Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-31 / 13. szám
N em a városközpontban lakik, mégis ott, az öreg épületek, a regélő műemlékek és keskeny utcák rengetegében tölti napjainak nagy részét. Szereti az egész várost, az új peremterületekkel is általában gyorsan megbarátkozik, ám a dóm és a színház környékénél nincs számára értékesebb, kedvesebb hely a Her- nád-parti településen. Ott érzi magát a legjobban, az az igazi otthona. Még akkor is, ha az utóbbi nyolcvanhét esztendőben sokat változott az arculata. Lipták István Kassa (Kosice) belvárosában tartózkodik a legszívesebben. Régebben a munkája is oda kötötte, viszont az utóbbi, közel három évtizedben amióta nyugdíjas - „csupán belső késztetésre" keresi fel nap nap után. Ott sohasem unatkozik. Ha nem vásárol, akkor a könyvtár olvasóMostanában is az öreg házak, műemlékek és keskeny utcák rengete- tében tölti napjainak nagy részét termében ismerkedik a világgal, vagy a múzeumokat és kiállítótermeket járja. Gyakran benyit a nyugdíjasklubba, a Csemadok városi bizottságának székházába, olykor-olykor közművelődési előadásokat hallgat, néha maga is előadást tart a városról és környékéről, idegenvezetősködik... Vagy éppen a csillagokat figyeli az égbolton. Állítólag a belvárosból nézve ő tisztábban látja azokat, könnyebben tud a rengetegükben tájékozódni. Szinte minden érdekli, ám főleg a város története. Szerinte ugyanis a szülőföld, a szülőhely alapos ismerete nélkül csak félember az ember. Érthető tehát, hogy 6 ilyen szempontból is minél teljesebb, felkészültebb akar lenni. Éppen ezért egész életében rendkívüli szorgalommal lapozgatja, tanulmányozza a város múltját és jelenét taglaló könyveket, levéltári dokumentumokat, továbbá a Kassai Munkástól kezdve a napjainkban megjelenő Veőerig szinte minden helyi újságot, alkalmi kiadványt és még sok más forrásmunkát. Az évszázadokkal ezelőtt épült templomoktól a volt munkásotthonokig, a Jakab-palotától a Kassai Kormányprogram-házig, a várfalmaradványoktól a Slovan Szállóig, a pestisoszloptól a Gottwald-szoborig aligha van olyan épület vagy más műemlék ebben a városrészben, amelyről ne tudna szinte mindent. S nemcsak hogy tud róluk, óvja is azokat. A minap például arra hívta fel a műemlékvédők figyelmét, hogy a bádogosok az egyik Kovács utcai ház tatarozásakor kifogásolhatóan szerelték fel az ereszcsatornát, ugyanis a lefolyócsö eltakarja a Tinódy Lantos Sebestyén házának helyét jelölő emléktábla egyik sarkát. A legtöbb adatot a helyi postahálózatról sikerült összegyűjtenie. Talán azért is, mert egész életében - nyugdíjba vonulásáig - a posta alkalmazottja volt. Az ő szemében az egykori Löcsei-ház (a mai Miskolc Étterem) nemcsak vendégfogadó, valamint A Tinódy-emléktábla sarkát bizony eltakarja a csatornacső... (A szerző felvételei) Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin mennyegzőjének színhelye, hanem részben régi postahivatal is. Tudniillik, a 16. század második felében ez az épület nemcsak az átutazók szálláshelyéül szolgált, hanem Mária Antonin de Garoncellis, az olasz származású helyi postamester is ott teljesített szolgálatot - évi 230 forint fizetésért. A pestis pusztításának emlékére 1722-ben emeltetett 14 méter magas oszlophoz is volt valami köze a postának. Állítólag az akkori postamester, Flachenfeld Mihály kezdeményezésére készült el. Korabeli dokumentumokkal bizonyítani tudja, hogy II. József császár idején, vagyis a 18. század végén, amikor a városnak körülbelül hétezer lakosa lehetett, az öt alkalmazottal dolgozó kassai postaigazgatósághoz a környező megyékből 73 postahivatal tartozott, s a küldeményeket szállító lovaskocsik hetente kétszer közlekedtek. Jegyzeteiből még sok minden kiderül. Egyebek között az első postaépületek helyei, a postamesterek nevei, a vasúti közlekedés és a telefon bevezetésének legfontosabb, legbeszédesebb adatai... Nyolcvanhét évesen is szívesen sétál, barangol a belvárosban, s még mindig előfordul, hogy rábukkan valamilyen érdekességre. Mostanában azonban mégis annak örül leginkább, hogy Kassa műemlékrezervátummá nyilvánított városmagjában a felújítási munkák jóval biztatóbban folynak, mint korábban. GAZDAG JÓZSEF ttwpé&Mfér- Az apám is cipész volt, de csak segédként dolgozott. A szakmát másoknál tanultam, s mire felszabadultam volna, jött a front, s nem kaptam meg a segédlevelet. így a felszabadulás után egy Hontianské Tesáre-i mesternél inaskod- tam még két évig. Ha jól összeszámolom, öt évig tanultam a szakmát. Reggel héttől éjfélig is dolgoztunk, és ha a mester hibát talált a munkánkban, verést kaptunk. (A szerző felvétele) A főút melletti családi ház falán apró tábla jelzi, hogy itt lakik és dolgozik Piri János cipész. Az udvaron nincs kutya, a kiskapu mindig sarkig nyitva van. Könnyű rátalálni a kis műhelyre, amelyben egy éve mint önálló iparos dolgozik a 63 éves mester. Azelőtt nem is gondolt arra, hogy kiváltja az iparengedélyt. Nyugdíjasként még két évet dolgozott a szolgáltató vállalatnál, amely azonban úgy döntött, hogy számára nem jövedelmező Egegen (Hokovce), ebben a 610 lakosú községben a cipöjavító műhelyt fenntartani. A mester másképpen látta és élt a törvény adta lehetőséggel.- Az itt található anyagért, gépért hétezer koronát fizettem a vállalatnak. Azt hiszem, ennyit megért, bár amióta a cipőiparban is egyre több műanyagot használnak kevesebb lett a javítanivaló. Tavaly 8400 korona után fizettem adót. Nem sok ez, de nyugdíjkiegészítésnek megfelel. Negyvenkét évi munkaviszony után 1382 korona havi járadékot kapok, így számomra minden korona jól jön. A környék tizenöt településéről járnak hozzám az emberek, amíg erőm, egészségem engedi, nem hagyom abba a cipójavítást. Fiatalasszony nyit be a műhelybe, hóna alatt egy pár csizma. Azt mondja, a sarkát kell lerövidíteni, de nyomban hozzáteszi, hogy két óra múlva visszajönne érte. A mester bólint, s miután befejezi egy iskolatáska reparálását, megkurtítja a női csizma sarkát. Munkájában kétszer is megzavarják. Egy fiatalembernek a lábán levő cipőt kell megvarrnia, a másik egy gyermekcipőt hoz, annak megjavítása úgyszintén sürgős. Barettsapkáját a feje búbjára tolja és munka közben megjegyzi: Újabb javítanivalót hoznak, bekopognak a korábban itthagyott lábbeliért. A mester mindig tudja, melyikért jöttek. Jól ismeri az embereket, hiszen a felszabadulás óta ebben a községben dolgozik. Az első időben a cipőjavító műhelyben négyen voltak, de végül egyedül maradt. Nem adta fel, pedig az anyagbeszerzés nem kis gondot okoz. Sokat kell utaznia, megtörténik, hogy üres kézzel tér haza, vagy csak egy részét tudja beszerezni annak, amire éppen szüksége van.- Vonattal autóbusszal járom a nagyraktárakat, s bizony egészen Banská Bystricába is el kell menni, hogy legyen miből dolgozni. Bosszant, hogy a raktárakban egyszer leltároznak, máskor nincs áru. Addig megyek, míg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Szeretem a szakmámat. Amint látja, mindent elvállalok, megpróbálok megjavítani. Új lábbelit, cipót, csizmát csupán inas korában és néhány évig a felszabadulás után csinált. Ma gumitalpat ragaszt, cipősarkat, vagy iskolatáskát javít. Türelmes, udvarias, a határidőt rendszerint a megrendelő szabja meg. Úgy osztja be a munkáját, hogy mindenkinek eleget tudjon tenni.- Nem is tudom, mi volna velünk, ha János, bácsi nem lenne. Minden bizonnyal utazhatnánk a javítóba, s legalább két hetet kellene várni arra, amit ő máról holnapra megjavít - vélekedik az egyik helybeli lakos. Az idős mester csak a kezével legyint, mintha azt akarná mondani, hogy az egész szóra sem érdemes. Tenyérnyi műhelye ajtajának kilincsét, főleg így tél végén, szinte egymásnak adják az emberek. Nyáron, amikor kevesebb a munka, ott a nagy kert. Ám ilyenkor is ritka az a nap, amikor ne hoznának sürgős javítanivalót. Ö leteszi a kerti szerszámot és a műhelybe megy. örül, hogy tudásának, szakmájának még nyugdíjasként is hasznát veszi. NÉMETH JÁNOS- Ezentúl már csak a fizetésemért fogok dolgozni - fo- gadkozik a fiatal számítógép-szakember, akinek az utóbbi hetekben, hónapokban - mint mondja - meggyőződésévé vált, hogy nem érdemes tanulni, hogy kifejezetten rosszul hat az ember lelki egyensúlyára kezdeményezni, új, hasznot hozó ötletekkel előállni. Történt ugyanis, hogy néhány hónappal ezelőtt támadt egy ötlete. Na, persze nem volt ez egy világrengető, a számítógépek alkalmazását forradalmasító felfedezés. Arra azonban mégis elegendőnek bizonyult, hogy új számítógép-programot írjon, melynek alkalmazásával a számítógépközpontban napi 4-5 órával csökkent a feladatok elvégzéséhez szükséges gépidő. Jutalmat várt, vállveregetésen kívül egyebet nem kapott. Ma már belátja, az ötletek hasznosításának nem ez a módja. A számítógép-szakembernek, ha fiatal is, hideg fejjel kell kalkulálnia, egyezkednie, ígérgetnie, mert akkor talán megjutalmazzák a hosszú évekig tartó és befejezettnek soha nem tekinthető tanulásának, tudásának egy ötletben, megírt programban megtestesült formáját. Nem a program sikeres alkalmazása után kellett volna a követeléseivel előállni, oktatták ki tapasztaltabb kollégái, mert ezzel lehetőséget nyújtott a vállalatnak, hogy formális okokra hivatkozva megtagadják a jutalom kifizetését, megtakarítsanak legalább tízezer koronát. A szakember elkeseredve emlegeti a külföldi szaklapokból összegyűjtött információit: a számítógépeket szélesebb körben alkalmazó országokban a jogalkotás szintjén is olyan becsessé vált az ún. gépidő, hogy büntetni rendelik a gépidő-lopást, sőt, megteremtették az övéhez hasonló ötleteknek, szellemi alkotásoknak olyan védelmét és jutalmazását, amely rokon vonásokat mutat a találmányok, vagy inkább a zeneművek, regények szerzőinek védelmével és jutalmazásával. Végtére is, a számítógép csupán egy tudatlan, hasznavehetetlen és halott tárgy; a program az, ami életre kelti, a programalkotó az, aki életet lehel belé. Köztudott, hogy a hazai számítógépeken alkalmazott programok jelentős hányada külföldről származik, márpedig ott egy program a számítógép árának kétszeresébe is belekerül. Hogyan gazdálkodnak abban a vállalatban a saját erőforrásaikkal, a fejekben felhalmozott tudással, a dolgozók kezdeményezésével? Hogyan takarékoskodunk a társadalom anyagi és szellemi javaival? Külföldről, valutáért beszerezni ezeket a programokat talán olcsóbb, mint pár ezer vagy akár több tízezer koronával jutalmazni és ezzel további alkotó - s nem utolsósorban jelentős hasznot hozó - gondolkodásra készíteni, ösztönözni a hazai szakembereket? Vagy inkább arról van szó, hogy külföldre fizetni kevésbé fájdalmas, mint a szomszédaink, munkatársaink esetleg magasabb életszínvonalát látni? Vagy ez is csak az értelmiség munkájának évtizedekkel ezelőtti, s azóta is tartó alábecslésére vezethető vissza?- próbálom magyarázni magamnak a fiatal programalkotó egyedinek éppen nem tekinthető esetének hátterét. Közben egy szaklapban azt olvasom, hogy a számítógépesítés előnyeit taglaló cikk szerzője rövid megjegyzéssel utal a veszélyeire is. Az egyes szervezetekben az alkalmazott programoknak több mint a felét megtámadta valamiféle vírus, s ezért azt ajánlja, hogy csak megbízható forrásokból származó programokat alkalmazzanak.- Nem egy, hanem sokféle vírusról van szó - magyarázza a rövid figyelmeztetés jelentőségét a programozó.- Ezek a vírusok tulajdonképpen miniatűr programok. Ha belekerülnek a számítógépbe, lemásoltatják magukat a számítógépen alkalmazott más programokba is - szaporodnak. Elterjedésük után pedig rendszerint pusztítani kezdenek. Utasítást adnak például arra, hogy a számítógép törölje a programot vagy a tárolt adatokat, s ez persze jelentős anyagi károkat okozhat.-Ám, ha ez a vírus egy miniatűr program, akkor valakinek meg kellett írnia, s be kellett juttatnia a számítógépbe - vetem ellen nyilvánvaló hozzá nem értéssel.- Nézd, a program Nyugaton áru, a programszerzök pedig akár meg nem engedett módon is védekeznek az. ellen, hogy munkájuk eredményét olyan vállalatok, személyek is felhasználják, akik nem fizettek nekik a programért, használatáért, csak lemásolták valahonnan, vagyis- a szerző szemszögéből nézve a dolgokat - ellopták. Ezért a programjaikba vírusokat építenek be, amelyek akkor kezdenek szaporodni, ha valamilyen úton-módon megállapítják, hogy a programot illetéktelenül lemásolták. Ilyen közvetett módon akarják megakadályozni programjaik ellopását, ami gyakorlatilag nem nehezebb, mint egy hanglemez átjátszása magnókazettára. Hát ez sok mindent megmagyaráz. Úgy tűnik, a programok illetéktelen lemásolása sem igazán takarékos megoldás, ugyanúgy, mint ahogy nem lehet a jutalmak kifizetésének megtagadása sem, ami a kezdeményezés, a teljesítmény visszafogására készteti a dolgozókat. És végül, ha a takarékoskodás számos kipróbált és bizonyítottan pazarló módozatának alkalmazásából már tudjuk, "hogy mi az, ami nem kifizetődő, mi az, amin nem szabad takarékoskodni, mi lenne, ha egyszer kipróbálnánk azt is, hová vezetne a teljesítmény elismerésén alapuló takarékoskodás, hová vezetne az, ha az alkotó gondolkodásra képes embereket valamivel jobban jutalmaznánk, ösztönöznénk annak érdekében, hogy jóval nagyobb hasznot hajtsanak a ma már közvetlen termelőerőként nyilvántartott tudásukkal, gondolkodásukkal. CCVPTTU.OIAU I 198
