Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-13 / 2. szám
ha nagyon régen ismernénk egy- iínást. Mivel meleg lett a kocsiban, lejjebb engedtem az ablakot. A kis nyíláson sziszegve tört be a levegő. Egy idő után megkérdezte, merre tartok. Válaszomra beleegyezzen bólintott, mint aki nem is várt mást.- Bepiszkolta a kabátját - figyelmeztettem, mire szintén csak bólintott.- A tűz mellett - magyarázta.- Tűz? - kérdeztem.- Ma hajnalban leégtek a szomszédaim. Segítettem oltani, és akkor piszkoltam be. i - Nem hallottam a szirénákat 1 - vetettem közbe.- A tűzoltók nem jöttek ki. Porig is égett a ház. Rápillantottam. Szemében mintha még mindig ott lobogtak volna a sárgás-vöröses lángok.- Hogyan történhetett? - kérdeztem. Egy ideig mereven nézte az utat, mintha azon gondolkodna, hol is kezdje.- Úgy kezdődött, hogy odaköltöztek hajnalban - hangjában régi keserűs^ és elégedetlenség bujkált. - Előttük egy öregasszony lakott ott. Kis ház kerttel, neki elég volt. Gondozta is becsülettel, míg meg nem halt. Akkor jöttek oda az új szomszédok. Úgy költöztek oda, mint szükséglakásba. Eleinte ezzel magyarázták, hogy nem művelik a kertet. Pedig én már akkor sejtettem, hogy nem lesz az jó. Nem gondozták sem a második, sem a harmadik évben.- És mit csináltak?- Semmit - mondta komoran. Beszéde egyre inkább elárulta érzelmeit. Nem szerette azokat az embereket, gondoltam, inkább gyűlölte.- Rokkantsági nyugdíjat kaptak, de a férfi azért el-eljárt alkalmi munkáért, az asszony pedig otthon főzött neki. Esténként meg minden áldott nap kiültek az eresz alá a fal melletti lócára, és nézték a világot. Bárki ment el előttük, vagy jött hozzám látogatóba, ők kint ültek, és mindenkit megbámultak. Éreztem, hogy valami feszültség növekszik benne, amelyet csak nehezen tud visszafogni.- Bizonyosan megtehették - vetettem közbe nyugtatólag. Nem szeretem az indulatos embereket az autómban.- Szó se róla. Megtehették - felelte. - Nem is ez volt a baj.- Hanem?- Hanem bennem volt a baj! Egyszer kinn kapáltam tavasszal a kertemben, azok megint csak ott üldögéltek a lócájukon. Elkezdtem gondolkodni. Vajon miféle emberek lehetnek ezek? Semmi sem húzza őket? Nem szoktam mással törődni, megvan a saját életem, de e fölött a dolog fölött nem tudtam napirendre térni. Mert fel kellett tennem magamnak a kérdést: mennyivel vagyok több vagy kevesebb, mint ók? Miért ne élhetnék úgy, mint ők? Éppúgy megöregedtem, megszenvedtem a magamét, hát miért ne pihenhetnék meg én is? Azok meg csak mosolyogva nézték, amint té- pelódöm magamban, mintha pontosan tudták volna, hogy mi bánt. Na, akkor már tudtam, hogy ellenségek leszünk. És úgy is volt. Minél többet gondolkodtam a dolgon, annál jobban belém ivódtak. Már nemcsak a saját viselkedésemet kezdtem az ó szemükkel elbírálni, hanem a körülöttem zajló eseményeket is! Teljesen elkeserített, hogy bármennyire is igyekszem szabadulni a gőgös, magabiztos pillantásuktól, egyre inkább összeköt bennünket valami. A gondolatra, hogy bármi is összeköt velük, heves utálat fogott el irántuk.- Miközben ók semmit sem sejtettek a maga érzelmeiről? - kérdeztem.- Fogalmam sem volt, mit gondolnak rólam. Épp olyan idegennek és távolinak tűntek, mint amikor megérkeztek és mosolyogva beköltöztek a házukba. A mosolyogni szónál szinte csikorogtak a fogai.- Még ma éjjel is.- Miközben égett a házuk?- Igen. Mintha az egész élet csak könnyű leheletként lengene át felettük, miközben energiájuk ott parázslik a hamu alatt kikezdhetetlenül és megfejthetetlenül... Csakhogy most már nem bírtam a szemükbe nézni. .. el kellett jönnöm...- Értem - feleltem csendesen. Teljesen kivilágosodott, és a közelben feltűntek a szomszéd város házai.-Mit gondol, mitől gyulladt ki a házuk? - kérdeztem. Nem azért, mintha nem tudtam volna a választ, csak kíváncsi voltam a reagálására. Rám nézett, feszes szemhéjai megrebbentek egy pillanatra, mintha huzat érte volna, és azt mondta:- Gondatlanság volt. Nem azt mondta, szerinte, hanem ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette. Méghozzá olyan meggyőzően, szinte fenyegetően, hogy jobbnak láttam nem feszegetni a kérdést. így csak annyit mondtam:- Lehetséges. Minden lehetséges. Szabó Ottó rajza jót kellene a fiatalem- szobatársa mi magát, terminus, armadikra. ell elsietni, sgák! Most ilkoztatják: 'inni. Bízónak, hogy k mondják iy ő nem ér íatermeket jón valami rt is annyi- jy megné- Jejét holmi a jövendő veszteget- son valami be voltak ryű vizsga íönnyedén övő héten lárom idő- Van ideje i de ezek yfolytában slentöség- találjon ki, járnak az ilik folyton ígöre. Mit ik van, ki 3Z a legal- a kimegy, isszponto- iit véghez ell ötölnie, ■zni hívják, im! Nem is iket efféle nyomta az lakótársai ak, jókedvük volt, hangoskodtak. A fiú ideges lett tőlük. Kelletlenül felkelt az ágyból, felöltözött, és szó nélkül kicsoszogott a szobából. Elhagyta a kollégium épületét, elindult a közeli családi házak felé. A panelházak gyűrűjében megmaradt kis paradicsomban járt már, amikor észrevette, hogy papucs van^a lábán. Mit számít?! Melyik hónapot is írjuk? Január vége felé járhat. De nincs hideg. És papucsban egész kellemes a járás. Na de csak nem foglalkozhat efféle jelentéktelen dologgal, hogy a lábán papucs, vagy cipő, vagy csizma van. Ez nem rá vall. Neki az ilyesmi teljesen mindegy. Sokkal fontosabb az ő küldetése. Csak tudná, mi legyen az. Talán igazuk van a szobatársainak, hogy a friss levegő jót tesz. Egészen jól érzi magát. Most bizonyára ki is fog találni valamit. Mert ez a tétlenség megőrjíti. Mégsem lehet, hogy már hetek óta töri a fejét, és még mindig nem talált ki semmit. Szkukálek Lajos rajza Az utca teljesen kihalt. Érdekes, hogy senkivel sem találkozik. Na igen, mindenki dolgozik, a gyerekek ilyenkor még az iskolában vannak, majd nemsokára kezdenek hazafelé szállingózni. Aztán a felnőttek is. Na de mi ez a kiabálás? Segítségért kiabál valaki. Sót, mintha többen is... Talán ott, igen, a ház mögött az udvarban. Zárva van a kapu! Hát persze. Át kell ugrani. Nahát, ezek a szúrós drótok itt a tetején! Hűha, a nadrágom! Ez jól elszakadt! Micsoda? Hisz itt ég valami, ömlik kifelé a füst az udvar felőli ablakon. Ahá! Erkély! Ott kiabál két gyerek, az erkélyen. Nicsak, egy létra. Gyertek! Na, mozgás, gyere csak, minden rendben lesz, gyere! Hogyhogy nem bírsz, ne bámulj rám, gyere! A mindenségit a kölykének, meg sem mozdul. Kénytelen vagyok a nyakamba kapni. A másik legalább engedelmeskedik, és egyedül lépeget lefelé a létrán. Igaz, nagyon remeg, akár a kocsonya. Szinte a létra is átveszi a remegését. Na még egy fok, még egy. Megvagyunk. Ez meg elájult. Ide figyelj, öcsi, csinálj valamit a húgoddal, nem tér magához. Jönnek a tűzoltók, valaki riasztotta őket. Lám, a kollégiumból is idefutottak többen. A szobatársaim is itt vannak. Akkor hát én megyek is. Csak vegye már el tőlem valaki ezt a kislányt. Most meg ez is bőg itt, hé, nem vagyok én óvó néni! Mi, hogy maradjak, jegyzőkönyv?! Na nem! Ez nem az én stílusom! Jól van, jól van, de gyorsan írja, nincs időm. Hogyhogy hős, miféle hős? Életmentő?! Menjetek már! Méghogy a tévé. Engem aztán ne filmezzenek. Én ellensége vagyok a tévének. Igen, a híradónak is! Hagyjanak békén. Kell is nekem a kitüntetés! Hogy ezek mit képzelnek! Teljesen kikészítettek. Nagy szavak! Mire gondoltam, amikor a gyerekeket szedtem le a tetőről? Hülyék! Miféle tetőről. Az erkélyen voltak. Még hogy nem lehetett könnyű fölmászni az első emeleti erkélyre sem. Agyrém! Hisz ott volt a létra néhány lépésre, csak fel kellett emelni és odatámasztani a korláthoz. Egyszerűen lesétáltunk. Húsz kiló sem lehetett az a kislány, menjenek már a francba. Még hogy büszkék lesznek rám a szüleim, meg a fa- lumbéliek. Semmi különöset nem csináltam. Teljesen véletlen volt, hogy éppen arra jártam. És ha már ott voltam, a segélykiáltásra segítettem, ennyi az egész. Na de túl vagyunk a tévén, kiderült rólam, azon kívül, hogy hős és életmentő vagyok, még szerénységemről is bizonyságot tettem. Na jól van, hadd szövegeljenek. Csak hagyjanak már békén. Nincs időm az ilyesmire. Gondolkodnom kell, hogy kitaláljak végre valami nagy dolgot, valami jelentős dolgot... T. Nagy Menyhért Merengés a Tisza partján Gyermekkoromban láttam egy álmot Vagy nem is álmodtam A kályha előtt ültem a tűzbe bámultam A hasábok feketén és pirosán égtek Ezer árnyak színek színek és fények A kályhaajtó a kozmoszra nyílott A kozmosz mélyén pedig arcok rejtőztek Már tudom a kozmosz oly messze hogy vége belém hajlik vissza De álltam őszi napon előttem a Tisza halott ága s a túlsó parton fűzek során túl- akkor még igen messze és igen nagy minden - talán egy kazal szalma lehetett Nekem sárga hegy nagyobb mint a Tátra és összefogta e földi világból S attól fogva az lett a vágy dél-afrikai asztalhegyek az iskolaatlaszból távoli nyárelő vadrózsafa s Palesztina hová Berkovics a zsidó mehetett S lett bölcső mélyen bennem amiből kikelt és utánam nyúl ma is egy régi tán sosem volt őshaza s minden ami volt van s lesz Aloha... Távoli szigetek Menni menni és látni és szeretni Valamit kaptam már Ám a pálma s a sziget még reám vár még él a szalma meleg színe és a Tisza ' a tengeren át is végtelen mind a rejtelmeket * / / Eva Siegelová AZ ÉLET ISKOLÁJA Hát már így van e földi létben, hogy még a legjobb tanító, nevelő, de maga az iskola se olt az emberbe elég ismeretet, tudást ahhoz, hogy érvényesülhessen az életben. De fölöslegeset, használhatatlant annál többet. Használhatót csupán egy iskola tud nyújtani - az élet iskolája. Ennek egyetlen tantárgya se csapja be a tanulékony növendékét. íme, én magam vagyok a legékesebb bizonyítéka eme állításnak. Itt van példának okáért a számtan. Neki köszönhetem, hogy megtanultam mi mindennel kell számolni az életben. Mivel szüntelenül tökéletesítettem matematikai jártasságom, idővel pontosan ki tudtam számítani előléptetésemet és íme: főnök lettem. Vagy vegyük az írást. Felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy ma már, húsz év gyakorlat után, úgy gyártom a névtelen leveleket, hogy szinte öröm látni, ráadásul helyesírási hibák nélkül. Pedig a tollbamondásokra - bevallom - ma se gondolok vissza szívesen, holott a nők általában igen. A rajzolgatás terén sokat köszönhetek annak, hogy sokat ültem a gyűléseken. Oly tökélyre tettem így szert, hogy ma már szükség szerint tudom ecsetelni, megfelelő formába önteni a különféle jelentéseket és helyzeteket. Az olvasás terén a betétkönyvekről szóló különféle bestsellerek kötötték le a figyelmem, melyeket pénzintézeteink tettek közé. Sokkal kisebb figyelmet érdemel a szemekből történő olvasás, amit a feleségem még ma is felhánytorgat. A történelemben sem vallók szégyent. Ami a főnökeim és helyetteseik évszámait és múltjukat illeti, ismerem őket egészen a török hódoltságig visszamenőleg. És a földrajz? Fejből tudom, mit hol lehet beszerezni, hogy hívják ezt vagy amazt az illetőt, akinek lehetősége van, hogy ügyemet elintézze stb... Egész életembén kimondottan élveztem a zenét. Az érzelmek meg az idegek húrjain játszani - nem akarok dicsekedni -, ebben kimondottan virtuóz vagyok. Sosem becsültem le a testnevelést se. Előbb csak kihúzott, feszes testtartással előztem meg kollégáimat. Az élet azonban tele van képtelen dolgokkal. Később ugyanis meggyőződtem róla, hogy hajbókolva sokkal gyorsabb az előbbre jutás. * Említést érdemelnek még vegyi kísérleteim. Ezek közül emlékezetesek azok a zavaros ügyek, amelyekben nemcsak a fő kavartyúzókat használtam ki, hanem a bennfentes pipikéket is. Végül tegyünk említést a kereskedelmi ügyletekről. Ezen a téren elsősorban a könyvelést szerettem. Érthetően, a „kiadás" rovatokban sokkal inkább a „kinek kell adnia, mikor és mennyit" tételek érdekeltek. Ilyen szolid ismeretekkel az élet iskolájában nem bukhattam meg, ellenkezőleg, nemrég ismét előléptettek... VÉRCSE MIKLÓS fordítása /
