Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 12. szám
Kelet-Európa nemzeti forradalmai között váratlan esemény volt, s mindmáig egy kissé annak látszik: a magyar proletárforradalom, s ennek eredményeképpen 1919. március 21-én a Tanácsköztársaság kikiáltása. Nemcsak arról van szó, hogy a polgári történetírás egyenesen a história, a fejlődés törvényszerűségeinek megerőszakolásával vádolta a magyar baloldalt, illetve a baloldali szociáldemokratákkal egyesült kommunistákat. Arról meg különösképpen nem érdemes szólni, hogy mindmáig találkozhatunk olyan vélekedéssel, amely március huszonegyedikét egyszerűen az oroszországi változások egyszerű exportjának tekinti, kiindulva abból, hogy a bolsevikok akkor valóban őszintén hittek a világforradalom lehetőségében, következésképpen Kun Béla és társai nemcsak rosszul ismerték - úgymond - a magyar valóságot, hanem közönséges szovjet ügynökök voltak és ezért a Tanácsköztársaság már kikiáltása idején magában hordozta a bukás valószínűségét. Ám egy futó pillantás a nagy októberi szocialista forradalom kelet-európai következményeire - ugyancsak a magyarországi események páratlansága tűnik szembe, még akkor is, ha nem feledkezünk el a szintén rövid életű Bajor Tanácsköztársaságról, illetve - és erről még, természetesen, szólni kívánok - az Eperjesen (Presov) kikiáltott Szlovák Tanács- köztársaságról. Az a tény vitathatatlan, hogy az októberi forradalom egyik legfontosabb hatása lett e térségben - a népek önrendelkezési lenini elve alapján - az önálló nemzeti alapokon szerveződő államok kikiáltása. A Baltikumban megalakult az Észt Sza- Dad Állam, a Lett és a Litván Köztársaság, levált az Oroszországgal voltaképpen csupán perszonálunióban, valóban teljes alárendeltségben létezett Finnország, évszázadok után újra megalakulhatott az önálló és egységes Lengyelország, noha nem természetes határai között. A monarchia felbomlasztása ugyan az antant-hatalmak által elhatározott tény az oroszországi forradalom kitörése előtt is, ám a nemzeti törekvéseket Prágában éppen úgy, mint Belgrádban vagy Zágrábban, hatalmasan felerősítette a szocialista forradalom hatására a változás lehetőségét észlelő-érzékelő tömegek aktivitása. A vezető polgári politikusok, netán a félvagy egészen feudális balkáni uralkodók ezeket az érzelmeket és tömegmozgalmakat is kihasználták eredeti céljaik és a nagyhatalmakkal kötött alku megvalósítására. Ebben a három-négy esztendeig tartó történelmi pillanatban Budapesten, majd Eperjesen - a szovjet példa hatására is - a magyar és a szlovák dolgozó tömegek, mindenekelőtt a szervezett munkásság nyomására az események egészen más fordulatot vesznek. Az ellenforradalom, illetve a polgári rend készen volt azonnal a magyarázattal: a munkásmozgalmat, s kivált annak forradalmi szárnyát „nemzetietlennek" tekintették, nem értve, s nem is akarván érteni internacionalista jelszavait, illetve törekvéseit, tehát ezeket a tanácsköztársaságokat a nemzetről való lemondásnak, szolgai utánzásnak bélyegezték. Valóban erről lett volna szó? Mind a magyar, mind a szlovák forradalom vezetői magától értetődően szakítottak a hazafiasság addig közkeletű feudális értelmezésével. Ebben semmi újdonság nem volt, hiszen a moncarchia egyik uralkodó népének, a magyarnak a hivatalos hazafiságát már Ady is a Tar- jagos Illések szópuffogtatásaiként bélyegezte meg. A munkásmozgalom pedig ugyan miféle közösséget érezhetett volna gróf Tisza István vagy gróf Apponyi Albert erőszakos magyarkodásával, amely egyenrangúan sújtotta a régi Magyar Királyság lakosságának többségét alkotó nemzetiségieket és a magyar dolgozókat, ezen belül a demokratikus változásokért küzdő proletariátust talán mindenkinél erőteljesebben? Világosan kell látnunk azt is, hogy a baloldali magyar radikális polgárság - Jászi Oszkár vezetésével - hallatlanul szűk réteget képviselt még az értelmiség körein belül is, s bárha nézeteik egységes koncepciót fejeztek ki, s szembenállottak az erőre épített nemzeti politikával, valójában mégsem képviseltek reális alternatívát a monarchiát, s ezen belül Magyarországot olyannyira feszítő nemzeti kérdésnek a teljes egyenlőségén megvalósítható rendezésére. Árról a súlyos problémáról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mindezzel egyidejűleg a magyarországi munkásmozgalom, s annak szervezett ereje a szociáldemokrata párt, - s vele párhuzamosan a szakszervezetek - a nemzeti kérdésben szintén tétova volt. Többnyire mechanikus gondolkozás vezette mind az irányítást, mind a résztvevőket: őszinte meggyőződésük volt, hogy olyan mértékben oldódnak automatikusan a nemzeti kérdéssel összefüggő gondok, ahogyan az égető gazdasági-társadalmi bajokra gyógyírt találnak. Természetesen a társadalmi demokrácia fejlettsége és a nemzeti kérdés rendezése szorosan összefüggő fogalmak és folyamatok, de ezeknek találkozását és együttes megoldását hatalmas naivitás volt mechanikusan elképzelni. Mégis: az elmúlt hét évtized eseményeinek ismeretében nem állíthatunk mást, mint azt, hogy minden felkészületlenség, minden naiv terv dacára - a nemzeti kérdés és a társadalmi progresszió kérdését a legpontosabban a két keleteurópai tanácsköztársaság vezetői értelmezték valósághíven és távlatosan. Talán ismerték, talán nem ismerték Lenin tételét, amelyet 1913-ban fejtett ki A munkásosztály és a nemzeti kérdés című tanulmányában: „Hogy különböző nemzetek szabadon és békésen megférjenek együtt, vagy különböző államokat alapítva szétváljanak (ha ez nekik megfelelőbb), ahhoz szükség van a teljes demokratizmusra, amelyért a munkásosztály küzd. Egyetlen nemzet, egyetlen nyelv se részesüljön semmiféle kiváltságban! A nemzeti kisebbséggel szemben a legcsekélyebb megszorítást se alkalmazzák, ne érje őket a legcsekélyebb igazságtalanság sem! - ezek a munkásdemokrácia elvei. “ (Lenin összes művei 25. kötet, 150. o.). Mindenesetre, ennek az elvnek a szellemében képezelték el a megoldást. A Magyar - és a nyomában és segítségével alakult - Szlovák Tanácsköztársaság nem a kelet-európai új nemzeti államok ellenében született, hanem mintegy előre látva ezeknek az országoknak a belső ellentmondásait, amelyek alig két évtized múltán háborús konfliktusokhoz vezettek, a demokrácia és a nemzeti kérdés új, magasabb szintű megoldását tervezték. Szakítottak a demokrácia hagyományos burzsoá elméletével és szakítottak a nemzeti kérdés rendezésének autono- mista vagy még rosszabb lehetőségeivel. Internacionalizmusuk nem elvont eszme volt, mint ezt már annyian és annyiszor állították. Persze, elgondolásaikban akadt doktrinerség, hiszen járatlan úton törtek előre, akadt jócskán rossz helyzetfelismerés is, hiszen a vezetők viszonylag új emberek voltak a politikában. Azonban figyelmesen elemezve politikai gyakorlatukat, világosan megfigyelhető, hogy nemzeti érdekegyeztetésre úgy törekedtek, hogy a forradalmak igazsága felől közelítettek történelmi- és demokratikus értékekhez. Tehát nem tagadták azokat, hanem valami minőségi változásra törekedtek. É változás lényege nem az lett volna, hogy az akkor minden baloldali ember által lehetségesnek tartott világforradalom olvasztótégelyében a nemzetek megszűnjenek, hanem az, hogy ebben a közös lángban a múlt minden baja, gondja, gyűlölködése olvadjon el. A társadalmi igazságtalanság és a nemzeti érdekek sérelme azonos talajból fakadt, ezért irányult arra a szándék, hogy egyszerre harcoljanak mindkét veszedelem ellen. A teljes társadalmi, nemzeti és gazdasági esélyegyenlőség jegyében. Ne az eredmények oldaláról szemléljük a szándékot, hiszen a végrehajtásra maradt idő a kevesebbnél is kevesebb volt. Az a körülmény azonban, hogy annyira különböző berendezkedésű, politikai felfogású országok egyszerre támadták a Magyar Tanácsköztársaságot - önmagában leleplező. Hiszen ugyan miféle közösség létezhetett Masaryk polgári demokráciája és a bojár Románia között? Kizárólag a Magyar és a Szlovák Tanács- köztársaság lehetőségeivel szembeni félelem hozta létre közöttük a roppant törékeny szövetséget. Hiszen a polgári demokrácia és a bojár feudalizmus egyaránt a nemzeti kizárólagosságra építve kívánta tartóssá tenni a társadalmi igazságtalanságot. A második világháború küszöbén kiderült, hogy mindkét -ország számára végzetesnek bizonyult ez a fajta stratégia. (Amit az sem ment, hogy Horthy - Hitler segítségével - aktívan közreműködött a tragédiák felgyorsításában.) Váratlan esemény volt Kelet-Európá- ban, a Szovjetunió határain túl, a proletárállamok jelentkezése 1919 tavaszán és nyarán - a nemzeti elvhű országok alakulása idején. Váratlan, de ez a váratlanság a jövő előlegezése volt. A két tanácsköztársaság leverése, az elmúlt hét évtizedben sorra-rendre jelentkező, legkülönbözőbb nacionalista hullámok végeredményben nem bizonyítanak mást, hogy az előítéletek tartósak: évszázadok' örökségéről van szó. A küzdelem bizonyára nagyon hosszú lesz még. A jövőt azonban azok sejtették meg, akik 1919 tavaszán és nyarán Budapesten és Eperjesen a lehetetlent kísértették meg. Igen, tévedésekkel terhelten, sokszor álmaik által vezéreltetve, de a lényeget tekintve az igazságot ismerték fel. Ez az igazság pedig nem más, mint az, hogy a nemzetek egymásért élhetnek csak, kizárólag így fejlődhetnek. Egymással szembekerülni - tragédia, csupáncsak egymás mellett élni pedig olyan megosztottságot jelent, amely a fejlődést fékezi. Hetven évvel ezelőtt kiáltották ki a Magyar Tanácsköztársaságot. A világ második proletárállamát. E. FEHÉR PÁL újságok idegeskedtek. Apám, aki mindig csak Az Est középső részét olvasta, a vezércikktől kezdte olvasni a lapokat. Steller tanár úr leszakított egy vörös gombot a Barcsay utcai gimnázium egyik negyedikesének a kabátjáról. És így szólt a ti- zenhárom-tizennégy éves fiúkhoz: „Isten óvaja drága hazánkat a bolsevizmus elöl." Azon a délutánon a Semmelweis utcában csavarogtunk, a Kis Újság nyomdaszolgája éppen kifüggesztette a Mátyás Diák című vicclap legújabb számát. Az első oldalon egy félresikerült rajz. Sűrű felhő Magyarország fölött, benne tizenegy betű: „Bolsevizmus". A Barcsay utcai gimnázium IV. B osztálya a bolsevikokról kezdett beszélgetni, mert gyűlölte a Mátyás Diák és Steller tanár úr nyomorúságos vicceit. Steller tanár űr a császári és királyi hadsereg főhadnagya volt, s katonás kezét mindannyiunknak alkalmunk volt már arcunkon tapasztalni. Hogy el ne felejtsem: azon a napon kicsaptak egy nyolcadikost (nevére nem emlékszem), mert kiderült, hogy a Galiíei-kör tagja. Március huszonegyediké. Reggel öt óta sort álltam. Húsra várakoztunk. A városi kenyér- és húsbolt ma is, akár a háború kezdete óta nap mint nap, ellenséges hadak ostromolta várra emlékeztetett. Kezemben nyolc cédulát szorongattam, amelyeken a kormány meghatározta, mennyit ehet naponta egy-egy ember. Elöl és hátul: asszonyok, gyerekek, aggastyánok és rokkant férfiak négyes sorokban. Ahol álltam, egy sovány pékné azon vitatkozott, milyen húst kapunk ma: Lóhús lesz-e vagy más. Hat óra. Az utcán tehergépkocsi robogott keresztül. Rajta kopott viseletű katonák és civilek. A puskákon sapkák. Kezükben puskák. A kezek magasba lendültek. Ajkukon a Tanácsköztársaság, Kun Béla, Oroszország és Lenin neve, őket éltetik. xxx A sovány pékné tartja a helyemet. Átrohantam az Almássy téren az Erzsébet körútra. Egy feltört ajtajú ékszerbolt előtt félig katonai félig polgári öltözetű férfi Ladislav Novomesky Budapesti tavasz 1919 áll, fején kopottas tengerészsapka. Jobb lába pihenő állásban, jobb könyöke a puskán. Előtte vagy tíz siheder. Külsejük szerint a IX. kerületből lehettek. Későn érkeztem, de eléggé korán ahhoz, hogy meghalljam: „Minden tulajdont kisajátítottunk. Amit összeharácsoltak, nem lopjuk el, hanem visszaadjuk a tulajdonosoknak." A tíz fiatal legénnyel együtt távoztam az ékszerbolttól, otthagytuk a kopott katonát, hadd fejtegesse mindenkinek, hogy az összerabolt javakat vissza kell adni eredeti tulajdonosaiknak. Visszatértem a sorba és a sovány péknének elmondtam, mit hallottam: ma éjjel kiszabadították a rabokat, Károlyi átadta a hatalmat Kun Bélának, és a bolsevikok vissza akarják juttatni az összerabolt javakat eredeti tulajdonosaiknak. Hétkor megkezdődött az árusítás; a rendőr, aki máskor itt őrködött, ma nem állt a helyén, a boltot mégse rohanták meg. Az autók tovább száguldoztak. A sorban várakozók Kunról, Szamuelyról, az autókon látott katonákról beszéltek. A kígyózó sor izgett-mozgott, akár a romlott, bomlado- zó sajt. A hús pedig, amit a kezemben szorongattam, vérvörösebb volt, mint a vörös lobogó az autón amely elrobogott a sarki bolt mellett. xxx A IV. B osztály nyolc óra előtt úgy határozott, hogy egy órára elhagyja az iskolát. Steller tanár úr órájának kellett következnie, összeesküvésünket azonban meghiúsították azzal, hogy két perccel a határozat elfogadása után közölték: ma nem lesz tanítás. A gimnázium kapuja előtt a néhány héttel korábban kicsapott diákot, a Gallilei-kör tagját ünnepelték. A hetedikesek és a nyolcadikosok a Galilei-kör helyiségei felé vonultak. Bennünket nem vittek magukkal. A város fő útvonalait jártuk, szedegettük a röplapokat és a Tanácsköztársaság kormányának felhívásait. Aláírások: Garbai elnök, Kun külügyi népbiztos. Az Oktogon téren vöröskatonák megszállták egy arisztokrata palotáját. Bőrkabátot viseltek, Lenin-fiúknak hívták őket. Szigorúság ült az arcukon, kezük a palota körül felállított géppuskákon pihent. Az Erzsébet-híd vámszedő bódéja mellől aknavetők néztek farkasszemet a Szent Gellért rakparttal. A nap folyamán csak imitt-amott dördül puskalövés. Késő délután értem haza, és apámnak Az Est helyett a Vörös Újság különkiadását hoztam. xxx Az idő űzte-hajtotta áz eseményeket, mint a pesti sintérek a kóbor kutyákat. A feszültséggel teli időszak szétpattant, mint a túlérett szilva, amelyet kemény ujjak fognak meg. Minden egyéb tovaszáguldott, olyan sebességgel, amely elérhetetlen egy tizennégy éves fiú agyának. A nehezen összegyűjtött röpiratok milyen jól jönnének ma, olyan emlékek fűződnek hozzájuk, amelyek sok részlettel gazdagíthatnák ezt a fejeztet. A röpiratokat azonban elkobozta Garamkövesden (Kamenica nad Hronom) egy légionista, a Vörös Újság azon két oldalával együtt, amelybe egy pesti kolbászt csomagoltam. (1927) Pór Bertalan plakátja
