Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 12. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 12 Pedagógusköszöntő lenne ez az írás, de nem állhatom meg, hogy ezúttal ne legyen egyben a tisztelgésé is, azokra a tanítókra gondolván, akik éppen a nyolcvanas években búcsúztak vagy búcsúznak el végleg az iskolától, minden eddiginél nagyobb számban. Vagyis azokra, akik idestova negyven esztendővel ezelőtt léptek az egyik legszebb pályára, az újrainduló magyar tanítási nyelvű iskolák osztályaiba, és bírták lélekkel, bírták erővel mindvégig a közben egyre nehezebbé váló nevelőoktató munkát. Azokra, akik a háború után, viharos időkben sajátították el a tanítói mesterséget. Azokra, akik albérletekben, a mából nézve akár romantikusnak is tetsző körülmények között laktak, olajmécses fénye melett készültek a másnapi tanítási órára, miközben tantermet festettek, padokat hordtak, szerveztek, iskoját építettek, legyen hol tanítani, tanulni. Azokra, akik a pedagógiától távoli feladatokat is felvállalva vettek részt az új társadalom alapjainak megteremtésében; akik nemcsak hogy szívügyüknek tekintették a kultúra fellendítését, hanem maguk is szerepeltek, színdarabot játszottak, rendeztek, tánccsoportokat, „kultúrbrigádokat" verbuváltak. Nem szeretem a jelzőt, hadd írom le mégis itt: fáklyavivők voltak a szó legnemesebb értelmében. Mindez múlt már, emlék, de nem felejthető, merthogy mindez is történelem, történelmünk, megannyi tanulságos fejezettel. Talán igaz sem volt, mondja olykor egyik-másik pedagógus, aztán csak elkezdik mesélni egykori pályakezdésük történetét. Az örömök mellett gondokat, gyötrelmeket idéznek fel, amelyek azonban nem szegték kedvüket, a társadalom belsejéből akkoriban áradó lelkes hangulaton kívül átsegítette rajtuk őket még valami, aminek - nem a pedagógusok hibájából - manapság már csak itt-ott tapasztalni nyomát: a hit. A gyermekekért, a holnapért munkáló hit. Mit sem veszítenek hitelükből történeteik, hogy a megszépítő messzeségből hangzanak a mában, lényegük megannyi dokumentummal igazolható. Van, aki nehéz szívvel búcsúzott vagy búcsúzik el végleg az iskolától, talán egy kicsit nehezebbel is, mint mások más munkahelyektől, hiszen olyan műhelynek volt ő a vezetője évtizedeken át, melyben a legcsodálatosabb anyagot, a lelket, a szellemet, a jellemet kellett művelni-formálni, és nem egy, nem száz gyermekét, ifjúét. Gondok ide, gondok oda, élvezte, amit csinál - a hivatását. Van aztán, aki felsóhajt: végre, mehetek nyugdíjba. A legtöbb esetben ezen sincs mit csodálkozni: „Tudod, valamikor nagyon szerettem tanítani. Mert lehetett. És láttam eredményét, értelmét a munkámnak. Meg érezhette a pedagógus, hogy ő valaki az emberek szemében, tisztelettel tekintettek fel rá. Mára, a nagy korszerűsítéssel eléggé elfuserálták az iskolát, örökös rohanás, egy kávét nem tudunk nyugodtan meginni. Ami a legnagyobb baj, nincs időnk a tanulókra, elbeszélgetni velük, megismerni őket, amire különösen manapság lenne igen nagy szükség, amikor, mint egy rádióműsorban is hallottam, a szülők idejéből naponta átlag húsz perc jut a gyerekekre. Legalább azt látnám, hogy nekik könnyebb az iskolában. Többet güriznek, mint a felnőttek; az osztályok, a napközi, az étkezde zsúfoltságáról már nem is beszélek. Látni sem jó már nekem mindezt, nemhogy benne lenni, csinálni". Hát igen. Mégis, ha rajtam állna, én bőven mondanék elismerő szavakat, és nyújtanék át virágot az így, a már így érző-gondolkodó pedagógusoknak is, hiszen, alacsony fizetés ide, nehezedő terhek oda, ők végül is a pályán maradtak, mindvégig. De ugyanígy szólnék, virággal kezemben, azokhoz a fiatalabbakhoz és fiatalokhoz, akik a legjobb elődök nyomdokain haladva folytatják gyermekeink nevelését, tanítását, most éppen egy olyan időszakban, melyben újabb módosítások, változások elé néz az oktatásügy. És kívánnám a legfontosabbat: lenne végre olyan hely az iskola, ahol egyszerűen .jó tanulni és jó tanítani. Az ország hasonló bajokkal küszködő oktatási intézményei mellett ugyanúgy természetesen valamennyi magyar tanítási nyelvű iskola, hogy az eddigieknél még több felkészült tanuló kerüljön padjaikból felsőbb osztályokba, majd főiskolára. Persze, sok más is kell még ehhez, például más életforma, életmód, értékszemlélet, egészségesebb családi környezet, hiszen az iskola, azon belül pedig a pedagógus munkája sohasem független a külső társadalmi körülményektől. Sőt, a pedagógus érzi (meg) igazán - és szenvedi el gyakran, a gyermekkel együtt - a „külső" zavarok következményeit. Tehát innen nézve is: minél előbb gyorsan átalakítást, de ne csupán szavakban. Váratlanul surrant ide ez a kívánság még, ám nem véletlenül, azt hiszem. Amiként nem véletlenül tolakszik ide a következő, többé-kevésbé közhelyes hasonlat sem: csak az a gyümölcsfa hoz bő és ép termést, amely körül rend van, kiirtva gaz, lenyesve vadhajtás. A jövője is csak így lehet termékeny. Az iskolára gondolva, az a jövő, melyet a pedagógus épít a gyermekben, társának tekintve és fogadva őt ebben az építésben. BODNÁR GYULA tunitaniw-tunítiinAniik Lőrincz János felvétele
