik a kul- turális-kommunikatív eszközök birtoklása, sőt valószínűleg ide kell sorolni a „második alfabetizációt", a számítógépek kezelését is. Az általános műveltségből azonban nem lehet kirekeszteni a történeti műveltséget (a nemzetiségi iskolákban igénnyé vált a nemzeti történelem tanítása), a termé­szettudományos műveltség, az esztétikai műveltség, valamint az idegen nyelvek ta­nulása. A társadalmat érő kihívások óhatatlanul megkövetelik a múveltségigény módosítá­sát. Úgy kell a műveltséget alakítani, hogy felölelje a munkakultúrát, továbbá tartal­mazza a rugalmas alkalmazkodóképesség, döntésképesség igényeit is. Ahhoz azon­ban, hogy az ország szükségleteinek meg­felelő művelt emberek kerüljenek ki az isko­lákból, arra is szükség van, hogy a művelt­ség ne adathalmazként legyen jelen, ha­nem tájékozottságot adjon, alkalmazási mintául szolgáljon. Ez azt jelenti, hogy a műveltség választékot kínál és nem teljes „árukészletet". És mindezt azzal a céllal, hogy a döntéshelyzetekben segítse az eli­gazodást és képessé tegyen új információk szerzésére. Bár az újkor „médiái" (tömeg­tájékoztatási eszközök, tv, videó, stb.) for­mailag módosítják a műveltség szerkezetét, önmagukban azonban nem változtatják meg. Aligha szorul bizonyításra, hogy mű­veltségünk ún. humán elemei, köztük az irodalom (különösen a nemzeti irodalom) - amely az identitás szinte egyedüli hordo­zója - nem kerülhet funkcióvesztésbe, ha­nem egy korszerű műveltség szintézisét kell, hogy alkossa. Az oktatási reform kiigazítására ösztön- zőek lehetnek azok az átfogó társadalmi változások, melyeknek tanúi lehetünk, esélyt adva az iskola belső világának elen­gedhetetlen megújulásához, új értékek és motivációk felfedezéséhez. Az oktató-neve­lő munka folyamatában különösen megnőtt a nevelés szerepe, és ezzel a szolgálatetika (a népszolgálat) tudatosításának igénye. Mert nemcsak az az érdekünk, hogy kiváló­an képzett ifjúság nevelkedjen, hanem az is, hogy értékorientációjában a nemzeti ön­becsülés, a szocialista eszmeiség, a hazafi- ság és internacionalizmus pártján álljon. Emberségben, népben, nemzetben viszont úgy gondolkodhatunk, ha az összemberi emlékezet sem hiányzik magatartásunkból. Hisz az európai közös ház sem nélkülünk, hanem velünk együtt épülhet és lehet teljes- sé. FÓNOD ZOLTÁN UfllMm ® ERTEKEK Közoktatásunk időszerű kérdései

Next

/
Thumbnails
Contents