Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-13 / 2. szám

ÚJ KÖNYVEK JÓZSEF ATTILÁRÓL Tverdota György: IHLET ÉS ESZMÉLET, Miklós Tamás: JÓZSEF ATTILA METAFIZIKÁJA ......Tengerem ölelő karok meleg homályú, lág y világa. Egem az ésszel fölfogott emberi­ség világossága." Nem ritkák József Attilánál az ilyesfajta kettősségek........A tigris meg a szelíd óz", „a te rmelési erőket odakint s az ösztönöket idebent", „az értelemig és tovább!", „Én állat volnék... Ember vagyok..." - sorolhatnánk a tudatosan felállított ellentétpárok változa­tait. Más alkalmakkor elmarad az egyértelmű­en szembeállító szerkesztés: külön-külön fo­galmazódik meg egy-egy olyan Ítélet, mely távolabbról fordul szembe egy másik szöveg­részben foglalttal. „A költő... vajákos, táltos, búbájos... fölidézi a tárgyak lelkét" - „A líra: logika..." Vajon egységes, ellentéteket szintetizáló rendszernek adják-e ezek a sarkpontjait, vagy pedig gyengítik - esetleg éppen meg­semmisítik egymás érvényességét? Számos tanulmány és esszé foglalkozott már József Attila költői világával. Most mintha gondolatvilága törvényeinek rendjére irányul­na több figyelem. Semmiképpen sem indoko­latlanul. Tverdota György tanulmánykötetének megjelenése időben csaknem egybeesett kandidátusi értekezésének megvédésével, melyet József Attila irodalom-, illetve nyelv­szemléletéről irt. A kettő között ugyan csak részleges az egybevágás, azért érdemes rá mégis fölfigyelni, mert így jobban kidomboro­dik, hogy öt is elsősorban a gondolkodó foglalkoztatja. Nem érdektelen ugyan az sem, ahogy könyvében kiigazítja azt a sablonké­pet, mely József Attila negyvenöt utáni fogad­tatásáról alakult ki, egyaránt megérdemli a szakmai méltánylást és az olvasói figyelmet az az alapos, korrekt munka is, mely Nagy Lajos és a fiatal lírikus kapcsolatát mutatja be; József Attilának és a Nyugat nagyjainak kap­csolatáról való ismereteinket is többnyire meggyőző érvek alapján gazdagítja figyelmet kívánó részletekkel; amit Kassáknak József Attilára gyakorolt hatásáról ír, az pedig ép­penséggel úttörő jelentőségű — legérdeke­sebbek mégis azok az írásai, amelyek a gon­dolkodó költőről szólnak. Akár akkor, mikor egyes verseit vizsgálják (az Eszméletet, a „Költőnk és Korá“-1 vagy az önmagában kevésbé jelentős Köveket), akár amikor személyi kapcsolódásainak szá­lait követik nyomon (Németh Andorral közö­sen vallott és egymáséival vitázó nézeteiket tárgyalva). Akár amikor általában kívánják felvázolni gondolkodói arculatának vonásait. Tverdota György kiemeli Bányai László egy­kori szavait: József Attila számára „a gondol­kodás, elmélkedés létszükséglet" volt. Idéz ugyanakkor a kortársak némelyikének erős fenntartásaiból is: „Mannheim (Károly)... azt mondta - olvasható a Vágó Mártától idézett egyik levélben -, filozófiád... tipikus: autodi­dakta filozofálgatás." „Nem volt könnyű meg­állapítani - emeli ki Németh Andor szavait is -, örütség-e, amire kilyukadt, vagy egy me­rész és befolyásolhatatlan szellem éleslátá­sa?" Tverdota József Attila költői nagyság­rendjét megillető tisztelettel, de nem apologe- tikus célzattal vizsgálódik. Vállalja így annak kimondását is, hogy a kutatónak „nem járnak eléggé kezére a köittö prózai írásai. Értekezé­seiben ritkán idéz, forrásait csak hézagosán jelöli meg. Fogalmáit nem definiálja." Ezért támaszkodik Tverdota másoknak József Atti­láról szóló följegyzéseire is, akár az ö levele­zésére és verseire. Napjainkban ritka filoló­giai alapossággal nyomoz azok után a művek után, melyeket József Attila föltehetően tanul­mányozott: nyelvtudósok és filozófusok szö­vegeiben mutatja föl ismételten azokat a gon­dolatokat (vagy esetleg éppen szóképeket), amelyek kisebb-nagyobb módosulásokkal föllelhetók József Attila fejtegetéseiben. Igen érdekes például, amit Nietzsche hatásának súlyáról mond. (Kár viszont, hogy ennek tár­gyalásakor futólag sem tér ki az Ady-Nietz- sche kapcsolatra, mint távolabbról analóg esetre.) Ennél is fontosabb azonban, amit Bergson filozófiájának ihlető szerepéről kimu­tat. Mindenekelőtt a már sokaktól elemzett Eszméletre vonatkozóan. Rávilágítva arra is, hogy a címadáson és egyes részletek megfo­galmazásán túl az egész szerkesztésmódban is ott lehet a francia bölcselő gondolati ösz­tönzése, gondolatainak élménnyé válása; ab­ban, ahogyan a műben egymást követik „a jelenben sűrűsödő legmélyebb múlt és eleven lényeg" különös intenzitású, „mély belátás“-okról valló megfogalmazásai. Nem valamilyen hézagtalan logikai sort adva ered­ményül, inkább mintegy villanásnyi időkre megvilágítva „azt a lehetőségzónát, mely a tettet körülfogja". Intuíció és értelem szinte­tizálásában véve részt, egy szabadságra tö­rekvő személyiség autonómiájának védelmét szolgálva. Indokoltan hívja föl a könyv arra is a figyelmet, hogy ezen a „vonalon" is szük­séges még tovább kutatni a freudi inspirációk, illetve József Attila ösztönszemléletének összetevői után. - Tudományos felelősségtu­dattal mondja ki ugyanakkor, hogy az eddig megfogalmazottak még több kérdést vetnek föl, mint amennyit megoldanak. Izgalmas József Attila modern természet- tudományos világlátásának vizsgálata is. Kár viszont, hogy ennek során nem vette kellő mértékben figyelembe A Kozmosz énekét; akkor is, ha ez múvészetileg még kiforratlan és távolról sem egységes szemléletű alkotás. (A kötetben tüzetesen elemzett „Költőnk és Kora" több ponton mutat vele közvetlen ha­sonlóságot.) Merész és mindenképpen elgondolkodtató az is, ahogy József. Attila névszemléletét és ezzel kapcsolatos ,, néwarázs "-elméletét tár­gyalja. Itt azonban alighanem hajlik aprósá­gok, illetve maguktól értetődő dolgok jelentő­ségének túlbecsülésére. Egy fokkal nagyobb súlyt érdemelt volna ugyanakkor a Németh Andor által idézett megfogalmazás elemzése: „A modern költő olyan kultusznak a papja, amelyben nem hisz... A költészet anyaga a szó. Ezt az anyagot kell alakítani... A költő rádiktálja akaratát, ... akarata a küzdelem maga, mely akkor ér véget, amikor a vers megszületett." Akkor, amikor a lírikus meg­szabadult az öt alkotásra indító lelki készteté­sektől. - A József Attila megfogalmazásaiban ismételten előforduló „varázs", „tondi" (stb.) szavak és a költői mesterség tudatos arcula­tára utalások egymást kizárni látszása ugyan­is alighanem az itt félig kifejtett gondolatok részletezőbb kifejtésének útján szüntethető meg. Elfogadva, hogy a költő József Attila szerint is tudja végső soron, hogy művészi alkotó tevékenységet végez - logikusan meg- szerkesztettnek mutatkozó „dolgot" hoz létre-, mikor ír; az alkotói folyamatnak azok a pszichikai küzdelmei azonban, amelyek személyiségének energiáit is mozgósítják- emésztik, megkívánják tőle, hogy időlegesen beleélje magát egy ahhoz hasonló helyzetbe, amilyenbe révülete folyamán az egykori sá­mán még valóban benne élt. Ilyenféleképpen látszanak idézett szavai másutt megfogalmazott ihletfelfogásával is összeegyeztethetöknek - mellyel viszont Miklós Tamás foglalkozik részletezőbben. De már Tverdota György sem hagyja szemhatá­rán kívül, úgy jellemezve azt, hogy „a művé­szi alkotó munkát, az ihletet intuíció és érte­lem szintéziseként; e kettő közé eső harma­dik szellemi tevékenységként" határozza meg József Attila a húszas-harmincas évek fordulóján - a bergsoni eszmélettel rokon fogalmat alkotva. Amihez mindjárt hozzátevést kíván: Miklós Tamás azzal segít pontosabbá tenni az egyes időszakokban megfogalmazott gondolatok értelmét, hogy figyelmeztet szerzőjük szem­léletének részleges időbeli alakulásaira, Tverdota viszont a megfogalmazások egyik gyakori szavának, az „intuició“-nak az egyé­ni használatát tudatosba nagyobb mértékben - főként azzal, hogy a Crocééval szemben jobban előtérbe állítja Bergson terminológiá­ját. Látnivaló ugyanis, hogy - részben Berg­son nyomán - egy leginkább kinyilatkozta- tásszerú fölismerésként jellemezhető pszichi­kai jelenség kapja meg József Attilánál az „intuíció" megjelölést, ez pedig nem azono­sítható egyszerűen a szemlélettel (vagy „konkrét tárgyak felismerésé“-vel), ahogy ezt Miklós Tamás legtöbbször teszi. Ezért is nem meggyőző könyvében József Attila ihlet­kategóriájának a hegeli-lukácsi „különös"- sel való megfeleltetése. Pusztán azon az alapon, hogy József Attila egyik megfogalma­zása szerint „az ihlet a szemlélet és a gondo­lat ellentétében való egység". (Érthető, hogy a gyakorló lírikus többnyire nem elégedett meg azzal, hogy a művészi alkotás lényegét valamilyen megismerési kategóriaként próbál­ja megragadni, inkább valamilyen összetet­tebb kapcsolatteremtésnek az eszközét ke­reste, illetve látta abban. Mikor - József Attilát idézve - „teremtő", „dologkonstituáló szelle- miség“-ként vagy „cselekvőségeként tár­gyalja, akkor Miklós Tamás ilyen irányban mozdul el a sterilebb megismeréskoncepció­tól, s az a tény, hogy József Attila a nemzetet „közös ihlet“-ként fogja föl, ugyancsak egy ilyen értelmezés helyessége mellett érvel. (Külön kérdés, hogy ó itt csak halványan körvonalazott, elég bizonytalan érvényű nem­zetfogalmat használ.) Néhány, erősen vitatható okfejtése ellené­re is elmondható azonban, hogy Miklós Ta­más könyve is komoly nyeresége újabb Jó­zsef Attila-szakirodalmunknak. Filozofikus igényesség, erőteljes logika és szövegkritikai szemlélet jellemzi. Nagyobbrészt meggyőző eljárással állít össze egy „új" József Attila- múvet - a mindeddig Esztétikai töredékek cím alatt másképpen elrendezett szövegek­ből -, azt valószerúsítve, hogy ezek a Való­ság és igazság című munkának voltak időben egymás nyomában írt részei. (Leginkább ta­lán az mutatkozik ezek után is kérdésesnek, hogy javon maga a szerző milyen mértékben tekintette már zárt egésszé érettnek, illetve ilyenné csiszoltnak-rendezettnek az elkészült szövegrészt.) Amellett, hogy új kéziratokat tár föl és meggyökeresedett tévedéseket igazít ki, Miklós Tamás sok ponton segít hozzá jelentős, néha azonban csak nehezen nyo­mon követhető fejtegetések értelmezéséhez. Komoly érvekkel alátámasztva fogalmazza meg azt az érdekes föltevést, mely szerint József Attilának akkorra bontakozott (bonta­kozott volna) ki teljesen a művészetelmélete, mikorra „az öt létrehozó gondolatmenet dia­lektikája" már föl is számolta annak alapjait, mivel akkorra már nem volt számára magától értetődő „a szellemiség lényegföltételezó ak­tusa". (Hiszen eddigre ó már úgy látja, hogy a világ inkább csak „hiányként adódik az egzisztencia számára".) Részben mások ku­tatásai nyomán József Attilának a freudo- marxizmushoz való kapcsolódásairól is tud újat mondani Miklós Tamás, de a marxista Rosa Luxemburg és Antonio Gramsci mun­kásságához vezető szálakra is figyelmeztetni tud. Általában pedig meggyőzően érvel amellett a felfogás mellett, hogy századunk kimagasló lírikusának az elméleti munkássá­ga is komoly súlyt képvisel. Ó sem apologetikát ír - egy kicsit viszont talán mégis elnézőbb a kelleténél. A József Attila-szövegek - nem mindig kiadásra előké­szített, némelykor pedig pamflettrészletként fogalmazott szövegrészek! - felületes megál­lapításaira nem áldoz szót, fogalomhasznála­tának említi ugyan az egyéni jellegét, a he­lyenkénti következetlenségei fölött azonban már inkább szemet huny, alkalmankénti pon­tatlanságait nem igazítja ki. (így például azt, hogy nem határolja el egymástól a fogalmat és a fogalomalkotás műveletét, sem a fogal­mat és az egységes gondolatvezetésú okfej­tést, máskor magát a megértést a megértés eszközéül szolgáló gondolattól, megint más­kor a művészetet általában az egyedi műal­kotástól.) Szemmel láthatóan arra törekszik, hogy minél zártabb rendbe illeszkedőknek mutatkozzanak az olvasók számára József Attila gondolatmenetei. Jogtalanul járna el ezáltal? Végső soron bizonyára nagyon is jogosan törekszik erre. Tény viszont, hogy a Tverdota által idézett kortársi vélekedések sem nélkü­löztek minden alapot. A maga egyéni útját kialakító lírikus tudományos téren sem állt be egyetlen korabeli „iskoládnak a képviselői közé: ilyen tekintetben valóban „autodidak­tádként viselkedett. Nem jó tanítványként akarta József Attila „kifutni" magát, hanem a dolgok lényegének megértésére törekedett, s ennek során kitűnő lényegérzékeléssel vet­te észre az elismert irányzatok hiányosságait, egyoldalúságait: joggal akart túllépni rajtuk. Végső soron a követendő irányokat is jól tapogatta ki. Egy érvényes: sokrétűen össze­tett - ösztönös és tudatos, kifejező és alkotó mozzanatokat egyaránt magába foglaló, egy­szerre müközpontú és történeti - művészetel­mélet számára tört utat. Néha kissé túlságo­san is messzire lendülő fiatalossággal, más­kor már-már görcsösen kapaszkodva logiká­jának sterillé váló vezérfonalába. Többnyire magas gondolati szinteken járva - alig támaszkodhatva azonban eközben vele együtt gondolkodni tudó, értő társak segítő kezére. (Gondolat; Magvető) TAMÁS ATTILA Aj szú BULAT OKUDZSAVA Regényt írok Azt kérdezik, hogyan írok regényt, mivel kezdem. Milyen tervek foglalkoztatnak, gyö­törnek, s nem hagynak nyugodni? Semmit sem tudok, semmit sem látok előre, s isten mentsen attól, hogy tervet készítsek. Csak élek, hosszú napokon át furdal a lelkiismeret, hogy nem dolgozom, semmit sem csinálok, pedig múlik az idő, és én az írásból élek, kellene már valami... leg­alább egy soványka téma... És telnek- múlnak a napok, a hónapok... Lesöpörnek a pályáról, már-már kétségbeesem, közben persze olvasgatok, jelenről is, múltról is... Hirtelen a plafonról alászáll egy mondat: „Az uralkodó kedvetlen volt, ami az utóbbi időben gyakran megesett vele..Na és? Jó néhányszor elismétlem magamban. Mi­lyen uralkodó? Mi történt vele? Ki állítja ezt róla?... Vagy átszabom: „Őfensége ked­vetlen volt..." így már jobb: a fenségek mégiscsak többen vannak. A levegőben alig érzékelhetően, ködösen, nesztelenül ott le­rssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssxsss^ bég a cím: „A nagyherceg komornyikja." A herceg ismeretlen. A komornyik is. Hogy mi legyen velük, nem tudni. Én legalábbis nem tudom. De a bensőmben szunnyadó valami mozgásba lendült, s kiderül, hogy „ó“ igenis rendelkezik adatokkal, melyek meglétét nem is gyanítottam, s ezek most lávaként feltörnek a mélyből, és mindent elborítanak: a nagyherceg ez és ez, a ko­mornyik pedig a kísérője. Cinikus? Álmodo­zó? Idealista? Vagy csak megbízható szemlélő?... Mondania kell valamit, véle­ményt kell nyilvánítania. Például így: „Ha Napóleon így fog jönni, márpedig így fog jönni..." És aztán? A mondat mindenesetre magával ragad. Próbálom felékesíteni. Tet­szik a melódiája. Hallom a seregek közeled­tét. Szóval háború? Ezt a háborút ismerem, keményen próbára tett, de azt? Hogy túlsá­gosan távoli lenne? Akkor tán nem hanyat­lottak a legfurcsább pózokban a fűre embe­rek, akik ugyan másfajta ruhát viseltek, de ugyanúgy örökké élni vágytak? A ma leve­gőjét is balsejtelmek mérgezik, füst és kén. Egész életemben e felhők közt vergődtem, nyilván ezért is ül bánat a szememben. Ezért is... Felbukkannak a részletek: a név, az életkor: „ötvenedik évemet taposom. Szép kor, nemdebár?" (Én is ötvenöt éves va­gyok.) „Megebédeltem a szalonban." (Bo­napartét!) Ki ez az ember, ki vagyok én? Egy tábornok. Hogy miért? Nem tudom Egyelőre nem tudom. Szóval epés öregem­ber vagyok, nyugalmazott tábornok. Vala­mikor egy ütközetben elvesztettem a fél lábamat. Hol? Mikor? Belemélyedek a régi katonai kézikönyvekbe, és kiderítem, hogy a dolog 1805-ben történt, Krems osztrák város mellett, a Bakarasz-tónál. Pompás! A tábornok epés, mert sánta. Gyilkos gúny­nyal illeti a szerencsés ifjakat, akik szépen halhatnak meg. Szarkazmusom az ő véré­ben lüktet: már rég megvetem azokat, akik a szép halált hirdetik... Valahol rábukka­nok, hogy a Bakarasz-tónál a holttestek jégtáblákon úsztak. És ó szintén megsebe­sült, ott sodródik... Kihunyó tudatálban a múlt képei... No és mi volt a múltban? Egy asszony, akit szeret. Banális? Az élet talán nem csupa banalitás: a háború rette­netes, a bűnért büntetés jár, a rabokat fel kell szabadítani, de ehhez nem kell lenya­kazni a királyokat; néha a nemzetek ugyan­olyan ostobák, mint egyes polgáraik, és így tovább. Kényszerítem a hősöket, hogy azt mondják, amit helyettük kigondoltam, azt tegyék, amit az én szeszélyem diktál. Egymásnak ugrasztom őket, amikor már- már kibékülnének. Kibékítem, amikor gyű­lölködnek. És rajtuk kell tartanom a szeme­met, mert ha elfordulok, rögtön azon igye­keznek, hogy egyértelművé váljanak: a tá­bornok kizárólag nemes tetteket hajt végre, s feddhetetlenül gondolkodik. Minden na­gyon bájosan, kedvesen, de idegesítően alakul, ráadásul a tábornok példáját követve a többi szereplő is egysíkúvá lesz: a rosz- szak aljasságokat követnek el, a jók példa­mutatóan jók... Nem, még nem engedhe­tem ki őket a kezemből. Még túl képléke­nyek, hiányzik belőlük az igazi, hiteles élet. Ismét nekigyűrközöm, elkapom a grabancu- kat, a torkukat, és már-már kedvemet lelem bennük. És egyszer felvirrad a nap, amikor már elég sok oldalt teleírtam, s élvezettel mére­getem a mappa súlyát. Rákaptam a szeren­csejátékra, nagy reményben bízom. Végül is mit ér a játék, ha nem bizakodhatunk? A finistől persze még messze vagyunk, de már sok minden a helyére került, s felsejlik a befejezés... És lám, egy szép napon azon kapom magam, hogy már nem kell irányítanom hőseim tetteit, és szavait, men­nek a saját fejük után, ahogy titokzatos géniuszuk parancsolja, olyasmit monda­nak, amiről nem is álmodtam. Megy az írás! És még mindig elegendő anyagom, felhal­mozott élettapasztalatom van, amely éltető nedű, akár az ambrózia az ihlet láthatatlan méhei számára... De hol az uralkodó? Sehol. Hát a nagyherceg? És a komornyik? Nincsenek sehol. Mások vannak, igaziak. És vagyok én, a besúgó és provokátor. Megy az írás! Ók élik immár öntörvényű életüket: szeretnek, felsülnek, s egyikük kétségbeesetten főbe lövi magát... OSZTOVITS ÁGNES fordítása l ------------------ I wr ssrsssssssssssj'sssssssssssssssssssssssrsssss)* 198S.I.13.

Next

/
Thumbnails
Contents