Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
Véleményt mond: Horosz Árpád, a Tőketerebesi (Trebisov) Járási Nemzeti Bizottság szervezési főosztályának munkatársa Új módszerek a nemzeti bizottságok munkájában Amikor ezt a néhány sort papírra vetettem, föltettem magamban a kérdést, képesek-e a nemzeti bizottságok megbirkózni azokkal a feladatokkal, amelyekkel az átalakítás folyamatát kell meggyorsítaniuk, segíteniük. Elsősorban arról van szó, hogy a lakosság cselek- vöbb kedvvel, kezdeményezőbben vegyen részt a választási programok és a területfejlesztési tervek megvalósitásában. Az anyagi és pénzügyi tartalékok feltárása, az igényelt kezdeményezőkészség kibontakoztatása csak a szocialista demokrácia elmélyítésével lehetséges. Ennek alapfeltétele az átgondolt, meggyőző tömegpolitikai munka. Ebben pedig nélkülözhetetlen a személyes érvelés, a közvetlen, őszinte kapcsolat az emberekkel. Mi kell ahhoz, hogy mindenütt kialakuljon, létrejöjjön az ilyen kapcsolat, az ilyen munkaforma, hogy a tizenévesek szavának éppúgy súlya legyen a nemeti bizottság tisztségviselői előtt, mint a középkorosztályhoz tartozókénak vagy az idős emberekének. Erre a kérdésre a Tőketerebesi Járási Nemzeti Bizottság szervezési főosztályának munkatársaként - közel harminc év alatt szerzett tapasztalataimmal - csak azt válaszolhatom, hogy minden az embereken múlik. Már az idei év első napjaiban, a CSKP KB 7. ülésének határozata alapján kidolgoztuk azt a dokumentumot, amelyben a nemzeti bizottságok munkája átalakításának alapjait raktuk le. Ez a dokumentum - csak miután megvitattuk a jnb képviselőinek értekezletein a városi és a helyi nemzeti bizottságok elnökeivel, titkáraival, a polgári bizottságok elnökeivel, - azután került a járási nemzeti bizottág plénuma elé. Már ekkor tudatosítottuk, hogy a széles körű véleménycsere révén könnyebb új, megfelelő munkaformákat kialakítani. A párbeszéd bizalmat ébreszt, tájékozottabbá tesz, s egyben magabiztosabbá, derűlátóbbá. Pontosabban behatárolhatók a tennivalók és a lehetőségek, s ezáltal a tenni akarás, a cselekvőkészség konkrét teret nyer. Persze azért még mindig vannak olyan hnb tisztségviselők, elnökök, akik azt tartják, hogy az eddigi sablonos, a tömegek véleményét megkerülő munkaforma a jobb - mivel az az előnyösebb a számukra. Ezek az emberek nem képesek lépést tartani az idővel. Számukra az átalakítás lehetetlenség. Az emberek viszont éppen őket tartják lehetetleneknek, képteleneknek arra, hogy változzanak és változtatni tudjanak. Járásunkban a választások óta eltelt időszakban nyolcán voltak kénytelenek búcsút venni az elnöki vagy a titkári tisztségtől ilyen oknál fogva. Azok, akik a „székben" maradtak, azt tartják most a legfontosabbnak, hogy radikálisan megváltozzon a képviselők munkája. Sikeres fordulat következett be ez idáig Kiskövesden (Maly Kamenec), Zemplínska Teplicában, Nagygére- sen (Vel'ky Horeá), Parchovanyban, esernyőben (Cierna-obec), Bodrogszerdahelyen (Stre- da na Bodrogom), Michafanyban és Gálszé- csen (Seőovce), ezt igazolták a decemberi falugyűlések, amelyeken még a bonyolultabb vagy ez idáig kényesnek tartott kérdésekben is megtalálták a közös választ a képviselők és a választók. Elmondhatom tehát, hogy más számos községben felismerték: a személyes agitáció többet ér, mint a hangosanbeszélö állandó üzemeltetése. De abban is van különbség, ki hogyan érvel, milyen felkészültséggel, tárgyismerettel rendelkezik, mennyire vállalja a nyílt, az őszinte, a saját véleményt, milyen hitele van a szavának. Egyszóval, hogy milyen ember: hogy öt ismerve azt mondhatják-e a választói, ez igen, ez mindig kimondja, amit gondol, ez kiáll a saját véleményéért, ennek a szavai nem térnek el á tetteitől, vagy ellenkezőleg, úgy néznek rá - vizet prédikál és bort iszik. A képviselők felkészítésében is új módszereket vezettünk be. Negyedévenként rendezünk számukra szemináriumot, amely látókörüket mindig új ismeretekkel bővíti, s amelyen megvitatják a társadalom átalakításával kapcsolatos kérdések sorát. Természetesen á választó- illetve munkakörzetük helyzetét, gondjait is tüzetesen ismerniük kell, s ezzel kapcsolatban mind a termelőüzem, mind a nemzeti bizottság lehetőségeit azzal egyetemben, mit és hogyan lehet a lakosság segítségével megvalósítani, mihez van szükség „külső", vagy „felső" segítségre. A nemzeti bizottságok tömegpolitikai munkájának szerves része ugyanis, hogy a területükön, hatókörükben működő ipari és mezőgazdasági üzemekkel - vagyis a helybeli lakosságot foglalkoztató termelőegységekkel - olyan kapcsolatot alakítsanak ki, amelyek által létrejön a területfejlesztéshez szükséges együttműködés. Ilyen értelemben is nagyot léptünk az utóbbi időben. A járásunkban működő ipari üzemekben dolgozó képviselőcsoportok megszervezték a „nyitott ajtók napjait". Ezekben a dolgozók, a képviselőd, az állami és szak- szervezeti vezetők közösen vitatták meg az írásban benyújtott kérdéseket, problémákat. A Királyhelmeci (Král'. Chlmec) Bútorgyárban, a Tőketerebesi Élelmiszeripari Kombinátban, a Gálszécsei Gépgyárban eredményes volt „A nyitott ajtók napja". A kötetlen véleménycsere, s az ennek során elhangzó sok érdekes, hasznos javaslat és észrevétel a nyíltságot igazolta. A járási nemzeti bizottság tanácsa új módszert alkalmaz a képviselők és a választott szervek munkájának, valamint a választási programok teljesítésének értékelésében is. A tanácsülésen ilyen értékelés alkalmával részt vesznek a helybeli üzemek vezetői, a jnb osztályvezetői és a felsőbb szervek munkatársai, hogy közösen beszéljék meg az előterjesztett jelentést. Nem üres szócséplés folyik itt, hanem célra törő, kiutat kereső, megoldást javasló felelős véleménynyilvánítás. Számos, évek óta vajúdó problémát sikerült az idén éppen e közös tanácsülések segítségével megoldani. A járási nemzeti bizottság plenáris ülésein ún. konfrontációs módszereket alkalmazunk, így például 1989 első felében sor kerül a kereskedelem, a közellátás elemzésére. Annak tudatában, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány ember, annyi vélemény, a helyzet felmérését három különálló csoport végzi majd több héten át, s a tapasztaltak alapján dolgozza ki mindhárom a jelentést, illetve a javaslatot. Az egyik csoportban a jnb képviselői, a másikban ipari és mezőgazdasági dolgozók, tanárok, népművelők, nyugdíjasok és háztartásbeliek, a harmadikban kereskedelmi dolgozók lesznek. Mi magunk is kíváncsian várjuk, miben egyezik és miben különbözik majd e három csoport tapasztalata, véleménye és a közellátás javítására tett javaslata. A már bevált vagy az éppen most bevezetendő új munkaformák eredményes alkalmazása nélkülözhetetlen a fiatalok közreműködése nélkül. Járásunkban 843 fiatal képviselő dolgozik választói bizalmából. A SZISZ járási bizottsága a jnb tanácsával közösen 21 tagú aktívát hozott létre, hogy munkájuk hatékonyságát, e „kezdő" képviselők tevékenységét segítse. Az aktíva tagjai között vannak a helyi, a járási és a kerületi nemzeti bizottságok valamint, az SZNT és a nemzetgyűlés képviselői. Mint az aktíva titkára, büszke vagyok az ifjú képviselők eredményes munkájára, arra, hogy évek óta a legjobbak közt tartanak nyilván - szlovákiai viszonylatban - bennünket. Nem tagadom, ahhoz, hogy szinkronban legyünk az idővel, a tömegpolitikai munkában éppúgy, mint a területfejlesztés terén, járásunkban is sok még a tennivaló. De éppen az emberek, a képviselők, az új iránti fogékony tisztségviselők kezdeményező kedve a biztosíték, hogy egyre nagyobb lendületet vesz a lakosság egy célra irányuló törekvése: s olyan élet- és munkafeltételeket tudunk majd teremteni, amelyek az alkotó munkához is újabb ösztönzéseket adnak.. A közmondás szerint a türelem rózsát terem, valódi, mindannyiunk számára fontos és nélkülözhetetlen értékeket azonban csak a fegyelmezetten és igényesen végzett munka hoz létre. És ezt nem szabad elfelejtenünk. A Don-kanyartól a Duklán át haza Ez a beszélgetés főképp abban különbözik a többitől, hogy aránylag rövid ideig tartott. Ennek az a magyarázata, hogy a 86 éves Péter Imre, nyugalmazott példás tanítót egy emberöltő óta ismerem, s Így volt alkalmam gyakran elbeszélgetni vele. Tájainkon kevesen élik meg ezt a tisztes kort, s még kevesebben tartják meg fizikai és szellemi frisseségüket. Az arca simább, mint sok hatvan évesé. Mögötte az örömökkel, küzdelmekkel, csalódásokkal teli élet. Körötte a nyugodt, kiegyensúlyozott, békés öregkor, és az egyre gyakoribb magány. Ebéd után kopogtatok lakása ajtaján. A lánya nyit ajtót.- Bizonyára rosszkor jöttem... és bejelentés nélkül...-Á, dehogy, csak tessék beljebb, apa nagyon fog örülni. Mostanában sokat ül egyedül, magában. Egy fotelban ült, könyvek, folyóiratok társaságában. Szemében derűs nyugalom. Fölállt.-Tessék, foglalj helyet, örülök, hogy végre hozzám is betérsz.- Imre bátyám, szeretnék egy rövid portrét írni rólad.- Miről beszélhet már egy öregember?- Például az öregségről. Vagy a gyermekkoráról. A harcairól. Amiről akarsz. Komolyan.- Éppen arról töprengek itt magamban, milyen elmésen lehet nyelvünkön fokozni ezt a szót: öreg, vén, agg, aggastyán. Nagyot sóhajt.- Bizony, múlik az idő. Persze, az az igazság, mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát. Hangosan felnevet.- Még hál istennek egyiknek sem érzem magamat. Az étvágyam jó, az egészségemmel sincs komolyabb baj, de azért már én sem hetvenkedhetem.- Gyakran gondolsz a fiatal éveidre?- Legtöbbször a gyermekkorom jut eszembe.-Akkor beszélj arról. Hol születtél?- Itt, Királyhelmecen (Kráfovsky Chlmec). A ház, amelyben laktunk, sem szegény, sem módos nem volt. Édesapám csizmadia volt. A családot el tudta tartani, bár szűkösen, de megéltünk a keresetéből. Háromszor volt Amerikában. Amikor összegyűjtött annyi pénzecskét, hogy építtethetett egy kétszoba konyhás házacskát, hazajött. Majd újra visszament. Három év múlva ismét viszontláttuk. Egy telket vásárolt, később pedig 10 árnyi szőlőt. S ami ritka erénye volt akkoriban egy apának, 500 arany koronát eltett a nevelésemre, abban a reményben, hogy taníttatni fog.- Milyen iskolába íratott az édesapád?- Az elemi iskolára már akkor is a törvény kötelezett. Én a négy elemi elvégzése után a sárospataki gimnáziumba kerültem, a szegények iskolájába, így hívták ezt akkor. A tanulók többsége olyan törekvő családokból került ki, amelyek akárhogyis, de meg akarták szereztetni gyeremekeikkel az érettségit.- Mikor kerültél Patakra?- Az első világháború előtt, 1913-ban.- Közben kitört a háború.- Igen, a pénznek az értéke egyre romlott, végül a tartalék is elfogyott. Munka kevés volt, új cipőt és csizmát már csak a módosabb emberek csináltattak. Apám nem tudott velem mit kezdeni. Volt Sátoraljaújhelyben a vármegye házán egy ismerőse, attól kért tanácsot, hogy mit tegyen. A gimnáziumban képtelen volt fizetni a tandíjat, de minden áron taníttatni akart, mert eszes gyerek voltam. Az ismerőse azt tanácsolta, adjon a pataki tanítóképzőbe. így kerültem 1917-ben újra Patakra. A félévi bizonyítványom színjeles volt, s a második félévben már ingyenes tanuló lettem.- Mikor fejezted be a tanítóképzőt?- Ez már jóval a háború után volt, 1921- ben.- Hol kezdted a tanítást?- Nagykövesden (Vel'ky Kamenec).- A fizetés?- Csak tiszteletdijat kaptam, azt is év végén. Majd 1923-ban letettem Bratislavá- ban szlovák nyelven a különbözeti vizsgát. Addig nagyon szegényen éltem. Mondhatom, én voltam a falu egyik legszegényebb polgára.- Aztán hol folytattad a pályát?- Bodrogszentesben (Plesany). A fizetés itt se volt sok, 556 koronát kaptam egy hónapra.- Mit lehetett azért vásárolni?- Mit? - Néz rám csodálkozva. - Négyszáz koronát fizettem egy hónapra a kosztért. Az volt a szerencsém, hogy nagyon szerény ember voltam. Nem ittam, nem dohányoztam, társaságba se jártam.- Később?- Megnősültem, és kineveztek kántorta- nitónak. Kaptam egy kevéske földet, tűzifát. Ekkor már sokkal jobb volt.- Milyen nyelven folyt a tanítás Szentesen?- Magyarul. Én az alsó tagozaton tanítottam.- Meddig tanítottál Szentesen?- Egészen 1942-ig. Július 27-én SAS behívót kaptam. A Don-kanyarba vezényelték a századomat.-A Don-kanyart kevesen élték túl. De a túlélők között is aligha lehettek sokan, akik Duklánál harcolva tértek haza. Szeretném, ha életednek erről a szakaszáról is beszélnél.- Amit ott átéltem, az a poklok pokla volt. A századomból csak hárman maradtunk életben. Én sebesülten estem fogságba. Ezúttal is a jó sorsom vezényelt, olyan lágerbe kerültem, ahol hetente egyszer politikai előadást tartottak a hadifoglyoknak. Én minden előadásra elmentem. Magyarul, szlovákul, sőt németül is előadtak. Mivel tudtam szlovákul, hát néha meghallgattam a szlovák előadásokat is. Többször kérdéseket tettem fel az előadóknak. S ez volt a szerencsém, így figyeltek fel rám. Az egyik előadás után hívattak a politikai osztályra. Egy kicsit megijedtem, mi tagadás, lesz ami lesz, mondtam magamban.- És mi lett?- Az, hogy találkoztam Marék Culennal, ő hívatott, megtudta, hogy tanító vagyok. Megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni egy hathónapos politikai tanfolyamra. Mondtam, szívesen. Feláll, kimegy a szomszéd szobába és egy fadobozzal tér vissza. A megsárgult fényképek közül elém tesz egyet.-Ez Moszkvában készült. Piros diplomával végeztem el a tanfolyamot. Elküldték egy hónapra szanatóriumba, a Pecsora tó mellé, Siarára. Onnét Buzulukbsr irányítottak. Ott találkoztam újra Marék Culennal, aki Ludvík Svoboda hadseregtábornok társaságában fogadott. Ott volt Hadzsega Mihály is. Nem szégyellem bevallani, én vagyok az idősebb, de nemcsak a marxizmusból, hanem az élet iskolájából is tőle tanultam a legtöbbet. Ö Munkács környékéről származik, fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba. A háború után Helmecre nősült, ma is testi-lelki jóbarátok vagyunk. Mi elmondhatjuk, hogy harcokban edzett barátság született közöttünk. S ez a barátság akár jelkép is lehet, mert Mihály ukrán, én meg magyar nemzetiségű vagyok.- Hogy alakult a sorsod tovább?-A jefremovi ejtőernyős kiképzés után útjaink elváltak.- Mikor találkoztatok újra?- A duklai harcoknál.- Hol ért a háború vége?- Dél Morvaországban. Emlékszem, korán reggel riadót fúvattak. El sem bírtuk képzelni, mi történt. Amikor már felsorakoztunk, látjuk, hogy mosolygós arccal jön az egyébként mindig szigorú tekintetű parancsnokunk, aki szó szerint ezeket mondotta: „Bajtársak, örömhírt közlök: kitört a boldog béke". Mit mondjak? Harcokban edzett katonák voltunk, de mindannyian könnyeztünk, és boldogan ölelgettük egymást, hogy végre béke van és élünk... Zsebkendőt vesz elő, szemét törölgeti.- Hát ennyi dióhéjban minden, amit érdemesnek tartottam gyermekkoromról és sorsom későbbi alakulásáról elmondani.- És az öregség?- Jól megvagyunk egymással, csak tartson sokáig. Fáradtnak látszik. Még szeretnék tőle egyet-mást megkérdezni, de majd legközelebb. Kisétálunk a tágas előszobába. Búcsúzáskor azt mondja:-Ládd, itt szoktam gyakran percekig süttetni arcomat a napsugarakkal... TOROK ELEMÉR ÚJSZ 1989.1.6
